Népszava, 1938. szeptember (66. évfolyam, 197–221. sz.)
1938-09-04 / 200. szám
12 o idal NÉPSZAVA 1938 szeptember 4. vasárnap A KONKURRENSEK ÍRTA: HÉRY GÁBOR Boldogmit Laska tanár úrnak kedvenc kijelentése volt annak idejében a magyar történelmi órák alatt: — Ha a magyar alkotmány védőbástyáiról lebontjuk a vakolatot, a kövekről legősibb arisztokráciánk fényes nevei ragyognak szemünkbe. Ezt ne felejtsük! Nem felejtettük, tanár úr, kérem! íme, félszázad után én még ma is elfújom! De azt sem felejtettem, hogy a mi védőbástyánkra nem az arisztokraták, hanem a mi becses nevünk került. A régi vármegyeházáról ugyanis nem kellett a vakolatot bontogatni, lehullt az magától is. Vakolás előtt a meztelen téglákon a szabadkézi rajzhoz kapott színes ceruzákkal vagy vörös krétával a tanár urak jellemző tulajdonságain kívül becses neveinket is megörökítettük a hálás utókor számára. Annyian voltunk ilyen történelemcsinálók, hogy a tisztelt arisztokrata urak tőlünk a téglákhoz sem férhettek volna. Meg kell adni, hogy ezek az urak sem taposták egymást azért a dicsőségért, hogy passzióból vagy Tilalomból a mi vármegyénk főispáni székében üljenek bele a magyar történelembe. Akkoriban volt vármegye bőviben és mi nem tartoztunk az elsőrangúak közé. Olyan fenékig parasztmegye voltunk, amelyik nem volt árendása vagy hűbérese egyetlen mágnás famíliának sem. Amikor a szomszédmegyebeli báró a vásárra berobogott hozzánk, Szőke Csúcs Ferke ugyancsak nyújtogatta utána a nyakát. Sárándy Jóska meg is bökte az oldalát: — No, mit bámul kend? Nem látott még bárót? Szőke Csúcs Ferke a levegőbe csapott . — Többet, mint kéne! Aztán nem is a bárót néztem én, hanem a lovát. Ammán oszt' ember a talpán! Senkit se duzzasztott a büszke-ség vagy apasztott az irigység, hogy a városi és megyei notabilitások a sajáttermésű embereinkből kerültek ki: mindet a saját szorgalma, tudása, rátermettsége emelte oda, ahol volt. Jól volt ez így. Képviselőjelöltért se mentünk a szomszédba. Egyszer-másszor idegenbelik is próbálkoztak nálunk, de csak azért, hogy a móka nagyobb, a mozgolódás zajosabb legyen. Mindenki tudta, hogy ez nem komoly, csak a szegény jelölt nem tudta. A nyugalmas évtizedek csöndjét nálunk is elűzte a nemzeti ellenállásos idők vihara, amelynek forgószele hozzánk sodort a Kárpátok tövéről valami gróficzky-viczkyt a félreállított saját termésű főispánunk helyébe. Az ellenzék kiadta a parancsot: — Senki se merje megmutatni neki, hogy melyik a megyeháza, mert ez, hazaárulás! Ha megunja a keresgélést, majd visszakotródik oda, ahonnan jött. A hazaárulás mégis megtörtént és Iczskoviczky gróf úr a pénzügyőri laktanya helyett mégis betévedt a vármegyeházára és minden installációs ceremónia nélkül lecsücsült ott főispánnak, mintha már kisgyerekkorában virgáccsal kergették volna az asztal körül, sha nem akart főispánkodni. Nálunk meg az ellenzék akarta az asztal körül kervgetni, hogy miért főispánkodik! Már az első megyegyűlésen kitört a vihar. Az új főispán úr felvidékies akcentusa csak olaj volt a tűzre. — Majd beverjük a megyeház ablakait, hogy a főispán úrnak is legyen valami dolga,ha már idefáradt. — Repedezik az alkotmányunk: megdrótozhatja! Igaz, hogy a gróf úr is elvesztette a türelmét, vagy lámpaslázt kapott az első közigazgatási föllépésen és elszólta magát: — Figyellmeztetem a megyét, mint alkotmányunk e csökevényét... Tovább ,nem folytathatta: még jó, hogy meg nem verték. Az ellenzék vezérének, az alispánviselt, idős Kara Szűcs Sámuelnek a fölállása csöndet teremtett. Kara Szűcs "Sámuel a