Népszava, 1931. június (59. évfolyam, 124–147. sz.)

1931-06-04 / 126. szám

1931 június 4. NÉPSZAVA Salizzé-valizzé! írta G. STRATIL-SAUER. A szerzőnek „Az afgánok l­ága lánckorbács volt és újra meg újra suhogva, nagyot csattanva, vé­rtig vágnak tulajdon meztelen hátu­kon. Tízéves gyermekeket is láttam közöttük és a vad ostorcsapásokban a gyermekek sem­ akartak a felnőt­tek mögött mara­dni. A következő csapatban valamennyi férfi fehérbe volt öltözve. Tánclépésben ugrál­tak előre és a földhöz ütődő furkós­botok ritmusában éles, rövid kard­dal sújtottak le újra meg újra si­mára borotvált fejükre. A vérük patakokban ömlött végig az arcu­kon, nyakukon és fehér ingükön. De a dobos egyre ott rohant föl és alá, tüzelve és lelkesjtve a sorok között és a trombitás hol ennek, hol annak a fülébe fújta lázító, sikoltó hangjait. Egy férfi őrjöngő mámorában már szakadatlanul ütötte a fejét a kardjával, míg bezúzott halántéká­ból a szívverés ütemében szökött ki a vér és egészen elborította az ingét. Az arca már nem is volt emberi, alaktalanul eltorzult és tágranyilt szemében az őrület lobogott. Gyöt­relmesen vonagló szájával egyre Salizzé-valizzé-t kiáltott. Azonnal odaugrott néhány katona, hogy az őrjöngő kezéből­­kicsavar­ták a kardot, de ellenszegült és an­­­nál vadabbul ütötte, vágta magát.­­ Végre is néhány bátor ember meg­­­ragadta és ki akarta vezetni a sor­ból. De akkor ezer torokból, mint egyetlen emberből tört föl a föl­háborodott kiáltás; mint egy ember ugrott föl az egész tömeg, átszakí­tották a kordont és fenyegető ordí­tással vágtak át a téren. De a következő másodpercben már éles füttyentés hangzott föl és a bazár négy kapuján egy-egy szá­zad katona rontott be. Villámgyor­san nekivágtak a tömegnek, vissza i­­­szorították és néhány perccel ké­sőbb az emberek már ismét ott ül­tek a földön, mintha semmi sem történt volna. De az őrjöngőt a vér­veszteség annyira elgyöngítette, hogy most már nem állt ellent. Hagyta, hogy az orvos bekötözze és betegyék a betegszállítókocsiba. Az egész menet körülbelül ötven-hatvan ilyen vértől beszennyezett síngy fogságában" címmel a Dante könyvkiadónál most meg­jelent könyvéből. A kiadó­vállalat szíves engedelmével. Enyhe éjszakai szellő lengte be a sötét várost és szárnyainak árnyé­kában meglibbentek a házak előtt álló gyertyák, magasra fölcsaptak a mindenfelé lengedező fekete zászlók, fények villantak meg a ki­rakott különös ezüst szimbólumo­kon, félelmetes feszültség remegett az egész lágy­­nyári éjszakában. És a barátom beszélt a siitizmus­ról, amelyben a perzsák olyan mélységes hittel hisznek. Az iszlám­nak ez a szektája Alit és fiát a pró­féta törvényes utódának tekinti és isteneket megillető imádatban ré­szesü­l. És beszélt Husszeinről, a síiták hőséről — akit megfosztottak kalifátusától — és balul sikerült, vállalkozásáról az uralom vissza­szerzése érdekében. — Husszein halálának gyászos évfordulóját nevezik itt Sahzzé­va.hzzé-nak, mert ezen a napon az egész országot ez a gyászos kiáltás tölti be. De sokan a hívők közül sem tudják az értelmét. És mégis, a perzsák teljes odaadással élik át ezt a szót, ezt az ünnepet és senki sem gondol arra, hogy csak