Népszava, 1935. január (63. évfolyam, 1–26. sz.)

1935-01-01 / 1. szám

LXIII. évf. 1. szám Budapest, 1935 január 1. kedd, fillér A MAGYARORSZÁGI ZAGI SZ O C I ALD E M OK RATA PÁ RT K Ö Z P O NT I KÖZ LÖ N Y E Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII. Conti ucca 4 ' Megjelenik hétfő kivételével minden nap • Telefonszám: 30-3-30, 30-3-31 és 30-3-32 . m és másfajta jövendőmondók horoszkópjaival, nyilatkozataival és jóslataival telnek meg a lapok ilyenkor Szilveszter táján. És az emberek, akik a tegnap véres sebeit hordozzák s imják a mát és türelmetlenül várják a boldogabb és nyugalmasabb holnapot, szenvedélyesen fürkészik az újságok hasábjait: mit mondanak a jósok ... Mi lesz? Mit hoz az új esztendő, amelyet boldognak kíván boldog, boldogtalan? * A munkanélküli munkás, aki a hideg szilveszteri éjszakában ki tudja hányadszor álmodja a munka és a kenyér álmát, bizonyára arra lenne kíváncsi, hoz-e az új esztendő munkát s aki olyan „szerencsés" a munkások között, hogy még munkahelyén áll, a magasabb bérről kérdezi meg az ismeretlen jövőt... A sarki fűszeres, amikor újév reggelén kinyitja boltját, talán azt reméli, hogy elkerülheti a csődöt, vagy azt, hogy sebesebb forrása lesz az üzletnek, amely elakadt a nyomorúságos válság dágványában... A diplomás proletárok ezrei azt szeretnék bizonyára, ha az új év katedrát, műtőszobát, rajzolóasztalt, klienseket, pácienseket és megrendelőket, íróasztalt és útépítést, házépítést, állást, keresetet hozna a számukra... A nincstelen paraszt a hajnalodó szilveszteri ég alatt csak legalább annyi földet szeretne az új évtől kapni, amennyit a derengés homályában elér a szeme. Vagy új szolgálatot a réginek helyébe... Vagy dupláját a pengős napszámbérnek. Életet a kamrába, tüzet a kihűlt kemencébe... kenyeret... kenyeret... kenyeret... És mindenki, akit sorsa letaszított az élet biztos talajáról, egy talpalatnyi bizonyosságot szeretne az új esztendőtől, amelyen a lábát megvethetné, hogy ne kelljen a lét és nemlét között lebegnie zúzott szívvel, tépett idegekkel, a tébolyító forgószél gyötrelmeivel... A szilveszteri éjszakában a hideg szalmazsákokról sóhajok indulnak el. Ezekben a sóhajokban s az olcsó pálinka gőzében, vendéglők és kávéházak alkoholmámorában a talaját vesztett emberiség, a tegnaptól már elszakadt, a holnapot még nem találó emberiség nihilizmusa tombolja ki magát, de a mámor poharának fenekén ott a félelem iszapja, ott a bizonytalanság mérge, ott van minden gondolatnak az alján a kérdés: mi lesz holnap ? Mert az új esztendő is, miként a régiek, vakon és süketen közeleg felénk és mit is várhatnának az emberek egy naptári dátumtól? Mit oldhat meg az évnek fordulása? S miért lenne az új év első napjának nagyobb jelentősége, mint a régi utolsó napjának? Nem Szilveszter éjszakájában dőlnek el a dolgok. A történelmi folyamat örök mozgás. Mérni lehet az idővel, de az időnek semmi hatalma nincsen fölötte. Az emberek maguk csinálják történelmüket, úgyis, hogy tevékenyek és öntudatosan néznek szembe az öntudatlan dolgokkal és úgyis, ha öntudatlanul sodortatják magukat az eseményekkel s valami csodára, valami titokzatos eredetű fordulatra várnak ... Az évforduló legföljebb arra jó, hogy szemlét tartsunk a forrongásban levő dolgok fölött, s a magunk cselekedetei fölött is. És hogy fölmérjük a szükségleteket s a föladatokat s fölmutassuk, íme: ez maradt elvégzetlenül s ezt mind el kell végeznünk mindazzal, cími feladat vár reánk az elkövetkezendőkben. Hogy sorra vettük föntebb a kategóriákat, a munka világának különböző embercsoportjait, hogy mit szeretnének és mire vágynak, azzal csak meg akartuk mutatni, hogy milyen siralmas sorsban vergődnek a munkálkodó tömegek s milyen kevés az, amivel beérnék, hogy életük egyensúlya valamiképpen helyreálljon. De ezzel még nem mutattuk meg, hogy milyen óriási, a régi dolgokat sarkukból kifordító változásokra volna szükség, hogy az a kevéske is, amire vágynak, elérhető legyen. De meg kell mutatnunk, mert semmi sem hátráltatja olyan veszedelmesen a változások eljövetelét, mint a bamba vágy, amelyből hiányzik a sorsot alakító tevékeny erő. Semmi sem olyan hátráltatója a fejlődésnek, mint avak bizalom valamiben, ami nincs: az orvosló időben, titokzatos, sorsokat javít szellemekben, hagyományoktól megszentelt babonáikban ... Csak a cselekvő értelem és az öntudatos mozgás szabadíthatja föl az emberiséget azokból a béklyókból és bilincsekből, amelyek meggátolják mozgásában és ezzel előrehaladásában. Világosan fölismerni a dolgok és történések