főispánra" mutatott, de az egész megyegyűléshez beszélt: — Nem tudom ugyan, hogy ezt az urat melyik országból szalajtották ide, de azt hittel állítom, hogy az az ország a mi ezeréves alkotmányé országunktól nagyon messze lehet. Nemes Varga Mátyás hirtelenében meginterpellálta az új főispánt: — Nem árulná el a főispán úr, hogyha már kopaszodik, hány éveskorára tanul meg tisztességesen magyarul! A megyegyűlést hirtelen bezárták, az ülésteremre is ráfordították a kulcsot, de a parlamentben a mi főispánunk személye körül továbbfolytak a csatározások. A belügyminiszter a kezét csapkodva fogadta a grófot: — Fricském, mit csináltál és mit csináljak én veled?! — Kegyelmes uram, békíts ki az atyafiságommal, hogy ne pörösködjünk tovább, mert Isten az atyám, hogy tovább is a közéleti pályán maradok. Erre a fenyegetésre mindenki beadta a derekát és a gróf úr visszavonult a birtokára tovább szórakozni. Csak azt akarom mondani, boldogult Laska tanár úr, hogy az alkotmány védőbástyájának kövén félszázad előtt megörökített neveinknek az elhomályosodását ma sem féltem a konkurrenciától, de nem ám!... Új magyar regények a tét legitkosabb emberi igazságtaseseiem eb gyuiutei lans..g ellen hadakozik-Évezredes félelmek és évezredes gyűlöletek ellen. Hogy szeretet és emberség öleljen magához minden kicsinyt és meggyötörtet. S hogy végre akadjon valaki, aki úgy adjon, hogy ne kívánjon érte semmit sem. Az a félelem is borzalmas tud lenni, amely olykor beleevődik a felnőttek idegeibe, hogy feldúlja nappalaikat és kínpadra vonja éjszakáikat. De mi a felnőtt félelme a gyermek félelméhez képest! A gyermek kicsi, gyönge és legtöbbször magános. Körülötte óriások és herkulesek egy kézre játszó, egymást támogató világa. Körülötte tilalmak és parancsok. És jaj, ha valamelyikbe beleütközik, kérlelhetetlenül és könyörtelenül lesújt rá a büntetés. Hiszen számára már az egyszerű nem magában is rettenetes és irgalmatlan büntetésszámba megy. A határtalan gyermeki önzés örökösen beleütközik a határtalan felnőtti önzésbe. Pap Károly „Azarel" címmel, a Nyugat kiadásában megjelent regénjének Azarel Györgyében hátborzongató erővel forog ez a gyermeki félelem. „Állandó szertartásos izgalmakban élő" orthodox zsidó nagyapja „zűrös, gyanakvó, komor vakbuzgóságának" szörnyűséges rabságában tartja. A gyermeket borzadozó félelemmel tölti el a sokezeréves jelképek fura, nem mai világának minden komor rebbenése. Hiába menekülne, „Jahve, a zord keleti zsarnok isten" utána nyúl. Sírkövek feliratain tanulja meg betűzni a héber szavakat. Minden pisszenését és moccanását az elkárhozás gyehernája fenyegeti. A gyermek hasztalan tusakodik évezredek hatalmas erejével, törékeny kis teste és törékeny kis lelke alul marad. Jahve mellé odaáll segítségnek a pénz is, mindennek csak egy a mértéke: mibe kerül. Szeretetre vágyik, egy kis szülői melegségre és megértésre, de mindhiába, végtelen marad az űr közte és szülei között. S félelme lassan átcsap a gyűlöletbe. Gyűlöl mindenkit szüleitől kezdve s Istenén végezve, hiszen a tízparancsolatban nincs benne, hogy „a kisfiút is tiszteld és szeresd". Rettenetes egyedüllétében úgy érzi, hogyha anyja magához öleli, „nem is őt csókolja, hanem a jó osztályzatait". Akkor pedig — gyötri önmagát — „mire való nekem ez a tanulás? Hiszen akkor is csak egyedül leszek, ha még olyan jól is fogom tudni a leckémet". Nem kell már semmi, csak ami nem szabad. Egyetlen vágya a rabságból menekülés, a tilos: „ ... gonosz akarok lenni, rossz, minél rosszabb és nem félni soha". Tap Károly megrázó erővel mutatja