Népszava, 1932. január (60. évfolyam, 1–25. sz.)
1932-01-01 / 1. szám
Ma: Teljes heti rádióműsor külön mellékleten. IX évfolyam I. szám. Budapest, 1932 január, péntek Ára 24 fillér AZ blőfizetés Arai negyedévre 12 pengő — küllőidre 11 pengi Egy bóra . 4 pengő — küllőidre 7 pengő Ausztriában egy Dóra. ........ 6 peng* SZERKESZTŐSÉG: Telefonszám . . . . VM. CONTI UTCA 1 SZ. József 7.03-30 és J 303-31 MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA P. KÖZPONTI KÖZLÖNYE MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP Kgim szám ám 16, ünnepnap 14, vasárnap 32 IHM. Ausztriában 30, vasárnap 40 groseben-Franciaorsz. 1-30 tr. Csehszlovákiában hétk. 120 ék. van S 5*. Romániában hétköznap 6 lei, vasárnap 12 lei KIADÓHIVATAL: Vm. CONTI.UTCA L SZ. Telefonszám . . .J. 303-36. J. 303-31. J. 303-SJ Az idő nem áll meg • • • Csak a régi naptáron fogyott el az idő és csak az új naptáron kezdődik új év. Az idő nem hal meg, nem is áll meg, csak az ember osztja föl esztendőkre a végtelent a végtelen csillagok járása szerint. Az idő meg nem áll és meg nem hal soha. És nem hal meg az időbe kiáltott szó sem. És amit cselekszünk, az sem hal meg és nem végződik be semmi, mert a gondolat és a tett is halhatatlan. Ami az 1931-ik esztendő decemberének utolsó napján történt, az folytatódik 1932 január 1-én és mind az utána következő napokon az idő végtelenségéig. Igazság szerint tehát meg sem kellene állatnunk, amikor leszakítjuk a naptár utolsó lapját, mert nem végeztünk be semmit, amit elkezdettünk. A mi számadásunk ideje nem a Szilveszter éjszakája. Mi máskép mérjük az időt és a magunk dolgait, amelyek az időben történnek. A mi időszámításunk nem a keresztény időszámítás és ha a megvont határon mégis megállunk egy pillanatra, ezt csak azért tesszük, hogy innen is elkiáltsuk a tagolás szavát, hogy innen is harcot kiáltsunk azok felé, akik meg akarják állítani az időt és meg akarják merevíteni a gondolatokat, amelyek új valóságokra törnek. Az uj esztendő semmit sem jelent. Nem kezdődik vele semmi Mindaz, ami történni fog holnap és holnapután és mind a további napokon, az már régen elkezdődött... A kapitalizmus haláltusáját vívja, de ez ahaldokló életforma méhében hordozza az uj életformát: a szocializmust. Sorsa már akkor meg volt írva, amikor diadalmas ifjúságában rálépett a földre. Magában hordta mindazokat az ellentéteket, amelyekből a háborúk és a forradalmak szikrái pattantak ki, amelyekből elindult a gép és a kommunista kiáltvány, a tröszt és a modern munkásmozgalom, a gyarmatosítás és Páneurópa eszméje, a hadisarc és a Népszövetség ... Mindez nem kezdődött sehol, csak folytatódott, és az emberiség észre, sem vette soha, hogyan születtek meg körülötte az uj dolgok észrevétlenül, holott pedig mindezek az uj dolgok az ő művei voltak, rettentő küzlenitek kohóiból hullottak ki, hogy fegyverül szolgáljanak a további küzdelmek számára. * Ma hajlamosak az emberek a reménytelenségre, mert nagyon megtiporta őket az élet. Beláthatatlan tömeggé nőtt meg a munkanélküliek serege. Milliók és milliók nem tudják a holnapjukat és a proletártengerbe egyre sebesebb hömpölygéssel szakadnak bele olyan társadalmi rétegek, amelyek valaha jómódban éltek és nem ismerték a nincsnek keserű izét. A dagadó tenger fölött a reménytelenség éjszakája, a tengermélyben pedig vad erők végső feszültsége... De ebben a kegyetlen rosszban mégis benne rejlik a boldog holnap jósága. Hatalmas törvény él az emberben, az élet törvénye, amelyet vérrel irt maga az ember. A gyári munkások milliói, a földnek nincstelen proletárjai, a hivatalokból kiűzött "tisztviselői", a mérnökök és az orvosok, a diákok és a fiatal patikások, asszonyok és férfiak, akiket szűvnd kirekesztettek a termelésből és az életből, ezek az irdatlan nagy tömegek mégis élni akarnak. Enni akarnak és hajlékot akarnak és dolgozni akarnak, mert a teremtés vágya éppen olyan nagy bennük, mint az éhség. Ezt a valóságot semmiféle kegyes prédikációval eltüntetni nem lehet. Ez a valóság erő, mert minden valóság erő és ez az erő öntörvényénél fogva sem maradhat és nem is marad mozdulatlan. Számolni kell vele és számolnak is vele. Egyik országban, hogy lecsillapítsák lázadó indulatait, kenyérrel etetik, a másik országban, hogy megfékezzék — ólommal. Végkifejlődésében egyik módszer sem oldja meg az ágaskodó problémát, mert az egyik is és a másik is új ellentéteket szid, új problémákat, teremt. Különbség mégis van a két módszer között: békés fejlődést biztosíthat az egyik. A forradalomba visz a másik. De mind a kettő szükségképpen megváltoztatja a társadalom gazdasági és politikai alkatát... Azután itt van a gabonakrízis. A