Népszava, 1942. május (70. évfolyam, 98–121. sz.)
1942-05-03 / 99. szám
16. oldal ha családtagjait túlzott munkára fogja. Összefoglalóan: A mezőgazdasági nagyüzem állandó bérmunkásai és az itt időszakonként foglalkoztatott kisparasztok együttesen adják a falusi proletariátust. Ezeknek száma minden országban jelentős, de az agrárországokban igen nagy. Sorsuk éppen úgy az adott termelői viszonyoktól függ, mint az ipari dolgozóké. Végeredményben a fejlődés mind a mezőgazdaságban, mind pedig az iparban a nagyüzemek történelmi létjogosultságát mutatja. Ez a kérdés, ami az ipari dolgozókat illeti nem okoz külön problémákat. Más a helyzet a mezőgazdaságban. Az a kérdés: lemondjon-e a kisparaszt, a mezőgazdasági bérmunkás a birtokszerzésről, a földbirtokreformra vonatkozó követeléseiről? Erre már itt ezt válaszolhatjuk. Ahogy a bérmunkás nem mondhat le napi érdekvédelméről, ugyanúgy nem mondhat le a mezőgazdasági munkásság sem a földreformról. Mit kell tenni? Röviden, egyszerűen: A gépeket, az összes termelőeszközöket • ki kell venni az egtyéni önzés szolgálatából. A profitra való termelés helyébe a szükségletre való termelést kell állítani. Meg kell szüntetni a társadalmi termelés és az egyéni birtokbavétel közötti ellentmondást A háború utáni gazdasági rendnek ezeket a feladatokat kell megoldania. De vájjon elérhető-e ez a cél? Súlyos történelmi tévedés lenne azt hinni, hogy a gazdasági és társadalmi élet alakulása mechanikusan is végbemehet. A munkásmozgalom fejlődése és a szakszervezetek szakadatlan harca azt bizonyítja, hogy az átalakulás útjának vannak történelmi állomásai és történelmileg meghatározott konkrét feladatai. Ezek a feladatok minden országban mások. A magyar munkásság idejekorán fölismerte történelmi feladatait s ezeket szakmai szervezetein, valamint politikai pártján keresztül ki is fejezte. Eelyre határozottabban és egyre világosabban látja a magyar munkás, hogy országának gazdasági és politikai függetlensége az az alap, amelyre fölépítheti a demokratikus Magyarországot, mint a további fejlődés előfeltételét. Magyarország viszonylagos függetlensége akkor kezdődött, amikor a magyar munkás rátermettségre és szakmai tudása (amelynek kialakításában a szakszervezeteknek döntő szerepük volt) megteremtette az ipar magas színvonalát. A nemzeti ipar megerősítése a kettős kizsákmányolás, a félgyarmati sors megszüntetésének leghatásosabb eszköze. Elsőrendű munkásérdek tehát az ország gazdasági és politikai függetlenségének mennél teljesebb értékű biztosítása. Az a munkáscél, hogy a termelőeszközöket megszabadítsák a rájuk tapadó ellentmondásoktól, az adott körülmények között demokratikus átalakulás nélkül elképzelhetetlen. Bármi következzék is a közeljövőben, a szervezett munkásság nem végez hiábavaló munkát, ha ebben az irányben tevékenykedik Sőt, ha az itt elérhető lehetőségek megvalósulásáról lemond — lemond egyben törekvései érvényesítéséről is. Nem reakciós tehát a parasztság mozgalma, ha önálló kisegzisztenciák megteremtését tűzi ki közvetlen célul maga elé. A dolgozók szabad társulásának, a termelőeszközök észszerűen irányított összefogásához ez a helyes út. A fölismerés helyes, a cél előttünk áll, a lehetőségek adottak — de a valóság talaján kell járni. Ha a gazdasági és politikai függetlenség, mint a továbbhaladás előfeltétele, csak szövetségesekkel érhető el, akkor szövetségeseket kell keresni. Jóhiszeműen föltételezni kell hogy az ország népének boldogulásait mások is akarhatják. Mások is lehetnek olyanok, akik fölismerték, hogy a munkásmozgalom nem az ország pusztulását, hanem az ország fölemelését akarja, hogy ezért harcol minden rendelkezésre álló eszközzel. A munkásság nem utasítja el tehát magától a haladó polgárság segítségét, de nem fut NÉPSZAVA ,1542 május 3. vasárnap senki után. Mindazok, akik egy magasabbrendű létforma szükségességét belátták s ezt akár életösztönből, akár gazdasági szükségességből követelik is — együtt dolgozhatnak a munkássággal. A szocialista munkásság tudja, hogy az új termelési rendről alkotott eszményképe egy országban nem valósítható meg. A nemzetek közötti szabad társulás, a földrészek közötti munkamegosztás, a nyersanyagok igazságos elosztása, a társadalmi összméretben érvényesített termelésirányítás csakis úgy képzelhető el, ha a nemzetek és a nemzeteket alkotó népek szabadok, ha ezek a maguk területén külön-külön megvívják harcukat a társadalom bénító erőivel