Népszava, 1935. január (63. évfolyam, 1–26. sz.)

1935-01-01 / 1. szám

1935 január 1. NÉPSZAVA A REVÍZIÓ REVÍZIÓJA írta: Vámbéry Rusztem Nem hittem szemeimnek, amikor az egyik nemzetfenntartó újság ka­rácsonyi számában­­— jónevű író tollából — azt olvastam,­­hogy az ifjúság vezérei „külpolitikai tekin­tetben a Dunavölgy népeinek össze­fogását sürgetik és többségük szen­vedélyes szavakkal tiltakozik a re­víziós propagandának néha még itt-ott megnyilatkozó üres és acsar­kodó formája ellen, amely csak arra jó, hogy az elszakított magyarságot pusztulásba döntse", „a belpolitika terén pedig ma már tudják, hogy a magyarság fölemelkedésének kiin­duló pontja a földreform és a tele­pítés". Egy másik jeles esztétikus pedig éppenséggel azt merte állí­tani, hogy a határok „spiritualzá­lása jobb jelszó, mint a revízió" és azt a tanácsot adja, hogy „a böm­bölő honfibú táplálása" helyett „az irredenta ódákat szavaló fiatalság tanuljon állami költségen csehül, románul, szerbül, ismerje meg a helyzetet, amelybe sorsa helyezte", mert „ az elvesztett területet vissza­szerezni nem lehet, de meg lehet szerezni szívós munkával a magyar­ság primátusát". Nem is szólva a volt miniszterelnökről, aki a „fal­melletti" politizálást hirdeti s azt kívánja, hogy a „túlságosan nyilt aktivitástól tartózkodva" „szomszé­daink egyikével-másikával a jobb megértést keressük", mert csa­k így enyhíthetjük a magyar kisebbség sorsát. Hogyan, hát a tabu már nem tabu? Már a revízióról is lehet valakinek más véleménye, mint amelyet a Magas Kormány, a TESZ, a MOVE vagy a hazafias sajtó — a „B. H."-tól a „P. H."-ig, a körúti liberálistól az aradi uccai liberálisig — eddig engedélyezett? Welche Wendung durch Gottes Fügung! — Mely fordulat Isten végzéséből, mint ahogy I. Vilmos császár Szudánból telegrafálta fel­séges feleségének. Szegény Sándor királynak és szegény Barthonnak meg kellett halnia, s még szegé­nyebb néhány ezer jugoszláviai magyarnak télvíz idején hanyatt­homlok el kellett hagynia otthonát, hogy az a sajtó, amely még telefon­információ nélkül is meg szokta érteni gazdája szavát, az eddig ti­losnak nyilvánított területre téved­hessen. Ha magunkfajta destruktív újságíró azt merészelte volna hir­detni, hogy a revízióra irányuló békés törekvéseknek talán nem éppen a legcélirányosabb eszköze az ordító és uszító propaganda, hogy a harsonáktól csak Jericho falai, de nem országhatárok omla­nak össze, s hogy a szomszéd népek lepocskondiázásával nemcsak eze­ket, de még a franciákat, olaszo­kat vagy angolokat sem lehet meg­győzni az etnográfiai határok ki­igazításának szükségéről, hát a jó Isten sem mentette volna őt meg a hazaárulás szokásos vádjától. Aki pedig oly vakmerőségre talál vetemedni, hogy a Titulescutól származó „spiritualizált" határokat politikai programnak proklamálja, azt, be sem várva a királyi tör­vényszéknek ítéletét, a királyi ügyész zsebkésével fejezték volna le. És hogy mi történt volna azzal, aki meg találja írni, hogy az el­veszett területeket visszaszerezni nem lehet, arra még gondolni se jó. Polinéziai szigetlakók, miként Ellis-nek Hawairól szóló útleírásá­ban olvasható, a tabu megszegőit, primitív vallási képzeteiknek meg­felelően, halállal szokták büntetni, hacsak a vétkesnek nincs a törzs­­­fők és a papok között befolyásos