Népszava, 1935. január (63. évfolyam, 1–26. sz.)
1935-01-01 / 1. szám
1935 január 1. NÉPSZAVA A REVÍZIÓ REVÍZIÓJA írta: Vámbéry Rusztem Nem hittem szemeimnek, amikor az egyik nemzetfenntartó újság karácsonyi számában— jónevű író tollából — azt olvastam,hogy az ifjúság vezérei „külpolitikai tekintetben a Dunavölgy népeinek összefogását sürgetik és többségük szenvedélyes szavakkal tiltakozik a revíziós propagandának néha még itt-ott megnyilatkozó üres és acsarkodó formája ellen, amely csak arra jó, hogy az elszakított magyarságot pusztulásba döntse", „a belpolitika terén pedig ma már tudják, hogy a magyarság fölemelkedésének kiinduló pontja a földreform és a telepítés". Egy másik jeles esztétikus pedig éppenséggel azt merte állítani, hogy a határok „spiritualzálása jobb jelszó, mint a revízió" és azt a tanácsot adja, hogy „a bömbölő honfibú táplálása" helyett „az irredenta ódákat szavaló fiatalság tanuljon állami költségen csehül, románul, szerbül, ismerje meg a helyzetet, amelybe sorsa helyezte", mert „ az elvesztett területet visszaszerezni nem lehet, de meg lehet szerezni szívós munkával a magyarság primátusát". Nem is szólva a volt miniszterelnökről, aki a „falmelletti" politizálást hirdeti s azt kívánja, hogy a „túlságosan nyilt aktivitástól tartózkodva" „szomszédaink egyikével-másikával a jobb megértést keressük", mert csak így enyhíthetjük a magyar kisebbség sorsát. Hogyan, hát a tabu már nem tabu? Már a revízióról is lehet valakinek más véleménye, mint amelyet a Magas Kormány, a TESZ, a MOVE vagy a hazafias sajtó — a „B. H."-tól a „P. H."-ig, a körúti liberálistól az aradi uccai liberálisig — eddig engedélyezett? Welche Wendung durch Gottes Fügung! — Mely fordulat Isten végzéséből, mint ahogy I. Vilmos császár Szudánból telegrafálta felséges feleségének. Szegény Sándor királynak és szegény Barthonnak meg kellett halnia, s még szegényebb néhány ezer jugoszláviai magyarnak télvíz idején hanyatthomlok el kellett hagynia otthonát, hogy az a sajtó, amely még telefoninformáció nélkül is meg szokta érteni gazdája szavát, az eddig tilosnak nyilvánított területre tévedhessen. Ha magunkfajta destruktív újságíró azt merészelte volna hirdetni, hogy a revízióra irányuló békés törekvéseknek talán nem éppen a legcélirányosabb eszköze az ordító és uszító propaganda, hogy a harsonáktól csak Jericho falai, de nem országhatárok omlanak össze, s hogy a szomszéd népek lepocskondiázásával nemcsak ezeket, de még a franciákat, olaszokat vagy angolokat sem lehet meggyőzni az etnográfiai határok kiigazításának szükségéről, hát a jó Isten sem mentette volna őt meg a hazaárulás szokásos vádjától. Aki pedig oly vakmerőségre talál vetemedni, hogy a Titulescutól származó „spiritualizált" határokat politikai programnak proklamálja, azt, be sem várva a királyi törvényszéknek ítéletét, a királyi ügyész zsebkésével fejezték volna le. És hogy mi történt volna azzal, aki meg találja írni, hogy az elveszett területeket visszaszerezni nem lehet, arra még gondolni se jó. Polinéziai szigetlakók, miként Ellis-nek Hawairól szóló útleírásában olvasható, a tabu megszegőit, primitív vallási képzeteiknek megfelelően, halállal szokták büntetni, hacsak a vétkesnek nincs a törzsfők és a papok között befolyásos