Népszava, 1931. december (59. évfolyam, 278–301. sz.)

1931-12-01 / 278. szám

LIX. évfolyam 278. szám, Budapest, 1931 decemb­er 1. Kedd Ára 16 fillér AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: Negyedévre 12 pengő — küllöidra 21 pengőt Egy hóra : 11 pengő — küllöldre 7 pergft Ausztriában egy hóra ........ 6 pengi SZERKESZTŐSÉG: Vm. CONTI­ UTCA 4. SZ. Telefonszám .... József 303—30 és J. 303-3­ MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁMU . KÖZPONTI KÖZLÖNYE Egyes szám­ára 18, ünnepnap 24, vasárnap 32 fu­kta. Ausztriában 30, vasárnap 40 groschen. Franciaorsz. 1­30 fr. Csehszlovákiában hétk. 120 fk. vas. 3 fk. Romániában hétköznap 6 lei. vasárnap 12 IBI. MEGJELENEK HÉTFŐ KI­VÉTELÉVEL MINDEN NAP KIADÓHIVATAL vm. CONTI-UTCA t­sz. Telefonszám . . ,J. 303^6. J. 303-31, J. SOMI MM A puccssaerve­lked­és háttere teljesen rejtélyes? Kiknek volt szükségem­ a merénylettervekre? — A britanniás mufi jelentkezése. Mellékvágányokra akarták terelni az ügyet. — Már kommunistákról és a „legszélsőbb baloldal" útjának előkészítéséről mesélnek... Megmozdult a mocsár és mérges lehelete új­ból fertőzéssel fenyegetett. Az ellenforradalom vadvizeinek áporodott, felülete felől a múlt kí­sért, amely a hazafias fölbuzdulás egykori lo­vagjai szerint­­ kötelez. A „nemzeti hősök" koncot követelnek azoktól, akiket szerintük végzetesen hozzájuk köt az elindulás közös­sége, akik az ő véres, felelőtlen munkájuk árán jutottak pozíciókba. A semmitől meg nem rettenő gyilkosok, az 1920-as év gyülevész söpredéke tömörülési akciókat kezdeményez — érdekei megvédéséért. A vérgőzös korszakot nem lehet felejteni, a hatalom és a könnyű pénzszerzés hiánya éget és fáj. Akik valaha itt életet és halált j­enthettek, nem akarnak a nyomor áradatába kerülni és úgy gondol­koznak, hogy „Magyarországon va­n elég pénz, vannak főpapi nagybirtokok, vannak hatalmas vállalatok, vannak, akiknek három, négy állás is jut, de senkinek sem jut eszébe, hogy ne­künk, a, fiuknak, hazafiasságunk jutalmául föl­ajánljanak valami rendes állást..." A­ kecskeméti akácosok mentén, a szolnoki Tiszaparton­, a kecskeméti pincékben, Izsák, Tolvajos, Abony határában visszhangot vert a megmozdulás, amely f­erenc- és józsefvárosi kiskocsmák különszobáiban ve­rődött először a falhoz. A britanniás múlt követelődzik az idő kapuján, hogy visszatérhessenek a „félelem- és gáncs­nélküli lovagok", akiik most „hálásabb" haza­fiakat akarnak pozícióba segíteni. A közéleti­­ténykedés bódultságával, a­ büntetlenség élve­zetének kótyagosságával szárnyaltak szabadon a fantáziák, mert ez a huligán had hosszú éve­­ken át megszokta a hatóságok elnézését és tá­mogatását. A különítményes múlt után az éb­redők, a sasok, a fascisták, a cselekvő magya­rok, a fölkelők, a színházi tüntetők és az ál­rokkantak jók voltak munkásellenes akcióknak, nemzeti munkavédelmi­ alakulatnak, riadó tes­tületeknek, kaptak pénzt és fölszerelést, joggal hihették tehát, hogy nélkülözhetetlen, nemzet­föntartó elemek és amikor úgy érezték, hogy nincs szükség rájuk, ők maguk jelentkeztek, mert szükségben voltak. Kik vannak a háttérben? Az ellenforradalom ősrétegének mocsárbűzös megmozdulását nem lehet elszigetelt jelenség­nek minősíteni és komolytalan akcióvá degra­dálni. Itt nemcsak „desperációk" megmozdu­lásáról és hosszúlépéses, nevetségbe fúló ka­landról van szó. Ez a tömeg nem ingyen moz­dult meg és nem magától. Nem kocsmai asz­taltársaságok találkoztak és nem azok keres­tek összeköttetést egymással. Valaki, vagy va­lakik állanak mögöttük, akik pénzelték és buzdították őket, akik jótanácsokkal és ígére­tekkel fonták