Népszava, 1930. november (58. évfolyam, 249–273. sz.)

1930-11-01 / 249. szám

10 nagyobb társadalmi egyesületek, akciók, jótékony hölgyek, hogyan volnának képesek erre ma, a kapitalista termelési rend borzal­mas vonaglásaiban, az emberi élettel való rablógazdálkodásnak ebben a kétségbeesett korszakában. Mit jelent ma a társadalom gyűjtése, amiből karácsony táján talán néhány ezer gyermek kap egy pár cipőt, me­leg ruhát, talán néhány ezer városi ínséges kap egy tányér meleg levest, de tízezrek, százezrek rongyosan maradnak. Aki nem jut a levesesfazék mellé, a falu néma szenvedője éhen pusztul, bár a néhány kanál leves is csak meghosszabbítja az éhhalált megelőző kínlódást. És mi lesz karácsonyig? A lelkek­ben két kívánság viaskodik: az egyik enyhe időt kíván, hogy az éhség és meztelenség kanjait ne tetézze a maró hideg, a másik hóesésért reszket, hogy néhány fillérhez jut­hasson az eltakarításnál. A parlament, amikor egy elhárító gesztus­sal a felelőtlen magán jótékonyságra ruházta át a maga kötelességeit, bizonyára tudta már, hogy a nagyvagyon sem a kötelező adó­fizetésben, sem a nem kötelező adományozás­ban nem volt kötelességeire szorítható. A pénzügyminiszter bevallása szerint azért kell a könnyebben és maradék nélkül be­hajtható alkalmazotti kereseti adó pótléko­lásához — az inságkenyeret fogyasztó réte­gek filléreihez — fordulni, mert a többi köz­vetlen adónem behajtása nem sikerült, sőt a behajtás sokszor fölemészti a hozadékot. Az adományozás csődje pedig már abban is jelentkezett, hogy félhivatalosan, restelke­dőn bizalmas fölhívásokkal, lefújtak minden egyéb gyűjtési akciót és erőszakolják az egyetlenegyet, mert a többféle oldalról való gyűjtés nem a többfelé való adományozást jelenti, hanem azt a lehetőséget, hogy a sok közül egynek se adjanak. A nagy vagyon kis pénzekből ered: ki nem fizetett munkabérekből, megtakarított szociá­lis teherből, túlóráztatással földuzzasztott munkanélküli seregből, a rászorultság ka­mmtuzsorájából, az elvont orvosságból, a fogyasztóra rásózott silány áruból, önmagát tagadná meg tehát a bőség, ha az egyik olda­lon kisajtolt pénzt a másik oldalon vissza­adná az ínségnek. Nem, ha ad valamit, azt csak az erőszaknak engedve adja. Mi úgy vélj­ük­, hogy jobb, ha az erőszak a törvény alakjában jelentkezik. A társadalmi a­kciók , gyöngéd szemrehányása nem indítja meg őket: ha a törvényhozás nem­ akar az igazság­osztó szerepére vállalkozni, akkor nincs joga megtorlást alkalmazni azok felé, akik az életösztön utolsó föllobban­ásával másfajta erőszakhoz nyúlnak! A nyomorenyhítő akcióra pedig közben vígan folydogálnak a 10—20 pengők. Sőt újabban már a 2 pengők is, amint ezt a katolikus klerikal­izmus egyik harcos lapja olyan méltatlankodón megállapítja, mert a szerény adakozó egy református püspök. Mi úgy véljük, hogy a katolikus és református klerikalizmus egyformán bőkezű akkor, ami­kor a birtokai és egyéb vagyona után húsz­szorta nagyobb jövedelemmel rendelkező katolikus püspök húszszoros összeggel, 40 pengővel szerepel a sorban, erről az oldal­ról tehát jogosulatlannak tartjuk a szemre­hányást. Hiába kerestük az adományozók sorában az N. N.