Népszava, 1935. február (63. évfolyam, 27–49. sz.)

1935-02-01 / 27. szám

1935 február A NÉPSZAVA oldal Reformok és reformnemzedék Egyszeriben élénk lett a politika piaca. Az egységes párt furcsa bi­zalmi szavazata és Eckhardt Tibor ezt nyomon követő lemondása után megmozdult két alakulat is. Az egyik a közelmúltban életrehívott „Reformnemzedék", a másik az egyetemi bajtársak Turul szövet­sége. Mind a kettő részben olyan kö­vetelések mellett tör lándzsát, ame­lyeket először Bánffytól Tiszáig, azután a világháborún át Bethle­nen és Károlyi Gyulán keresztül egyedül mi hirdettünk, vallottunk és vállaltunk. Akkor ezért gúny és üldözés volt osztályrészünk. Ma azt kell látnunk — és e részben öröm­mel látjuk —, hogy­ meggyarapod­tak azok, akik régi igazságainkat hirdetik. Turulék plakátot ragasz­tottak ki az utcán és a plakáton ke­mény megállapítások vannak ki­lencven év elsikkasztott reformjai­ról, hárommillió magyar koldusról, a bankokráciáról, kartellekről és kö­vetelések földreform, más jövede­lem-megosztás után. A reformnem­zedék pedig nemzeti egységet sür­get és a miniszterelnökhöz vonul föl azért, hogy nagygyűlést tart­hasson. Ne keressük, hogy emögött a gyors megmozdulás mögött mi van, vagy ki van. Ne kutassuk, hogy várjon az a reformakarat, amely az országban valóban eleven láng­gal ég, ezekben a társaságokban pillanatnyi taktikai élrelendülás csak, avagy pedig végesvégig, min­den következménnyel együtt vál­lalt program. Inkább azt nézzük meg — mert az az érdekesebb —, hogy ezeknek a reformista alakulatoknak vezetői és hívei honnan kerültek ki és hon­nan jutottak el mai kiállásukig? Csak egy pillantás a névsorba és fölfedezzük mindazokat, akik 1919— 1920-ban a jobboldali megmozdulá­sok terén szerepet játszottak. Ők voltak a diákgyűlések szónokai, a diáktüntetések szervezői; ők voltak az ellenforradalom szellemi ifjúsá­gának legbiztosabb és legmegbíz­hatóbb kádere. Aligha mondhatjuk, hogy ellen­forradalmi múltjuknak szükség­szerű, folytatása az, amit ma valla­nak. Ellenkezőleg: más történt. El­múlt több mint egy évtized és az ellenforradalom egész jelszókészle­téről kiderült, hogy jelszó csupán; arra volt való, hogy a­ múlt hatal­mai restauráljanak és arra volt jó, holy-- fajok és osztályok ellen ébren tartsák a számukra nagyon hasznos és jövedelmező gyűlölséget, átment­sék ezt munkabérpolitikába, átment­ség az állásokért és megélhetésért vívott küzdelembe. Egyszóval a régi okosok besétáltak az ellenforrada­lom tágranyitott kapuján. A szellemi káder — megkésve, de sohasem későn — észbekap. Észre­veszi, hogy itt az új honfoglalás megtörtént és ebben megint — nem a nép győzött. Azok az eszmények, amelyek nevében fegyvereit for­gatta — nincsenek sehol, vagy van­nak, de kiderült róluk, hogy nem­csak­ megoldást nem jelentenek, de mélyebben visznek a szakadékba. Kijátszották, megcsalták a­zok, akik­nek fegyverét hordozta. És a szel­lemi káder — itt az alkalom! — megmozdul. Plakátot ad ki, gyűlést hirdet és reformokat követel. Ezek a reformok szemre valóban az új Magyarország, valóban a hárommillió koldus reformjai. Csak a figyelmesebb szemlélő veszi észre, hogy az ellenforradalmi múltból sok mentődött át, ebbe a mai forradalmár