Népszava, 1930. szeptember (58. évfolyam, 198–221. sz.)

1930-09-02 / 198. szám

Loffin. evtergam 198. szám, Budapest, 1930 szeptember 2. kedd Ara 16 fittér AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: Negyedévre 12 pengő — küllőldre 21 pengő Egy hóra­­ 4 pengő — küllőldre 7 pengő Ausztriában egy hóra. 5 pengő SZERKESZTŐSÉG: VIII, CONTI-UTCA 4. SZ. Telefonszám .... József 303—30 és J. 303—31 MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP Egyes szám ára 16, ünnepnap 24, vasárnap 32 fillér. Ausztriában 30, vasárnap 40 groseken. Franciaorsz. 1­30 fr., Csehszlovákiában hétk. 1­20 ck. vas. 2 ck. Romániában hétköznap 6 lei, vasárnap 12 lei. KIADÓHIVATAL: Vm, CONTI­ UTCA 1. SZ. Telefonszám . . . J. 303-30, J. 303-31, J. 303-32 alott barlársaink a mi proletárságot Halottak fekü­sznek lehunyt szemekkel, néma ajkakkal, moz­dulatlanul a szeptemberi ég alatt. A mi halottaink. Hősi halottai szeptember elsejének, a magyar proletariátus hősies küzdelmének. Első szavunk nékik szól. A komor gyász szavai ezek a kenyér vértanúinak véres tetemei fölött. Kiontott vérük bíborával írták bele nevüket a ma­gyar munkásmozgalom történelmének hősi lapjaira. A magyar proletariátus nem felejti el őket! Kihunyt életük nagy példa gyanánt lebeg majd százezernyi munkás szeme előtt az idők messzi horizontjáig. De nem sírunk sírjaik fölött Megdöbbent lelkünk mélyén tud­juk, hogy a munkásosztály nagy háborújának is kell veszteság­listájának lennie, az osztályharc frontjának is vannak hősi halottai és szeptember­i elesettjei is erre a történelmi veszteséglistára kerültek. Neveik közé fonjuk a dicsőség babérkoszorúját. Sebesültjeinknek, akik kórházi ágyon feküsznek és lázálmuk­ban talán a mi szebb és jobb világunk ragyogó vízióját látják, a győzelem sugárzó napját, vigasztalásunkat és bátorító szavainkat küldjük. A sebeket, amiket kaptak, viseljék büszkeséggel, mint a harcnak szent bélyegét, amelyet a fájdalom és az extázis tüze forrasztott a testükre. Akiket bebörtönöztek, azok felé szolidaritásunkat küldjük. Viseljék el hősies türelemmel a rabság napjait és higyjenek a szabadulásban... Mindenkinek, aki velünk volt ezen a napon, a magyar prole­tariátus hősies táborának, a vezetőknek és a közkatonáknak, férfiaknak és asszonyoknak, akik a bátorság és hősiesség csodáját művelték, a magyar őszi napoknak ezen a legszebbikén szóljon hálás köszönetünk szava. Nagy dolgot műveltek, úgy lehet, új történelmi korszaknak verték be kapuit és tudtára adták mindenkinek, hogy a magyar proletárság nem halt meg, tudtára adták a világ minden országában élő szociáldemokratáknak, hogy Magyarország mun­kásságából nem hunyt ki a harci tűz és a Duna medencéjében tud is,­akár is új és jobb világot teremteni. Elvtársak! Meghajtjuk előttetek a proletárok szent lobogóját. Szeptember 1. Békés tüntetésnek készült. A szervezett munkásság úgy tervezte, hogy rendezett sorokban fölvonul, gyűlést tart, amelyen proklamálja követeléseit, hogy az­után elszántan küzdelembe szálljon ezeknek a követeléseknek a megvalósulásáért. A tüntető fölvonulás olyan demonstráció­nak készült, amelynek nem volt egyéb célja, csak az, hogy súlyt adjon a munkásság jogos követeléseinek. A kormányzati bölcse­ség azonban másképen határozott. A be­jelentésre hatalmi szóval felelt. A