Népszava, 1941. június (69. évfolyam, 123–145. sz.)
1941-06-15 / 133. szám
12. oldal NÉPSZAVA 191. június 15. vasárnap AZ ELVESZETT IGAZSÁG írta: NAGY ISTVÁN Az utolsó vonatok mentek Észak-Erdélybe. Cserepes János ott állt a bukaresti állomáson pénz nélkül, vonatjegy nélkül, rongyosan, ahogy szélnek eresztették a moldovai sáncásástól. Éhes is volt szörnyen. Fogalma sem volt, honnan szerezhetne pénzt, hogy Romániában ne rekedjen, hogy még a honvédek bevonulása előtt Vásárhelyre érkezzék. Állt az állomáson tolongó sokaságban. Lökték ide, lökték oda a nagy batyukkal hazaigyekvő magyarok. Egyszer egy szikár úr vetődött melléje, eltávozott, meg visszajött. Végül hibás magyar kiejtéssel megszólította: — Akarsz pénzt keresni, jó ember? — Menjünk — lódult neki Cserepes. És a szikár úr nyomoiba szegődött rögtön. Bánta is ő, akármilyen munka vár rá, csak annyi pénzhez jussom, amivel az első állomásig megválthatja a jegyet, hogy kiengedjék a perrónra, onnan aztánmajd elvergődik hazáig. Egy kis szállodába vezette az úr. Elővett egy duzzadt irattáskát, csupa nyomtatványokkal volt tele. — Oszd szét a vonaton — oktatta ki. — Az igazság van erre írva, új igazság, a legújabb... tudod, a légióé... Cserepes nem bánta. A fizetségre volt kíváncsi. Az úr elé is kapart két százast az erszényéből. Azután meg végigpillantott a Cserepes rongyain. Csóválta a fejét, végül a szekrényből kiakasztott egy öltöny kopott ruhát, jó naftalinszagút. — Bújj belé, aki igazságot osztogat, ne legyen rongyos. — Hm — mordult fel Cserepes érdeklődve. — Én még ilyen igazságot nem láttam. Egy-kettő felöltözött. Kíváncsi volt a papírokra nagyon. Az úr azonban sürgette, menjenek, maga is vette a kofferjét. Együtt siettek ki az északi pályaudvarra. Egyszer csak eltűnt mellőle a jószívű úr. És az, mint a káimfor, de Cserepes azt hitte, biztosan szemmel tartja valahonnan. A nála hagyott táskára vigyázva váltotta meg a jegyet. Valahogy kitolakodott a perrónra. Tengersok nép volt ott. Csupa koncsentrás (fegyvergyakorlatra behívott tartalékos) fajta, leszerelt katona. Kofferokon, padokon, a cementen fetrengtek, ki egy szál alsóruhában, ki félcivilben, parasztok, iparosfélék, cigányok és mindenféle nációk. Elnyűttek, agyonhajszoltak, szakállasak, ahogyan éppen elcsapták őket a bécsi döntés után az útépítésektől, meg az erődítő munkálatoktól. — Ezekre igazán ráfér egy szikra igazság—tűnődött Cserepes —, de a papírokat most sem nézhette meg. Betolták a vonatot. Szörnyű kavarodás támadt. Lépcsőkön, ütközőkön, a tetőkön vonaglott, kapaszkodott, üvöltött a vonatra csimpaszkodó sokaság. Majd letiporták a kerekek alá. De a minduntalan megismétlődő, hátulról jövő rohamok a levegőbe emelték és a vágón bejáratásba szorult emberek közé préselték. Ajándékba kapott, naftalinos ruhájában és puhaszőrű kalapjában egészen elütött e parasztöltözékű, rongyos tömegtől. Az előtte levőik káromkodva szóltak hátra: — Mért a fenébe nem megy az úr első osztályba? Közvetlen előtte egy vöröd hajuszás, idős népfelkelő bácsi, pukkadásig tömött hátizsákját a fején tartotta, könyökével kétszer is mellibeütötte Cserepest — Ne döfködjön, földi —tiltakozott lélegzet után kapkodva. — Pofa be! — ordítottak rá többes. ifi. — Azt a naftalinszagú mindenit magának? Biztosan a ruhásszekrényben lógta át a kétéves koncsentrát és még maga ugat? Más világ lesz ezután. Cserepes elámulva tátotta rájuk a száját. Még védekezni is elfelejtett. Pedig mondhatta volna, hogy ő is nyolc hónapja van behíva Beszarábiába tankfogóárkot ásni. És hogy otthon két gyerek várja és egy beteg asszony. Pénz nélkül, minden nélkül hagyta őket. Mit gondolnak ezek róla, nem látják, hogy ő is olyan szedett-vedett, mint ők? Időközben a kocsi belsejébe préselték. Odabent egy