Népszava, 1942. május (70. évfolyam, 98–121. sz.)

1942-05-24 / 116. szám

TUDOMÁNY I­RODALOM M­ŰVÉSZET Készülődés Verik már a sátrakat. Még nem. De a könyvek már kinyomva, ké­szen állanak a raktárakban, hogy „arra" a három napra kiszállítsák tömegüket az utcákra. Van abban valami igen figyelemreméltó, bizo­nyos mértékben megnyugtató és bátorító jel, hogy van már h­angu­lata nemcsak a könyvnapoknak, ha­nem­­ a készülődésnek is rá­juk ...Az öreg közmondás túlságo­san elaggott már és kezd belőle ki­hullani az igazság: háborúban sem hallgatnak a Múzsák. Megszólal­nak, sugallanak, teremtenek vala­mit. Nem úgy, mint ahogy, ami­lyent és amennyit kellene, de jelen vannak, van szerepük az időben és nem borult rájuk a némaság csendje. A fegyverek csörgése valóban nagy. Népek, nemzetek, államok — de­­minek részletezzük? — az egész világ az ember történetének soha nem látott erőfeszítéseiben él. A háború óriási oltára a világ egyik végétől a, másikig húzódik s amit emberi munka, a maximumig foko­zott teljesítmény teremthet, mind ezen az oltáron halmozódik fel, de... Idén, de! S éppen ebben van valami megnyugtató, hogy de... Vannak más oltárok is, amelyek egyidősek magával az emberiséggel s amelyek­nek köveit évezredek építették egy­más fölibe. S hiába zúgnak a há­ború orkánjai — az ember megadja a háborúnak, ami jár s amit meg­követel — de az élő és legyőzhetet­len Szellem feltarthatatlanul és megakadályozhatatlanul járul a maga oltárainak elibe is. A háború­nak éppen most van meg az a gi­gantikus jelentősége, hogy a jövőt készíti elő, de a könyv, amióta írott és nyomtatott könyvet ismer az ember, mindig ezt csele­kedte! A jó könyv mindig egy­egy lépés volt a jövendő felé, az ma is és az lesz mindig. A rossz könyvvel pedig ne törődjünk. Elő­ször is mindig különbözők és ellen­tétesek voltak a felfogások arról, hogy mi is hát a rossz könyv, más­részt pedig megnyugodhatunk abban­ a régi igazságban, hogy a merőben rossz könyvek merőben ártalmatlanok is... A jó könyv él, nem a mának, hanem századoknak; a rossz könyv pedig csak a pilla­nat terméke, a divat rossz hóbortja s az egészséges emberi szellem év­ezredes védőoltásokkal van bebiz­tosítva ellene. Tehát készülődünk a könyvnapra. A háború robajai közepette három különlegesen jelentős áldozati na­pot jelöltünk ki önmagunknak a kultúra számára. A válogatás lehetősége elég nagy lesz idén is. És ha egyebet nem, ez a három nap jelenti majd azt is, hogy a nagy kötelességek között sohase felejt­kezzünk meg a legnagyobbról: a kultúrkötelességekről. Jó könyvet vásárolni, amennyit tudunk, olyan könyvet vásárolni, amilyentől meg­világosodik az értelem: ez a kultúr­kötelesség. Hiszen a nagy teljesít­mények között ez építi meg legjob­ban és leghibátlanabbul a jövendő életet. A megnyugtató, a szabad, a békés életet, amelyben a könyvnek is egész esztendő jut majd, nemcsak három rövid nap.... EGÉSSZÉ HEVÍTI SZÍVÜNK Így múlik el az ifjúság, így keseredik kedve, az ember csak soványan él, tagadva, számkivetve, s úgy nyílik rajt­a szenvedés, mint egyre mélyebb tályog, nem kísérik már angyalok, csak torzfejű királyok. Nevét titkolják, jóllehet nevén nincsen gyalázat, hátán hordja a feledést, ez ólmos csigaházat.