halott, értelemnélküli fogalmat takar. Minden oldalról özönlöttek az emberek a kormányzósági palota előtt levő ünnepiesen földíszített térre. Mindenütt fekete zászlók leng­tek, a rúdjukon a próféta esküre emelt ezüst kezével, a síiták leg­szentebb jelképével. Lampionok, gyertyák és fekete kendők között még más, többnyire magas művészi értékű szkrzibolumok is pompáztak. De a perzsák legnagyobb része már nincsen tisztában ezeknek a jelen­tőségével , és csak a tradíció iránt élő hatalmas erejű kegyelet tartja életben a titokzatosságuk előtt le­boruló szent tiszteletet Már körülbelül ezer ember volt összegyülekezve a téren. Feszült, bár nagy lelki erővel lefékezett várakozásuk ellentétben állt az or­vosok nyugalmával, akik fehér köpenyükben csoportosan álldo­gálva, beszélgetve és cigarettázva vártak a munkára. A rendőrfőnök vezetése alatt a katonaság példás rendet teremtett a még mindig nö­vekvő tömeg között. Akik az első sorokban álltak, azoknak le kellett guggolniuk, hogy ne vegyék el a többiek elől a kilátást. Aki pedig át merte törni a kordont, azt puska­aggyal kergették vissza. A háztető­kön feszült hallgatásban várakoz­tak a lefátyolozott asszonyok. A leg­előkelőbbek árnyékos sátrakban ül­tek. A perzsák közül sokan már föl­világosodottnak tartják magukat arra, hogy részt vegyenek a kör­tenet kegyetlen megpróbáltatásai­ban, de ezeknek egy része is fölbérel egy szegény hintót, hogy ezen a na­­pon menjen végig helyette a gyász­menet tövises útján. És még a leg­föl­világosodott­abb szabadgondol­kodó sem meri megtagadni a paptól anyagi hozzájárulását az ünnepség­hez. A menet. A tömegen egyszerre mozgás fu­tott végig. A­­­oltozatosan befödött bazár felől különös ritmusú, egy­hangú dobpergés hallatszott. Ezt váratlanul félbeszakította egy trom­bita­ éles hangja. A hatalmas, ma­gával ragadó fölindulás lázában a téren várakozó tömeg mint egy em­ber fölugrott és a bazár kijárata felé özönlött. Mialatt a katonaság hangos kiáltozással és nyers lökdö­sődéssel helyreállította a rendet, a bazár felől tompa zúgás hallatszott és végre a sötét kijáraton át kezdett kifelé özönleni a férfiak csapata. Lassan haladtak, váltakozva két lé­pést tettek ferdén előre, azután is­mét hátrafelé. A kezében mindegyik hatalmas furkósbotot tartott és a lépéseik ritmusa szerint döngették vele a földet, azután ismét fenye­getően fölemelték. A suttogó imád­kozás közben pedig újra meg újra kiütközött ugyanaz a fölkiáltás: Sahzzé-vahzzé! Az ostorozok és vagdalkozók. Most, az ostorozok csapata követke­zett. Valamennyinek a kezében sok­emberből állt és közöttük gyerme­kek is voltak, akik még hatodik évüket sem töltötték be. Az anyjuk maga küldte őket a felvonulásba, miután a gyermekek fején lévő seb­helyek az anyák legtiszteletremél­tóbb büszkeségei. A botosok újabb menet közeledtét jelezték. Ezek türelmes fehér pari­pát vezettek a középen. A nyerge tele volt tűzdelve nyilakkal, Husszein megsebesült lovát jel­képezve. Hatezren a gyötrelmek útján. Ut­ána hosszú sorban, nagy zúgás, csörgés és suhogás közben, ismét ostorozók és vagdalkozók követ­keztek. A katonák rendkívüli ügyességgel ugrottak közéjük és menetközben elkötözték