Népszava, 1938. szeptember (66. évfolyam, 197–221. sz.)

1938-09-04 / 200. szám

12 o­ idal NÉPSZAVA 1938 szeptember 4. vasárnap A KONKURRENSEK ÍRTA: HÉRY GÁBOR Boldogmit Laska tanár úrnak kedvenc kijelentése volt annak ide­jében a magyar történelmi órák alatt: — Ha a magyar alkotmány védő­bástyáiról lebontjuk a vakolatot, a kövekről legősibb arisztokráciánk fényes nevei ragyognak szemünkbe. Ezt ne felejtsük! Nem felejtettük, tanár úr, kérem! íme, félszázad után én még ma is elfújom! De azt sem felejtettem, hogy a mi védőbástyánkra nem az arisztokraták, hanem a mi becses nevünk került. A régi vármegye­házáról ugyanis nem kellett a vako­latot bontogatni, lehullt az magá­tól is. Vakolás előtt a meztelen tég­lákon a szabadkézi rajzhoz kapott színes ceruzákkal vagy vörös kré­tával a tanár urak jellemző tulaj­donságain kívül becses neveinket is megörökítettük a hálás utókor számára. Annyian voltunk ilyen történe­lemcsinálók, hogy a tisztelt ariszto­krata urak tőlünk a téglákhoz sem férhettek volna. Meg kell adni, hogy ezek az urak sem taposták egymást azért a di­csőségért, hogy passzióból vagy Tilalomból a mi vármegyénk fő­ispáni székében üljenek bele a ma­gyar történelembe. Akkoriban volt vármegye bőviben és mi nem tar­toztunk az elsőrangúak közé. Olyan fenékig parasztmegye voltunk, ame­lyik nem volt árendása vagy hű­bérese egyetlen mágnás­ famíliának sem. Amikor a szomszédmegyebeli báró a vásárra berobogott hozzánk, Szőke Csúcs Ferke ugyancsak nyúj­togatta utána a nyakát. Sárándy Jóska meg is bökte az oldalát:­­ — No, mit bámul kend? Nem lá­tott még bárót? Szőke Csúcs Ferke a levegőbe csapott­ . — Többet, mint kéne! Aztán nem is a bárót néztem én, hanem a lovát. Ammán oszt' ember a talpán! Senkit se duzzasztott a büszke-ség vagy apasztott az irigység, hogy a városi és megyei notabili­tások a sajáttermésű embereink­bő­l kerültek ki: mindet a saját szorgalma, tudása, rátermettsége emelte oda, ahol volt. Jól volt ez így. Képviselőjelöltért se mentünk a szomszédba. Egyszer-másszor ide­genbelik is próbálkoztak nálunk, de csak azért, hogy a móka na­gyobb, a mozgolódás zajosabb le­gyen. Mindenki tudta, hogy ez nem komoly, csak a szegény jelölt nem tudta. A nyugalmas évtizedek csöndjét nálunk is elűzte a nemzeti ellen­állásos idők vihara, amelynek for­gószele hozzánk sodort a Kárpátok tövéről valami gróf­­iczky-viczkyt a félreállított saját termésű főispá­nunk helyébe. Az ellenzék kiadta a parancsot: — Senki se merje megmutatni neki, hogy melyik a megyeháza, mert ez, hazaárulás! Ha megunja a keresgélést, majd visszakotródik oda, ahonnan jött. A hazaárulás mégis megtörtént és Iczsko­viczky gróf úr a pénzügyőri laktanya­ helyett mégis betévedt a vármegyeházára és minden instal­lációs ceremónia nélkül lecsücsült ott főispánnak, mintha már kis­gyerekkorában virgáccsal kerget­ték volna az asztal körül, sha nem akart főispánkodni. Nálunk meg az ellenzék akarta az asztal körül kerv­getni, hog­y miért főis­pánkodi­k! Már az első megyegyűlésen kitört a vihar. Az új főispán úr felvidé­kies akcentusa csak olaj volt a tűzre. — Majd beverjük a megyeház ablakait, hogy a főispán úrnak is legyen valami dolga,­­ha már ide­fáradt. — Repedezik az alkotmányunk: megdrótozhatja! Igaz, hogy a gróf úr is elvesz­tette a türelmét, vagy lámpaslázt kapott az első közigazgatási föllé­pésen és elszólta magát: — Figyellmeztetem a megyét, mint alkotmányunk e csökevényét... Tová­bb ,nem folytathatta: még jó, hogy meg nem verték. Az ellenzék vezérének, az alispán­viselt,­ idős Kara Szűcs Sámuelnek a fölállása csöndet teremtett. Kara Szűcs "Sámuel a