­ Így múlik el az ifjúság, erek és izmok vára! S csak fanyalogva gondol már egy fényes uszodára, a Császárkertre, mely szelíd, bölcsős fényben ringott, s a gyűrűs féregre, amit madárcsűr kaparintott. Így jön a mult, mint árusok a renyhe kávéházban; az eső, melyen boldogan és vacogón megáztam, boszorkány, kinek szagfejét nem féli már a gyermek, s a bíró, kinek szeme kék s halált oszt, nem kegyelmet, a béna fák, a keves ebek s a kárpitsuhogások — így jön a mult, egy árva kert, magamnak árkot ások. A föld szagát s a dél hevét csorgatja rám az álom, a púpos domb tompult ívén az éj mint ében járom. Megpróbálom, hejh, emberek, vésővel, zengő vassal, olyan szelíd volt e világ, mint megterített asztal. Mit elmulasztott láng s a hit, hamuja egyre árad, hamuból sző sötét ruhát és hullámzó szakállat. Oly jó volt kortyolni piros italod, versek láza, a völgy lett szelíd tekenő, a hegy lett görög váza, a lány lett éltető kenyér, a távol­i szép igézet s úgy bólintott a rengeteg, mint helyeslő ítészek. Úgy úszott fent a füst, tömör, avult bordájú bárka s a gyümölcsök mint a madár, repültek ágról ágra. Most a sötétség, szénhomály nagy barlangjában élek, s csak annyit érek, amennyit még magamnak megérek. Ki tud rólam, ki nem akar szenvedésemről tudni, oly sokat mulasztottam el, rossz lenne elaludni! Nincs bennem dac, csak akarat, mely szorít, mint a hőség, kortársaim gyalázatát bennem a felelősség oly kínokká hevíti fel, oly kohók élnek bennem, hogy hiába mákony, gyilok, még éberen kell lennem. Igaz, az ifjúság, a kedv, a szerelem, eszmélet, majd túlsó parttá merevül, de a végső ítélet oly közösség kezében van, mely, mint az anya, szépen egésszé hevíti szívünk, nagy forró kebelében. Vészi Endre A nemzetiségi és a szocializmus II. A nemzetiségi helyzet Magyarországon (Sz.) A népszabadság és a nem­zetiségi szabadság összefüggéseiről szóló előző cikkünkben utaltunk arra, hogy a nemzetiségeket nem­zeti kisebbségekké formáló kisebb­ségi helyzet és kisebbségi öntudat mindenkor bizonyos jogkorlátozá­sok következménye s mivel a sza­badság egy és oszthatatlan, a nem­zetiségeknek is az általános népsza­badság keretében kell megkeres­niük és megtalálniuk politikai, gaz­dasági és kulturális érvényesülésü­ket. A nemzetiségi kérdésnek tehát mindenkor belpolitikai kérdésnek kell lennie. A külpolitikai vonat­kozások bekapcsolása elsősorban éppen a nemzetiségek szempontjá­ból ártalmas, amelyek (mint az év­százados „balkáni tűzfészkek" pél­dája mutatja) mindenkor legjobban megsínylették az impériumváltozá­sok sorát. A következőkben a magyarországi nemzetiségi helyzet főbb vonásait kívánjuk felvázolni — számszerű adatainkban a magyar hivatalos adatok és becslések alapján —, állásfoglalá­siunkban pedig hívek­­ maradva a kifejtett szabadság-elv­hez: a nemzetiségi kérdés a magyar nép belső ügye és ennek a magyar népnek tagjai a magyarországi nemzetiségek is — az ő ügyük mindannyiunk ügye és a mi ügyünk az övéké is­, mert nincs külön szo­ciális és külön nemzetiségi igazság. Éppen Magyarország történelme ennek a legszebb bizonyítéka: a ma­gyar királyok telepítési politikája, a nemzetiségi városok nagyszerű szerepe függetlenségi harcainkban, Rákóczi ruszinjainak és a 48-as Er­délynek históriája mind ezt a tanul­ságot szolgáltatja és talán nem vé­letlen az sem, hogy a magyar sza­badság legnagyobb hirdetői és hősei közül oly sokan a nemzetiségekből eredtek. A mi állásfoglalásunkban is csak a Petrovicsból lett Petőfi s a Szerbtól származott, Szibinyányi Jank