s ha ezek végül kényszer nélkül, a fölismert és észszerűen elrendezett szükségesség alapján teszik zavartalanná a társadalmi termelést. A magyar munkásság szabadság eszménye így válik a magyar nép gazdasági boldogulásának gyakorlati fegyverévé s ezen az úton építi ki a végső cél megvalósítása felé vezető járható utat... * Emlékezni és felejteni Sokat írnak, beszélnek mostanában a magyar film akut válságáról, nevezetesen arról, hogy a magyar film nem fejlődik. Ne áltassuk magunkat, nem is fejlődhetik. Félreértés ne essék: nem fejlődik a francia sem, az amerikai sem. A német sem. Mit is értenénk általában a film fejlődése alatt? Témáját? Fotografálását? Rendezői és színészi munkáját? Mindennek szokványos tárgyalása csak messzebbre visz a kérdés tisztázásától. A film fejlődésének, helyesebben hanyatlásának mai periódusában művészi kibontakozásának általános feltételei hiányoznak. A film ma, minden komoly kritikusának egyöntetű megállapítása szerint, nem más, mint — néhány, inkább csökevényes, mint céltudatos kísérlettől eltekintve — fotografált színház. * Az ezeréves színházi kultúra olyan mély gyökereket eresztett a társadalom talajába, hogy hozzáértő vezetők termelődtek ki, akik forradalmian alkotó és alakító tehetség nélkül is jó színházat tudnak csinálni. A színpadművészetnek bőséges irodalma van, elfogadott tételek alapján elmélkednek róla esztétikusok és ítélnek kritikusok, beidegzett törvényszerűségek szerint fogadja a közönség. A színháznak hitele van. Még akkor is, ha a mai színpad vissza is él a közönség előlegezett hitelével, ha könnyelműen elherdálja is tőkéjét. Mélyen beágyazva a kultúrtalajba, és tovább az emberiség egyéb megmaradt kultúrkincseivel együtt a valódi értékek és mértékek tradícióival. Más a helyzet a filmnél. Nincs olyan hosszú sorozata a klasszikus filmremekeknek, amelyből művészete törvényeit kétségtelenül és maradéktalanul le lehetne vezetni. Jól-rosszul megállapított, ideiglenes jellegű és nem örök érvényű receptek szerint dolgoznak tehetséges, vagy kevésbé tehetséges rendezők. Az emberiség e legfiatalabb és legnépszerűbb kifejezési módjának problematikája még alig föltárt. Ábrázolási lehetőségeinek feltételei és határai még szakemberek számára is ismeretlenek, vagy lezáratlan vita tárgyai. Formanyelve kialakulatlan, „szókincse" primitív, technikája fejletlen. Nem tapadnak hozzá beidegzett emlékképek, nem rezegnek láttukra megjárt idegutak. A nyelvet tudva érezni kell, nemcsak az alkotónak, hanem közönségének is, különben elvész a művész eszközeinek hatása. Ma már két generációból áll a film közönsége. Az első még születésénél jelen volt, amikor még csak bizonyos technikai éhséget elégített ki. Később meghatottan észlelte ez a közönség, mint nőnek a film igényei, létkérdéseivel együtt. Különböző fejlődési szakaszokon át, amelyekben föl-fölbukkant a színház igézete, végre is minden valóban tehetséges, művészi intuícióval rendelkező filmembernek ösztönösen, vagy tudatosan arra irányult az igyekezete, hogy a filmnek a színházzal szemben mutatkozó látszólagos és relatív fogyatékosságából erényt csináljon, vagyis kihangsúlyozza a film sajátos eszközeinek érvényesítését, abból stílust csináljon, formanyelvet alkosson. A művészetek épúgy, mint a technikai találmányok, a társadalom belsejében végbemenő változásokkal járó szükségleteknek eredményei. E két vonal metszési pontjában teremtődött a film, egy technikai találmány művészi kiteljesedése, egy elművészietlenedő, technikai korszak művészete, amely ismeri korát anyagát és a bukásból erényt csinál. A film hivatása az egyoldalúan ismert és az érzékletekbe gyökeresedett, de változó világképet új oldalairól mutatni be, az eddig nem ismert tárgyi részeit ismertetni, a homályban maradtat megvilágítani. A dolgok közötti összefüggéseket megkeresni, egymáshoz és az emberhez való viszonyukat, a köztük levő kapcsolatokat és feszültségeket föltárni. Új szemléletet képes adni, nemcsak az ismert meglévőt ábrázolni, hanem alkotó módon, szimbolikusan formálni. Az élő szemléletnek szimbolikus módon formába foglalása, ez a film művészi irányítójának feladata. De ehhez mindenekelőtt művészete anyagát kell ismernie és tudatosítania. A forma az anyag tartalmának kifejezője. A tökéletes, ideális forma az anyag funkciójának megfelelőn alakul ki, törvényeinek és feltételeinek változása szerint. A formák átalakulása és fejlődése a mindenkori új életkörülményeinek