főispánra" muta­tott, de az egész megyegyűléshez beszélt: — Nem tudom ugyan, hogy ezt az urat melyik országból szalajtot­ták ide, de azt hittel állítom, hogy az az ország a mi ezeréves alkot­mányé országunktól nagyon messze lehet. Nemes Varga Mátyás hirtelené­ben meginterpellálta az új fő­ispánt: — Nem árulná el a főispán úr, hogyha már kopaszodik, hány éves­korára tanul meg tisztességesen magyarul! A megyegyűlést hirtelen bezár­ták, az ülésteremre is ráfordították a kulcsot, de a parlamentben a mi főispánunk személye körül tovább­folytak a csatározások. A belügy­miniszter a kezét csapkodva fogadta a grófot: — Fric­ském, mit csináltál és mit csináljak én veled?! — Kegyelmes uram, békíts ki az atyafiságommal, hogy ne pörösköd­jü­nk tovább, mert Isten az atyám, hogy tovább is a közéleti pályán maradok. Erre a fenyegetésre mindenki be­adta a derekát és a gróf úr vissza­vonult a birtokára tovább szóra­kozni. Csak azt akarom mondani, boldo­gult Laska tanár úr, hogy az alkot­mány védőbástyájának kövén fél­század előtt megörökített neveink­nek az elhomályosodását ma sem féltem a konkurrenciától, de nem ám!... Új magyar regények a tét legitkosabb emberi igazságta­seseiem eb gyuiutei lans..g ellen hadakozik-Évezredes félelmek és évezredes gyű­löletek ellen. Hogy szeretet és emberség öleljen magához minden kicsinyt és meggyötörtet. S hogy végre akadjon valaki, aki úgy adjon, hogy ne kíván­jon érte semmit sem. Az a félelem is borzalmas tud lenni, amely olykor beleevődik a felnőttek idegeibe, hogy feldúlja nappalaikat és kínpadra vonja éjszakáikat. De mi a felnőtt félelme a gyermek félelméhez képest! A gyermek kicsi, gyönge és legtöbbször magános. Körülötte óriások és h­er­kulesek egy kézre játszó, egymást támogató világa. Körülötte tilalmak és parancsok. És­­ jaj, ha valamelyikbe beleütközik, kérlelhetetlenül és könyör­telenül lesújt rá a büntetés. Hiszen sz­ámára már az egyszerű nem magá­ban is rettenetes és irgalmatlan bün­tetésszámba megy. A határtalan gyer­meki önzés örökösen beleütközik a ha­tártalan felnőtti önzésbe. Pap Károly „Azarel" címmel, a Nyugat kiadásában megjelent regé­njé­nek Azarel Györgyében hátborzongató erővel forog ez a gyermeki félelem. „Állandó szertartásos izgalmakban élő" orthodox zsidó nagyapja „zűrös, gya­nakvó, komor vakbuzgóságának" ször­nyűséges rabságában tartja. A gyerme­ket borzadozó félelemmel tölti el a sok­ezeréves jelképek fura, nem mai vilá­gának minden komor rebbenése. Hiába menekülne, „Jahve, a zord keleti zsar­nok isten" utána nyúl. Sírkövek fel­iratain tanulja meg betűzni a héber szavakat. Minden pisszenését és moc­canását az elkárhozás gyehernája fenyegeti. A gyermek hasztalan tusakodik év­ezredek hatalmas erejével, törékeny kis teste és törékeny kis lelke alul marad. Jahve mellé odaáll segítségnek a pénz is, mindennek csak egy a mér­téke: mibe kerül. Szeretetre vágyik, egy kis szülői melegségre és megér­tésre, de mindhiába, végtelen marad az ű­r közte és szülei között. S félelme lassan átcsap a gyűlöletbe. Gyűlöl mindenkit szüleitől kezdve s Istenén végezve, hiszen a tízparancsolatban nincs benne, hogy „a kisfiút is tiszteld és szeresd". Rettenetes egyedüllétében úgy érzi, hogyha anyja magához öleli, „nem is őt csókolja, hanem a jó osztályzatait". Akkor pedig — gyötri önmagát — „mire való nekem ez a tanulás? Hiszen akkor is csak egyedül leszek, ha még olyan jól is fogom tudni a leckémet". Nem kell már semmi, csak ami nem szabad. Egyetlen vágya a rabságból menekülés, a tilos: „ ... gonos­z akarok lenni, rossz, minél rosszabb és nem félni soha". Tap Károly megrázó erővel mutatja