matrózsapkás, feketeképű legény sorra ölelgetett mindenkit, s karját a polcok felé rázva kiáltotta egy hallgatag s bajuszába mosolygó széki, kékdolmányos, rézgombos embernek. — Te, hogy van az a nóta, amit te csináltál? — s maga kezdte bömbölni. ... Sírt a babám, sírt az édes jó anyám. Kiskertünkben elhervadt a borostyán. — Fújjátok, fiúk, az apátokat! — támadt a padon ülőkre. — Utánam, sze magyarok vagytok... Így ni: Siess vonat, szaladj vonat, Add ki fűtő a szufládat, — Mért tej azért te, mert... Jaj annak, ki, jaj annak, ki kiszerelte a babámat. — Fújjátok!... Te mert anyám tiszta inget mossál rám, Kiskertünkben veréssel hajt a borostyán. — Így van, te sziki tojás? — lökte oldalba a kékdolmányos széki embert. — Eszem a szádat, ezt jól kifundáltad. Magyarok vagyunk, azt a Jóistenit neki, azok lettünk megint — kurjantotta el magát újból. Csererpes ezalatt az ajtó közé préselődve kínlódott. Féllábon állt. Valahányszor egy talpalatnyi helyett próbált szorítani a másik lábának is, mindannyiszor dühösen mozdultak rá a szomszédai. Nem értette sehogyse ezt az ellenségeskedést. Én is magyar vagyok — gondolta kétségbeesetten. — No, a kezem, milyen a lapátnyeltől, akarta felemelni a kézit, s ekkor észrevette a táskát, amiről már szinte megfeledkezett. Eszébe jutottak a papírok is, amelyeket szét kell osztogasson. Megörvendett. Hú, milyen más szemmel néznek ezek rá, ha kiosztja köztük. Megpróbálta kiráncigálni az útitársak közé szorult táskát. Mikor végre ez sikerült, elhűlve nézte, a sárga bőrtáska alja hosszában fel volt hasítva s eltűnt belőle minden. Riadtan nézett körül, megpróbált a lába alá tekinteni. A matrózsapkás ember észrevette. — Mija, megvágták, tisztelt úr, legalább pénz volt benne? — Annál drágább kincs — dadogta Cserepes. A kincs szóra mindenki felütötte a fejét Egyszerre élénk mozgolódás támadt. Csudálatos mólon megritkultak körülötte. Mindenki lefelé hajlongott. Bekotortak a szemetespadok alá. Keresett, kutatott az egész kocsi. Híre futott a dolognak a szomszéd kocsiban is. — De mivóta, — bosszankodott fel a matrózsapkás a hiábavaló keresés miatt —, aranya-e, gyémánt-e? ... — Annál is drágább, izé... egy halom igazság... — Mi az Istennyila — hajolt közelebb a matrózsapkás. — Micsoda sületlenséget beszél az úr. — Mondom, hogy igazsággal volt a táska tele. — Hallja! — káromkodta el magát a vetresbajuszúbácsi is. — Tegye lóvá az öreganyját — Ugya — zúdult fel most már az egész kocsi. — Bolond, az esze lemaradt a vonatról... Mármint egy táska igazság. És azt ép rábízták, hogy harmadosztályon utazzék vele, hogy elterjedjen. — Éppen — egyenesedett fel a vörösbajusza —, ki, mi maga? Tán a zöldfedelűből szabadult? — Vigyázzon, ne kerüljön a szeme elé a zsebvágónak — acsargott a matrózsapkás is. — Az biztosan ellátja a baját, amert afféle vacakkal töltötte meg a pakkját — Esküszöm, hogy igazság volt... — Haanis volt az — fordított neki hátat a vörösbajusza. — Az igazit se ellopni, se elveszíteni nem lehet, ha egyszer kézbe kerül. Nem állhattam én magát az első perctől. Idejött a szegények helyét szűkíteni. Most meg már ilyen hamiskodásokkal akar helyet csinálni a rongyának, hogy ne is érjünk magához, úgy? — Szóról-szóra talál... — helyeseltek neki a kocsiban. És Cserepes körül megint összezsúfolódtak a szennyes ruhák. Féllábával megint hely nélkül maradt. Senki sem szólt hozzá, csak egy-egy szúrós pillantás döfött feléje, úri kalapjára és naftálnszagú kabátjára. Egész éjjel nem szóltak többé hozzá- meg gyötrődött, hol is veszíthette el az igazságot, idebent vagy már a felszállásnál? Hirtelen eszébe jutott Akikor veszítette el, amikor ezt a finom ruhát fölvette a rongyos tisztesség helyébe. És szomorúan utazott hazáig. Szépek az alkonynak színei... . Szépek