Népszava, 1942. január (69. évfolyam, 1–25. sz.)
1942-01-27 / 21. szám
6. oldal Egy kis hajótudomány A magyarság szárazföldi nép s így keveset tud a hajózásról, a hajóról, nem úgy, mint az angolok vagy hollandusok, akik szinte a tengeren élnek. Csak a nyersanyaghiányról érezzük és az újságokból tudjuk, hogy a gazdasági bajok egyik fő oka a tengeri forgalom megakadása. Még Trianon előtt is, amikor az Adriai tenger egy darabja a miénk volt, inkább horvátok és dalmátok dolgoztak a magyar hajókon. A hajózás fejlesztésében meg éppen kevés részünk lehetett. Pedig a hajózás csodálatos haladást tett meg történetének néhány ezer éve alatt. A hajó története Az első vízijármű — mondjuk inkább szükségjármű — valami úszó fatörzs lehetett, amelyre az ősember rákapaszkodott, ha áradás érte utól. Nagyon ötletes feltaláló lehetett az az ősünk, akinek először jutott eszébe, hogy tüa és kőbalta segítségével teknőszerű mélyedést vájjon egy vastag fatörzsbe: megszületett az első csónak. Ezt bizonyára valami hosszú rúd (csáklya) segítségével irányítgatta ide-oda. Tökéletlen vízijármű volt ez, de már mégis valami. Egyszer talán elveszíthette a csáklyáját, akkor a vízbe mártott tenyerével próbálta tovahajtani és sikerült. Feltalálták a kézzel történő evezést. Újabb feltaláló szellem a végén laposra faragott rúddal helyettesítette a tenyeret: megszületett az evező. Egy másik feltaláló ősember, talán századok múlva, faágat eszkábált a csónakjára, erre állatbőrt feszített és a széllel vitette magát, megszületett a vitorla. Az akkori technikai tudásra gondolva, ezek az őseink legalább olyan nagy feltalálók voltak, mint Edison. Mindez pedig történhetett úgy nyolctízezer vagy még több évvel ezelőtt. Ennek a hosszú időnek első fele kellett arra, hogy a csónak nagyobb, sok gerendából összeállított teknővé, hajóvá fejlődjék. Aztán az evezés módja is tökéletesedett annyiban, hogy a nagyobb hajóknál egész evezősorokat alkalmaztak, amelyeket rabszolgák kezeltek. A vitorlát egyelőre nemigen használták. Mert a hajós csak akkor bízhatja magát a szelek szárnyára, ha messze kint a tengeren is tud tájékozódni, ahová a szél kiragadhatja. Ekörül pedig hiba volt, mert még nem ismerték az iránytűt, csak éjjel a csillagok, nappal meg a Nap után tudtak tájékozódni. A köd, a felhős égbolt lehetetlenné tette ezt a tájékozódást. Ezért még kétezer év előtt is a rómaiak csak parti hajózást űztek, akármilyen messzire mentek, éjszaka mindig kikötöttek valahol. De még a Kr. utáni 10. században is a vikingek nyilván csak azért fedezték föl Amerikát (Újfundlandot), mert vihar sodorta oda őket Amúgy a parti hajózás már előbb is fejlett volt, mert Diodorosz írásaiból tudjuk, hogy az eritreaiak Kr. e. 700-ban háromevezősoros hajókat építettek. Kr. e. 600-ban pedig Neeho egyiptomi király megbízásából föníciai hajósok körülhajózták Afrikát. Az Arab tengerből indultak el és három év múlva a Gibraltáron át tértek vissza. Nagy dolog volt ez! Az iránytűről, a hajózás legfontosabb műszeréről ugyan már Kr. e. 1160-ból olvasunk kínai írásokban, de az európai hajózás csak a 13. században ismerte meg. Honnan, azt nem tudjuk. Csakugyan ez kellett a hajózás kifejlődéséhez, mert a 15. században Kolumbus már felfedezi Amerikát, harminc évvel későbben Magellan körülhajózza a földet három kis rozzant hajóval, amelyek közül a legnagyobb is csak 70 tonnás volt. Aztán a múlt század elején jött a gőzhajó, előbb a lapátkerekes, majd a csavaros... és most a 80.000 tonnás