Népszava, 1935. február (63. évfolyam, 27–49. sz.)
1935-02-01 / 27. szám
Ma: Teljes heti rádióműsor Külön mellékleten LXIIL évf. 27. szám Budapest, 1935 február 1. pétitek AjBTM Ára IO A MI KE A GYARORSZAGI SZO C I A L D EMOKRATA PÁ R T K O ZPO N T I K O Z L O N Y E Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII. Conti ucca 4 • Megjelenik hétfő kivételével minden nap • Telefonszám: 30-3-30, 30-3-31 és 30-3-32 A pécsi hajcsárok megint erősen dolgoznak, a Dunagőzhajózási bányatelepén megint fölháborító dolgok történnek. Az egyik akna nyirkos éjszakájába megint bezárta magát közel hétszáz bányamunkás — és megint azért, mert a hajcsárszellem nem enyhül a pécsvidéki rabszolgatelepen. Mi történt? A kérdés megint végigfut az országon, végigborzong az idegeken s megint megadhatja rá a választ mindenki, anélkül, hogy minden részletében tudná, mi történt megint. Hétszáz bányamunkás nem csinál ilyesmit ok nélkül. Hétszáz ember, akiknek nagyobb lészáz asszony és gyerek Várja odafönn, nem zárkózik be a tárna gyilkos éjszakájába... csak azért, mert most éppen erre fordult kedve. Egész bizonyos, hogy nem. A pécsi bányavidék munkásságát, de különösen azt a hétszázat megint provokálta a rideg és könyörtelen bányakapitalista Dunagőz. A hajcsárszellem, a tőkés gonosz gőgje és embertelen zsugorisága megint belerúgott munkásaiba — az emberbe s megint sebeket ütött önérzetén, hogy aztán belekaparásszon a friss sebekbe és belekaparászszon munkásainak — koldus zsebébe is. Beletartozott biztosan a pécsi hajcsárok üzleti számításába s a munkások ellen viselt harcuk taktikájába, hogy január elején, mondvacsinált ürügyek alapján, elbocsátottak száztizennégy bányamunkást. Máról-holnapra kirúgtak száztizennégyet! Gondosan kiválogatott száztizennégyet. Mert nemcsak régi és bevált munkás volt valamennyi, hanem szervezett munkás is, sőt, szervezeti tisztséget betöltő egytől-egyig. Tagadhatatlan provokáció. Tudatos kihívása s ismeretlen, de nem tisztességes célú ugrasztása a bánya munkásságának. Siker nélkül. Egy álló hónapig mindenesetre siker nélkül. A munkásság természetesen elbocsátott társai mellé áll, testvéri szolidaritással támogatja, de nem sztrájkkal, hanem úgy, hogy visszavételüket kéri a bányatársaság igazgatóságától. Sok a huzavona, az igazgató urak kéretik magukat, a gőg és a hajcsárszellem az emberies gondolkodás fölé kerekedik és csak egy hónap múlva adnak választ, — de milyet? Pécsi tudósításunkban részletesen közöljük. Itt csak annyit: értjük és természetesnek tartjuk azt a viszonválaszt, amelyet az érdekelt akna hétszáz munkása erre a válaszra adott. A hajcsár urak ugyanis büntetnek. Megbüntetik az elbocsátott száztizennégyet, — tán csak nem azért, mert elbocsátották őket? ... Azt mondják, vissza kell állítani a „munkafegyelmet". És úgy állítják vissza, hogy — február elsejével visszaveszik ugyan őket, de egy fokkal alacsonyabb munkakategóriába osztják be valamennyit, így elérik, hogy megalázzák az ártatlan munkásokat, elérik, hogy a „munkafegyelem" nem nyer semmit... csak a bányatársaság nyer: azt a 10—12 százalékot, amivel a provokáló büntetés megkurtítja a visszafogadottak munkabérért... Erre az embertelenségre tört aztán össze a türelem. Hétszáz ember üzeni a föld alól, hogy addig föl nem jön, addig nem dolgozik, amíg ezeket a büntetéseket vissza nem vonják. És mit tesznek erre a bánya urai? Azt teszik, hogy most már nem vesznek vissza a száztizennégyközül egyet sem és azt teszik, hogy valamennyi más aknából kizárják a munkásokat, mindaddig, amíg az a hétszáz lenmarad... Erőszak és zsarolás! Pécs vidékén tehát ismét folyik a harc. A hírhedt rabszolgatelepen a hírhedt hajcsárok ismét küzdelembe kényszerítették a már anynyiszor meggyötört, megrugdalt és megsarcolt munkásokat. Azt mondtuk föntebb, hogy érthető, mert természetes ez a harc. S miután nagyjából itt elmondtunk mindent, csak megismételhetjük, hogy: természetes. Olyan természetes, mint az az emberi szolidaritás és testvéri együttérzés, ami a szervezett munkás lelkében a tisztaság erejével és a nemes