körül képzeletüket. Valakiknek szükségük volt ezekre a min­denre kapható, levitézlett zsoldosokra, va­lakiknek céljaik voltak velük és az az el­képesztő ijedelem, amely külsőségekben jelentkezett, amellett bizonyít, hogy nem horogra került fantaszták álomkergetésé­ről, hanem sokkal komolyabb dologról volt szó. Hiszen permanenciába helyezték az egész ka­tonaságot és csendőrséget a rendőrséggel együtt. Megszállták a közműveket és a köz­épületeket a karhatalmi osztagok. Miniszterek és politikusok lakásai előtt karhatalmi kiren­deltségek őrködtek éjjel-nappal. A főváros utcai képe megint ostromállapotra emlékezte­tett. Vájjon hihető-e, hogy mindez néhány kófic jelentéktelen fiatalember miatt történt? A belügyminiszter úgy nyilatkozott, hogy­­ nincsen jelentősége annak, hogy az őrizetbe­­ vett egyéneket a Margit-körúti katonai fog­­­házban helyezték el. „Azért kellett így intéz­kedni — mondotta —, mert a toloncházba nem vihettük őket és miután külön-külön kellett elhelyezni az őrizetbe vetteket, más hely nem állott rendelkezésre. Egyébként a nyomozás érdeke is megkívánta ezt az intézkedést." Akad-e ember, aki ezt az indokolást komolyan veszi, amikor köztudomású, hogy a „nagy kommunista leleplezéseknél", amikor ugyan­csak „összeesküvésekről" volt szó, miért volt megfelelő az őrizetbe vettek szá­mára a főkapitányság épülete, ahol sokszor egész emeletet lezártak a nyilvánosság elől és szétosztva detektívszobák seregében he­lyezték el a gyanúsítottakat ? Ha pedig a nyomozás érdeke kívánta meg az eltérő intézkedést, akkor lehetségesnek kell tartani azt a szempontot, hogy megbízhatónak tetszett a Margit-körúti katonai fogház... Mellékvágányok felé... Különben is nagy az iparkodás, hogy mel­lékvágányokra tereljék az egész ügyet. A nagyképűen titkolódzó hivatalos nyilatkozatok kínos óvatossággal kerülik a „politikai"­­meg­jelölést, és csak közönséges bűncselekmények­ről" beszélnek. Ezzel a megállapítással szem­ben még­ a hivatalos híradás is elismeri most már, hogy a puccsisták a hatalmat akarták magukhoz kaparintani. Az ellenforradalom szegénylegényeinek nyüzs­gése, a fehérterroristák mozgolódása már hó­napok óta tart. Budapesten a Valéria- és a Spolarich-kávéházak, a Szivós-étterem, a Mária-utca 30. számú házban lévő ÉME-tanya, valamint a Sóház-utca 11. számú házban lévő Vámház-pince voltak színhelyei a volt külö­nítményes rohamlegények, fölkeléshősök, sasok és fascisták, ébredők és cselekvő magyarok szervezkedésének. Ellátogatott ide is, oda is Francia-Kiss Mihály, az egykori istennyila jobbkeze, a valamikor rettegéssel süvegelt Ostenburg, a nagy aspirációkra törekvő, a póthitlerizmus pózaiban tetszelgő Budaváry és vezérkari főnöke: Gyallay. Jelentkeztek a Piroska-fivérek és szortyogott, pukkant és illatozott az ellenforradalom mocsara. Tenni, cselekedni kell valamit, volt a jel­szó és Zsabka Kálmán, a volt britanniás, a Soltra­gyilkossággal gyanúsított vizsgálati fogoly, a levitézlett „Szózat"-munkatárs, a színházi tün­tetések frontjának vezére, ez a nyurga, izga­tott, sápadtarcú fiatal­ember, a magyar reví­ziós párt egyik vezetője, a giccses­ Petőfi-film főszereplője úgyis, mint alanyi költő már elő­fizetést hirdetett „Fegyverbe" című verses­kötetére... Tanulmányozta a tanárkérdést, az orvoskar időleges államosításának problémá­ját, a felsőfokú oktatásban a fölvételi vizsga bevezetését és a pedagógiának egyéb kérdé­seit, mert kultuszminiszternek készült... A szereplők gallériája. Mellette főszerepet játszott Hozmetz Károly Ferenc, a közgazdasági egyetem volt hallga­tója, a Fővárosi Operettszínház ellen elköve­tett merénylet egyik vezetője, aki most mint taxisoffőr kereste kenyerét. Ő a megoldás motorizálásának kérdésével foglalkozott és a toborzást intézte, hogy megfelelő szállí­tási eszköz és jelentkező akadjon, aki mun­dérba bújik és a kiszemelt pontokon meg­félemlítésre alkalmas harcias felszerelés­sel a karhatalmat jelenti majd. Az elégedetlenek vezetői között a legmeg­becsültebb pozíciót intéz Vonnay László gaz-Folytatás a oldalon.