megfelelő szükségleteket kell a művésznek ismernie, hogy teljesedésük új eszközeit és az eszközöknek legmegfelelőbb formákat megalkossa. Mennél teljesebben találta meg a lényegnek legmegfelelőbb formát, annál inkább szabadul föl kötöttségei alól, annál szabadabbá válik formanyelve — a lényegtelenhez. A formák célhoz kötöttek, viszont magukban rejtik egész későbbi fejlődésük művészi lehetőségeit. Mennél teljesebb módon oldódik föl a tartalom a formában s mennél jobban eltölti a tartalom a formát — tehát sem fönnmaradó, ki nem fejezett tartalom, sem tartalmatlan forma nem keletkezik —, annál tökéletesebb a mű egysége. A tartalom és mű egységében, az anyag és szellem szintézisében a mű olyan alakot öltött, amely szükségszerűen és következőleg valamilyen eszmét fejez ki, amellyel az ember céltudatos törekvése megoldást talál. A film lényegének felismerésével, szimbolikájának kihangsúlyozásával, új formák alakításával, új világképek élénkbe tárásával, ember- és társadalomkritikájával néhány kiváló filmművész valóban remeket alkotott. S amikor már-már elérte abszolút művészi rangját, akkor hirtelen lezáródott, hőskora a hangosfilm betörésével. Formanyelvének teljes kialakulása előtt jutott a gyártási érdekek akaratából és hibájából olyan díszítő elemekhez, amelyek számára lényegtelenek voltak. Az ősi művészeteknél a történelmi bázist eltemette az idő, kialakulásuk felderítésétől a nagy tömegek jórészt el vannak zárva. De a szellemi jelenségeket megelőző, előidéző és azokat lehetővé tevő hatóerőket szemléltető módon van lehetősége a tömegeknek is a filmnél, figyelemmel kísérni, mert előttük játszódott le egész drámája, mint vált szükségletté kialakulása, mint tette a technika lehetővé, hogyan lépett föl, mint hatott az anyag formaképző ereje, mint alakult ki formanyelve, miért volt kitéve változásoknak, mennyiben érte el célját, melyek az okai idő előtti hanyatlásának. Láthatjuk, hogy a vitális célok elvesztésével az eredeti formanyelv is helytelen irányban alakult. A filmet, amely eredendően a nagy tömegek művészeteként született, a polgári színház dekadens formafogalmai megfertőzték. S míg a színpad közönsége szubjektív magatartásának megfelelően, minden előadáson megújulón, együtt formál a színésszel a drámán, a film közönsége egy megmásíthatatlanul lezárt, objektív képsorozatot kap. A filmnél tehát már keletkezésében kell, hogy a tömegeknek irányító szerepük legyen. De annak a második generációnak, amely már készen kapta a fotografált színház élményét, nincs tehetsége, érdeklődése a művészi fejlődés iránt, mint ahogy az elsőnél szükség- és élményszerűen, hatékony módon volt. Nincs és nem is lehet. A kor nem alkalmas erre. A Rendbe szervezett társadalomban nincs helye kísérletezésnek, kockázatnak — sem a politikai, sem a gazdasági szervezet nem tűrheti meg. A közönség azt mondja: bemegyek a sötét moziba és két órára mindent elfelejtek. A többit aztán elvégzik a filmek, amelyeknek gondjuk van arra is, hogy ne csak felejtsen a néző, de emlékezzék is. S a közönség örömmel nyugszik belé, hogy nincs kitéve önálló állásfoglalásnak, kritikai kétségeknek egy olyan kifejezési eszközzel szemben, amelynek lehetőségeit nem is ismeri. Elfogadja az irányított művészet célzatos, élettelen, könnyen érthető, mesterségesen szerkesztett fogalmait az anyag tartalmi lényegéből fakadó eszmei cél helyett. A célzatosság egyszeri használatra gyártott, erőszakolt, egyoldalú megoldását a szabad szimbólumokkal dolgozó, általános emberi szempontokból átélt, organikus megoldás helyett. Alakok és események szerkesztésével, direkt úton, sémákkal operáló, közvetlen és egyszer való ábrázolást a művészi alkotás indirekt módon, analógiák segítségével, örökérvényességgel ható ábrázolása helyett. Az eszmeutánzó fogalom átlátszó szándékosságát az anyag és szellem szintézisében szimbolikusan megnyilatkozó eszme helyett. Összegezve az elmondottakat: nem fejlődhetik tehát a filmművészet, mert fejlődési folyamatának — a fotografált színház állapotában — olyan periódusába érkezett, amelylyel a film igazi hivatásának, művészi eszközeinek, eredeti és valódi formanyelvének félreértésével, vagy megtagadásával jutott s a mai korszaknak sem anyagi, sem szellemi feltételei nem alkalmasak, de nem is teszik lehetővé, hogy visszaforduljon és további kísérletezések segítségével a helyes úton jusson tovább. Szalai Imre Olvasd a Népszavát és szerezz új előfizetőket