luxushajóknál és a tengeralattjáróknál tartunk. Ahmed a szárnyvasúton írta: Monostory Ada A nap szikrázva izzott már a kora reggeli órákban. Néhány percnyi gyaloglás után elmúlott reggeli friss érzése. A langyos víz, amelyet percekigvillanyozott magára, már elpárolgott. Jó lett volna újból visszamenni a házba és a zuhany alá állni és élvezni, mint peregnek végig a testén a langyos kis gyöngyszemek. Kintről, a kis kertből, meg a szomszédos kertészetből buja, délszaki növényei, részegítő illata áradt be. Fűszeres, erős hajnali illat, pálma-, banán-, olaj-, füge- és ciprusfák édes illata összekeveredett a tehénistállók és íves, alföldi zöldpaprikák szagával. Furcsa illatkoncert volt, ízekre szedte és minden illatot külön érzett, a kapor szagát, amely otthoni kerteket juttatott eszébe, meg a tűzpiros perzsa virág illatát, ami egy királyleány fehér márvány síremlékére emlékeztette. A hófehér márvány körül ilyen tűzpiros perzsa világok őrködtek, hogy a perzsa király kisasszonyok álma édes legyen. Szomorú ciprusok bólogattak lengő ágaikkal és a lába alatt megcsikordult a földre hintett gömbölyű, hófehér kavics, ami a napfényben olyan volt, mintha csupa egyforma igazgyöngyöt hintettek volna végig az úton. Ó, ezek az édes, illatos hajnalok, a puhán gyöngyöző víz, a fürdőszoba égszínkék csempéje, amit körülcsókolt a bronzfényű hajnali napsugár, sok mindenért kárpótolta. Sok mindent elfeledtetett vele a hajnalok üde szépsége. A messzi hegy ormán csillogó hó, a kékesrózaszínű hegylánc, az aranyló homok, a betonországúton száguldó fényes, csodaszép autók, a tenger türkizkék tükre, amely megborzongott, ha egyegy hajó siklott végig sima hátán, mindez olyan volt, mintha álom lenne. Mintha tündöklő színpadi díszlet lenne csupán, csak arra való, hogy a szépségre éhes szemet elkápráztassa. Nem, egész nap nézni ezt a szépséget, ebben a nagy szépségben élni, talán nem is lenne jó. így van ez jól, hogy kora reggel rohanni kell a vonathoz, keresztül az országúton át a homokpusztán, ahol térdig süpped el a lába és ha véletlenül belelép egy-egy homoktölcsérbe, akkor nem biztos, hogy nem ébred-e föl egy alvó sakál és nem kap-e a lába után? Sakálok fészke ez a hely, üvöltésük fölveri az éjszaka csendjét, borzongó gyötrelemmé válik a tündérszép, csillaghímes, teliholdas éjszaka. De reggelre a sakálok visszabújnak odúikba és csak a homokba vájt tölcséreslyukak emlékeztetnek a rémületes éjszakákra. Messziről már hallani a vonat egyhangú, ütemesen sistergő zenéjét. Lassan döcög a kis lokomotív. Keleten vagyunk, itt nem sürgős semmi. Ősrégi kis masina, olyan, mint egy kávédaráló gép, fújtat és liheg a nagy erőlködéstől, hogy a sok-sok kis játékvagont maga, után húzza. Egy éles fütty, ajátékmozdony és játékszerelvény megáll. Az utolsó száz métert már futva teszi meg a homokon. Az izzó, forró homok szinte perzseli szandálba bújtatott lábát, de futni kell, hogy a vonatot elérje, mert csak két óra múlva jön egy másik. Autóbuszon kellene utazni, de mikor a vonat sokkal olcsóbb és a pénzre szüksége van, hiszen olyan keveset keres a nyomdában. Nem sokat tud még, új ember az országban, még zöld, hát a fizetése sem lehet olyan magas, mint a többieké. Így hát be kell osztania a pénzét és nem telik autóbuszra, pedig az autóbusz sokkal kényelmesebb és kevésbé félelmetes, mint ez a kis szárnyvasút, ahol még sohasem látott európai embert, csak benszülötteket. Nem, nem fél! Igazán nem fél! Mitől, vagy kitől félhetne? Ezektől a