­­ a múlt visszajár! Lehet-e ebben a szakadásig feszült és m­ég mindig zavaros helyzetben egyébre gondolni, mint erre? Igen, a múlt, az immár tizenkét esztendős kurzus dicstelen múltja, amelyet nem tudtak, sőt, amelyet nem is akartak meg­fékezni, visszajár, itt van, alaposan muto­gatja magát. A jobboldalról, sőt a szélső­jobboldalról is különböző neveket és jelzőket állítanak eléje. Elnevezik „felelőtlen Rip van Winklé"-nek", „gyerekes, fantaszta társa­ságnak", csak azon a néven nem emlegetik, amelyről egyszerre mindenki ráismerne és egyszerre mindenki tisztában lehetne azzal, kiről és miről van szó. A közvélemény egye­lőre még mindig tapogatódzik. Hivatalos és félhivatalos jelentések ugyan már beszéltek erről, de nem alaptalan a fölfogás, hogy a teljes őszinteség és a könyörtelen nyíltság még mindig nem kaptak kellő szerepet az ügy ismertetésében. A megfelelő nyugalom és biztonság sem állott még helyre e zavaros szenzáció körül, noha a Kip van Winklék, a belügyminiszter elnevezése szerint: a despe­rációk, de valódi nevük és régi ismertetőjelük szerint a „hazafias fölbuzdulás" fölkent baj­nokai már a budapesti katonai fogházban várják, ami nekik most talán mégis csak ki­jár ... Úgy ítéljük, ebben az ügyben ma még föl­tétlenül ez a helyzet. A közvélemény hangul­latkihullámzása, amely nagy volt e napok­ban, nem tud visszafolyni medrébe. Nem tud attól a­­pillanattól kezdve, amint hírót vette, hogy kicsoda puccsistákról is van itt szó s amint a lefogottakkal együtt a jól ismert régi neveket is visszaidézték riadozó és utál­kozó emlékezetébe. Pedig a belügyminiszter kétszer is nyilat­­kozott. Egyszer az újságokban és egyszer a 33-as bizottság ülésén. Mindkét esetben megismé­telte, hogy „nyugodt lehet a nagyközönség, mert a rendőrhatóság minden ilyen vagy, hasonló kísérletnek elejét veszi a jövőben is". A közvélemény erre letagadhatatlan jo­gossággal azt mondhatja: hát még ezt se?! Hát miért vannak itt és a 33-as bizottság éppen a hétfői napon miért nem járult hozzá, hogy a rendőrségből vagy a csendőrségből akár egyetlen embert is „leépítsenek", ha még egy ilyen egyszerű és köteles feladatot sem tudnának ellátni?! A közvélemény jogosan válaszolhat így a belügyminiszter fogadkozá­sára, aminthogy a közvélemény — az egész ország — jogosan utalhat arra, hogy nem a fogadkozásnál kell kezdeni a megnyugtatás erőfeszítéseit, hanem el kellett volna kezdeni már réges-régen, tíz vagy tizenkét esztendő­vel ezelőtt; el kellett volna kezdeni a tiszto­gatást, a söprést, a köteles profilaxiát akkor, amikor ezek a hírhedt nevek nem is egyszer, sőt nem is kétszer már rendőr­kézen, voltak. Sok kifogásnak, sok jogos számonkérésnek, sok bírálatnak van itt helye, de ezen a pon­ton minden bírálat jogosult és kötelesség­szerű. Nem volt profilaxia, se idejekorán, se semmikor, s nem volt előrelátás, amikor csak ilyesminek kellett volna, dolgoznia. A zava­ros, a véres, a dicstelen múlt ezért járhat vissza és a zavaros, a véres, a dicstelen múlt kalandorai ezért jelentkezhetnek ismét egy nem is annyira fantasztikus, mint inkább szennyes szenzációnak hőseiként. Hát miért ne törnék a fejüket ilyesmin, amikor a múltban is csak ezt tették és mind-

Next