tűz lobogásával érleli az ember tisztességes jövendőjét. Az a hétszáz bányamunkás megint bevonult az akna éjszakájába, a lesbenálló halálveszedelmek poklába: nem magáért,— másokért! Testvéreiért! Áldozatos, gyönyörű harcot harcol azért a száztizennégyért. Annak a száztizennégynek az erkölcsi elégtételéért és elorzott munkabérfilléreiért, a tíz százalék visszaadásáért. Tisztesség az ilyen munkásoknakés dicsőség önzetlenségüknek, testvéri önfeláldozásuknak! Az ország valamennyi munkása velük érez! Új sztrájk tört ki a pécsi bányatelepen Az András- és Széchenyi-aknákban 698 bányamunkás sztrájkol a föld mélyében. A Dunagőzhajózási Társaság kizárta összes bányamunkásait (Pécs, január 31. — A Népszava tudósítójától.) A pécsi szénmedence látszatbékéje ismét fölborult. Csütörtökön reggel 698 bányamunkás szállt le a Dunagőzhajózási Társaság bányatelepén levő András- és Széchenyi-aknákba, de nem fogtak munkához, hanem fölüzenték, hogy mindaddig lent maradnak, amíg az igazgatóság a függőben levő kérdéseket méltányosan el nem intézi. A sztrájk kirobbanásának előzményei a következők: A Dimagőzhajózási Társaság igazgatósága a nagy éhségsztrájk óta állandóan keresi az alkalmat, hogy a szervezett bányamunkásokkal leszámolhasson. A nagy harc után nem állt helyre,a kölcsönös megértés és a béke csak látszatbéke volt. Ezt bizonyítja a január elején lejátszódott esemény is. Január elején ugyanis az igazgatóság 114 szakszervezeti vezetőt rendelt ki fenntartási munkák végzésére, holott addig mindig protekciós, leginkább keresztény-szociális munkásokat osztott be erre a munkára. Az igazgatóság nagyon jól tudta, hogy a szakszervezeti vezetők nem fogadhatják el ezt a beosztást. De éppen azt akarta, hogy fölléphessen ellenük. Amikor a 114 szakszervezeti, vezető megtagadta a fönntartási munkák elvégzését, az igazgatóság elbocsátotta őket. A később megindult tárgyalások során a bányaigazgatóság megígérte, hogy január végéig ezt az ügyet közmegnyugvásra elintézik és ha a hónap folyamán a termelés rendjét a munkások biztosítják, akkor a 114 munkást visszaveszik. Az elbocsátott munkások egy hónapig tehát teljes bizonytalanságban éltek". Egyszer reménykedtek, másszor meg a kenyértelenség réme tűnt föl lelki szemük előtt. Az igazgatóság pedig taktikából hallgatott, míg végre január 29-én alkalmasnak látta az időt a nyílt színvallásra, illetőleg a támadásra. Visszavétel büntetéssel Ezen a napon ugyanis az igazgatóság parancsára hirdetményeket függesztettek ki, amelyekben értesítették a munkásokat, hogy a január 5-én elbocsátott munkások február 1-én munkába állhatnak, de hat hónapon keresztül az eddiginél egy fokkal alacsonyabb kategóriába kerülnek. Tehát minden vájár mint segédvájár, minden segédvájár mint csillés dolgozik tovább, a csillés pedig 10%-kal alacsonyabb bérkategóriába kerül. Mindenkit a régi helyére osztanak be és a hat hónap oldalt ezek közül senkit bizalmi férfiként nem ismernek el- Akik terrorizálnak — így szól tovább a hirdetmény —, vagy a munkát megtagadják, azokat azonnal elbocsátják és a lakásukból is kilakoltatják őket. Hanem a hajcsár urak!? A szennyes gőg és a vakmerőség fölényes ormain meddig garázdálkodhatik még az efféle hajcsártempó? Mély felháborodással és türelmetlenül kérdezzük a „reformkorszak" kormányától, vájjon még mindig nem látja elérkezettnek az időt arra, hogy megrendszabályozza azt a kapitalizmust, amely az embertelenségnek ilyen fokáig jutott? Úgy van, azt kérdezzük, meddig vár? A miniszterelnök úr nemrég volt kegyes elszónokolni, hogy nem engedi meg a munkás megalázását, se kizsákmányolását —: hát tessék, itt az alkalom, ne engedje meg! Mert meg kell már egyszer mondani, hogy az emberiesség szörnyű kivetkőzése az, ami különösen a pécsi bányavidéken történik. Bizonyíték kell? Ott a bizonyíték az elzárt aknában, a hétszáz bányamunkás harca, nagyszerű önfeláldozása, halálos elszántsága. Ehhez ok kellett. És az ok: a bányatársaság. Követeljük a rendcsináló, a haladéktalan közbelépést. Mi&VilláWk! idMcs<! Készüljetek a vígadói képviselet beszámolra