meg, mint sokszorozza a gyermekben élő kisebbrendűségi érzést a zsidóság­ban élő kisebbrendűségi érzés. Kegyet­len könyv. Az író bevezetésében véde­kezik is: „Magános vagyok köztük és mint akinek se elődje, se társa nincs fajtájában, ahh­oz, hogy valameny­nyiöket magamban ellensúlyozhassam s munkálkodva megállhassak: szüksé­gem van a kegyetlenségre." Elfogult? Valóban nem azért írt, hogy igazságot szolgáltasson, hanem hogy ítéljen. De az író lelkiismerete nem különféle rendű és rangú per­rendtartásokból s törvénykönyvekből, hanem önmagából idézi a paragrafusokat. Kegyetlen és mégis erkölcsös könyv. Kegyetlen, mert igaz akar lenni. És erkölcsös, mert a félelem és a gyűlölet, Fohlom ps mvb­let Bresztovszky Ede. A halálraítélt őserdő Annám messzi életét, lakosainak ősi, de máig is élő szokásait és erkölcseit, tőlünk annyira idegen természeti jelen­ségeit festi le Legény Elemér „Dong Khanh leánya" címmel, Singer és Wolfner kiadásában megjelent kis regé­nyében. Ázsia legyőzhetetlen, sokezer­éves szelleme él az idegen színeikben, a néhol egybefolyó, néhol ismét élesen elváló vonalakban, abban az egész élő múltban, amelyet a gép százada előbb­utóbb néprajzi múzeumokba száműz. Meséje illik az exotikus környezethez s ügyesen érzékelteti Európa és Ázsia nagy ellentéteit. A különben nem nagy­igényű, de látványos és szórakoztatni tudó regénynek van néhány keményen bíráló mondata ..Protekcióországról, ahol minden azon fordul meg, van-e összeköttetése az embernek vagy nin­csen". És van néhány nagyon szép, költői és meggondolkoztató oldala a halálraítélt őserdőről. Ezek az oldalak kárpótolnak a regény gyöngébben ki­dolgozott részeiért. (kg.) Irodalom, és mozi Ügy volna rendjén, hogy az idősebbik testvér f­ogja kézen és vezérelje helyes úton a fiatalabbat. A testvérke még, bizony, könnyen félresiklik, nem tud ellenállni a hízelgéseknek, és-hal a ké­nyeztetésért. Ha nincs, aki meggondol­tan vezesse, az a veszedelem fenyegeti, hogy könnyelmű, ingatag és felületes ember válik belőle. A mozi mégis­­csak testvérkéje az irodalomnak. Az volna a helyes, ha az idősebbik testvér irányítása alatt állna, mert ha az irodalom sem élt­e éppen mindig példás életet, miért bukdá­csolja végig minden félrelépését, min­den erkölcsi vargabetűjét a mozi is? Ez volna helyes — és mégis hovatovább úgy alakul a valóság, hogy a mozi sokkal erősebben befolyásolja az iro­dalmat, mint az irodalom a mozit. Az irodalomban egyre jobban hódít a mozi kisebbigényűsége, gyors és pilla­natnyi hatásokra törekvése. Ha itt-ott meg is kísérlik, hogy irodalmat vigye­nek a moziba, viszont egyre több mozi tör be az irodalomba. Ezen lehet sopánkodni, de a tényt, úgy látszik, már tudomásul kell venni. A magyar irodalomban is évről-évre több moziregény jelentkezik. Mozgal­mas, minden oldalukon új meglepetés­sel szolgáló, ötletből ötletbe szökdelő regények ezek. A logikának általában vajmi kevés szerep jurt bennük, az írás erkölcsi öntudatát és felelősségérzetét sem sok eredménnyel kereshetjük lap­jaikon. De élénkek, mulatságosak, jó­kedvűek. Tamás István „Almában is hazudik" címmel, a Nova kiadásában megjelent regénye a szó értelmében vett mozi­regény. Bolondos jókedvvel táncolja körül a fel-felcsillanó ötleteket és hal­mozza a bohókás helyzetkomikumokat.. Ha egyik mondatát az operett langyos­ságába mártja, a másikban groteszk fintorral próbál kiengesztelni, amely mögé — egy kis képzelőtehetséggel és még több jóakarattal — mélyebb értel­­­met is lehet gondolni. Minden erejé­vel és hibájával: moziregény. Az író stílusából is elpárolgott a­ bácskai zamat és most a pesti