Népszava, 1932. január (60. évfolyam, 1–25. sz.)

1932-01-01 / 1. szám

Ma: Teljes heti rádióműsor külön mellékleten. IX évfolyam I. szám. Budapest, 1932 január­­, péntek Ára 24 fillér AZ blőfizetés Arai negyedévre 12 pengő — küllőidre 11 pengi Egy bóra . 4 pengő — küllőidre 7 pengő Ausztriában egy Dóra. ........ 6 peng* SZERKESZTŐSÉG: Telefonszám . . . . VM. CONTI­ UTCA 1 SZ. József 7.03-30 és J 303-31 MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA P. KÖZPONTI KÖZLÖNYE MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP Kgim szám ám 16, ünnepnap 14, vasárnap 32 IHM­. Ausztriában 30, vasárnap 40 groseben-Franciaorsz. 1-30 tr. Csehszlovákiában hétk. 120 ék. van S 5*. Romániában hétköznap 6 lei, vasárnap 12 lei KIADÓHIVATAL: Vm. CONTI.UTCA L SZ. Telefonszám . . .J. 303-36. J. 303-31. J. 303-SJ Az idő nem áll meg • • • Csak a régi naptáron fogyott el az idő és csak az új naptáron kezdődik új év. Az idő nem hal meg, nem is áll meg, csak az ember osztja föl esztendőkre a végtelent a végtelen csillagok járása szerint. Az idő meg nem­ áll és meg nem hal soha. És nem hal meg az időbe kiáltott szó sem. És amit cselekszünk, az sem hal meg és nem végződik be semmi, mert a gondolat és a tett is halhatatlan. Ami az 1931-ik esztendő de­cemberének utolsó napján történt, az folyta­tódik 1932 január 1-én és mind az utána kö­vetkező napokon az idő végtelenségéig. Igazság szerint tehát meg sem kellene ál­latnunk, amikor leszakítjuk a naptár utolsó lapját, mert nem végeztünk be semmit, amit elkezdettünk. A mi számadásunk ideje nem a Szilvesz­ter éjszakája. Mi máskép mérjük az időt és a magunk dolgait, amelyek az időben történ­nek. A mi időszámításunk nem a keresztény időszámítás és ha a megvont határon mégis megállunk egy pillanatra, ezt csak azért tesszük, hogy innen is elkiáltsuk a tagolás szavát, hogy innen is harcot kiáltsunk azok felé, akik meg akarják állítani az időt és meg akarják merevíteni a gondolatokat, amelyek új valóságokra törnek. Az uj esztendő semmit sem jelent. Nem kezdődik vele semmi Mindaz, ami történni fog holnap és holnapután és mind a további napokon, az már régen elkezdődött... A kapitalizmus haláltusáját vívja, de ez a­­hal­dokló életforma méhében hordozza az uj életformát: a szocializmust. Sorsa már ak­kor meg volt írva, amikor diadalmas ifjú­ságában rálépett a földre. Magában hordta mindazokat az ellentéteket, amelyekből a háborúk és a forradalmak szikrái pattantak ki, amelyekből elindult a gép és a kommu­nista kiáltvány, a tröszt és a modern mun­kásmozgalom, a gyarmatosítás és Páneurópa eszméje, a hadisarc és a Népszövetség ... Mindez nem kezdődött sehol, csak folyta­tódott, és az emberiség észre, sem vette soha, hogyan születtek meg körülötte az uj dolgok észrevétlenül, holott pedig mindezek az uj dolgok az ő művei voltak, rettentő küz­len­itek kohóiból hullottak ki, hogy fegyverül szolgáljanak a további küzdelmek számára. * Ma hajlamosak az emberek a reményte­lenségre, mert nagyon megtiporta őket az élet. Beláthatatlan tömeggé nőtt meg a munka­nélküliek serege. Milliók és milliók nem tudják a holnapjukat és a proletártengerbe egyre sebesebb hömpölygéssel szakadnak bele olyan társadalmi rétegek, amelyek va­laha jómódban éltek és nem ismerték a nincsnek keserű izét. A dagadó tenger fö­lött a reménytelenség éjszakája, a tenger­mélyben pedig vad erők végső feszültsége... De ebben a kegyetlen rosszban mégis benne rejlik a boldog holnap jósága. Hatalmas tör­vény él az emberben, az élet törvénye, ame­lyet vérrel irt maga az ember. A gyári mun­kások milliói, a földnek nincstelen proletár­jai, a hivatalokból kiűzött "tisztviselői", a mérnökök és az orvosok, a diákok és a fiatal patikások, asszonyok és férfiak, akiket szűvnd kirekesztettek a­ termelésből és az életből, ezek az irdatlan nagy tömegek­­ mégis élni akarnak. Enni akarnak és hajlékot akarnak és dolgozni akarnak, mert a terem­tés vágya éppen olyan nagy bennük, mint az éhség. Ezt a valóságot semmiféle kegyes prédi­kációval eltüntetni nem lehet. Ez a valóság erő, mert minden valóság erő és ez az erő önt­örvényénél fogva sem maradhat és nem is marad mozdulatlan. Számolni kell vele és számolnak is v­ele. Egyik országban, hogy lecsillapítsák lázadó indulatait, kenyérrel etetik, a másik országban, hogy megfékez­zék — ólommal. Végkifejlődésében egyik módszer sem oldja meg az ágaskodó problé­mát, mert az egyik is és­ a másik is új ellen­téteket szid, új problémákat, teremt. Különb­ség mégis van a két módszer között: békés fejlődést biztosíthat az egyik. A forrada­lomba visz a másik. De mind a kettő szük­ségképpen megváltoztatja a társadalom gaz­dasági és politikai alkatát... Azután itt van a gabonakrízis. A parasz­tok