meg, mint sokszorozza a gyermekben élő kisebbrendűségi érzést a zsidóságban élő kisebbrendűségi érzés. Kegyetlen könyv. Az író bevezetésében védekezik is: „Magános vagyok köztük és mint akinek se elődje, se társa nincs fajtájában, ahhoz, hogy valamenynyiöket magamban ellensúlyozhassam s munkálkodva megállhassak: szükségem van a kegyetlenségre." Elfogult? Valóban nem azért írt, hogy igazságot szolgáltasson, hanem hogy ítéljen. De az író lelkiismerete nem különféle rendű és rangú perrendtartásokból s törvénykönyvekből, hanem önmagából idézi a paragrafusokat. Kegyetlen és mégis erkölcsös könyv. Kegyetlen, mert igaz akar lenni. És erkölcsös, mert a félelem és a gyűlölet, Fohlom ps mvblet Bresztovszky Ede. A halálraítélt őserdő Annám messzi életét, lakosainak ősi, de máig is élő szokásait és erkölcseit, tőlünk annyira idegen természeti jelenségeit festi le Legény Elemér „Dong Khanh leánya" címmel, Singer és Wolfner kiadásában megjelent kis regényében. Ázsia legyőzhetetlen, sokezeréves szelleme él az idegen színeikben, a néhol egybefolyó, néhol ismét élesen elváló vonalakban, abban az egész élő múltban, amelyet a gép százada előbbutóbb néprajzi múzeumokba száműz. Meséje illik az exotikus környezethez s ügyesen érzékelteti Európa és Ázsia nagy ellentéteit. A különben nem nagyigényű, de látványos és szórakoztatni tudó regénynek van néhány keményen bíráló mondata ..Protekcióországról, ahol minden azon fordul meg, van-e összeköttetése az embernek vagy nincsen". És van néhány nagyon szép, költői és meggondolkoztató oldala a halálraítélt őserdőről. Ezek az oldalak kárpótolnak a regény gyöngébben kidolgozott részeiért. (kg.) Irodalom, és mozi Ügy volna rendjén, hogy az idősebbik testvér fogja kézen és vezérelje helyes úton a fiatalabbat. A testvérke még, bizony, könnyen félresiklik, nem tud ellenállni a hízelgéseknek, és-hal a kényeztetésért. Ha nincs, aki meggondoltan vezesse, az a veszedelem fenyegeti, hogy könnyelmű, ingatag és felületes ember válik belőle. A mozi mégiscsak testvérkéje az irodalomnak. Az volna a helyes, ha az idősebbik testvér irányítása alatt állna, mert ha az irodalom sem élte éppen mindig példás életet, miért bukdácsolja végig minden félrelépését, minden erkölcsi vargabetűjét a mozi is? Ez volna helyes — és mégis hovatovább úgy alakul a valóság, hogy a mozi sokkal erősebben befolyásolja az irodalmat, mint az irodalom a mozit. Az irodalomban egyre jobban hódít a mozi kisebbigényűsége, gyors és pillanatnyi hatásokra törekvése. Ha itt-ott meg is kísérlik, hogy irodalmat vigyenek a moziba, viszont egyre több mozi tör be az irodalomba. Ezen lehet sopánkodni, de a tényt, úgy látszik, már tudomásul kell venni. A magyar irodalomban is évről-évre több moziregény jelentkezik. Mozgalmas, minden oldalukon új meglepetéssel szolgáló, ötletből ötletbe szökdelő regények ezek. A logikának általában vajmi kevés szerep jurt bennük, az írás erkölcsi öntudatát és felelősségérzetét sem sok eredménnyel kereshetjük lapjaikon. De élénkek, mulatságosak, jókedvűek. Tamás István „Almában is hazudik" címmel, a Nova kiadásában megjelent regénye a szó értelmében vett moziregény. Bolondos jókedvvel táncolja körül a fel-felcsillanó ötleteket és halmozza a bohókás helyzetkomikumokat.. Ha egyik mondatát az operett langyosságába mártja, a másikban groteszk fintorral próbál kiengesztelni, amely mögé — egy kis képzelőtehetséggel és még több jóakarattal — mélyebb értelmet is lehet gondolni. Minden erejével és hibájával: moziregény. Az író stílusából is elpárolgott a bácskai zamat és most a