barátja. Valószínűleg ez az oka, hogy ellenforradalmárok barátai büntetlenül vétkezhetnek a nacionalista felekezetnek Hiszekegye ellen. Ezt korántsem panasz vagy szemrehányásként mondom, sőt — Isten látja lelkemet — még az irigység sem bánt, amiért nekik meg szabad írni, amit mi s mindazok, akik számára fémjelzett tekintélyek gyártják a konfekcionált közvéleményt, legföljebb meghitt otthonunk egyedüllétében gondolhatunk. Végre is igaza van Mikszáth Kálmánnak, hogy nem jó kertész az, aki nem örül a más kertjében termett virágnak. Az se jó kertész azonban, aki véka alá rejti, honnan szerezte be a palántát, amely kertjében kivirágzott. Sem a határok „spiritualizálása", sem a „Duna-völgy népeinek összefogása", sem a földbirtok-demokrácia és a bankokrácia komolyan progresszív megadóztatása nem a neo-oktobristák fáján hajtott. Igaz ugyan, hogy minden ellenforradalom Sulla és Pompeius óta napjainkig kénytelen a forradalmi program nagy részét előbb-utóbb megvalósítani és jól mondja Schöpflin, pompás Adyéletrajzában, hogy „Jászi Oszkár odaát Amerikában el is mosolyodik néha, amikor földreformról s a nemzetiségekről vallott nézeteit viszontlátja legádázabb támadóinak orgánumaiban", de írók közt mégis szokásos, hogyha korábbi gondolatokat és véleményeket fölhasználnak, a forrásra is hivatkoznak, ahonnan azokat merítették. Érthető a tudós titkos vágya: percant qui nostra ante nos dixerunt (pusztuljanak, akik előttünk mondták, amit mi mondunk), de a politikában az W W &CVZ&WK Gyomor- és bélzavaroknál, hasüregbeli vérpangásnál, étvágytalanságnál, szorulásnál, felfúvódásnál, gyomorégésnél, felböfögésnél, szédülésnél, homlokfájásnál, hányingernél egy-két pohár természetes „Ferenc József" keserűvíz alaposan kitisztítja az emésztőutakat. Közkórházi jelentésekben olvassuk, hogy a „Ferenc József" vizet még a hosszú idő óta fekvő betegek is nagyon szívesen isszák és általánosan dicsérik. (X) eszmék patinája igazán nem csorbítja, értéküket. Mindez korántsem rekrimináció s nem játszom a naivat se, aki nem tudja, hogy ,,hja, paraszt, az más!", mert annál, hogy mit mond, mégis csak fontosabb, hogy ki mondja. Sajnálatos csupán a neo-oktobristák lassúsága, amellyel csak most ébredtek tudatára, hogy az elszakított magyarság érdekeinek védelme gyakorlatiasabb célkitűzés, mint Szent István birodalma, sőt gyakorlatibb még a területi revíziónál is. Miért ily későn, diplomáciai levelek hullása, Kánya távozása idején? — kérdhetnék a költővel. Igaz, hogy jobb későn, mint soha, de bornírt, szobatudós eszemmel nehezen tudom elképzelni, hogy azt az úgynevezett közvéleményt, amelyet másfél évtizeden át hatóságilag engedélyezett sajtótermékek, kéozi és rádió, hivatalos szónoklatok és pohárköszöntők, szoborfölírások, falragaszok és BESZKART-jelmondatok egy gondolatra, egy érzésre és egy reményre hangoltak, most ugyanazok, csak úgy hirtelenében, halkszavú bölcsességre intsék s a „nemzeti célkitűzést" szférikus távolságban derengő csillagfénnyé szelídítsék. Elvétve ugyan akadnak nálunk is olyan gyámoltalan álomlovagok, akik a politikától nem várnak sem állást, se keresetet, akik nem óhajtanak se képviselők, se miniszterek lenni, de valljuk meg, hogy,e csodabogarakkal ellentétben, az óriási többség a revízióért nem