Népszava, 1940. november (68. évfolyam, 249–272. sz.)
1940-11-24 / 267. szám
1940 november 24, vasárnap NÉPSZAVA ANYÁM... Ha elgondolom, hogyan nevelt fel minket az Anyám, mit ki nem eszelt, mert az akarata mindig előbbre járt, mint a módja... Semmink sem volt az égvilágon, de ezt a semmit oly tüneményesen osztotta szét, hogy néha már valóságos kiskirályoknak éreztük magunkat és a sózott krumplit kinyújtott kisujjal eszegettük. Épp, hogy elhagyta a harmincadik esztendejét , máris özvegyen maradt az Anyám, vékonyka aszsrony, diószemekkel s három kislánnyal, akik közül a legnagyobban voltam, csupa kéz, csupa láb s minden olyan nagyra nőtt bennem, a bánat, az álom, az étvágy, alig lehetett csillapítani akár ezt, akár amazt. Képek merülnek fel bennem, látszólag összefüggéstelenek, mintha eső érné az emlékeimet, amitől azok tszint eresztenek s összefolynak-Egy zsémbes téli délutánra emlékezem, mikor annyira fáztunk, hogy mindenre elszántan, Cunei babát dobtuk a tűzbe s nem mertünk egymásra nézni, mikor a baba dereka hangos reccsenéssel megadta magát a lángoknak. Akkor lépett a szobába Anyám, megdermedve a kinti hidegtől, kikifújt, érdes arccal s egyenesen a kályhának tartott. Felemelte a vasajtót s ahogy belenézett a lángokba, hátralépett és meghökkenve bámult a tűzbe. A baba akkorra már elhamvadt, csak egy rózsaszínű kar nyúlt ki a parázs körül, segélyt kérőn és csonkán, egy kar, mely már sehová sem tartozott s mégis tele volt gyengédséggel. Távolabb két égszínkék üvegszem fénylett, becsúszva a parázs közé; a drót, mely a két szemet összefogta, átizzott s a két halott babaszem oly szemrehányóan nézett farkasszemet velünk, hogy elsírtuk magunkat. — Igazán ennyire fáztatok? — kérdezte anyánk és lehajtotta fejét, mert az üvegszem egyet pattant s már vége is volt. Többet nem szólt, de valahogy megéreztük, hogy néha a szenvedés és az önmegtagadás is melegít úgy, mint a vérszegény lány, amelyet erőszakkal csiholtunk ki. Anyám kora reggeltől késő estig dolgozott. Sohasem nyűgösen és agyonhajszolva, szinte mellékesen tett-vett, mintha csak a saját mulatságára csinálná. Ám éjjel, amikor ágyba került, úgy rohant az álomba, hogy szinte ökölbe szorította a két kezét, hogy minél előbb odaérjen. Az arca élettelenné vált, egészen elmerült az éjszaka iszapjába, az ébredés mozdulatai nehezek és ragadósak voltak, vézna szervezete vissza- visszasuhant a zsibbadt semmittevésbe. De ahogy sikerült ellódítania magát az álom örvényéből, az előbb még merev arc csupa érdeklődés, csupa elhatározás lett, minden kis pókhálólánc külön vibrált, szétfutottak és összehajoltak, mint titkos összeesküvők, akik vad tervet forralnak, hogyan lehet a gondot eltenni láb alól. Nagy vállalkozókedv buzgott benne. Nem elégedett meg a puszta kenyérszerzéssel, mindig kieszelt valamit, ami kiemelte a munkát a süket robotból és a fölfedezéshez tette hasonlóvá. — Mit csinál, Anyu? — kérdezte kis húgom, ha már háromszor szólt hozzá és nem kapott választ. — Teremt — mondtam nagykomolyan s hittem is benne, hogy anyáim nem csupán szab és varr, hanem valósággal megteremti azokat a ruhákat, amelyek a szegénynegyed asszonyai részére készülnek. Talán a mód, ahogy kézbe fogta a festékszagú kelmét, ahogy kedveskedve elhelyezett rajta egy berakást, felüdítette egy gallérkával, ahogy váratlanul odavarázsolt némi húzást,amely a nyeszlett mellst ÍRTA: PALOTAI BORIS kigömbölyítette — holott az egész ruháért oly keveset kapott, hogy tűbe fűzni sem volt érdemes érte —, mindebben benne volt, hogy a maga örömére formál valamit, önmagát adja, tehát alkot. Egy napon rejtelmes mosollyal vezetett minket a házban lévő bodegába, szemöldökével a kirakat felé intett s előrehajolva leste az arcunkat. Kartonruhák virítottak a kirakatban, két tál túró között egy pettyes karton, amit előző este fejezett be, majd keménytojások és verejtékes szalonnadarabok következtek s odébb egy fodros, pirosmintás kimenőruha, amely határozottan uralkodott a kirakaton. Elragadtatva