csillogószemű, színes ruhába bújtatott araboktól, akik olyan szelíden néznek rá! Vagy a sötétbőrű négerektől? Vagy a ferdeszemű, sötétkékruhás, törékeny, kis japán fiútól, aki keresztbefont karokkal szinte a földig hajolva köszönti minden reggel, amint megpillantja, az állomásnak nevezett homokos útszegélyen? Ezektől a szelíd tekintetű, csendes emberektől féljen, akik szótlanul húzódnak meg a padokon, arabbetűs újságot olvasnak, nem beszélnek, csak időnként hegyeset köpnek a piszkos padlóra, ahol egy-egy mocskos, rongyos, sebhelyes gyerek játszik a földön. A padlót talán még sohasem söpörték ki, papírhulladék, dinnyemag és pálmatoboz, narancshéj és banánhéj keveredik össze cigarettavéggel és bagómaradvánnyal. Ilyenkor undorral fordul el a csúnya látványtól és kifelé néz az ablakon. Nézi a tájat, a zöldelő bokrokat, a kék hegyeket és az ametisztszínű tengert, amelyen könnyedén himbálódzik egy apró kis, fehér játékhajó. És minden reggel elhatározza, hogy másnap autóbuszon indul útnak, hogy ne lássa ezt a piszkot és ne érezze a mosdatlan emberek szennyszagát. Az izzadságszagot nem tudja elnyomni a kintről beáradó csodálatosan friss, üde, édes illat és a táj ragyogó szépsége nem tudja feledtetni a vérbajos sebhelyek undorító voltát, sem a trachornás szemeket. Soha ennyi vak és félszemű embert, gényes, gyulladásos szembeteget nem látott. Ösztönös irtózattal húzódik el a hajlékony derekú fiatal arab asszonytól, aki csupa seb arcát kis csecsemője selymesbőrű arcához szorítja és önkéntelenül közelebb kerül a ferdeszemű japánhoz, akinek vékonyszálú haja selymesen ragyog és sötétkék ruhája — — hazai viselet, egyenes nadrág és a nadrágon kívül a bő zubbony. — mindig ragyogóan tiszta és testének illata, ha más is, mint az európai embereké, mégsem visszataszító, vagy undorító. A vékonycsontú kis japán egész úton le nem veszi róla a szemét. Igaz is, furcsa látvány lehet fehér ruhájában, szabadon repkedő világosszínű hajával, fehérkesztyűs kezével, rövid szoknyában és a szoknyából kikandikáló vékony, harisnyátlan lábával. — Nyilván ezek is exotikus lénynek tartanak engem, mint én őket — gondolja magában Mária és egy pillantással felméri útitársait. Majdnem mindegyik ismerős már. A feketés-barna, hatalmas szenegáli néger, vigyorgó arcával és tökéletes európai öltözékben, csak a lábára felejtett el cipőt húzni, korrekt, finom ruhába öltözött arab urak, finom arcéllel és vékonyujjú, keskeny kezekkel, sokszoknyás arab asszonyok fekete arcfátyollal, melyből csak hatalmas, csillogó szemük parázslik elő, gyerekek színes selymekben, fiatal fiúk vidáman teveferélő és nevetgélő kis csoportja. Futballról tárgyalnak, mint otthon tizennégy, tizenötesztendős kortársaik. Pedig ezek nehéz testi munkát végeznek. Ezek a fiúk a kikötőben rakodómunkások. Fiatal, izmos testük hihetetlen terhet bír el. Szépek mind, izmos, inas testük régi görög szobrokra emékeztet. Szépek, derűsek és fiatalok, hibátlan fogsoruk minduntalan hófehéren villan ki, telt, piros ajkuk közül. De Achmed közöttük a legszebb. Achmeddel már beszélt Mária. Félig francia, félig angol-arab kevert nyelven, de megértették egymást. Ahhmed szeme szénfekete és csillog, mint a gyémánt, a fogai mint hibátlan gyöngyszemek tündökölnek, a nevetése olyan, mintha apró ezüstharangokat csendítenének meg és a hangja muzsika. — Ha máshová vetette volna sorsa, Achmed bizonyára filmszínész lenne, vagy... Mária nem meri végiggondolni, mi lenne Achmedből, ha más környezetbe került