barátja. Valószínűleg ez az oka, hogy ellenforradalmárok barátai büntetlenül vétkezhetnek a nacio­nalista felekezetnek Hiszekegye el­len. Ezt korántsem panasz vagy szemrehányásként mondom, sőt — Isten látja lelkemet — még az irigység sem bánt, amiért nekik meg szabad írni, amit mi s mind­azok, akik számára fémjelzett te­kintélyek gyártják a konfekcionált közvéleményt, legföljebb meghitt otthonunk egyedüllétében gondol­hatunk. Végre is igaza van Mik­száth Kálmánnak, hogy nem jó kertész az, aki nem örül a más kert­jében termett virágnak. Az se jó kertész azonban, aki véka alá rejti, honnan szerezte be a palántát, amely kertjében kivirágzott. Sem a határok „spiritualizálása", sem a „Duna-völgy népeinek összefogása", sem a földbirtok-demokrácia és a bankokrácia komolyan progresszív megadóztatása nem a neo-oktobris­ták fáján hajtott. Igaz ugyan, hogy minden ellenforradalom Sulla és Pompeius óta napjainkig kény­telen a forradalmi program nagy részét előbb-utóbb megvalósítani és jól mondja Schöpflin, pompás Ady­életrajzában, hogy „Jászi Oszkár odaát Amerikában el is mosolyodik néha, amikor földreformról s a nemzetiségekről vallott nézeteit vi­szontlátja legádázabb támadóinak orgánumaiban", de írók közt mégis szokásos, hogyha korábbi gondola­tokat és véleményeket fölhasznál­nak, a forrásra is hivatkoznak, ahonnan azokat merítették. Érthető a tudós titkos vágya: percant qui nostra ante nos dixerunt (pusztul­janak, akik előttünk mondták, amit mi mondunk), de a politikában az W W &CVZ&WK Gyomor- és bélzavaroknál, has­ü­regbeli vérpangásnál, étvágyta­lanságnál, szorulásnál, felfúvódás­nál, gyomorégésnél, felböfögésnél, szédülésnél, hom­lokfájásnál, hány­ingernél egy-két pohár természetes „Ferenc József" keserűvíz alapo­san kitisztítja az emésztőutakat. Közkórházi jelentésekben olvassuk, hogy a „Ferenc József" vizet még a hosszú idő óta fekvő betegek is nagyon szívesen isszák és általáno­san dicsérik. (X) eszmék patinája igazán nem csor­bítja, értéküket. Mindez korántsem rekrimináció s nem játszom a naivat se, aki nem tudja, hogy ,,hja, paraszt, az más!", mert annál, hogy mit mond, mégis csak fontosabb, hogy ki mondja. Sajnálatos csupán a neo-oktobris­ták lassúsága, amellyel csak most ébredtek tudatára, hogy az elszakí­tott magyarság érdekeinek védelme gyakorlatiasabb célkitűzés, mint Szent István birodalma, sőt gyakor­latibb még a területi revíziónál is. Miért ily későn, diplomáciai levelek hullása, Kánya távozása idején? — kérdhetnék a költővel. Igaz, hogy jobb későn, mint soha, de bornírt, szobatudós eszemmel nehezen tu­dom elképzelni, hogy azt az úgy­nevezett közvéleményt, amelyet másfél évtizeden át hatóságilag en­gedélyezett sajtótermékek, kéozi és rádió, hivatalos szónoklatok és po­hárköszön­tők, szoborfölírások, fal­ragaszok és BESZKART-jelmonda­tok egy gondolatra, egy érzésre és egy reményre hangoltak, most ugyanazok, csak úgy hirtelenében, halkszavú bölcsességre intsék s a „nemzeti célkitűzést" szférikus tá­volságban derengő csillagfénnyé szelídítsék. Elvétve ugyan akadnak nálunk is olyan gyámoltalan álom­lovagok, akik a politikától nem vár­nak sem állást, se keresetet, akik nem óhajtanak se képviselők, se mi­niszterek lenni, de valljuk meg, hogy,­e csodabogarakkal ellentétben, az óriási többség a revízióért nem mint elvont