kiáltottam fel: — S ez most már mindig így marad ! — Amíg a kirakatból meg nem veszik. Sokan járnak errefelé, talán megtetszik valakinek"— mondotta az édesanyám és hangjában bizakodás csengett. A tejcsarnokba oltott női divatüzlet azonban nem váltotta be reményeinket. A gyárbasiető asszonyok állva hörpintették fel a tejet, mohón kapták be a lekváros buktát és ügyet sem vetettek a pettyes ruhára, amelyre úgy rakódott le a finom porréteg, mint harmadnapos túróra a penész. Próbálkozott még Anyám sok mindenfélével és valahogy nem fáradt el soha... Pedig hosszú, kegyetlenül csípős téli délutánokon házról-házrra járt, hogy parasztasszonyok kézimunkáit eladogassa: kivarrott abroszt, házi szőttesből készült ágytakarót, írásos párnát, patyolatinget, amelyből a görcsös parasztkezek olyan pókhálószálat húztak, hogy szinte el lehetett fújni. Akkoriban még nem volt egy divatban a népművészet, megint csak a saját ösztöne után ment, amikor tespedt- zöld kelim - kézimunkák és goblein-csendéletek helyett duzzadószínű, vidám varrottast erőltetett a polgárokra, akik a pártolni akarás fanyar mosolyával hagyták magukat rábeszélni"... Késő este vetődött haza, a hó fehéren ült meg szempilláján, arca merevre fagyott s mélyen ülő diószemeiből könnyeket facsart a hideg. Percek kellettek hozzá, míg kissé felengedett s gémberedett ujjaival végigborzolta hajunkat. Sohasem mesélte el, mennyi megalázás érte, hányszor csapták be orra előtt az ajtót s mi mindenre gondolt, míg a folyosón ácsorgott s keze tétován tapogatódzott a kilincsen. Arról beszélt, hogy ideje lenne már nyelveket tanulni s talált is egy német leányt, aki lekvároskenyér uzsonnákért és néhány terítőcskéért eljátszogat majd velünk. Nemrégiben lett hatvanéves az Anyám. Lába elkopott ások munkában, sajgó térdekkel üldögél az ablak mellett, a legkisebb mozdulat fáj neki... Hiába próbálkozik a régi tempójával, csikorgó csontjai visszaparancsolják a karosszékbe, s meghökkenve eszmél rá, hogy teste van, érzékeny idegekkel, hervadó hússal teli teste, amelyet észre kell venni, mert annyira fáj... l és egyszer csak az, is szemébe ötlik, hogy violaszínekkel ébred a nap s az égboltnak furcsa nyalasai keresztül-kasul cikáznak rajta — soha ilyen gyönyörűt! A napfölkelte eddig a munka kezdetét jelentette, azt, hogy zsebkendőt akasztott a kislámpa villanykörtéjére, hogy azzal tompítsa a a fényt, hadd aludjanak a gyerekek, messze még a reggel! S e megszűrt, ködös világosságnál kezdte a napot, apró öltések takarták el előle az eget és tűszúrásos, feketepettyes ujjával sohasem ért föl a felhőkig. Pedig a napfelkeltén kívül" még annyi csodálatos dolog van, amelyhez csak most ért el az Anyám, hogy a fájdalom odaláncolta a székéhez és nem tud ..résen lenni", mozogni a nagyvilágban és meleg diószemekkel figyelni, hol tud valamit fölcsipegetni a város hulló morzsáiból... Nem tudom, mert olyan szomorú ez. De nagyon fáj, hogy ily későn jutottak el hozzá a napfelkelte színei s már csak akkor villannak a fények, amikor ezüst feje fölött alkonyba érnek az esztendők és a nap rézsútosan hull lefelé ... ŐSZI TÁJ Hullanak a falevelek, nincs, náluk nincstelenebb, oly görbék, oly sárgák, mint koravén munkásasszonyok arca ha lendül a suhogó szél, összebújik és borzadva fél a drága lomb és indul az utolsó áldatlan harcra. Rezzen az útszéli por, köszönget még a bokor, zöld az ökörnyál s alatta sötéten sápadt a tó, éjszaka csillagod hull, fényesen, magtalanul, a néma háztetők fölött a holdhalálba altató Biona a vándormadár, szívesen szállana már, szikkad a szalma, mert gyűlik a csűrön a gond. Az ember köveken ül, egyedül s könnytelenül, hite s keserű ereje mindent már csak álomba bont. Az élelem összetöröm s van, kinek fakad öröm, van, kire holnapra zászlókat lengethet még gazdagon, eladtam fáradt kezem, de estére visszaveszem s dics családom elé terítem az üres asztalon. A fecske gondtalan ott, hol népek hontalanok s mily messze tükröket simogat tenyerén hunytán a szem! mindegy, hogy