kávé­házak könnyed szellemeskedése füstö­­­lög a helyén. Sajnos, a kávéházi stílus következménye azután a sok felületes elírás és botlás. Augusztus második felében, például, a pesti uccasarkom nem árulnak cseresznyét, de olyan Olivér sem termett még, aki ugyanab­ban a szempillantásban egyszerre két tovasiető taxiban is helyet foglalna egész testi valóságában. Azonban mozi­regénytől szabad-e ilyesmit számon­kérni? Vagy szabad-e olyan kicsiséget felhánytorgatni, hogy, például, a körút nem körút, mert nem kö­rút-ból, ha­nem kör­út-ból származik, vagy hogy az idegen szavakat illik pontosan írni? Érjük be azzal, ha a moziregény né­hány óránkba becse­mpész egy-két aka­ratlan mosolyt. Már­pedig Tamás Ist­ván regénye ennek a kötelességének igyekszik eleget tenni. (ky.) ee­vMóri Mftdea Járókéi Hogy­ pukkadjanak a barátnői... Ahány ember, annyiféle. Az egyik azért írja meg földkörüli utazását, hogy érdekes földrajzi adatokat csopor­tosítson. A másik, hogy összehason­lítsa az idegen kultúrákat. A harma­dik, hogy leleplezze a világgazdaság összefüggéseit. A tizedik, hogy kira­katba tegye a hatalmak katonai tit­kait. A századik, hogy beszámoljon egyéni benyomásairól. Az utolsó, Gor­s don Zita, hogy pukkadjanak a barát­­női... Mert a „Női szemmel a világ körül" címmel, a Genius kiadásában megjelent, kötet megírásának piás értelme nincs. Ez a kötet kissé vaskosra sikerült ké­pes levelezőlap a pesti barátnőknek és pályatársaknak, hadd aor­ja őket ap­róra a sárga irígység.­Még azokra a fényképfelvételekre is emlékeztet, ame­lyek alá csak­ azt lehet írni: én és a pisai ferde torony, avagy én és Khula piramisa. Aminthogy Gordon Zita könyvében talán­ a határozott névelőnél is gyak­rabban előforduló ezó az „én". Utána gyakoriságban mindjárt ez a bájdús és magyaros kifejezés következik: „úgy nézett ki". Ebben a kötetben nem Gordon Zita utazik a világ körü­l, hanem a világ utazik — és hogy" forgolódik és hogy" kellemkedik! — Gordon Zita körül. Nem is lehet ez másképpen, amikor a szerző ebbe a mondatba sűríti egész világnézetét és életszemléletét: „Az em­bert komolyan csak az érinti, ami kön­zelről érinti." A földkörüli út beszá­molójában többet olvashatunk­ arról, hogy Gordon Zita glaszékesztyűje mi­képpen repedt el, mint valamennyi idegen kultúráról együttvéve. Több sor jut annak, hogy Gordon Zitát hány­szor és hol csípték meg a szúnyogok, mint annak, hogy miképpen pusztul­nak rakásra a japáni bombáktól a kínai milliók. De azért, úgy mellékesen, sok haszno­sat megtudunk a világról is. Ceylonról, például, hogy Gordon Zita elfelejtett teázni. Egyiptomról, hogy Gordon Zitát mézesmadzaggal sem lehet többé oda­csalogatni. Ausztráliáról, hogy a „hülye formájú virágok"-nak „abszolút semmi értelmük sincs". Port-Saidról, hogy ott „van a legtöbb nyilvánosház világvi­szonylatban". Kairóról, hogy „mindenki " szembajos és koldus". Sanghajról, hogy „nyüzsgés, ordítás, bűz mindenütt". A buddhizmusról, hogy „Buddha az összes képeken feltűnően emlékeztetett egy fod­rászsegédre", aki öt éve megégette Gor­don Zita fülét. Az amerikai hajókról, hogy „a stewardok szemtelenek". Az amerikai nőkről, hogy „igen rondák". A japáni filmsztárról, hogy „vihog". A bé­csi leányról, hogy „szőke és nyüzsög" és „egy-két férfit fenéken rúg". Felületes, locsogó, nyegle. És célját mégis elérte. Mert bár nem vagyok pesti barátnője, mégis felhábo­rodottan tettem le a könyvét. Mennyi okosabb tennivalóra fordíthattam volna ezt a pár órát. Például: kinézhettem volna az ablakon. Higgyék el, többet lát­tam volna meg, mint Gordon Zita egész öthónapos földkörüli útján. (kg)

Next