az alkonynak színei: lelkem, A mi életünk örök alkonyat volt, Lemondás — és egy rétben úszó Nap szórt Lángot fölém, mikor én megszülettem! S egy virágkornak ült alkonya itten Az égre: fáradt századok lerombolt, Hervadt csilláma — és mi szép s mi nagy volt. Elmúlt, s üres esti szél szállt a csöndben. Üres esti szél hozta nagy napoknak Lelkét, mikor diadallal lobogtak Lángok, szavak s oly csudái e nemnek. A földön, hogy reszket még — mint a lázbarn Atiraanlott üstökösök nyomában Forrongó terei a Végtelennek.s. Úgy vagyok, mint beteg lomb, ághegyén, int Késő fán, míg körül az őszeverten Dermedt mezőre dér hull: Kicsi nyelvben Élő költő, s körül a vég-nehéz kínt Nyögi egy kor! — Nagy nép fölleng elénk, mint Szellem még: s bennünk lesz-e, mi a csendben Fullasztó századok mögül kisebben, Élni — vagy vesztünk, ha a vég megérint? Vagy ha kelünk, megállunk a nagy árnyak Mellett, kik mindenhonnan, e világnak Nagy temetőiből, jönnek: gigászok Árnyai mellett — akiket, szédülve, Átiramlott életünkben szemünkbe Felfogva, úgy néztünk, mint csuda álmot?! Fodor József Egy festő és egy szobrász A „Műbarát" kiállítóhelyiségben két fiatal művész ezúttal már kollekcióval lép a nyilvánosság elé. Megnyerő az a közvetlen egyszerűség, amivel képzelőerejük szót kér, ismerik eszközkészletüket, annak határait nem lépik túl, éppen ezért befejezett, kiérlelt az, amit elértek. Juharos István akvarellekkel és ceruzarajzokkal szerepel. Főerősségük a természetábrázolás. A természet csodálatos titkokat tud elmondani szerelmeseinek — egyetlen falevélből az örök és végtelen szólhat hozzánk. Juharos tájképei közül elsősorban a hidegebb színekkel megoldottak éreztetik meg velünk a művésznek és a természetnek ezt a meghitt, érzelmes találkozását. A kanti esztétikának két oszlopa a fenséges és a szép, s a természetfestőnek művészi feladata, hogy ezt a két nagy érzést eogyütt lopja belénk. .Takaros szinte nyers impresszióval ragadja meg témáit, előbb az egész születik meg nála a távlatok kibontakozásában s mire eljut a részletekig, üdén, levegősen, hangulatosan bontakozik ki képeiből a festői hatás. Melegebb színei kevésbé meggyőzőek. Kárpátaljai képeit emeljük ki elsősorban. Alakos képei közül pedig a „Ruszin menyecske" című vízfestményt, amelyen a dekoratív megoldás egyensúlyt tart a figurálissal. Fölötte erőteljesek Juharos ceruzarajzai. Méhely Mária szoboralkotásai halkszavúak, csiszolt ízlés jellemzi őket. Művészetének áhitatos szeretetét érezteti velünk s ha nem is keresi, ez a meggyőződése ott, ahol kell, erőt mutat. „Tanulmányfej"-e egy parasztaszszonyt ábrázol, a parasztasszonyt a földet, a fölötte elterülő végtelen eget és zárt ajkai és borús tekintete a keszkenő alatt, nem némák. Naturális fejei mellett a „Vízhordó asszonyok" című terrakottája már jelez bizonyos stilizáltságot, harmonikusan megoldott alakjainak érdekesen zárt csoportosításával. A „Halasasszonyok" című terrakottája és a „Piéta" című mahagónifaragványa tárgyban eltérők csupán, franciásan finom, elmélyült és spirituálisan felfogott alkotások. Néhány faragott fareliefje ősi népi művészetből sarjadt. A kiállítás ma, vasárnap délelőtt 12 órakor nyílik meg (V. Mária Valéria ucca 12) és naponta 9-tól délután 3-ig, vasárnap és ünnepnap 10-től 2-ig tekinthető meg. 1. Kolozsvári olvasóink figyelmébe! A Népszava kiadóhivatala fokozottabb mértékben kívánja olvasói érdekeit kielégíteni, ezért kéri, hogy: Ha valaki előfizetni akar. Ha valakinek címváltozása vom. Ha nem kapja a lapot. Ha a kézbesítés körül panasz van. Ha a Népszava legújabb kiadványait akarja, forduljon azonnal KÖZVETLENÜL a Népszava erdélyi kiadóhivatalához: Kolozsvár, Deák Ferenc utca 14. I. emelet. Hivatalos órák: minden keddeten és pénteken este 7—9 óráig.