eszméért, hanem mint fokozott, gyakorlati életlehetőségért lelkesedik, számukra tehát gyönge vigasz, hogy majdan ükunokáik n­e­tán megérik álmuk valóra váltát. Ezen azonban töprengjenek a neo-oktobristák, akik az ellenfor­radalom filléres gyorsvonatára menettérti jegyet váltottak. De ne­künk, akiket tizenöt évig lehaza­árulóztak, bojkottáltak, elcsaptak, vagy legalább is lesajnáltak az oktobrizmusért, amelyet, mint poli­tikai célkitűzést nem voltunk haj­landók megtagadni, mégse lehet közömbös, hogy annak külpolitikai lényegét egykori kiátkozóink most deákferenci bölcsességként hor­dozzák körül, ellenben az oktobriz­mushoz tapadó gyűlöletet továbbra is nekünk hagyják. Mert az a hír­hedt oktobrizmus, ahogy belpoliti­kailag nem jelentett egyebet nyu­gateurópai parlamentáris demo­kráciánál, szabadságjogoknál, ko­moly földreformnál, a jövedelem­-és vagyonmegoszlás emberibb, te­hát igazságosabb rendjénél, kül­politikailag becsületes megegye­zésre és hátsó gondolatnélküli rokonszenvre törekedett a szomszé­dos népekkel. Vallottuk ezt abban a tudatban, hogy a Habsburg­monarchia, úgy, mint már elírtle a vegyes nemzetiségű török biroda­lom, a nemzeti államok különböző­désének korában Halálra volt ítélve, mert egységes nemzeti gon­dolatot kitermelni nem tudott. A magyar impérium léte pedig — 1848—49 rá a bizonyság — elválaszt­hatatlanul összefüggött az osztrák­magyar monarchia létével. Hogy kontármunkát végeztek a mon­archia részekre bontásával, hogy a békeszerződés rossz és célszerűt­len és csak azért nem igazságta­lan, mert a világ teremtése óta igazságos békeszerződés­ sohse volt, az mit se változtat e sorstragédia szükségszerűségén. Valószínű tehát, hogy a magyar­ság történelmi tragédiája, amelyet Deák, Eötvös és később Kossuth is meg akart előzni, a világháború nélkül is — ha esetleg néhány év­tizeddel később — bekövetkezett volna. Ma már a nem teljesen el­vakult, gondolkodni képes fejekben kezdenek szétfoszlani az ellenfor­radalmi legendák és dereng a meg­látás, hogy a katasztrófát talán mégse a frontot hátulról érő tőr­döfés, vagy az októberi gonosz­tevők praktikája idézte elő, akik nem annyira hatalmi hóbortból, mint inkább oktondi önfeláldozás­sal hasztalan próbáltak elkésve megegyezni a szomszéd népeknek győzelmi sovinizmustól mámoros vezetőivel. Aki azonban többre ér­tékeli a magyarság, a magyar nyelv és kultúra jövőjét, mint a magyar imperializmust, aki nem osztja Ady kurucának keserű fata­lizmusát, hogy. ..Nekem pajtás, úgyis mindegy, Farkas esz meg, ördög esz meg, Nedve esz meg, az is mindegy, a szomorú és régi-Véletlen, ki esz meg minket" — szóval, aki hisz a magyarság vi­lágtörténelmi hivatásában, aki a háború végzetes kalandja után nem keres újabb kalandot, annak nincs más választása, mint a földrajzi és történelmi közösséget baráti kö­zösséggé változtatni. Amire, gon­dolom, ma szomszédainknál is alig­hanem nagyobb a készség, mint tizenöt év előtt. Előbbrevaló a ba­rátság, aztán, ha úgy tetszik, jöhet a revízió, a dunai szövetség, a ke­leti Svájc — a név igazán nem szá­mít. Aki nem becsüli alá a magyar­ság fajsúlyát, annak nincs oka, hogy e békés versenytől féltse. Nem panaszoljuk, sőt megelége­déssel állapíthatjuk meg tehát, hogy Legelőzékenyebben bemutatja és kiszolgálja Vil. Rákóczi út 60 3. oldal

Next