Népszava, 1940. november (68. évfolyam, 249–272. sz.)

1940-11-24 / 267. szám

1940 november 24­, vasárnap NÉPSZAVA ANYÁM... Ha­ elgondolom, hogyan nevelt fel minket az­ Anyám, mit ki nem eszelt, mert az akarata mindig előbbre járt, mint a módja... Sem­mink sem volt az égvilágon, de ezt a semmit oly tüneményesen osz­totta szét, hogy néha már valósá­gos kiskirályoknak éreztük magun­kat és a sózott krumplit kinyújtott kisujjal eszegettük. Épp, hogy elhagyta a harminca­dik esztendejét , máris özvegyen maradt az Anyám, vékonyka asz­s­rony, diószemekkel s három kis­lánnyal, akik közül a legnagyobb­an voltam, csupa kéz, csupa láb s minden olyan nagyra nőtt bennem, a bánat, az álom, az étvágy, alig lehetett csillapítani akár ezt, akár amazt. Képek merülnek fel bennem, lát­szólag összefüggéstelenek, mintha eső érné az emlékeimet, amitől azok tszint eresztenek s összefolynak-Egy zsémbes téli délutánra emlé­kezem, mikor annyira fáztunk, hogy mindenre elszántan, Cunei babát dobtuk a tűzbe s nem mertünk egy­másra­ nézni, mikor a baba dereka hangos reccsenéssel megadta magát a lángoknak. Akkor lépett a szobába Anyám, megdermedve a kinti hidegtől, ki­kifújt, érdes arccal s egyenesen a kályhának tartott. Felemelte a vas­ajtót s ahogy belenézett a lángok­ba, hátralépett és meghökkenve bá­mult a tűzbe. A baba akkorra már elhamvadt, csak egy rózsaszínű kar nyúl­t ki a parázs körül, segélyt ké­rőn és csonkán, egy kar, mely már sehová sem tartozott s mégis tele volt gyengédséggel. Távolabb két égszínkék üvegszem fénylett, be­csúszva a parázs közé; a drót, mely a két szemet összefogta, átizzott s a két halott babaszem oly szemre­hányóan nézett farkasszemet ve­lünk, h­ogy elsírtuk magunkat. — Igazán ennyire fáztatok? — kérdezte anyánk és lehajtotta fejét, mert az üvegszem egyet pattant s már vége is volt. Többet nem s­zólt, de valahogy megéreztük, hogy néha a szenvedés és az önmeg­tagadás is melegít úgy, mint a vérszegény lány, amelyet erőszakkal csiholtunk ki. Anyám kora reggeltől késő estig dolgozott. Sohasem nyűgösen és agyonhajszolva, szinte mellékesen tett-vett, mintha csak a saját mu­latságára csinálná. Ám éjjel, ami­kor ágyba került, úgy rohant az álomba, hogy szinte ökölbe szorí­totta a két kezét, hogy minél előbb odaérjen. Az­ arca élettelenné vált, egészen elmerült az éjszaka iszap­jába, az ébredés mozdulatai nehe­zek és ragadósak voltak, vézna szervezete vissza- visszasuhant a zsibbadt semmittevésbe. De ahogy sikerült ellódítania magát az álom örvényéből, az előbb még merev arc csupa érdeklődés, csupa elhatá­rozás lett­, minden kis pókhálólánc külön vibrált, szétfutottak és össze­hajoltak, mint titkos összeesküvők, akik vad tervet forralnak, hogyan lehet a gondot eltenni láb alól. Nagy vállalkozókedv buzgott benne. Nem elégedett meg a puszta kenyérszerzéssel, mindig kieszelt valamit, ami kiemelte a­ munkát a süket robotból és a fölfedezéshez tette hasonlóvá. — Mit csinál, Anyu? — kérdezte kis húgom, ha már háromszor szólt hozzá és nem­ kapott választ. — Teremt — mondtam nagy­komolyan s hittem is benne, hogy anyáim nem csupán szab és varr, hanem valósággal megteremti azo­kat a ruhákat, amelyek a szegény­negyed asszonyai részére készül­nek. Talán a mód, ahogy kézbe fogta a festékszagú kelmét, ahogy kedveskedve elhelyezett rajta egy berakást, felüdítette egy gallérkával, ahogy váratlanul odavarázsolt némi húzást,­­amely­ a nyeszlett mellst ÍRTA: PALOTAI BORIS kigömbölyítette — holott az egész ruháért oly keveset kapott, hogy tűbe fűzni sem volt érdemes érte —, mindebben benne volt, hogy a maga örömére formál valamit, ön­magát adja, tehát alkot. Egy napon rejtelmes mosollyal vezetett minket a házban lévő bode­gába, szemöldökével a kirakat felé intett s előrehajolva leste az arcun­kat. Kartonruhák virítottak a ki­rakatban, két tál túró között egy pettyes karton, amit előző este fe­jezett be, majd keménytojások és verejtékes szalonnadarabok követ­keztek s odébb egy fodros, piros­mintás kimenőruha, amely határo­zottan uralkodott a kirakaton. El­ragadtatva