volna. Bizonyára öt fa elérte volna a szép, fiatal fiúk végzete, akiknek az arcán lányos gödröcskék támadnak, ha nevetnek és a szempilla- NÉPSZAVA 1942 január 27, kedd Mit jelent a tonna hajónyelven? Mindennap olvassuk, hogy tengeralattjárók vagy repülőgépek ennyi vagy annyi tonna hajóteret süllyesztettek el. Ez a „tonna"-megjelölés keveset mond a laikus közönségnek. A tonna a méterrendszerben 1000 kg súlyt jelent, de a hajónál egészen mást. A „bruttó regisztertonna", amit a jelentések közölnek, térfogati megjelölés, mert egy regisztertonna 100 angol köblábat, vagyis 2,83 köbméter térfogatot jelent. Például 10.000 bruttó regisztertonna jelenti a hajó teljes térfogatát a fedélzet alatt és fölött. Egy hajó nettó regisztertonnatartalmát úgy kapjuk meg, ha a bruttó számadatból levonjuk a hajó üzeméhez tartozó helyiségek térfogatát (gép- és kazánház, személyzet lakásai, éléskamra stb.) Ám súlyban kifejezve a hajó hordozóképessége még a nettóregisztertonnánál is sokkal nagyobb, mert a regisztertonna 180. köbméternyi térfogatában súlyos áruból, például vasból akár húsz súlytonna is elfér. A hajó valóságos hordozóképessége tehát jóval nagyobb, mint ezt gondolnánk a bruttó regisztertonnákból. Mi lesz az elsüllyesztett hajókból ? Szomorúan időszerű kérdés, az olvasó bizonyára szívesen veszi a feleletet. Az elsüllyedt hajó sorsa függ attól, hogy milyen mélyre kerül és befedi e a tengerfenék iszapja. Az ilyen hajók lassan mennek tönkre s ez is függ attól, hogy fából vagy vasból készültek, erősen voltak-e terhelve, ki vannak-e téve apály-dagály hatásának. A nem nagyon megterhelt fahajó lassan süllyed, eltart negyedóráig, míg 150 méter mélységbe jut. Az ilyen könnyű hajó nem ütődik a tengerfenékhez, hacsak a fenék nem sziklás s így sokáig épen maradhat. De a tengervíz vegyi hatása meg a tengerfenék állat- és növényvilágának munkája lassan él mállasztja. A nagysúlyú hajó erősen a fenékhez ütődik s így gyorsan szétesik, különösen ha torpedótól vagy ágyi lövésektől már amúgy is erősen megsérült. A roncsokat lassanként mészrétegek vonják be, amelyeket a tengerfenék élő lakói választanak ki s ezek a rétegek folyton vastagodnak. Milliónyi kacslábú rák, korall, szivacs és puhatestű állat telepszik az elsüllyedt, hajóra, a fa részek lassan elmállanak. Végül eljön az idő, amikor a hajó teljesen megsemmisül. Ez meddig tart, nem tudhatjuk. A vashajók bizonyára hamarabb pusztulnak el, mert a tengervíz gyorsabban végez a vassal, mint a fával, a vashajók tehát mintegy feloldódnak. Ám megtörténhetik, hogy az állatok által készített mészréteg vágtáz iszap teljesen bevonja és megvédi a hajót, kövület, lesz belőle, amely majd millió év múlva kerül elő a szárazra jutott tengerfenékből valami ásatásnál s az akkori régészek elmélkedhetnek majd a millió évvel azelőtti civilizációnak ezen a termékén. Szerencse, hogy bennünket akkor már nem vonhatnak felelősségre, nem kell szégyenkeznünk. —P ADY (Halálának évfordulójára) Napista teste hunytával sem ég el... Mi emlékünkbe idézzük Adyt. A fájdalom a lelkünkbe hasít. Hogy nincs már köztünk harcos, szent hitével! Százszor idézzük, százszor elsiratjuk... Szépen tudott haragragyúlni, sirni. . Epigonokkal meddő harcot vívni, Kik kárognak most — kár! kár! —, mint a varjúk! Magyar pegazus büszke nyergeim Ám próbálhatnak elnyűtt, ócska, lanton A jövendőnek új dalokat szőni: Ö marad nekünk gondolatunk, vérünk, örökébbvalót senki se akarjon, Mert vele még a halálban is élünk! Tuba Károly