pesti kávéházak könnyed szellemeskedése füstölög a helyén. Sajnos, a kávéházi stílus következménye azután a sok felületes elírás és botlás. Augusztus második felében, például, a pesti uccasarkom nem árulnak cseresznyét, de olyan Olivér sem termett még, aki ugyanabban a szempillantásban egyszerre két tovasiető taxiban is helyet foglalna egész testi valóságában. Azonban moziregénytől szabad-e ilyesmit számonkérni? Vagy szabad-e olyan kicsiséget felhánytorgatni, hogy, például, a körút nem körút, mert nem körút-ból, hanem körút-ból származik, vagy hogy az idegen szavakat illik pontosan írni? Érjük be azzal, ha a moziregény néhány óránkba becsempész egy-két akaratlan mosolyt. Márpedig Tamás István regénye ennek a kötelességének igyekszik eleget tenni. (ky.) eevMóri Mftdea Járókéi Hogy pukkadjanak a barátnői... Ahány ember, annyiféle. Az egyik azért írja meg földkörüli utazását, hogy érdekes földrajzi adatokat csoportosítson. A másik, hogy összehasonlítsa az idegen kultúrákat. A harmadik, hogy leleplezze a világgazdaság összefüggéseit. A tizedik, hogy kirakatba tegye a hatalmak katonai titkait. A századik, hogy beszámoljon egyéni benyomásairól. Az utolsó, Gors don Zita, hogy pukkadjanak a barátnői... Mert a „Női szemmel a világ körül" címmel, a Genius kiadásában megjelent, kötet megírásának piás értelme nincs. Ez a kötet kissé vaskosra sikerült képes levelezőlap a pesti barátnőknek és pályatársaknak, hadd aorja őket apróra a sárga irígység.Még azokra a fényképfelvételekre is emlékeztet, amelyek alá csak azt lehet írni: én és a pisai ferde torony, avagy én és Khula piramisa. Aminthogy Gordon Zita könyvében talán a határozott névelőnél is gyakrabban előforduló ezó az „én". Utána gyakoriságban mindjárt ez a bájdús és magyaros kifejezés következik: „úgy nézett ki". Ebben a kötetben nem Gordon Zita utazik a világ körül, hanem a világ utazik — és hogy" forgolódik és hogy" kellemkedik! — Gordon Zita körül. Nem is lehet ez másképpen, amikor a szerző ebbe a mondatba sűríti egész világnézetét és életszemléletét: „Az embert komolyan csak az érinti, ami könzelről érinti." A földkörüli út beszámolójában többet olvashatunk arról, hogy Gordon Zita glaszékesztyűje miképpen repedt el, mint valamennyi idegen kultúráról együttvéve. Több sor jut annak, hogy Gordon Zitát hányszor és hol csípték meg a szúnyogok, mint annak, hogy miképpen pusztulnak rakásra a japáni bombáktól a kínai milliók. De azért, úgy mellékesen, sok hasznosat megtudunk a világról is. Ceylonról, például, hogy Gordon Zita elfelejtett teázni. Egyiptomról, hogy Gordon Zitát mézesmadzaggal sem lehet többé odacsalogatni. Ausztráliáról, hogy a „hülye formájú virágok"-nak „abszolút semmi értelmük sincs". Port-Saidról, hogy ott „van a legtöbb nyilvánosház világviszonylatban". Kairóról, hogy „mindenki " szembajos és koldus". Sanghajról, hogy „nyüzsgés, ordítás, bűz mindenütt". A buddhizmusról, hogy „Buddha az összes képeken feltűnően emlékeztetett egy fodrászsegédre", aki öt éve megégette Gordon Zita fülét. Az amerikai hajókról, hogy „a stewardok szemtelenek". Az amerikai nőkről, hogy „igen rondák". A japáni filmsztárról, hogy „vihog". A bécsi leányról, hogy „szőke és nyüzsög" és „egy-két férfit fenéken rúg". Felületes, locsogó, nyegle. És célját mégis elérte. Mert bár nem vagyok pesti barátnője, mégis felháborodottan tettem le a könyvét. Mennyi okosabb tennivalóra fordíthattam volna ezt a pár órát. Például: kinézhettem volna az ablakon. Higgyék el, többet láttam volna meg, mint Gordon Zita egész öthónapos földkörüli útján. (kg)