Népszava, 1942. május (70. évfolyam, 98–121. sz.)

1942-05-03 / 99. szám

16. oldal ha családtagjait túlzott munkára fogja. Összefoglalóan: A mezőgazdasági nagyüzem állandó bérmunkásai és az itt időszakonként foglalkoztatott kisparasztok együttesen adják a falusi proletariátust. Ezeknek száma minden országban jelentős, de az agrárországokban igen nagy. Sorsuk éppen úgy az adott termelői viszonyoktól függ, mint az ipari dolgozóké. Végeredményben a fejlődés mind a mezőgazdaságban, mind pedig az ipar­ban a nagyüzemek történelmi létjogosultságát mutatja. Ez a kér­dés, ami az ipari dolgozókat illeti nem okoz külön problémákat. Más a helyzet a mezőgazdaságban. Az a kérdés: lemondjon-e a kisparaszt, a mezőgazdasági bérmunkás a bir­tokszerzésről, a földbirtokreformra vonatkozó követeléseiről? Erre már itt ezt válaszolhatjuk. Ahogy a bér­munkás nem mondhat le napi ér­dekvédelméről, ugyanúgy nem mondhat le a mezőgazdasági mun­kásság sem a földreformról. Mit kell tenni? Röviden, egyszerűen: A gépeket, az összes termelőeszközöket • ki kell venni az egtyéni önzés szolgálatából. A profitra való termelés helyébe a szükségletre való termelést kell ál­lítani. Meg kell szüntetni a társa­dalmi termelés és az egyéni bir­tokbavétel közötti ellentmondást A háború utá­ni gazdasági rendnek ezeket a feladatokat kell megolda­nia. De vájjon elérhető-e ez a cél? Súlyos történelmi tévedés lenne azt hinni, hogy a gazdasági és tár­sadalmi élet alakulása mechaniku­san is végbemehet. A munkásmoz­galom fejlődése és a szakszerveze­tek szakadatlan harca azt bizo­nyítja, hogy az átalakulás útjának vannak történelmi állomásai és történelmileg meghatározott kon­krét feladatai. Ezek a feladatok minden országban mások. A magyar munkásság idejekorán fölismerte történelmi feladatait s ezeket szakmai szervezetein, vala­mint politikai pártján keresztül ki is fejezte. Eelyre határozottabban és egyre világosabban látja a ma­gyar munkás, hogy országának gazdasági és politikai független­sége az az alap, amelyre fölépítheti a demokratikus Magyarországot, mint a további fejlődés előfeltéte­lét. Magyarország viszonylagos füg­getlensége akkor kezdődött, ami­kor a magyar munkás rátermett­ségre és szakmai tudása (amelynek kialakításában a szakszervezetek­nek döntő szerepük volt) megte­remtette az ipar magas színvona­lát. A nemzeti ipar megerősítése a kettős kizsákmányolás, a félgyar­mati sors megszüntetésének leg­hatásosabb eszköze. Elsőrendű mun­kásérdek tehát az ország gazdasági és politikai függetlenségének men­nél teljesebb értékű biztosítása. Az a munkáscél, hogy a termelő­eszközöket megszabadítsák a rájuk tapadó ellentmondásoktól, az adott körülmények között demokratikus átalakulás nélkül elképzelhetetlen. Bármi következzék is a közeljövő­ben, a szervezett munkásság nem végez hiábavaló munkát, ha ebben az irányben tevékenykedik Sőt, ha az itt elérhető lehetőségek meg­valósulásáról lemond — lemond egyben törekvései érvényesítésé­ről is. Nem reakciós tehát a parasztság mozgalma, ha önálló kisegziszten­ciák megteremtését tűzi ki közvet­len célul maga elé. A dolgozók sza­bad társulásának, a termelőeszkö­zök észszerűen irányított összefogá­sához ez a helyes út. A fölismerés helyes, a cél előt­tünk áll, a lehetőségek adottak — de a valóság talaján kell járni. Ha a gazdasági és politikai független­ség, mint a továbbhaladás