mint elvont eszméért, hanem mint fokozott, gyakorlati életlehetőségért lelkesedik, számukra tehát gyönge vigasz, hogy majdan ükunokáik netán megérik álmuk valóra váltát. Ezen azonban töprengjenek a neo-oktobristák, akik az ellenforradalom filléres gyorsvonatára menettérti jegyet váltottak. De nekünk, akiket tizenöt évig lehazaárulóztak, bojkottáltak, elcsaptak, vagy legalább is lesajnáltak az oktobrizmusért, amelyet, mint politikai célkitűzést nem voltunk hajlandók megtagadni, mégse lehet közömbös, hogy annak külpolitikai lényegét egykori kiátkozóink most deákferenci bölcsességként hordozzák körül, ellenben az oktobrizmushoz tapadó gyűlöletet továbbra is nekünk hagyják. Mert az a hírhedt oktobrizmus, ahogy belpolitikailag nem jelentett egyebet nyugateurópai parlamentáris demokráciánál, szabadságjogoknál, komoly földreformnál, a jövedelem-és vagyonmegoszlás emberibb, tehát igazságosabb rendjénél, külpolitikailag becsületes megegyezésre és hátsó gondolatnélküli rokonszenvre törekedett a szomszédos népekkel. Vallottuk ezt abban a tudatban, hogy a Habsburgmonarchia, úgy, mint már elírtle a vegyes nemzetiségű török birodalom, a nemzeti államok különböződésének korában Halálra volt ítélve, mert egységes nemzeti gondolatot kitermelni nem tudott. A magyar impérium léte pedig — 1848—49 rá a bizonyság — elválaszthatatlanul összefüggött az osztrákmagyar monarchia létével. Hogy kontármunkát végeztek a monarchia részekre bontásával, hogy a békeszerződés rossz és célszerűtlen és csak azért nem igazságtalan, mert a világ teremtése óta igazságos békeszerződés sohse volt, az mit se változtat e sorstragédia szükségszerűségén. Valószínű tehát, hogy a magyarság történelmi tragédiája, amelyet Deák, Eötvös és később Kossuth is meg akart előzni, a világháború nélkül is — ha esetleg néhány évtizeddel később — bekövetkezett volna. Ma már a nem teljesen elvakult, gondolkodni képes fejekben kezdenek szétfoszlani az ellenforradalmi legendák és dereng a meglátás, hogy a katasztrófát talán mégse a frontot hátulról érő tőrdöfés, vagy az októberi gonosztevők praktikája idézte elő, akik nem annyira hatalmi hóbortból, mint inkább oktondi önfeláldozással hasztalan próbáltak elkésve megegyezni a szomszéd népeknek győzelmi sovinizmustól mámoros vezetőivel. Aki azonban többre értékeli a magyarság, a magyar nyelv és kultúra jövőjét, mint a magyar imperializmust, aki nem osztja Ady kurucának keserű fatalizmusát, hogy. ..Nekem pajtás, úgyis mindegy, Farkas esz meg, ördög esz meg, Nedve esz meg, az is mindegy, a szomorú és régi-Véletlen, ki esz meg minket" — szóval, aki hisz a magyarság világtörténelmi hivatásában, aki a háború végzetes kalandja után nem keres újabb kalandot, annak nincs más választása, mint a földrajzi és történelmi közösséget baráti közösséggé változtatni. Amire, gondolom, ma szomszédainknál is alighanem nagyobb a készség, mint tizenöt év előtt. Előbbrevaló a barátság, aztán, ha úgy tetszik, jöhet a revízió, a dunai szövetség, a keleti Svájc — a név igazán nem számít. Aki nem becsüli alá a magyarság fajsúlyát, annak nincs oka, hogy e békés versenytől féltse. Nem panaszoljuk, sőt megelégedéssel állapíthatjuk meg tehát, hogy Legelőzékenyebben bemutatja és kiszolgálja Vil. Rákóczi út 60 3. oldal