Népszava, 1935. november (63. évfolyam, 250–273. sz.)

1935-11-03 / 250. szám

ini-L& Ma: Teljes heti rádióműsor Külön mesékiesen LXII1. évf. 250. szám Budapest, 1935 november 3. vasárnap Ára 16 fillér BHIHN­BEIWF .n evosi kM JMI dl Bt fl wi'SHsIM Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII. Conti ucca 4 • M e g j­e enik hétfő kivéte­lvel minden nap • Telefonszám: 30-3-30, 30-3-31 és 30-3-32 Az abesszíniai kérdés a francia és az angol politika tükrében (Párizs, október 31. — A Nép­szava tudósítójától.) A Népszövet­ség sorsát ma elsősorban a fran­cia és az angol politika dönti el. A francia és az angol külpolitikát erős szálak fűzik a két nagy biro­dalom belpolitikájához. A Népszövetség francia barátai és ellenségei A francia politikában ma gyak­ran hallatja élesen rikácsoló hangját az a csoport, amelyik Genf ellen foglal állást. Ellenfelei­­részéről gya­kran éri az a vád, hogy olasz pénz mozgatja. Ennek a francia szélsőjobboldalnak egy része nemcsak olasz-, hanem né­metbarát is. Amint a francia bal­oldal egyik hetilapja, a „Ma­rianne" írja, ezeknek a sovinisz­táknak valósággal fasiszta inter­nacionálé alapítás a céljuk. De vannak a szélsőjobboldalon olya­nok is, akik az olaszoknak épp azért barátai, mert a németek­nek ellenségei s a német veszede­lem ellen keresik az olasz fasiz­mus segítségét. Mind a két cso­port ellensége a francia külpoli­tika orosz tájékozódásának és a népszövetségi politika új irányá­nak. Sutba kell vetni a genfi ideológiát, írja a „Liberté". A Népszövetség az angolszász gon­dolatvilág szomorú terméke, fejti ki a tűzkeresztesek fasiszta cso­portjának vezére, La Rocque a „Flambeau”-ban. A baloldal béke­politikáját, amely az olasz-abesz­színiai háború ellen irányul, a szélsőjobboldal azzal vádolja, hogy Franciaországot háború­ba kergeti. A népies front, írja Léon Bailley a „Le Jour"-ban, — a háború. Ez a szélsőjobb, bárha a sajtója nem jelentéktelen, a francia poli­tikának számot nem tevő kisebb­sége. A francia politikában sok­kal nagyobb súlya van a mérsé­kelt jobboldalnak és a középnek. Ezek az olasz barátság fenntartása mellett vannak, de nem akarják a dolgukat Angliával és a Nép­szövetséggel sem elrontani. Az olasz fasizmus rokonszenvesebb nekik, mint valami baloldali irányzat, különösen azért, mert bukása a francia baloldal hatal­mas megerősödésére vezetne. De a francia politikának ez a jobb­oldai csoportja világosan látja az erőviszonyokat. Tudja, hogy a francia-olasz katonai megállapo­dást nem követte az olasz-jugo­szláv katonai megállapodás. Enél­kül a francia-olasz katonai meg­állapodásnak értéke erősen csök­ken. Tudja, hogy Németország­nak a Népszövetségből való vég­leges kiválásával aktuálissá vált a locarnói szerződés értelmezésé­nek kérdése és ebben a kérdésben Franciaország angol támogatásra szorult. Tisztában van vele, hogy Franciaország katonai ereje csak az angol, orosz, belga és kisantant erőkkel­ egyetemben jelent világ­hatalmat. Nem kerülte el figyel­mét, hogy Anglia Európa vezető­­pénzügyi­­hatalma és hogy ma a nemzetközi konfliktusoknál a bel­ső tartalékok döntenek, mert a világháború tapasztalatai után fegyverkezési hitelt a bankárok nem nyújtanak. Ennek a mérsé­kelt iránynak, az Olaszország és Anglia közötti lavírozásnak kép­viselője Laval is. Laval azonban nemcsak Anglia erejével számol, hanem a francia belpolitikai erőkkel is. A belpoli­tikában nem boldogulhat a radi­kális párt nélkül s ez a radikális párt egyrészről a Laval-kormányt támogatja, másrészről, a közhan­gulatnak engedve, a munkáspár­tokhoz keres kapcsolatot. Bent ül a Laval-kormányban és ugyan­akkor a népies frontban. A radikálisok kongresszusa A francia radikálisok, az or­szágnak ez a nagy kispolgári pártja, nem szeretné a Laval­kormányt otthagyni, mert a né­pies front még nem állított fel olyan programot, amelyet a radi­kálisok elfogadhatónak tartanak. De ragaszkodik a népies fronthoz is, mert közelednek a választások és a népies front ma a kispolgá­rok és parasztok körében nagyon népszerű. Bárha a francia radi­kális pártban is vannak olyanok, akik szőrmentén szeretnének bán­ni az olasz fasizmussal, a párt túl­nyomó többsége az angol orien­tációnak és a népszövetségi poli­tikának a híve. Ezt az álláspontot képviseli Herriot a kormányban és képviselte legutóbb a párt kon­gresszusán is. Herriot-t nem riasztották vissza a szélsőjobb­oldal sajtójának revolvergolyák­kal való fenyegetései. A radikáli­sok kongresszusán élesen szembe­fordult a jobboldali sajtó angol­ellenes kirohanásaival és