Népszava, 1937. július (65. évfolyam, 146–172. sz.)

1937-07-09 / 153. szám

65. évfolyam 153. szám Budapest, 1937 július 9. péntek A MA­G­Y­AR ORSZÁG­I S­Z­O­C­I ÁL­D E­M O­K­R­AT­A PÁRT K­Ö­Z­P ONTI KÖZ­L­Ö N­Y­E • • ' J • ' - ' ' • - • ' Szerkesztőség és kiadóhivatal: Vili, Conti ucca 4 • Megjelenik hétfő kivételével minden nap • Telefonszám: 1-303-30, 1-303-31 és 1-303-32 Vállalom a felelősséget az ország rendjéért és nyugal­máért", mondja a belügyminiszter. Ez természetes is, de ez egymaga nyilván nem elég. Hogy az ország­ban rend és nyugalom legyen, ahhoz a legnagyobb jóhiszeműség mellett sem elég a felelősség vál­lalása, aminthogy az sem elég, hogy a miniszter munkabírását a belügyminisztérium ügyköre meg­haladja! Már régen észlelhető a belügyminisztérium szerkezeti hi­bája: annyi sokféle feladat hárul a belügyminiszterre, amelyet az lelkiismeretesen elvégezni nem is tud­hat. A legjobb esetben is csak korrekt magatartást tud tanúsí­tani, még tovább­ vállalja a fele­lősséget a minisztersége alatt tör­téntekért is. Ez viszont köteles­sége. Az adott viszonyok között a bel­ügyminiszter ki van szolgáltatva a miniszteriális bürokráciának és a közigazgatás megcsontosodott, antiszociális szellemének. Ezen a két tényen nem tud vál­toztatni a legjobb jóakarat s, a leg­korrektebb magatartás sem. A miniszter alárendelt közegei a formalizmusba kapaszkodnak és nem akarnak tudomást venni arról, hogy a jó közigazgatás föl­tétele a teljesen demokratikus, pár­tatlan s önmagát csak az igazga­tás szerepére korlátozó közigaz­gatás. Mihelyt azonban a közigaz­gatás politikai szempontokat kénytelen figyelembe venni, meg­szűnt megnyugtató közigazgatási feladatot teljesíteni. És ilyen eset­ben a felelősséget is hiába vállalja el a belügyminiszter. Azt mondja a belügyminiszter, hogy rengeteg, egy ember erejét meghaladó munka közben, rövid hetek alatt kellett megismerkednie a belügyi ágazat valamennyi prob­lémáival s ezenfelül még a volt népjóléti minisztérium ügyi körével is. Most nem a­karunk arról írni, hogy a legnagyobb fokú antiszociá­lis cselekedet volt a népjóléti mi­nisztérium megszüntetése. Azon a címen és azon az indokon, amellyel a népjóléti minisztériumot annak­idején megszüntették,­­ most sür­gősen meg kellene szüntetni a földművelésügyi minisztériumot is. Biztosa­k vagyunk benne, hogy ezt az előkelő minisztériumot nem szüntetik­ meg. Noha nagyon sok a belügyminisz­ter dolga s ha nem is tud minden­nel személyesen foglalkozni, nyi­latkozatával kapcsolatosan néhány dologról el kell mondanunk a véle­ményünket. Legelsősorban kifogá­solható a belügyminiszter föl­fogása a formaruhaviselés tilalma ügyében. Ha az alapszabályok en­gedélyezték az egyenruha viselé­sét,­­ az egyenru­h­aviselés tilal­máról szóló rendeletből következik, hogy az alapszabályokat kell mó­dosíttatni és a tilalomnak érvényt szerezni. Az a finom megkülönböz­tetés, hogy a zöld inget kabáttal vagy anélkül viselik-e, csoporto­san jelennek-e meg benne, vagy egyenként,­­nem való a mai idők rendészeti feladataihoz. Ha van egyenruhaviselési tilalom, akkor azt az egész vonalon végre kell hajtani várt különbség nélkül és nem szabad kibúvókat hagyni, amelyek csak arra alkalmasak, hogy a