az erősen vérzőket, vagy az őrjöngve vagdalkozók kezéből­­kicsavarták a kardot. De a borzalom egyre fokozódott, jóformán a lehe­tőség határain is túl. Vadul táncoló emberek csoportjában három férfi vonszolta magát keresztül a téren, csak lassan és habozva, mintha a leggyötrelmesebb fájdalmak tartot­ták volna a hatalmukban. Messzi­írói úgy láttam, mintha a mellükön és a csípőjükön övet viselnének és ebből az övből hegyes botok állná­nak kifelé. De azután a körülöttük állók csaknem diadalmas büszke­séggel fölordítottak: — Mindegyik nyil két arasz hosz­szú és a bátrak mégis két nyilas övet szorítottak testükre! Már megint újabb tömött sorok következtek: most csupa meztelen testű férfi, akik a tenyerükkel ver­ték önmagukat olyan könyörtelen erővel, hogy minden ütés messzire visszhangzott. Nem tudtam tovább elviselni ezt a látványt. A barátomat kértem, hogy menjünk haza. Már több mint húsz csapat haladt keresztül a téren és mindegyikben körülbelül két­háromszáz ember lehetett. Tehát már hatezer ember haladt el előt­tünk a gyötrelmek és gyász útján. — Eddig még csak öt halott! — kiáltott utánunk az egyik orvos. A szomszédos háztetőről velőtrázó sikoltás hangzott föl:­egy gyermek sebektől eltorzult vérző apja lát­tára sírógörcsöket kapott. A nyo­masztó rémület­ hatása alatt hallga­tagon és szédülten mentünk tovább. Németből fordította: JV testier Juliska. ­ Ki jelentette föl Táncsics Mihályt? „Életpályám" cíímmel megjelent emlék­iratainak második kötetében Táncsics Mi­hály elbeszéli, miként tartóztatták le Ká­rolyi főszolgabíró poroszlói 1847 március 4-én bródi menedékhelyén. Arról is meg­emlékezik, hogy ki lehetett az, aki mene­dékhelyét fölfedezte s et elárulta. „Bátran merem állítani, hogy Tóth Lőrinc volt föl­adóm." — írja. Tóth Lőrinc, az akadémikus irodalmi és tudományos ellenfele volt Táncsics Mihály­nak, az­ első nagy magyar szocialista még sem vádolta azzal, hogy ellenséges indu­latból adta föl:­­mégsem akarom mondani, hogy mint aljas ember denunciált, hanem hogy úgy hozván magával a beszéd, barát­jával (vagyis: Kossalko ügyésszel) közölte, mit közölnie nem kellett volna, nem lett volna szabad." A bécsi titkos levéltár aktáiból most ki­derült, hogy Táncsics Mihály igazi spiclije Heckenast Gusztáv könyvkiadó volt. Amint dr. Supka Géza kitűnő irodalmi és biblio­gráfiai riportlapja, a „Literatura" júniusi számában közli, a bécsi titkos aktákból ki­tűnik, hogy Heckenast Gusztáv, aki szívte­lenül kiuteórázta a magyar írókat Petőfi­től és Arany Jánostól kezdve Kossuth La­josig és Jókaiig, rendszeresen végzett be­súgószolgálatokat Metternich részére. A „Literatura" idézi az egyik, 1846 feb­ruár 4-én kelt titkos iratból a következőket: ..Heckenast további adatai szerint a hírhedt Stancsics (vagyis: Táncsics Mihály) nemrég a következő három művet küldte ki nyom­tatás végett külföldre: 1. a Liszt által ter­vezett gyarmatosításról; 2. az állampapí­rokról és bankjegyekről — éppoly meg­rontó elvekkel, mint a sajtószabadságról szóló műve; 3. Lisztről és magyarországi tartózkodásáról. Ezt a három munkát Stan­csics Horáriknak, a hírhedt expapnak küldte Thübingenbe, aki azokat Wigand­nak továbbította. De