összefüggéseit, ez annyit jelent, mint kiemelkedni a reménytelenségből és a mozdulatlanságból. Amit a dolgozó emberiségnek meg kell valósítania, az a munka értelmes és a javak elosztásának igazságos megszervezése. Valameddig a munkálkodó osztályok ki nem tudják szabadítani magukat a tőkés termelési rend anarchiájából, mindaddig hiábavaló minden álmodozásuk békéről, kenyérről, igazi szabadságról. Pedig ez a három dolog izgatja legjobban az emberek képzeletét. Békét akarnak az emberek, mert irtóznak a háborútól, a háború brutális, embert és javakat pusztító szörnyűségeitől. Békére vágyik az anya, aki megszülte fiát és a fiú, aki fél a haláltól, s az úttól, amely az erőszakos halálhoz vezet. Békét akar a feleség és a férj, a munkás és a paraszt, a kispolgár és a diplomás, békét akar mindenki, akinek a háborúban meg kellene halnia, vagy akit a halál réme fenyeget, mert mindenki élni szeretne. Élni! De ez a béke nem születhetik meg a kapitalizmus méhében, mert a kapitalizmus a háborúval vemhes. És nem születhetik meg a kapitalizmusból az igazi szabadság sem és most még kevésbé, mint bármikor azelőtt, mert ez a mostani kapitalizmus már nemcsak az ipari munkásosztályt emésztette föl, hanem mind valamennyi társadalmi osztályt is megölte, mint gazdaságilag szabad és független osztályokat. A monopolkapitalizmus láthatatlan bilincsekbe verte az egész társadalmat. Ha pedig ilyen nyomasztó a gazdasági függés, akkor elképzelhetetlen akárcsak a politikai szabadság is. Ez különben pontosan visszatükröződik a fasizmus fekete tükrében. Gazdasági és politikai szabadság nélkül pedig nincs biztonsága sem a munkának, sem a kenyérnek és amíg a dolgozó osztályok meg nem tűrik a monopolkapitalizmusnak ezt a félelmetes hatalmát élő emberek és holt dolgok fölött, addig egyre borzalmasabb méretekben növekszik az éhség s a szolgaság s ezt a kettős igát hordozó tömegek bizonytalansági érzése. • . ..... Nem kívánságokról, óhajokról és várakozásokról van tehát szó, amelyek jóformán semmit sem jelentenek, hanem feladatokról, amelyeket el kell végeznünk, ha az emberiség valóban boldog esztendőket akar megélni és megélni. Ezeket a boldog esztendőket hiába várják akárkik is és bármely titokzatos hatalomtól — nem jönnek el, mert a kenyér, béke, szabadság milleniuma csak a társadalmi harcok tüzében érhetik valósággá. A feladat pedig, amely minden dolgozó embert kötelez, abból a helyzetből keletkezik, amelyben a dolgozók ma élnek. Megszerveződni! Ez a legfontosabb ebben a széthulló világban. Kristályosodni ebben a káoszban a gondolatnak és akaratnak erejével. Kristályosodni egy új világkép köré, amely nem a fantáziából, hanem az adott tények sokaságából, a történelmi fejlődés iránymutatásából keletkezett kristályosodni a szocialista gondolat köré, amely magasabbrendű társadalmi eszményt képvisel s egyúttal magába foglalja a munkálkodó társadalmi osztályok gazdasági és szociális érdekeit s vágyait is. Igazi békét, igazi szabadságot s a létnek igazi biztonságát nem érheti el az emberiség szocializmus nélkül. Viszont a szocializmust nekünk magunknak kell megvalósítani. Ezt nem győzzük elégszer hangsúlyozni, mert amire ma legnagyobb szükség van, az éppen az akarat arra, hogy kii kerüljünk az esetlegességek indolványából. Határozott célok felé, határozott léptekkel menjünk és ne ingadoz- zunk, ha nehéz az út és ne térjünk le az útról, ha akadály ütközik elénk. Győzzük le az akadályokat, tegyük szabaddá az utat, amely belőlünk indul el és hozzánk tér, vissza, mert minden dolgok központjában az ember áll. Az új világot, amelyre vágyunk, amelyet megvalósítani akarunk, mindenekelőtt önmagunkban kell fölépíteni. És akkor úrrá leszünk a holt dolgok fölött és nem kavarhatja föl meggyőződésünk és öntudatunk belső világát a kétségbeesésnek semmiféle vihara. Szilveszter éjszakáján az emberek ki akarnak lépni magukból és a világból, amelyben élnek. Szinte őrjöngve tépik le magukról a láthatatlan társadalmi bilincseket és egy éjszakán át olyannak mutatják magukat, amilyenek szeretnének lenni.. Másnap azután újra belegörnyednek a mindennapok szolgaságába. Vége a fölvillanó fénynek!... A szocializmus nemcsak rendbehozni akarja a világot, hanem be akarja tölteni életörömmel, szabadsággal s meg akarja teremteni benne a szolidaritás összhangját. Ami Szilveszter éjszakáján röpke fény csupán s torzított képe a tiszta és gáttalan életörömnek, az a szocializmus világában az emberiség természetes létformája lesz. És ezt az új világot mi nemcsak kívánjuk, hanem meg is akarjukvalósítani...