Népszava, 1942. március (70. évfolyam, 49–73. sz.)
1942-03-22 / 67. szám
1942 március 22. vasárnap NÉPSZAVA Derkovits Gyula élete és festészete írta: Dési Huber István Az elindulás Volt a húszas években Pesten egy iskola. Kint állt aLehel tér egyik sarkában egy öreg, ütöttkopott ház, régies fatornáccal, deszkákkal takart ablakokkal. A falon nagy betűk: Festőiskola. Alatta tábla: Képzőművészeti szabad iskola. Akt- és fejrajz. Akadémiára előkészítő tanfolyamok. Minden este kroki. Vezető: Podolini Vollemanni Artúr festőművész. Feltételek az irodában. Az iroda akkora volt mint egy portásfülke. Kis asztallal, két székkel és a falakon sok rajzzal. Nagyobbrészt szénrajzok, aktok, festek, itt-ott egy pasztell, sőt ólarkon is lógott a növendékek dolgai. A növendékek a környék gyárainak fiatal munkásai és a külvárosok diákjai közül kerültek ki. Közülök többen kiállítóművészek lettek azóta: Borbereki Kovács Zoltán, Kornis Dezső, Sugár Andor, Trauner Sándor (a „Ködös utak", a „Mire megvirrad" francia filmek díszletezője) nevét említhetem. Mások viszont, mint Kolarits Ferenc, Faragó Endre, Mihálkovits, akiket pedig nagyon tehetségeseknek tartottunk,eltűntek szemünk elől. Neuberger Sándort, talán a legtehetségesebbet valamennyiünk közül, betegség törte le. Érdemes kis gyülekezet volt, tele lelkesedéssel, munkáskedvvel és sok naivitással, hittel, beképzeltséggel. Podolini Volkmann, vagy ahogy magunk közt neveztük: Porli, sok szeretettel foglalkozott velünk. Mintfestő, ma már tisztán látom, nem emelkedett a jó átlag fölé, de kitűnő pedagógus volt. Türelmes, szabadszellemű ember, sok kultúrával, finom kritikai érzékkel. Értett a nyelvünkön, tudott segíteni rajtunk, ha bajba kerültünk és sem nyomta el kibontakozó egyéniségünket. Nem rajzolta át tanulmányainkat, apró vázlatokat csinált mellettük és így mutatott rá tévedéseinkre. Azután letöröltette az egészet, a saját rajzunkat is, tessék újrakezdeni, mondotta. Úgy szokta' tott rá, hogy ne kész rajzra, hanem rajzolásra törekedjünk, állandóan kiemelte az emlékezetből-aázolás fontosságát, térről, formáról beszélt, a kompozíció, a figura megkomponálásának szükségessééről. Akinél komoly érdeklődést látott, annak könyveket kölcsönzött és szívesen felelt kérdéseire. Ha vitára került a sor, nem akart tekintélylyelgyőzni, vagyis született nevelő volt, aki megérdemli, hogy megőrizzük emlékét. Jól emlékszem rá, milyen Fónagy Béla vezetésével ama idők úttörő művészeinek, Czóbel Bélának, Kmetty Jánosnak, Szobotka Imrének, Diener-Dénes Rudolfnak a műveit mutatták itt be ízléses kiállítások keretében. Egry József is itt szerepelt először nagyjelentőségű új anyagával. Kiállításának külön kis története van, melyet érdemes föleleveníteni, mert szemléltetően mutatja meg, milyen nehézségekkel kell megküzdenie az új művészetnek. A Belvederében Nemes Lampérth József kiállítására készültek, mely az utolsó nap hiúsult meg, szegény Nemes Lampérth betegsége miatt. Ő a tébolydába került, ahol rövidesen meg is halt, műveit pedig a testvérei, a művészet dolgaiban járatlan kisiparosok pusztították el, mert semmire sem becsülték ezeket az újszerű, az átlag, különösen a kispolgári ízléstől távol álló dolgokat. Ugyanebben az időben balatoni kiállítás készült a Nemzeti Szalonban. Egry József nyolc-tíz képe szerepelt ott, helyesebben szerepelt volna, ha közbe nem jön valami. Egry azokban az években alakította ki mai érett stílusát. Híres balatoni képeinek sorozata, amelyek azóta az új magyar művészet büszkeségei lettek, akkor indul el. Mindenesetre az akkori kultuszminiszter — ha jól emlékszem, Apponyi — túlságosan vadaknak tartotta ezeket a képeket és nem engedte kiállítani. Így kerültek a Belvederébe, ahol nagy feltűnést és megérdemelt sikert arattak. Ezek a dolgok nagyon foglalkoztattak bennünket ott kinn a Lehel téren. Rajzolás közben, vagy a szünetek alatt megtárgyaltuk őket, szabad teret engedve