Heckenast rávette Wigandot, hogy a munkát ne akceptálja." Otto Wigand könyvkiadót, aki később az 1849-es forradalmi szász parlamentnek tagja lett s haladó érzésű ember volt, sógorság fűzte Heckenasthoz. Ez a rideg és számító üzletember tehát sógorát is beárulta a rendőrségnél, csak hogy a maga érdemeit növelje. Horárik János, a besúgójelentés­ben szereplő expap szintén haladó gondol­kozásu ember volt, aki 1849-ben könyvet írt Kossuth és a magyar forradalom ügye mellett. Mikor aztán Táncsics Mihály budai bör­tönében megkapta a vádiratot, annak egyik pontja — az „Életpályám" harmadik köte­tében közöltek szerint — fölsorolta a többi között a „Község-rendszer" és a „Gyarma­tosítás" című munkákat is, amelyeket Tán­csics „Tübingában, Würtenbergában, ré­szint maga személyesen, részint megbízott barátja, Horváth (Horárik?) Jánosnak segédkezése mellett Fuchs nevezetű könyv­árusnál sajtó alá is adott". A megjelent, könyveket csatolták a vád­irathoz, azokból idézett is a vádirat, ezek­ről azonban csak annyit tud, hogy írójuk ,,sajtó alá" adta és hogy „a most elősorolt késiratokon, úgy mint a kinyomottak szö­vegén, szintén alperesnek abbeli vétkes szándéka ömlik el, hogy országlási rendsze­rünk földulásával, a személy- és vagyonbeli jogok tökéletes egyenlőségi elve terjesztes­sék". Vagyis: a kéziratok tartalmáról a vádirat csak annyit tudott, amennyit éppen­­ a besúgó jelentett volt. Heckenast jelentette föl Wesselényit is, akit aztán az osztrák reakció halálba haj­szolt. És ugyanez a Heckenast, amikor el­érkezett a Táncsics Mihályt börtönéből ki­szabadító 1348 március 15-e, eltűnt nyom­dájából a márciusi if­júság közeledtére s csak akkor került elő, amikor a forradalom első szabad sajtótermékeit már széthordták a városba a Landerer és Heckenast-nyomdá­ból. Egyik szedője, Hruszka János mondta is: „Az öreget macskazenével kellene megtisz­telni." A macskazene elmaradt, az első azonban, akit a forradalom elcsöndesülté­vel Heckenast elbocsátott, Hruszka János volt... Táncsics Mihály is csak visszakerült 11 (hosszú bujdosás után) a börtönbe: Hecker­nast Gusztáv győzedelmeskedett. „Országo­lási rendszerünk fordulója", „a személy- és vagyonbeli jogok tökéletes egyenlőségi el­vének terjesztője" fölött a tekintélyes pol­gár, az „idealista könyvkiadó", a­­ besúgó, a rendőrspicli... (kg.) A fotografálás: istenkáromlás. Kilencven esztendővel ezelőtt egy fran­cia utazó Németországban camera ob­sc­ura (sötét kamra) modelljét kínálta eladásra. Azt állította, hogy ezzel a ca­merával az emberi arcot meg lehet örö­kíteni ezüstréteggel bevont lemezen. Ak­kor már két év eltelt azóta, hogy a pá­risi akadémián Ara­go bemutatta Da­guerre találmányát, amelynek híre Né­metországba is eljutott, de amelyet a né­metek egyszerűen és röviden „párisi tvind­li"-nek nyilvánítottak. Egyetlen ember akadt Németországban, aki fölismerte a találmány jelentőségét és aki azonnal komolyan érdeklődött iránta. Karl Dauthendey volt ez, a Leipzig mellett fekvő Lindenau egyik optikusának legfiatalabb alkalmazottja. Ez a fiatalember nagy nehézségek árán kölcsönképp összeszedett 300 tallért, meg­vette a gépet és szabad idejében elkezdett azzal