kiáltottam fel: — S ez most már mindig így ma­rad ! — Amíg a kirakatból meg nem veszik. Sokan járnak errefelé, ta­lán megtetszik valakinek"— mon­dotta az édesanyám és hangjában bizakodás csengett. A tejcsarnokba oltott női divat­üzlet azonban nem váltotta be re­ményeinket. A gyárba­­siető asszo­nyok állva hörpintették fel a tejet, mohón kapták be a lekváros buk­tát és ügyet sem vetettek a pettyes ruhára, amelyre úgy rakódott le a finom porréteg,­ mint harmadnapos túróra a penész. Próbálkozott még Anyám sok mindenfélével és valahogy nem fáradt el soha... Pedig hosszú, ke­gyetlenül csípős téli délutánokon házról-házrra járt, hogy paraszt­asszonyok kézimunkáit eladogassa: kivarrott abroszt, házi szőttesből ké­szült ágytakarót, írásos párnát, patyolatinget, amelyből a görcsös parasztkezek olyan pókhálószálat húztak, hogy szinte el lehetett fúj­ni. Akkoriban még nem volt egy divatban a népművészet, megint csak a saját ösztöne után ment, amikor tesped­t- zöld kelim - kézi­munkák és goblein-csen­dél­etek he­lyett duzzadószínű, vidám varrot­tast erőltetett a polgárokra, akik a pártolni akarás fanyar mosolyával hagyták magukat rábeszélni"... Késő este vetődött haza, a hó fe­héren ült meg szempilláján, arca merevre fagyott s mélyen ülő dió­szemeiből könnyeket­­ facsart a hideg. Percek kellettek hozzá, míg kissé felengedett s gémberedett ujjaival végigborzolta hajunkat. Sohasem mesélte el, mennyi meg­alázás érte, hányszor csapták be orra előtt az ajtót s mi mindenre gondolt, míg a folyosón ácsorgott s keze tétován tapogatódzott a ki­lincsen. Arról beszélt, hogy ideje lenne már nyelveket tanulni s ta­lált is egy német leányt, aki lekvá­roskenyér uzsonnákért és néhány terítőcskéért eljátszogat majd ve­lünk. Nemrégiben lett hatvanéves az Anyám. Lába elkopott ások munká­ban, sajgó térdekkel üldögél az ab­lak mellett, a legkisebb mozdulat f­áj neki... Hiába próbálkozik a régi tempójával, csikorgó csontjai visszaparancsolják a karosszékbe, s meghökkenve eszmél rá, hogy teste van, érzékeny idegekkel, her­vadó hússal teli teste, amelyet észre kell venni, mert annyira fáj... l és egyszer csak az, is szemébe ötlik, hogy violaszínekkel ébred a nap s az égboltnak furcsa ny­­ala­sai keresztül-kasul cikáznak rajta — soha ilyen gyönyörűt! A napfölkelte eddig a munka kez­detét­ jelentette, azt, hogy zsebken­dőt­ akasztott a kislámpa villany­körtéjére, hogy azzal tompítsa a a fényt, hadd aludjanak a gyerekek, messze még a reggel! S e megszűrt, ködös világosságnál kezdte a na­pot, apró öltések takarták el előle az eget és tűszúrásos, feketepettyes uj­jával sohasem ért föl a felhőkig. Pedig a napfelkeltén kívül" még annyi csodálatos dolog van, amely­hez csak most ért el az Anyám, hogy a fájdalom odaláncolta a szé­kéhez és nem­ tud ..résen lenni", mozogni a nagyvilágban és meleg diószemekkel figyelni, hol tud vala­mit fölcsipegetni a város hulló morzsáiból... Nem tudom, mert olyan szomorú ez. De nagyon fáj, hogy ily későn jutottak el hozzá a napfelkelte szí­nei s már csak akkor villannak a fények, amikor ezüst feje fölött al­konyba érnek az esztendők és a nap rézsútosan hull lefelé ... ŐSZI TÁJ Hullanak a falevelek, nincs, náluk nincstelenebb, oly görbék, oly sárgák, mint koravén munkásasszonyok arca ha lendül a suhogó szél, összebújik és borzadva fél a drága lomb és indul az utolsó áldatlan harcra. Rezzen az útszéli por, köszönget még a bokor, zöld az ökörnyál s alatta sötéten sápadt a tó, éjszaka csillagod hull, fényesen, magtalanul, a néma háztetők fölött a hold­halálba altató­ Bion­a a vándormadár, szívesen szállana már, szikkad a szalma, mert gyűlik a csűrön a gond. Az ember köveken ül, egyedül s könnytelenül, hite s keserű ereje mindent már csak álomba bont. Az élelem összetöröm s van, kinek fakad öröm, van, kire holnapra zászlókat lengethet még gazdagon, eladtam fáradt kezem, de estére visszaveszem s dics családom elé terítem az üres asztalon. A fecske gondtalan ott, hol népek hontalanok s mily messze tükröket simogat tenyerén hunytán a