-eket, a névteleneket, pedig amikor a társadalmi akciók elégtelenségét föltártuk, azt a választ kaptuk, hogy nagy­szívű gazdagjaink a „nem tudja a balkéz, hogy mit csinál a jobb" elve alapján elrejtőz­nek a társadalom hálája elől. A vége megint az lesz, hogy az apró zsebek fognak meg­nyitnni, amelyekben eddig is aránytalanul nagyobb volt az áldozatkészség, mint, a nagy­vagyonban, a szükség fog adakozni a szüksé­gesből, nem a jólét a fölöslegből! És az új népjóléti miniszter, akitől a munkanélküliek segélyezését kértük számon, büszkén válaszolta: „Szociális állam va­gyunk!" Igazolásul rámutatott a népjóléti tárca számaira, arra a költségvetésre, amely, a munkából kiesettek mellé továbbra is oda­­állítja a hadirokkantak, özvegyek, árvák tizn­ezreit, hogy az inségi akció ki ne fogyjon az ellátandók­ból. Az apró zálogtárgyakra kiadott kölcsön összege az utolsó két eszten­dőben 12 millióról 60 millióra emelkedett! A proletárasszony háztartásába az elzálogo­sított jegygyűrű, parányi fülbevaló, fehér­nemű, ágynemű soha többé vissza nem kerül. Egy darabig még hosszabbitgatja a cédulát, fizeti a súlyos kamatot — az állam leg­erkölcstelenebb jövedelmét —, azután végleg elvész számára a kedves tanlók is, a szükség-­­leti tárgy is. Csönd van ma falun és városom Ez a csönd vihart rejteget magában. A nyomor­enyhítő társadalmi akciók a vihart elébei harangozással akarják föltartóztatni: ki hiszi, hogy sikerülni fog nekik az elemekkel szembeszállani? Üzlet. — írte Kodolányi János. — Napok óta az volt a probléma, hogy melyik asztalosnál rendeljék meg a koporsót. Másik­nál-e, avagy írásunk hősénél, az özvegyas­szonynál. Minden remény megvolt arra, hogy mégis csak az özvegynél, Hellerényi Dónál ren­delik meg. Már nehezen várta az özvegy is, két lánya is azt a bizonyos harangszót. Ron amikor egy délután csakugyan elkezdte hir­detni a harang a halált kettős verssel és jó hosszú kelem­peléssel, valamennyiüknek meg­dobbant a szíve, eibben a nehéz világban, a pangás, szegénység, adó világában üzlet kínál­kozik! Heterényiné bemnent a koporsóraktárba s ott várta a kuncsaftot. Mert valaimi öszitön azt súgta neki, hogy a gazdag paraszt hozzá fog betérni koporsót venni. Ott a szűk raktárban kötötte föl sima fekete klottktöltényét is, végig­törölgette sovány, száraz, szikár képet a kezé­vel , megállít a koporsók között. Köröskörül feketéitek s fehérlettek a rosszszagu ládák, enyv- és szm­okillalt kevergeti és a deszkák, forgácsok szaga, meg a festett sze­mfedőké, kellemetlen s gyomoremelgető illat, ráül az ember agyára s megbénítja a szivét Hete­rényiné azonban nem sokat törődött az illa­tokkal, nem volt szentimentális természet, még az ura életében megszokta a koporsók szagát. Szeme köribejárt a koporsók között s kereste, hogy melyiket ajánlhatná majd a vevőnek. Amint igy nézelődik, csakugyan nagy mo­gorván be is bukkant az ajtón a ködömönös­kucsmás parasztember, a dúsgazdag Samu, s kerek hasát tologatta b­efelé a szűk ajtón. Heterényiné legszebb mosolyával, de biz­o­nyos komor tartózkodással is ment elébe. — Istenem, istenem — szólt rezgő hangon —, részvétemet... részvétemet... Jó, hogy