kísérletezni. Amikor főnöke ezt megtudta, nyomban fölmondott neki, az­zal az indokolással, hogy „az olyan alkal­mazott, aki ennyi pénzt és figyelmet ál­doz olyan kétes külföldi találmányra, mint amilyen a Daguerreotypia, nem le­het alkalmas tisztességes német munka elvégzésére". Ugyanakkor az egyik leipzigi újságban cikk jelent meg, amelynek egyik része szóról szóra így hangzik: „Múló tükörképet megörökíteni lehetet­lenség, azt­ az alapos német kutatás már megállapította, de nemcsak lehetetlen­ség, hanem még a kísérlete is istenká­romlás. Az embert Isten önnön képmá­sára teremtette és Isten képe nem örökít­hető meg semmiféle emberi gépezettel. Csak az isteni adottságú művészek me­rik elragadtatásuk szent pillanataiban az isteni vonásokat géniuszuk parancs­szavára megörökíteni, de minden gépi segítség nélkül." „Isten ugyan eddig a tükröt, az ördög­nek ezt a hiú játékát, nagylelkűen meg­tűrte a teremtésben. Valószínűleg azon­ban azért, hogy különösen az asszony­személyek a tükörbe nézve, beképzeltsé­güket és gőgjüket tükörképükről leolvas­hassák. De semmiféle tükör, sem­ a tükör üvegje, sem a tükör foncsora nem kapott és nem kaphatott Istentől engedelmet arra, hogy az ember képét a maga síkján megörökítse. Az Isten nem tűrheti soha, hogy a tükör ördögi művészete olyan magas fokra emelkedjék, hogy az Isten képmását, az emberarcot ilyen könnyen a hatalmába kerítse." „És lehetséges volna, hogy ugyanaz az Isten, aki annyi évezreden át nem tűrte, hogy az emberi tükörkép megörökíttes­sék, most hirtelen ősrégi alapelveihez hűtlenné váljék és megengedje, hogy egy francia Parisban a legördögibb talál­mányt megvalósítsa?." Hiszen tisztában kell lennünk azzal, hogy milyen istente­len, hiú és szentségtörő világ következ­nék, ha az emberek tükörképüket tucat­számra tudnák pénzért elkészíttetni. A hiúságnak igazi tömegbetegsége törne ki, mert ha arcmását mindenki olcsón, tucatszámra, ajándékozhatja és csodáltat­hatja, az az embereket istentelenül fölü­­letesekké és istentelenül hiúkká teszi. És ha bármiféle Moszje Daguerre Párisban százszor is állítja, hogy gépével emberi tükörképet tud ezüstlemezre megörökí­teni, azt mi százszor is infámis hazug­ságnak nevezzük..." Még szerencse, hogy Kari Dauthendey nyakas em­ber volt és nem riasztotta vissza sem főnöke fölmondása, sem a leipzigi­ újság dörgedelmes cikke. Sőt még az sem, hogy szomszédai el akar­ták pusztítani ördöngös masináját, mert f­z akkori nagy szárazságot annak tulaj­donították, hogy az istentelen masina nagyon sok napsugarat vonz a Földre... 1842 tavaszán a­ leipzigi húsvéti vásá­ron már kint­ volt Karl Dauthendey, az első német fotográfus és­­ mindenki ott tolongott körülötte, mert mindenki le akarta fényképeztetni magát vele. "Az „istentelen és szentségtörő" fotográfia egy-kettőre diadalmaskodott. Így írja meg ezt, apja dokumentumai alapján. Max Dauthendey, a költő: „Der Geist meines Vaters. Aufzeichnun­gen aus einem begrabenen Jahrhundert" (Apám szelleme. Följegyzések egy elteme­tett századból) címen, a müncheni Al­bert Langen kiadásában megjelent köny­vében. Tanulságos olvasmány ez a könyv kísérletezők és úttörők számára. szp.­­t 1

Next