parasztok millióit tiporta maga alá. A legkonzervatívabb társadalmi réteget, a legmozdulatlanabb emberi őserdőt rázta meg a gabonaárhanyatlás vihara. Pánik lett úrrá fölöttük, de ebben a pánikban már benne rejlett valami más is, mint csupán a megrettenés és a félelem. Ez a vihar magával hozta egy új elrendeződésnek gondolatcsíráit is. A paraszttömegek tájékozódni kezdenek. Néhol, különösen Németországban, egyrészük még a gyülevész polgárság és a gyülevész proletariátus táborát szaporítja és a fascizmus hitleri seregeiben helyezkedik el, de ez csak átmenet. A kijózanodás ideje nincs messze és onnan az út egyenesen a szocializmushoz vezeti őket, amiként itt nálunk egyenesebb és rövidebb úton máris megindulltak a föld proletárjai és kispolgárjai a szociáldemokrácia irányába. A pénz válsága, amely voltaképpen, csak tünete a kapitalizmus válságának, az államok egész sorát rázkódtatja meg, fölforgatja az adós,és hitelező régi, „megszentelt" viszonyát, bankokat zúz össze, egzisztenciákat tipor el, megakasztja a termelést... de ebben a katasztrófában is benne érik az átalakulás. Az ifjúság válsága. Százezerszámra tévelyegnek a sötétségben és a ködben. Nincs számukra elhelyezkedés, munka, út, cél. De az erősebbjeiben már érik a gondokat és a tett. Arcukat a holnap felé fordítják és mert keresik az utat, meg is fogják találni, s mert életre teremtettek, élni akarnak és élni fognak. Nincs hely a számukra? Ki fogják verekedni a helyüket. Nincs munka a számukra. Majd megkeresik az utat, amely a gazdasági zűrzavarból kivezeti velük együtt az egész emberiséget a munka új társadalmába... * A dolgok önmagukban való fejlődését azonban nem lehet és nem is szabad mint tőlünk független folyamatot nézni. A dolgok nélkülünk nincsenek és nekünk kell urai lennünk a történelemnek, a magunk történelmének. Az a feladatunk, hogy, tudatossá tegyük a tömegekben históriai sorsukat és a mindennapi küzdelmekben való szerepüket. Megmaradván a magunk területén, lássuk, mi tennivalója van a magyar proletariátusnak, hogy betöltse az időt, amelyben él s megjavítsa sorsát, amelynél kárhozatosabb alig akad a földtekén. Egységes ,és bonthatatlan sereggé kell szerveződnie mindenekelőtt. De ez nem is sorrendi kérdés, mert megszerveződni és harcolni egyidősen kell. Ahányan vagyunk, mindvalamenynyiünknek az első sorokba kell állnunk a harcban és ezzel a harccal kell toboroznunk ujabb és ujabb tömegeket. A harc célja adva van: a rendszer megbuktatása. Ma minden dolgozó társadalmi réteg érdeke összefut, ebben a célban, mert ez a ma uralkodó rendszer képtelen megoldani azokat a nagy kérdéseket, amelyek megoldásától pedig az ország népének és magának az országnak a léte függ. Ez a rendszer utolsó lehelletéig védekezni fog a jogegyenlőség megvalósítása ellen. És a rendszer sohasem lesz hajlandó törvénybe iktatni a munkanélküliség esetére való biztosítást és nem lesz hajlandó arra sem, hogy a földet azok kezére adja, akik azt megművelik. Ez a rendszer képtelen arra, hogy rendbe hozza az államháztartás ügyeit, de még képtelenebb arra, hogy a magánháztartások egyensúlyát helyreállítsa. Nem tud adni sem kenyeret, sem munkát. És nem lehet hinni abban sem, hogy bele tudja kapcsolni Magyarországot az európai népek egy szorosabb közösségébe. Mindezt mindenkinek tudnia kell és mindenkinek tisztában kell lennie azzal, hogy az új magyar életformát csak a dolgozó tömegek egyetemes erőfeszítése teremtheti meg. Bizonyára nem könnyű dolog véghezvinni a mi nagy feladatunkat, hiszen mi fegyvertelen kézzel állunk a harc tüzében és el kell szenvednünk az üldözésnek minden pokoli pergőtüzet. Mi meg akarjuk buktatni a rendszert, de a rendszer ezzel a mi akaratunkkal szembeszögezi a maga egész hatalmi apparátusát. Mi meg akarjuk semmisíteni a reakciót, de a reakcióviszont bennünket akar megsemmisíteni. Magyarországon az osztályharc legkiélezettebb formája folyik és éppen ezért kell nekünk mindig újabb és újabb utánipótlásról gondoskodni. Mi ebben a harcban nem maradhatunk alul. Eszünkbe jutnak Löbe elvtárs szavai: Gránitba harap az, aki erőszakkal akarja megakadályozni a szociáldemokrata munkásságot, hogy céljai megvalósítására törekedjék. Csakugyan minket elpusztítani nem lehet. De ez most csak negatívum. Nekünk a gránitnál is , keményebbeknek kell lennünk és kell, hogy a gránit, amely vagyunk, több legyen a sziklafalnál, amelyen ellenségeink bezúzzák homlokukat. Lángoló lélek lobogjon a mi tömegeinkben, az eszmének és a harcnak a lelke és amikor a kalendáriumi határvonalon a tagadásnak mélyről fölszakadt hangjait harsogjuk a rendszer felé, elvtársainknak azt üzenjük* kitartani a fronton — a győzelemig. i