jelenbe és fasizmus után kiált a plakátnak például az a mondata, amely rejtelmesen „a munka és tőke viszonyát nemzeti szempontból" rendezné. És nagyon emlékeztet horogkeresztes hatások­ra az a mondat, amely a munka alkotmányát sürgeti. Aminthogy a ,,Führerprinzip" tökéletes elfoga­dása az, amikor egy ellenzéki re­formpolitikát sürgető tábor a meg­lévő politika vezéréhez járul azért, hogy gyűlésre engedélyt kérjen, nem is közigazgatási értelemben vett engedélyt, hanem elvi bele­egyezést. Amennyire biztató jelenség tehát, hogy reformok érdekében mozdul meg egy olyan tábor, am­ely eddig a maradiság bajvívója és faltörő kosa volt, annyira indokolt az a bizalmatlanság is, amellyel azok viseltetnek e megmozdulás iránt, akiknek a reformkövetelés nem most született programjuk. Munka­alkotmány? Nem. Munkaszabad­ság! Charta del lavoro! Nem, sza­bad szervezkedés és gyülekezés! Führerprinzip? Nem, igazi népi demokrácia! A reformnemzedék­nek, ha reform­vágya őszinte, azt kell tudnia, hogy ezzel a parla­menttel, ezzel a politikai szellem­mel nincs reformlehetőség. És eb­ből önként következik a reformok sorrendje is. E pillanatban csak egy reform lehetséges: az általános, titkos, minden korrektívumtól ment választójog. Csak ezt hozhatják és csak ezt szabad hozniok. Ha hozzák, akkor ez a mai többségi párt csatolvá­nyaival és az időnként vele szemben­állókkal együtt elvégezte és befe­jezte szerepét és mehet vissza a tö­megekhez, hogy számot adjon és hogy számon kérjék. Ebből a szám­adásból és számonkérésből születik azután az az új politikai közélet, amelyhez mindenfajta reformista utat talál majd és amelynek talaján valóban megindulhat a reformkor­szak. Hogy hol lesznek akkor, a kiált­vány szerkesztői: 1919-ben-e vagy 1935-ben,­­ nem tudjuk és sok okunk van, hogy bizonyos kétség­gel vessük föl a kérdést. Viszont: el kell ismernünk, hogy ma is messzire jutottak már 1919 daliás időitől. Ha ellenforradalmi múltjukat teljesen levetkezik, ha a maijuk frontján tiszta helyzetet teremtenek, ha végesvégig viszik új megmozdulásuk következmé­nyeit, országépítők lehetnek. Ha nem, egy kísérlettel több. Egy pró­bálkozás, amely elmúlik, mint a többi, nyom nélkül és anélkül, hogy történeti feladatát teljesí­tette volna. Mi nem várunk semmit és mi nem félünk semmitől. Nincsenek illúzióink, de nincsenek elfogultsá­gaink sem. Nem várjuk a reform­fiatalság segítségét nagy harcaink­hoz, de nem bélyegezzük őket vissza 1919-be sem. A választás rajtuk áll. Reform vagy taktika. Ez itt a kérdés. A „Reformnemzedék" és a bajtársi egyesületek állás­foglalása az egységespárti palotaforradalmárokkal szemben izgalmak az egységes pártban. — Komoly válságok előtt a magyar politika. — A kisgazdapártiak „mindent megtesznek az egységes párt elpusztítására". — A szociál­demokrata párt harcba hívja az egész ország népét a becsületes általános, titkos választójog kivívásáért A magyar politika kezd érde­kessé válni. Az egységes párt keddi értekezletén kirobbant ellentétek tá­volról sem simultak el azzal a bi­zalmi szavazattal, amelyet Gömbös az egységes párttól kapott. Ez a bizalmi szavazat beavatottak sze­rint csak arra való volt, hogy az elégedetlenkedő egységespártiak időt