közigazgatási hatóságok pártosságot tanúsítsanak. A bel­ügyminiszternek ez a nyilatkozata nem tartható fenn és nyilván mó­dot kell találnia arra, hogy ebben a kérdésben egészen félreérthetet­len, minden kibúvóktól mentes tör­vényes álláspont jusson érvényre. A belügyminiszter nem értékeli eléggé a különböző nyilas- és hor­gosikeresztmozgalmak rom­boló ha­tását. E tekintetben nem elég a legteljesebb felelősség vállalása. Nem kívánjuk, hogy mindenkit csu­ljon le. Éppen mi nem kíván­hatunk rendőrállamot. De tart­hatatlan a mai állapot. Milyen a mai állapot? Beszéljünk világosan! Pártszervezetet a politikai pártok csa­k ott alakíthatnak, ahol a szolgabíró ezt nagy kegyesen meg­engedi. Ha durván meg nem félem­líti a helybeli munkásokat vagy parasztokat, akkor a legjobb eset­ben bekéri a párttagok névsorát. Ehhez ugyan nincs joga, de a meg­félemlítésnek nagyon jó eszköze. Egyik szolgabíró gyakorolta most a kisgazdapárt tagjaival szemben ezt az eljárást. Mivelünk nagyon gyakran megtörténik ugyanez. A pártszervezetek megalakításáról belügyminiszteri rendelet intézke­dik, eszerint csak be kell jelenteni a pártszervezet megalakítását s a párttagok a pártéletet megkezd­hetik. Miért nem hajtják végre ezt a rendeletet és mi jogon tiltják meg, hogy más, mint Nép­szervezet megalakuljon? Ezért is vállalja a felelősséget a belügyminiszter? Le­het, hogy igen, de ez nem változ­tat azon a tényen, hogy ez az állapot a demokratikus, törvényes állapottal ellenkezik. Ez a közigaz­gatási önkény érvényesítése. Ugyanígy állunk az egyesülési és gyülekezési joggal is. A mi pár­tunknak tilos a gyülekezés. Né­hány képviselői beszámolón kívül alig tarthatunk gyűléseket, a leg­többet már alsófokon eltanácsol­ják, megfélemlítéssel, párthíveink zaklatásával meghiúsítják, sokat betiltanak és ha panaszkodunk, a válasz pedánsan alkotmányszerű: tessék megföllebbezni, más módon a belügyminisztérium nem avat­kozhatok a dolgokba. Kár fellebbe­zésre pazarolni az időt, mert eze­ket a végzéseket­ „indokainál fog­va" helybenhagyják. Így fest az egyesülési, gyülekezési jog. Mit szóljunk a közigazgatási em­berek szelleméhez, mit szóljunk ahhoz, hogy igenis, vernek és to­vábbra­ is vernek embereket? A verésről fölvett jegyőkönyveket a belügyminiszter elé juttattuk, és tőle várjuk, hogy ennek a­ rend­szernek erélyesen véget vet. A tör­vény uralma alatt verést nem le­het megtűrni s az nem lehet a po­litikai véleménynyilvánítás meg­torló eszköze sem. Aki védtelen embert megkínoz, az igazán össze­tépi a törvényesség minden szálát és a megvertekben elhinti az ön­bíráskodásnak a csíráit. Nem min­dig azok maradnak fölül és nem mindig azok erősek, akik ma fölül vannak és a hatalmat birtokolják. A belügyminiszter bíró volt, ha ő sem tudja megszüntetni­ egyszer és minden­korra, hogy gyanúsított szegény, szerencsétlen munkás­embereket megverjenek, akkor el­mondhatjuk: minden marad a régiben, a közigazgatás népellenes szelleme is, a legkorrektebb fel­fogású belügyminiszterek elle­nére is. A korrekt magatartás mellé­­most már korrekt cselekedeteket követelünk! A debreceni rejtély Kinek számolt el Surgoth Jenő? (Debrecen, július 8. —A Népszava tudósítójától.) Már a tempósan for­gó szélmalmok között zihálva