hitet tett ama meggyőződése mellett, hogy Franciaország és Anglia elválaszthatatlanok. Nagy nyoma­tékkal mutatott rá arra a tényre, hogy a francia polgár földjét, há­zát és gyermekeit a Népszövet­séghez csatlakozott demokráciák védik elsősorban. A radikális kongresszus az abesszíniai kérdésben, a népszö­vetségi kérdésben egészen egysé­ges volt. Ellentétek a párt két vezére, a két Edouard kö­zött, a jobboldali szárnyat ve­zető Edouard Herriot és a bal­oldal élén álló Edouard Daladier közt csak a fasiszta ligák kérdé­ben merült fel. A radikális párt balszárnya, az úgynevezett „ifjú törökök­­ elégületlenek Lavalnak a fasiszta ligák ellen kibocsátott rendeletével, ők a ligáknak nem­csak utcákon és tereken, hanem magánterületeken rendezett ka­tonai jellegű tüntetéseinek betil­tását és végső fokon a ligáik fel­oszlatását követelik. Ez az állás­pont győzött a kongresszuson is. A közhangulat nemcsak a fasiszta ligák, hanem a francia fasizmus népszövetségellenes politikája el­len is fordul. A népies front nyo­mása alatt Laval kénytelen volt, mint a „Giornale d'Italia" meg­állapítja, egységfrontra lépni Angolországgal. Ennek a külpoli­tikának a megváltoztatására nincs módja. Miért vette át Anglia Franciaország népszövetségi szerepét? A Népszövetség legelszántabb védőjének és a népszövetségi gon­dolat ellen támadó vádlójának szerepét a múltban Franciaország játszotta. A Népszövetség leg­utóbbi ülésén Anglia képviselője, Eden volt a közvádló. Az olasz sajtó gyűlölete Anglia ellen for­dul. Edent „szalonkabátos ras"­na­k nevezik. Edennek a vezető népszövetségi szerepe nyilván összefüggésben van az angol nép­hangulattal. A nép többsége Fran­ciaországban is a népszövetségi po­litika mellett van. De míg Fran­ciaországban a népszövetségi poli­tika ellenségei és a haborok együt­tesen komoly kisebbséget alkot­nak, addig Angliában elenyésző a népszövetségi politika ellen­ségeinek a tábora. Az angol kö­zönség a mozikban igen nyugodtan szokott viselkedni. Most minden abesszíniai vonatkozású filmnél hangos tüntetés zajlik le Abesszí­nia mellett és az olasz fasizmus ellen. A kis fasiszta csoport Ang­liában is népszövetségel­lenes. De ez a csoport olyan jelentéktelen, hogy a választásokon fel sem mert lépni. Az angol konzervatív, pártnak néhány embere, Amery, Galvin és társai jórészt belpoli­tikai szimpátiából a fasizmus ellen irányuló népszövetségi poli­tika ellen vannak. De annyira az ár ellen úsznak, hogy sajtójukkal egyetemben a választási harcokra való tekintettel kénytelenek vol­tak elhallgatni. Angliában az osztrák kérdés nemigen izgatja az embereket, a német kérdésnek és az olasz fasizmus segítségének a németek ellen nincs olyan jelen­tősége, mint Franciaországban. Olaszországtól Anglia olyan mesz­szire esik, hogy az olasz fasizmus bukása az angol belpolitikát kö­zelről nem érinti. Hogy a fiatal, mohó imperializmusnak étvágya evés közben nő, ezt az angolok látták Japán példáján. S a japán tapasztalatokat értékesítik az olasz fasizmussal szemben. Angliá­ban egybeesik a reálpolitikának érdeke a munkáspárt bék­eszere­­tetével és idealizmusával. A­ Népszövetség hídja nemcsak az európai szárazfölddel köti össze Angliát, hanem a széles angol tö­­­megekkel az angol pártokat. Már nem lehet Angliában a nemzet­közi békeszervezet ellen politikát csinálni. Abesszínia az angol választások tüzében S miután a békepolitika, a nem­zetközi szervezet kiélesítésének gondolata elsősorban a Labour politikája, a Labour határozza meg az angol politika irányát. Programjának egyik fontos pont­ja a nemzeti légifegyverkezés el­törlése és a Népszövetségnek nem­zetközi légi flottával való ellátása. A párt választási programjához simul a többi pártoké is. Nem mennek olyan messzire, mint a Labour, de a liberálisok, sőt a kon­zervatívok is, kénytelenek a Nép­szövetség megerősítését követelni. A liberális vezér, Sir Herbert Samuel Rochdale-ben magáévá tette a Labour külpolitikai elvét: • a diktatúrák felfegyverkezése teszi lehetetlenné a lefegyverzést. Genf­nek győzedelmeskednie kell, s ez ma valamennyi angol pártnak választási jelszava. S a Labour kritikája nemcsak a múlt hibáira, az angol konzervativizmusnak a lefegyverzés, a nemzeti szocializ­mus támogatása körüli bűneire vo­natkozik, hanem minden olyan kompromisszum ellen is irányul, amely az olasz kormányt a nép­szövetségi alapokmányt sértő ma­gatartása után győzelmet jelentő előnyökhöz juttatná. A Labour nyomása alatt ma Anglia elég­­tételt követel a megsértett nép­szövetségi gondolat számára. (vzf

Next