lelkesedésünknek, elfogultságainknak,, meg a maradiság fölötti elkeseredésünknek, mint azt fiatal, fejlődésben lévő emberek szokták. Itt a Belvederében rendezték Derkovits első kiállítását is. Mint mondottam, nagy szegénységben élt, otthon, már amennyiben otthonnak nevezhetjük népszínház uccai odúját, alig tudott dolgozni. Szobotka Imre segítette ki, átengedve néhány hétre a műtermét, ahol lázas munkával készült a kiállításra. Akkor festette gyors egymásutánban az ,,Utolsó vacsorá"-t és néhány nagyobb méretű kompozícióját. Különös ízű, bukolikus hangulatú képek voltak ezek: erdei tájak szomorú emberekkel, akik lehajtott fejjel, mintegy saját súlyuk alatt görnyedve, andalogtak a fák alatt. A városban nyomorgó ember vágya szólalt meg bennük. Elmenni valahová, iki, a falak köztik ki, a tirniép'estre, a szabadba, azt hiszem, ez lehetettaz alanérzés. Színűen aluminált a zöld, csak a figurák voltak sárgák, Kernstole, s még távolabb Marées emléke kísértett rajtuk. Nyoma se volt még itt a későbbi keserű lázadónak. Inkább valami lefojtott bánat, csöndes szomorúság, az eszmélő ember fájdalma fejeződött ki rajtuk. De a koloristi már élt benne, s bár kitűnő grafikus, volt, egészsorozat tusrajzot állított ki ugyanott, képei már az indulásnál festői jellegükkel tűntek föl. Kiállítása széleskörű érdeklődést váltott ki, jó kritikát kapott, anyagilag és erkölcsileg sikert hozott. íme, rövidre fogott jellemzése a fiatal, ép útnak induló Derkovitsnak. És most átadom a szót özvegyének, az asszonynak és a társnak, fimi öntudattal, hittel, odaadással állt a festő mellett végig. Legyen ő a krónikás és mondja el ő, milyen volt a sorsuk, életük. Az özvegy így beszél Derkovitsról: izgalommal tárgyaltuk meg az eseményeket, a Belvedere, a Helikon tárlatait, Ferenczy Károly nagy hagyatéki kiállítását, Szőnyi István feltűnését, első bemutatkozását az Ernstmúzeumban. Éles viták, szenvedélyes szakarcok keletkeztek köztünk. Egyiknek ez, a másiknak az lett szívügyévé. Itt hallottam először Derkovits Gyuláról. Szegénységéről, tehetségéről legendák keringtek köztünk. Beszélték, annyira nem volt semmije és a lakása oly sötét, szűk odu volt, hogyha festeni akart, ki kellett mennie a folyósóra, ahol négy rajzszeggel a falra erősítette a papirost és úgy dolgozott. De nemcsak őt vette a szárnyára a hír, az asszonyáról is sok szó esett. Hallottuk, hogy modell volt és segítő szándékkal állt mellébe. Mindez sokat foglalkoztatta a fantáziánkat és nem is tudom, melyik fogott meg jobban, a férfi, vagy a nő heroizmusa. Kutatok emlékeimben és próbálom felidézni, milyen is volt a hely, ahol először láttam Derkovits képeit. A Váci utca 11/b. alatt, a félemeleten volt egy kisebb, meg egy nagyobb terem. Valamikor üzlethelyiség, majd némi átalakítással kiállítóhely. Ez volt a Belvedere. II. 1894-től 1934-ig — 1894-ben, Szombathelyen született. Édesatyja ugyanott műbútorasztalosmester, aki ifjúkorában építész szeretett volna lenni. De ő is szegény emberek gyermeke és így a bútoriparban éli ki annyira, amennyire építő ambícióit. Négy fia és egy lánya volt. Fiai az ő műhelyébe kerültek inasnak. Olcsóbb és kihasználhatóbb munkaerőt, mint saját gyermekeit, nehezen kaphatott volna. A fiúk közül a Gyula gyerek a leghasználhatatlanabb. Inkább rajzolgatni szeret, mindegy neki, hogy mivel és mire, háztűrfalra-e, deszkadarabokra, vagy a gyalupadra, ha megkaparinthatja a diófapácot. És mégis, mint asztalos szabadul apja keze alól. Korán jut árvaságra. Édesanyja 1907-ben hal meg. Gyula akkor 13 éves. Édesapja a világháború kitörésének évében, halálos ágyán írja alá a beleegyezését Gyula fiának az önkéntes harctéri szolgálattételhez. Atyja is meghal. Testvérei szerteszóródnak és otthonuk megszűnik. 1916. Itt kezdődik el Derkovits Gyula szomorú, nehéz élete. A Kárpátokból kar- és láblövéssel kerül először Bécsbe, onnan Budapestre a hadikórházba. Gyógyulása, balkarja teljes bénulása és kétoldali tüdőcsúcshibát. 