ide­jött. Máshol ilyen helyzetben bizony kifoszta­nák az erebert. Nálaim bizalommal lehet, mi régi ismerősök vagyunk. Mégegyszer: részvé­temet ... A paraszt nem szólt, hiansem egykedvűen el­kezdte nézegetni a koporsókat. — Nem tult drág­át — mondta aztám —csak olyan egy dzsötrirt. Jó­lan az má'. — Egyszerűt nem is adnék, magának nem. Nem vóna méltó a kedves feleségéhez. Sze­gény Juli néni egész életil­e nagyon szerette a diszes koporsókat. Mondta is nekem gyak­ran: „Eszttikém, Esztikém, ha meghalok, csak szép koporsót rendeltessél magadnak. Mer' én szépbe akarok nyugodni..." A megilletődött csend után, amely arra szol­gált, hogy Heterényiné visszaszivogassa száraz orrát a meghatottságtól, megint mutogatni kezdte a koporsókat. — Nézze ezt itt, természetesen keményfa. Milyen kongása van ennek! — ujja bütykével megkopogtatta a koporsót s az tompán dübör­gött, mint gyászindulóban a posztóval bevont nagydob. — Diófa ám ez, nézze csak, milyen anyaga van ennek! Creak jobb vevőim számára, másnak nem is multa­tnálni. Nézze csak, ez be nem ereszti ám a vizet. Ez olyan száraz, olyan kemény, olyan vízálló, akár a csont. De ez sem rossz, nézze, ez a tölgydeszka; szegény Juli néni igen nagyon szerette a tölgydeszkát, a tölgyfát is, isten nyugtassa. Hát mért ne fe­küdne ebben a tölgykoporsóiban? Még az álom is máskép esik neki. Az ember nem sokat hederített a vén a­s­­­szonyra, ott állt, a raktár közepén, egykedvűen szétvetette a lábát s kucsmás fejével fölfelé bámult a pókhálós plafonra. — Az a kérdés, mibe kerül? Heterényiné minden ékesszólását elővette: — Szabad is azt kérdezni egy ilyen koporsó­nál, hogy mibe kerül! Amikor már ezzel tisz­teli meg az ember az élettársát, akit egész életében... — itt elérzékenyült, eszébe jutott a Courts-Mahler-regény, amiit lányaival együtt olvastak hangosan s úgy érezte, hogy amit mondott, az még annál is szebb. — Egy ilyen asszony, amilyen a Juli néni volt, aki egész életében csak gyűjtött, spórolt, az már meg­érdemli, hogy a halála után ne takarékoskod­janak rajta. — Rosseb eszi — legyintett mogorván az ember. — Aki él, annak kell a piéz. Hát. Nem rajta takarékdtok én. De lá, a sok kiadás... Hát mennyiért add? — No, hát megmondom. De egy szava sincs. Ilyen koporsó. Ilyen kongása nincs máshol a koporsónak. Ilyen száraz deszka, mint ez! Megmondta a® árát, d­e nagyon halkan, sut­togva, hogy a profán szavakkal ne sértse meg Változások Magyarország külügyi képvise­letében. Dr. Hevessy Pál követségi tanácsost, aki a Magyarországot a Népszövetség mellett működő genfi képviselet élén működött, fölmentették és helyébe Pelényi János követ­ségi tanácsost bízták meg a képviselet vezeté­sével. Hevessy Pált a Portugáliában való kép­viseletet is ellátó madridi követnek, Matusica Pétert pedig varsói követnek nevezték ki, a halott emlékét. A férj azonban megrázta a fejét s nagyon nyugodtam igy szólt: — Annyit neon. — Hát jól van, nem akarom most, magát ilyen huzavonával szomoritani, én a kegyelet érzését szentnek tartom, magamnak is három uram halt meg... Hát csak vigye el, aztán majd később megegyezünk. — Nem ugy van az — bökte ki nyugodtan Samu­s