szá­guldó gyorsvonaton is azt beszélték Debrecen felé, hogy az egész Sur­goth-ügy majd csak ezután lesz iga­zán bonyolult. És valóban, amikor leszállok a vasúti kocsiból és el­hagyom az állomást, rögtön észre­veszem, hogy lüktető talajra tettem a lábamat. A máskor oly higgadt, izgalom­nélküli cívisváros minden zugában vitatkoznak az emberek, a bor­mérő bodegákban éppen úgy, mint a híres Arany Bika kávéházi terra­szán, de a villamoson, sőt még a nagyerdei strandfürdőben is erről folyik , a beszéd. Mindenki érthetet­lennek tartja, hogy sikkasztott az a társadalmi kitűnőségnek számító gazdasági felügyelő, akinek nyárs­polgári kedvtelései voltak, aki me­nüelőfizetője volt az Angol Király­nő éttermének és aki annyira ki­csinyesen takarékos volt, hogy ha az ebédhez kapott tésztáját nem tudta elfogyasztani, akkor eltétette azt a vacsorához, nehogy kárba­vesszen! Debrecen hitetlenül­ és fejcsóvál­va fogadta a balatoni hulla naiv meséjét, amelynek főfő ismertetőjele az egyik kézen lévő csonka ujj lenne! Az Arany Bika terraszán előkelő helybeli urak mondották nekem, hogy évekig együtt voltak Surgoth Jenővel, mikor az még Debrecen­ben teljesített szolgálatot és bizony ép volt annak minden ujja, hiszen jellegzetes szokása szerint kezeit ál­landóan az asztalra fektetve tar­totta az Angol Királynő vagy az Arany Bika fehérabroszos asztalán, ha úri társaságban volt. — Balatonpárti Ön, vagy szökés­párti — kérdezik egymástól az em­berek és az egész közvélemény hite ez utóbbi felé hajlik, annál is in­kább, mert minduntalan felröppen egy-egy hír arról, hogy Surgothnak vagy Debrecenben, vagy a környéken kell lennie. — Épen és egészségesen, csonka kéz­ujj nélkül! Minthogy ezek a hírek egészen ko­molyan foglalkoztatják a közvéle­ményt, legelőször is a város határá­ban őserdőtől övezett Auguszta-sza­natórium felé irányítom lépteimet. Ez az állami tüdőb"beteggyógyí­tó sza­natórium a belügyminisztérium fel­ügyel­ete" alatt működik. Hatalmas, modern gyógyszálló, amelyet nagy­kiterjedésű, pompásan gondozott park vesz körül. Az Auguszta-szanatóriumban A szanatóriumban természetesen óriási feltűnést kelt a budapesti hír­lapíró megjelenése és az előírásos bejelentés után csakhamar ott ülök az igazgató-főorvosi szobában szem­től szembe dr Geszti József egye­temi magántanárral, aki egészség­ügyi főtanácsos is és az egész intéz­mény igazgatója. A talpig fehérbe öltözött, ezüstös­hajú, pirosarcú professzor ,meg­lepetve, de azért rendkívül szívélye­sen fogad és nyomban meg is kez­dődik az intervjú. — Méltóságos uram, szavahihető, komoly mérnökember azt írta ne­kem Budapestre, hogy Surgoth Jenő június 18-án és az azt követő napok­ban itt „üdült" az Auguszta-szana­tóriumban — kezdem —, noha akkor már állítólag névtelen halott gya­nánt nyugodott a zsidótemetőben Balatonszabadiban! — Itt ugyan nem — mondja éle­sen dr Geszti József —, mert nálunk csak az lehet bentfekvő beteg, akit én megvizsgálok és beutalok. — Hát akkor Méltóságod tudta nélkül volt itt — vágok vissza. — Kizárt dolog, kérem! Beteg­állományban nálam nem volt — válaszolja — és ennek igazolására fölmutathatom ön előtt a beteg­fölvételi naplót! — Fölösleges — hívom vissza a kezel­őiroda ajtajától —, de azért

Next