75 százalékos rokkant és mindennemű katonai szolgálatra alkalmatlan. A rokkantjárulék kevés, élni kell. Próbál a szakmájában elhelyezkedni, de egy-két hét múltán elbocsátják, mint olyant, kinek karbeliulása következtében munkaereje és teljesítőképessége erősen csökkent. Rövid ideig Jenő bátyjánál lakik, majd Sándor öccsével kis szobát bérelnek a Népszínház utca 18 harmadik emeletén. A SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT 1942 március hó 25-én, szerdán (Gyümölcsoltó-Boldogasszony napján) este ViQ órai kezdettel a Vas- és Fémmunkások Szövetsége székházának dísztermében (VIII. Magdolna ucca 5) rendezi 1. KÖZREMŰKÖDNEK: MIE mandolinzenekara Szakasits Árpád ünnepi beszéd Liontai Konstantin operaénekes Halász Kálmán szavalóművész Bartos Miklós operaénekes Hódy Gitta színművésznő Gábor Zsuzsa operaénekesnő Mágory Mária szavalóművésznő MiE tornászok „ Szalmás-kórus Zongorán kísér DOMOKOS NÁNDOR karnagy Belépődíj nincs. Műsor ára 1.20 P Műsorok kaphatók a kerületi pártszervezetekben, a Kultúrpropaganda jegypénztárainál Erzsébet körút 35 és Conti u. 4 Pontosan kezdünk! Előadás alatt az ajtók zárva vannak! 15. oldal cP° !BSNYABMMNtoMBMMM ffisseLyesra is összes minőségben Kérje minden üzletben Vigyázzon a márkára: Gyula a rokkantsegélyből és a betegsegélyzőjárulékból tengődik és rajzolgat. — Jenő bátyja unszolására elviszi kész rajzait a „Má"-ba 1917-ben, amely folyóiratnak Kassák Lajos a szerkesztője. Kassák nem nagy ígéretet lát Derkovits Gyulában és valami mást, valami újat kér, ami az akkori Kassák művészeti és világszemléletének megfelel, de azért magánál tart néhány rajzot és ígéretet tesz Derkovitsnak azok értékesítésére. Kassák párat el is ad, de Derkovitsnak ezzel be is fejeződik a „Má"-val való kapcsolata. — Tust, papirost vásárol és újabb rajzokat készít és fölmegy a Népszava szerkesztőségébe. Ott a történetesen ott tartózkodó Bölöni Györggyel ismerkedik meg, aki hívja Derkovitsot, hogy keresse fel őt a „Világ" szerkesztőségében. Másnap Derkovits elmegy és Bölöni felszólítja szerkesztő kollégáit egy kis műpártolásra, akik vásárolnak is. Bölöni ismerteti össze Derkovitsot Vedres Márkkal, aki az akkori Belvárosi szabadiskola szobrászati szakát vezeti és Vedres Kernstok Károllyal. Amira gyermekkora óta vágyott, most, elérte. Tanulni. Huszonnegyedik évében jár. Tanulhat, de hol a nyugodt, biztos lét hozzá. Rongyos, éhes és beteg. Kirí a többi közül. Köhög, elhúzódnak tőle, idegen ő ott. 1918. Szanatóriumba utalják. Az orvos tiltja, de ő ott is rajzol. Tehetősebb betegek vásárolnak tőle, még dr Országh főorvos is. — Azonban az októberi forradalom kitörésének napján kiíratja magát és elhagyja a szanatóriumot. Életének első új ruháját veszi a rajzokból szerzett keresetén. Galambszürkét, hozzá nagy, fekete puhakalapot és egy rég áhított vastag bambuszbotot. Magabízón, nevetgélve lép be a harisközi szabadiskolába. Kernstok csak ritkán korrigál neki, Rippl többet törődik vele. 1919 januárjában újból bekerül a budakeszi szanatóriumba. A kommün kitörése újból kihozza. Ez év nyarán Kernstok nyergesújfalusi kolóniájával van. 1919 ősze. Minden megszűnt. Nincs táppénz, nincs szanatórium és az öccse is vidéken jár. A lakbérgond is ránehezed K. Jenő bátyjával, aki szintén állás nélkül van, kijárnak a rákoskeresztúri erdőbe fátvágni. Újból lerongyolódik. Cipője talpát spárgával erősíti a felsőrészhez, mert levált. Ő maga rohamosan fogy és kínosan köhög. — Egy nap Kernstok azt mondja nekem: Valamit tenni kéne ezért a Derkóért, mert nagyon tehetséges ember... Én mit tehetnék érte, hiszen magam is szegény vagyok nagyon? Házasodjanak össze, mondta Kernstok, amit maga és ő keres, abból eltengődnek valahogy és Derkónak gondozásra van szüksége. Keveset töprengtem, sajnáltam anyámat otthagyni, de a bátyám állásban volt és iszákos apámtól úgysem volt otthon maradásom. És én egy este kevéske iit-