már kezdett belemelegedni az alkuba. — Nem ugy van ám az. Adja, oszk­­án fizetem. Ett a péz. Elővette vastag tárcáját s ráütött. — Ha meg nem adi, elmék a másik botba. A Málikhon. — Az istenért, csak nem tesz olyat! — kiál­totta föl rémülten az asszony. —_ Ah­hoz a rabló­hoz? A legrosszabb deszkát adja, nem tart az két nap se, mihelyt a földbe teszik, szétmegy, akár a rongy! Meg aztán szegény Juli néni halálos ellensége volt, amíg élt. Inkább meg­számítom olcsóbban! Azt szeretem, ha a jó embereim az én kuncsaftjaim maradnak. De ilyen koporsót aztán nem is kaphatna más­hol... Szegény Juli néni... _ Fölszedte a pénzt, amit az ember egyenként, jól m­egnyálazgatva olvasott le elé s ő is meg­nyálazva újra megolvasott. Aztán, hogy a vevő kiballagott a raktárból, hirtelen csiklandozó örömmel benyitott a kis szobába, ahol kisebbik lánya éppen a tükör előtt ült, magasra föl­rakott karcsú lábakkal, selyemharisnyásam s igen pikáns ruhácskában s ajkát festegette a rozzsal. — Itt volt — jelentette az asszony boldogan. — Másikot megeheti a fene dühében. Ilyen vevő! Ezután a rokonai is idegyülnek bizto­san. Csak még a szemfedő, azt nem tudom. De azért majd asszonyt küldenek... Azt vette meg, a nagy barna tölgyet, de alkudott rá, a zsugori disznó ... Köténye zsebéből kivette a pénzcsomóit s el­zárta a kommód fiókjába. Sovány, száraz, ele­ven képén ragyogott az öröm s kéjesen simo­gatta csontos kezével a klottkötényét A lány visszafordította lobogó borzas fejét anyjára, fekete szeme csillogott s piros ajka égett a szoba homályában. — Akkor megvehetnéd nekem az őszi kabá­tot — mondta hízelgőn. NÉPSZAVA 1930 november 1. kMi birodalom­Dalf Mi MéMU Mm a flümleit is tünteteti egységes szövetségére. (London, október 31.) A birodalmi értekezlet képviselőinek tiszteletére az angol népszövet­ségi liga a Guildhallban tegnap este bankettet rendezett, amelyen a walesi herceg többek kö­zött a következőket mondotta: — A béke megerősítésére és a világ jólétének újabb előmozdítására nincs más eszköz, csak a Népszövetség. Rámutatott a herceg Kanada példájára, amelynek hosszú határait az­ Egyesült Államok felé semmiféle katonai hatalom nem védel­mezi és kijelentette: — A civilizáció kétségtelenül is eljutott arra a pontra, ahol az ilyen tények nagy jelentő­ségűek. Ha az emberiség egynegyedrésze, a brit birodalomban egyesült népek, meg­mutatják, hogy lehetséges az egymástól füg­getlen nemzetek egységes szövetsége, akkor nem lehet puszta álom az a reménység, hogy a többi háromnegyedrész is rá fog tudni lépni ugyanerre az útra. ^*immmmr,. • msmemmwmatvmm M­aesgo) a 20siservativ párt bomlása. (London, október 31.) Pénteken este tették közzé a paddingtoni választókerületben meg­tartott csütörtöki időszaki választás eredmé­nyét. A kerület mandátumát Taylor, a Beaver­brokk-féle birodalmi párt jelöltje kapta meg. Taylorra 11.209 szavazat esett. A konzervatív párt hivatalos jelöltje, Sir Herbert Lillard 10.268, Evans asszony, a munkáspárt jelöltje 7791 és Richardson asszony, a Rothermere-párt jelöltje 494 szavazatot kapott. A kerület eddig mindig egyhangúlag választott konzervatív jelöltet. •/USA/JA/VWU

Next