millióit tiporta maga alá. A legkonzer­vatívabb társadalmi réteget, a legmozdulat­lanabb emberi­ őserdőt rázta meg a gabonaár­hanyatlás vihara. Pánik lett úrrá fölöttük, de ebben a pánikban már benne rejlett va­lami más is, mint csupán a megrettenés és a félelem. Ez a vihar magával hozta egy új elrendeződésnek gondolatcsíráit is. A paraszttömegek tájékozódni kezdenek. Néhol, különösen Németországban, egy­részük még a gyülevész polgárság és a gyü­levész proletariátus táborát szaporítja és a fascizmus hitleri seregeiben helyezkedik el, de ez csak átmenet. A kijózanodás ideje nincs messze és onnan az út egyenesen a szocializmushoz vezeti őket, amiként itt ná­lunk egyenesebb és rövidebb úton máris megindulltak a föld proletárjai és kispolgár­jai a szociáldemokrácia irányába. A pénz válsága, amely voltaképpen, csak tünete a kapitalizmus válságának, az álla­mok egész sorát rázkódtatja meg, fölfor­gatja az adós,és hitelező régi, „megszentelt" viszonyát, bankokat zúz össze, egzisztenciá­kat tipor el, megakaszt­ja a termelést... de ebben a katasztrófában is benne érik az át­alakulás. Az ifjúság válsága. Százezerszámra téve­lyegnek a sötétségben és a ködben. Nincs számukra elhelyezkedés, munka, út, cél. De az erősebbjeiben már érik a gondokat és a tett. Arcukat a holnap felé fordítják és mert keresik az utat, meg is fogják találni, s m­ert életre teremtettek, élni akarnak és élni fognak. Nincs hely a számukra? Ki fogják vere­kedni a helyüket. Nincs munka a számukra. Majd megkeresik az utat, amely a gazdasági zűrzavarból kivezeti velük együtt az egész emberiséget a munka új társadalmába... * A dolgok önmagukban való fejlődését azonban nem lehet és nem is szabad mint tőlünk független folyamatot nézni. A dolgok nélkülünk­­ nincsenek és nekünk kell urai lennünk a történelemnek, a magunk törté­nelmének. Az a­ feladatunk, hogy, tudatossá tegyük a tömegekben históriai sorsukat és a­ minden­napi küzdelmekben való szerepüket. Megmaradván a magunk területén, lás­­suk, mi tennivalója van a­ magyar prole­tariátusnak, hogy betöltse az időt, amelyben él s megjavítsa sorsát, amelynél kárhozato­sabb alig akad a földtekén. Egységes ,é­s bonthatatlan sereggé kell szerveződnie min­denekelőtt. De ez nem is sorrendi kérdés, mert megszerveződni és harcolni egyidősen kell. Ahányan vagyunk, mindvalameny­nyiü­nknek az első sorokba kell állnunk a harcban és ezzel a­ harccal kell toboroznunk ujabb és ujabb tömegeket. A harc célja adva van: a­ rendszer meg­buktatása. Ma minden dolgozó társadalmi réteg érdeke összefut, ebben a célban, mert ez a ma uralkodó rendszer képtelen meg­oldani azokat a nagy kérdéseket, amelyek megoldásától pedig az ország népének és magának az országnak a léte függ. Ez a rendszer utolsó lehelletéig védekezni fog a jogegyenlőség megvalósítása ellen. És a rendszer sohasem lesz hajlandó törvénybe iktatni a munkanélküliség esetére való biz­tosítást és nem lesz hajlandó arra sem, hogy a földet azok kezére adja, ak­ik azt megműve­lik. Ez a rendszer képtelen arra, hogy rendbe hozza az államháztartás ügyeit, de még képtelenebb arra, hogy a magánháztartások egyensúlyát helyreállítsa. Nem tud adni sem kenyeret, sem munkát. És nem lehet hinni abban sem, hogy bele tudja kapcsolni Magyarországot az európai népek egy szorosabb közösségébe. Mindezt mindenkinek tudnia kell és min­denkinek tisztában kell lennie azzal, hogy az új magyar életformát csak a dolgozó töm­e­­gek egyetemes erőfeszítése teremtheti meg. Bizonyára nem könnyű dolog véghezvinni a mi nagy feladatunkat, hiszen mi fegyver­telen kézzel állunk a harc tüzében és el k­ell szenvednünk az üldözésnek minden pokoli pergőtüzet. Mi meg akarjuk buktatni a rend­szert, de a rendszer ezzel a mi akaratunkkal szembeszögezi a maga egész hatalmi appará­tusát. Mi meg akarjuk semmisíteni a reak­ciót, de a reakció­­viszont bennünket akar megsemmisíteni. Magyarországon az osztály­harc legkiélezettebb formája folyik és éppen ezért kell nekünk mindig újabb és újabb utáni­pótlásról gondoskodni. Mi ebben a harc­ban nem maradhatunk alul. Eszünkbe jutnak Löbe elvtárs szavai: Gránitba harap az, aki erőszakkal akarja megakadályozni a szociál­demokrata munkásságot, hogy céljai meg­valósítására törekedjék. Csakugyan minket elpusztítani nem lehet. De ez most csak negatívum. Nekünk a gránitnál is , kemé­nyebbeknek kell lennünk és kell, hogy a grá­nit, amely vagyunk, több legyen a sziklafal­nál, amelyen ellenségeink bezúzzák homloku­kat. Lángoló lélek lobogjon a mi tömegeink­ben, az eszmének és a harcnak a lelke és ami­kor a kalendáriumi határvonalon a tagadás­nak mélyről fölszakadt hangjait harsogjuk a rendszer felé, elvtársainknak azt üzenjük* kitartani a fronton — a győzelemig. i

Next