kardjára csapott. Azt mondta: nem engedem. Azt mondta: betiltom. Nem is ilyen egyszerűen mondta. A sasok államtitkára fenyegetett is. És azt hitték, hogy ezzel a tüntetés és­ a gyűlés ügye „elintéztetett". Azt hitték, hogy az aktát irattárba tehetik. De a munkásság már túl sok betiltást nyelt le hangtalanul. Megcsökönyösödött és a betiltásra azzal felelt, hogy mégis kimegy az utcára. Nem hagyta abba készülődéseit. Sőt, dacosabban, lelkesebben, elhatározottabban készült to­vább erre a napra. De a betiltás után sem volt szándéka a munkásságnak az összecsapás, a rombolás és a pusztítás. A program maradt, ami volt: megmutatkozni, hogy lássák- akiknek lát­niok kell, milyen félelmetesen­ nagy tömeg­től tagadják meg az életet, a boldogulás lehetőségét, milyen nagy a tömegük azok­nak, akik ebben az országban a létbizony­talanság szörnyű ingoványán élnek. Ismételjük, a program nem változott a betiltás után sem. Maradt, ami volt: tün­tetés azér­t, hogy a munkanélküliek munká­hoz jussanak, azért, hogy a nyolcórás munkanap törvénybe kerüljön, azért, hogy az­ önhibájukon kívü­l munkanélkülivé vált munkástömegek segélyt kapjanak. Csupa olyan követelés, amiért máshol, más országokban a munkásságnak már nem kell küzdenie, nem kell demonstrálnia. Itt azonban a hatalom még a küzdelmet, még a békés demonstrációt is lehetetlenné igye­kezett tenni. Ez olyan megalázása volt a lerongyosodott, éhes, munkanélküli és ki­zsákmányolt tömegeknek, amelyet nem fo­gadhattak belenyugvással. A magyar munkásosztály túljutott az Ígé­retek évadján. Elég sokáig hitt az Ígéretek­ben. Elég sokáig várt nyugodtan az ígéretek teljesülésére. Hétről-hétre, hónapról-hónapra, évről-évre várt és várt és hiába várt. És ekkor azt mondotta: elég volt! Megszületett szeptember 1. A hatalom meg akarta foj­tani. De a munkástömegek az életükkel vé­delmezték meg ezt a napot. * Kisereglettek az utcára a tilalom ellenére. Megindultak a végeláthatatlan tömegek. A gyárak kapui bezárultak. Sőt a gyárak kapui a programba vett időpontnál hamarabb zárultak be. Hétfőn ki sem nyíltak". "A gyár­ipari kapitalizmus készséges cselédjévé sze­gődött a kormánynak. Neon nyitotta ki a kapukat, hogy így szétszórja a munkás töme­gek gyülekezőkedvét. De hiába volt ez is. A gyárvárosokból, a külvárosokból meg­indult az áradat. Megindult és föltartóztat­hatatlanul hömpölygött előre. Rendőrkard nem tudta útját vágni, csendőrcsapatok nem tudták megfélemlíteni. Az öntudat indult el útjára, a szolidaritás kövezte ki ezt az utat és a bátorság adott szárnyat a tömegnek, hogy beváltsa önmagának tett ígéretét. Be­zárultak a műhelyajtók és lessiklottak az üzletek redőnyei. Mindenünnen, ahol még dolgos munkáskezek motoloztak, kisápadt az utcára a csönd és a gépeknek, a szerszá­moknak, a pultnak és az Íróasztalnak hátat fordítottak a dolgozók, hogy kimenjenek a munkanélküli tömegek mellett szolidáris hűséget tenni. Mint az árvíz! Elöntött mindent a dolgos emberek félel­­­metes és nagyszerű áradata. Sápadt asszony­arcok, fiatalok és öregek, mind-mind együtt voltak ebben a tengerben. És az áradat visszahúzódott volna medrébe, ha útját nem állják, ha az elvakult hatalom meg nem duz­zasztja, elébe nem áll, bele nem lovagol, föl nem tartóztatja. A szervezett munkásság nagyon sokszor .

Next