hol, valahol, de jó egy meleg akol, távol a nesztől, mit nem riaszt úr és bérese sem. " Utolsó lehelletig poharam fán meglelik, s eljön időmnek orvosa, március vére, fussatok nincstelenek, nincs nálunk nincstelenebb, én megyek úttalan erdőn, a halmon elébe! Ne álljatok siketen, az ősz betemet, idelenn, két keze a cárból szór majd fejetekre hamut. Jaj annak, ki egyedül még mindig a köveken ül, mert elhull és döngve csattannak mögötte kapuk... A szőlő, most mustot ereszt, éretten kék a gerezd, mélán búcsúznak színeiktől a lehajló lankák, a nap megtört fénye mögött már jönnek az őszi ködök s mint farkasok kordái, kedvedet felfalnák. Juháss Árpád. 17. oldal Montenegrói mese A múlt világháborúban a Levesen bevétele után Montenegróba kerültem. Ott hallottam egy öreg asszonytól, amit most elmondok. Meghalt a falu pápája. Összegyűltek a felnőttek, hogy másik pápát válasszanak. Az egyik párt csakis saját falubelit akart, a másik párt csak más falubelit. Sőt olyan is akadt, aki csak olyan pápát akart, aki kolostorban tanult, pedig talán soha életében még misét nem szolgáltatott. Végre egy öreg ember ezt indítványozta: — A legnagyobb bajunk, hogy kevés az eső. Kiszárad a föld és semmit sem terem. Annyi vizünk sincs, hogy akárcsak egy törülközőt megnedvesíthetnénk. Évről évre ehetünk. Olyan pápáikért hát keresnünk, akit nagyon szeret az Isten. És hogyha sokáig nem esik és az ég csatornái elzáródnak, ahogy e biblia mondja, akkor imádkozzék a pápa csőért. Ha nem sikerül neki, hogy csőt könyörögjön ki, akkor ebben az évben egy szem gabonát se adjunk neki tizedül, jövő évre pedig felmondjuk a szerződését. Ezt az indítványt mindenki elfogadta. Mingyárt választottak is három embert, hogy új pápát keressenek. Sokáig jártak-kellek ezek mindenfelé és amikor végre hosszas keresés után sikerült találniok és mert is mondták neki, mennyi, lesz az évi jövedelme az egyházi birtokból meg a tizedből, megkérdezték, kötelezi-e magát arra, hogy ha szárazság lesz, esőt könyörög ki az Istentől. — A szent keresztre mondom — ígérte meg a pápa — mindig imádkozni fogok Istenhez esőért, ha a falu tizenkét legöregebb embere együtt jön el hozzám és kéri, hogy imádkozzam. Erre hamarosan meg is egyeztek a pápával. A pápa át is vette papi hivatalát a faluban. Amikor aztán a legközelebb százas év következett, összegyülekeztek a falubeli felnőttek, megválasztották a tizenkét legöregebb embert és elküldték őket a pápához azzal az üzenettel, hogy imádkozzék esőért. A tizenkét öreg ember el is ment a pápához. Elmondták neki, mit kíván a falu. A pápa pedig azt kérdezte tőlük: — Hát mikorra akarjátok, hogy essen? — Holnapra — mondta az egyik öreg —, mert már olyan nagy a szárazság, hogy egyetlen nappal sem lehet tovább várni. — Az Isten szerelméért — vágott közbe a másik öreg —, csak holnap ne! Holnap házasodik a fiam. Megásna az egész lakodalmas nép! — Akkor holnapután! — kívánta a harmadik öreg. — Még csak is kéne! — vetette ellene a negyedik öreg. — A szomszédaimat arra kértem, hogy holnapután segítsenek az aratásnál, mert azzal egy napig sem lehet tovább várni. — Hát akkor szerdán — szólott az ötödik. — Ha szerdán esne — mondta a letödik —, egészen tönkremennék. Éppen, szerdán viszem a termést a nyomtatóhelyre és odajönnek majd az emberek, hogy segítsenek a cséplésnél. Sehogy sem tudott egymással megegyezni a tizenkét öreg. Azt mondták hát a pápának: — Hallod-e, ne imádkozzál addig, ameddig meg nem egyezünk egymással abban, hogy mikor essék! le sohasem egyeztek meg egymással. Az eső pedig akkor esett, amikor neki tetszett. Így aztán a pópa ott maradt a faluban és holta napjáig sem kellett esőért imádkoznia. Ezért mondják Montenegróban: ..Ha a mi egyetértésünktől függne, sohasem lenne eső." (Hr.) Nyitva van a Nemzeti Sportuszoda fedett úszócsarnoka Kedvezményes jegyek kaphatók hétköznapokra, szombatra vasárnapokra is Kultúrpropaganda jegypénztárainknál. Erzsébet körút 35. Tel.: 222-293 és Centrucea . Tel.: 130-330, 31, 32