nyerjenek. Eckhardt Tibor le­mondása népszövetségi fődelegátusi megbízatásáról, ugyancsak nem je­lenti, hogy most már az egységes­párti kedélyek megnyugodtak volna. Az ellentétek sokkal mélyre­hatóbbak helyzetet, és azt akik jól ismerik , állítják, hogy a magyar politikai élet komoly válságok előtt áll. Erre vall különben az a körül­mény is, hogy a Gömbös környeze­téhez tartozó politikusok fölvonul­tatják a mezei hadakat. Az egységes pártban és különö­sen Bethlen csoportjában még min­dig élénken kommentálják Göm­bösnek az egységespárti vacsorán tett ama kijelentését, hogy az egy­séges párt nemcsak a képviselők testületéből áll, hanem van egy országos szervezet is, amelynek fej­lődésére és kívánalmaira tekintet­tel kell lenni. Ezt legtöbben úgy magyarázzák, hogy Gömbös adott esetben az orszá­gos szervezetre akar apellálni az egységes párt elégedetlen­kedő elemeivel szemben. Gömbösnek és Gömbös környeze­tének a reformpolitikával kapcsola­tos kijelentéseit még azok az egy­ségespárti körök is aggodalommal figyelik, amelyek különben meg vannak győződve arról, hogy Göm­bösnek tulajdonképpen nincsen szándékában olyan mélyreható re­formok keresztülvitele, amelyek a magyar uralkodó osztályok birtok­állományát és hatalmi elhelyezke­dését érintenék. Ezek a körök attól félnek, hogy a reformok hangozta­tása nyomán fölszabadulnak a szo­ciális elégedetlenség erői és a ma­gyar politikát olyan irányba tolják, amely szerintük nem kívánatos. Ezek az egységespárti körök éppen ebből a szempontból szívesebben lát­ták volna, ha az Eckhard-konfliktus elmarad és így a kisgazdapárt agi­tációja bizonyos mértékben szabá­lyozható maradt volna. Most tarta­nak attól, hogy a kisgazdapárt eset­leg megint visszatér a Gömbössel való megegyezését megelőző idők erőteljesebb tempójához. Az egységes párton kívül álló po­litikai tényezők egy része viszont attól tart, hogy a bajtársi szövetségek politikai m­egiu­zdítása, harcbavetése és taktikai fölhasználása fasiszta irányba való eltolódást eredmé­nyezhet. Egyszóval: a magyar politika üstjében ugyancsak forrnak a dol­gok s a legközelebbi időben megle­hetősen izgalmas események követik majd egymást. A választójog kér­d­ése íme kimozdította megmereve­déséből a magyar politikát és most minden azon fordul meg, hogy lesz-e a magyar demokratikus erőkben annyi rugalmasság, hogy ebből a forrongásból ki­hozzák a becsületes, titkos vá­lasztójogot, amely egyedüli föltétele annak, hogy igazi reformkorszak kezdőd­jék el Magyarországon, mégpedig olyan reformkorszak, amely a de­mokratikus haladást biztosítja. A szociáldemokrata párt állásfoglalá­sa egészen világos és kétértelműség nélkül való. A magyar politika sors­döntő kérdésének tekinti most is, mint azelőtt is mindig a titkos vá­lasztójogot, a demokratikus és ha­misítatlan népképviselet megalkotá­sát. Ezért hívja harcba az ország népét. Bizonytalanság, nyugtalanság, tájékozatlanság az egységes párt tájékán Eckhardt delegátusi Tibornak megbízatása népszövetségi él történt ITT ITT IS ahol a sajtóagitáció alatt megfordulsz, ne feledkezz meg a NÉPSZAVÁ-ról. Első kérdésed az legyen: a magyar dolgozók napilapjára, amely április 1-én ünnepli megjelenésének 30. évfordulóját

Next