szem! mindegy, hogy hol, valahol, de jó egy meleg akol, távol a nesztől, mit nem riaszt úr és bérese sem. " Utolsó lehelletig poharam fán meglelik, s eljön időmnek orvosa, március vére, fussatok nincstelenek, nincs nálunk nincstelenebb, én megyek úttalan erdőn, a halmon elébe! Ne álljatok siketen, az ősz betemet, idelenn, két keze a cárból szór majd fejetekre hamut. Jaj annak, ki egyedül még mindig a köveken ül, mert elhull és döngve csattannak mögötte kapuk... A szőlő, most mustot ereszt, éretten kék a gerezd, mélán búcsúznak színeiktől a lehajló lankák, a nap megtört fénye mögött már jönnek az őszi ködök s mint farkasok kordái, kedvedet felfalnák. J­u­há­s­s Árpád. 17. old­al Montenegrói mese A múlt világháborúban a Levesen bevétele után Montenegróba kerültem. Ott hallottam egy öreg asszonytól, amit most elmondok. Meghalt a falu pápája. Összegyűltek a felnőttek, hogy másik pápát válassza­nak. Az egyik párt csakis saját falu­belit akart, a másik párt csak más falu­belit. Sőt olyan is akadt, aki csak olyan pápát akart, aki kolostorban tanult, pedig talán soha életében még misét nem szolgáltatott. Végre egy öreg em­ber ezt indítványozta: — A legnagyobb bajunk, hogy kevés az eső. Kiszárad a föld és semmit sem­ terem. Annyi vizünk sincs, hogy akár­csak egy törülközőt megnedvesíthet­nénk. Évről évre ehetünk. Olyan pápái­kért hát keresnünk, akit nagyon szeret az Isten. És hogyha sokáig nem esik és az ég csatornái elzáródnak, ahogy e biblia mondja, akkor imádkozzék a pápa csőért. Ha nem sikerül neki, hogy csőt könyörögjön ki, akkor ebben az évben egy szem gabonát se adjunk neki tizedül, jövő évre­­ pedig felmondjuk a szerződését. Ezt az indítványt mindenki elfogadta. Mingyárt választottak is három em­bert, hogy új pápát keressenek. Sokáig jártak-kellek ezek mindenfelé és ami­kor végre hosszas keresés után sikerült találniok és mert is mondták neki, mennyi, lesz az évi jövedelme az egy­házi birtokból meg a tizedből, megkér­dezték, kötelezi-e magát arra, hogy ha szárazság lesz­, esőt könyörög ki az Is­tentől. — A szent keresztre mondom — ígérte meg a pápa — mindig imádkozni fogok Istenhez esőért, h­a a falu tizen­két legöregebb ember­e együtt jön el hozzám és kéri, hogy imádkozzam. Erre hamarosan meg is egyeztek a pápával. A pápa át is vette papi hiva­talát a faluban. Amikor aztán a legközelebb százas év következett, összegyülekeztek a falu­beli felnőttek, megválasztották a tizen­két legöregebb embert és elküldték őket a pápához azzal az üzenettel, hogy imádkozzék esőért. A tizenkét öreg ember el is ment a­ pápához. Elmondták neki, mit kíván a falu. A pápa pedig azt­ kérdezte tőlük: — Hát mikorra akarjátok, hogy es­sen? — Holnapra — mondta az egyik öreg —, mert már olyan nagy a szárazság, hogy egyetlen nappal sem lehet to­vább várni. — Az Isten szerelméért — vágott közbe a másik öreg —, csak holnap ne! Holnap házasodik a fiam. Megásna az egész lakodalmas nép! — Akkor holnapután! — kívánta a harmadik öreg. — Még csak is kéne! — vetette ellene a negyedik öreg. — A szomszédaimat arra kértem, hogy holnapután segítse­nek az aratásnál, mert azzal egy napig sem lehet tovább várni. — Hát akkor szerdán — szólott az ötödik. — Ha szerdán esne — mondta a l­e­tödik —, egészen tönkremennék. Éppen, szerdán viszem a termést a nyomtató­helyre és­ odajönnek majd az emberek, hogy segítsenek a cséplésnél. Sehogy sem tudott egymással meg­egyezni a tizenkét öreg. Azt mondták hát a pápának: — Hallod-e, ne imádkozzál addig, ameddig meg nem egyezünk egymással abban, hogy mikor essék! l­e sohasem egyeztek meg egymással. Az eső pedig akkor esett, amikor neki tetszett. Így aztán a pópa ott maradt a faluban és holta napjáig sem kellett esőért imádkoznia. Ezért mondják Montenegróban: ..Ha a mi egyetértésünktől függne, sohasem lenne eső." (Hr.) N­yitva van a Nemzeti Sportuszoda fedett úszócsarnoka Kedvezményes jegyek kaphatók hétköznapokra, szombatra vasárnapokra is Kultúrpropaganda jegypénztáraink­nál. Erzsébet körút 35. Tel.: 222-293 és Centr­ucea . Tel.: 130-330, 31, 32

Next