néven megénekelt Hunyadi János szelleme él tovább! S ha ez így volt a múlt Magyarországában, akkor így lesz a jövő Magyarorszá­gában is! És most lássuk, mik azok a nem­zetiségi tényezők, amelyekkel szá­molnunk kell. országon a népességnek alig egy­nyolcada volt idegen anyanyelvű. Délkelet-Európának ez a nemzeti­ségi szempontból legegységesebb állama azonban egyben arra a szo­morú hírességre is szert tett, hogy minden más népnél több fia él ide­gen uralom alatt, kisebbségi sors­ban. Ennek természetes következ­ménye az volt, hogy míg Nagy-Magyarországon a nemzetiségi problémák a politika mindennapi kenyerét alkották, addig Csonka­magyarországon alig eshetett ki­sebbségi problémákról szó — csak a határokon túli, elnyomott magyar kisebbségek kérdését kellett napi­renden tartani. Az új világháború árnyékában is­mét megváltozott a helyzet: 1938-ban a Felvidék egy része, 1939-ben Kárpátalja, 1940-ben Kelet-Magyar­ország és­ Erdély egy része, 1941-ben pedig a Délvidék egy része tért vissza. Az első bécsi döntés a Felvidék n­e­vében még az úgynevezett nép­rajzi elven alapult, vagyis erős (majdnem 90%-os) magyar többségű terü­letet csatolt vissza az országhoz és így nem változtatott lényegesen az általános nemzetiségi számará­nyon. Kárpátalja visszaszerzésénél azon­ban már nem néprajzi, hanem tör­ténelmi elvek érvényesültek s ez­zel ismét jellegzetes nemzetiségi te­rülettel gazdagodtunk. Kárpátalján a magyar anyanyelvűek száma vi­szonylag csekély (kb. 13%) és a je­lentős ruszin tömeggel a most már milliós Magyarországnak 60 mil­lió nem magyar anyanyelvű lakosa volt. (Itt és a továbbiakban: a „Ma­gyar Statisztikai Szemle" 1940. évi 8—9. számának adatait közöljük.) A második bécsi döntés alapján visszacsatolt keletmagyarországi és erdélyi területek a­ néprajzi határ­megvonás közismert helyi nehézsé­gei folytán több mint egymillió magyarral együtt körülbelül egy­millió román és német nemzetiségi elemmel is növelték a­z ország la­kosságát.­­ Ha most még a visszaszerzett dél­vidéki területek egymilliós lakossá­gának l/i-s'A­át nemzetiségi ele­mekre számítjuk, akkor előttünk áll a mai helyzet, amikor a 14 mil­liós Magyarországon körülbelül há- A nagyobb Magyarország nemzetiségei Az első világháború előtt Ma­gyarországon kerek 18 millió ember élt, akik közül 10 milliónak magyar volt az anyanyelve. De már Horvát­szil­a­vónországot is hozzászámítva, a népességnek valamivel több mint a fele különböző (főként német, szlo­vák, rutén, román, szerb és horvát) nemzetiségekhez tartozott. Nagy-Magyarország ezek szerint sok év­százados történelmi fejlődés során kialakult nemzetiségi államegysé­get alkotott. A trianoni békeszerződés egyes zárt (főként felvidéki és­­ erdélyi) magyar tömbökön kívül éppen a vegyes és tiszta nemzetiségi terüle­teket csatolta el Magyarországtól. A ,,Magyar Statisztikai Zsebkönyv" adatai szerint az Ausztriához csa­tolt területen 8.97%, a Jugoszláviá­hoz csatolt területen 13.52%, a Cseh­szlovákiához csatolt területen 30.3%, a Romániához csatolt területen pe­dig 31,6% volt a magyarság arány­száma. (A rendkívül magas magyar százalék a csehszlovákiai és a romá­niai területen világosan mutatja, milyen tökéletlen volt a trianoni határmegvonás — éspedig nemcsak történelmi, hanem éppen néprajzi szempontból is!) Végeredményben a Trianon utáni 8 milliós lakosságú Csonka-Magyar­

Next