előfelté­tele, csak szövetségesekkel érhető el, akkor szövetségeseket kell ke­­­resni. Jóhiszeműen föltételezni kell hogy az ország népének boldo­gulásait mások is akarhatják. Má­sok is leh­etnek olyanok, akik föl­ismerték, hogy a munkásmozgalom nem az ország pusztulását, hanem az ország fölemelését akarja, hogy ezért harcol minden rendelkezésre álló eszközzel. A munkásság nem uta­sít­ja el tehát magától a haladó polgárság segítségét, de nem fut NÉPSZAVA ,1542 május 3. vasárnap senki után. Mindazok, akik egy magasabbrendű létforma szüksé­gességét belátták s ezt akár élet­ösztönből, akár gazdasági szüksé­gességből követelik is — együtt dolgozhatnak a munkássággal. A szocialista munkásság tudja, hogy az új termelési rendről alkotott eszményképe egy ország­ban nem valósítható meg. A nem­zetek közötti szabad társulás, a földrészek közötti munkamegosztás, a nyersanyagok igazságos elosz­tása, a társadalmi összméretben érvényesített termelésirányítás csakis úgy képzelhető el, ha a nem­zetek és a nemzeteket alkotó népek szabadok, ha ezek a maguk terüle­tén külön-külön megvívják harcu­kat a társadalom bénító erőivel s ha ezek végül kényszer nélkül, a fölismert és észszerűen elrendezett szükségesség alapján teszik zavar­talanná a társadalmi termelést. A magyar munkásság szabadság eszménye így válik a magyar nép gazdasági boldogulásának gyakor­lati fegyverévé s ezen az úton építi ki a végső cél megvalósítása felé vezető járható utat... * Emlékezni és felejteni Sokat írnak, beszélnek mostaná­ban a magyar film akut válságáról, nevezetesen arról, hogy a magyar film nem fejlődik. Ne áltassuk ma­gunkat, nem is fejlődhetik. Félreértés ne essék: nem fejlődik a francia sem, az amerikai sem. A német sem. Mit is értenénk általában a film fejlődése alatt? Témáját? Fotogra­fálását? Rendezői és színészi mun­káját? Mindennek szokványos tár­gyalása csak messzebbre visz a kér­dés tisztázásától. A film fejlődésének, helyesebben hanyatlásának mai periódusában művészi kibontakozásának általános feltételei hiányoznak. A film ma, minden komoly kriti­kusának egyöntetű megállapítása szerint, nem más, mint — néhány, inkább csökevényes, mint céltudatos kísérlettől eltekintve — fotografált színház. * Az ezeréves színházi kultúra olyan mély gyökereket eresztett a társa­dalom talajába, hogy hozzáértő ve­zetők termelődtek ki, akik forradal­mian alkotó és alakító tehetség nél­kül is jó színházat tudnak csinálni. A színpadművészetnek bőséges iro­dalma van, elfogadott tételek alap­ján elmélkednek róla esztétikusok és ítélnek kritikusok, beidegzett törvényszerűségek szerint fogadja a közönség. A színháznak hitele van. Még akkor is, ha a mai színpad vissza is él a közönség előlegezett hitelével, ha könnyelműen elher­dálja is tőkéjét. Mélyen beágyazva a kultúrtalajba, és tovább az embe­riség egyéb megmaradt kultúrkin­cseivel együtt a valódi értékek és mértékek tradícióival. Más a helyzet a filmnél. Nincs olyan hosszú sorozata a klasszikus filmremekeknek, amely­ből művészete törvényeit kétségte­lenül és maradéktalanul le lehetne vezetni. Jól-rosszul megállapított, ideiglenes jellegű és nem örök ér­vényű receptek szerint dolgoznak tehetséges, vagy kevésbé tehetséges rendezők. Az emberiség e legfiata­labb és legnépszerűbb kifejezési módjának problematikája még alig föltárt. Ábrázolási lehetőségeinek feltételei és határai még szakembe­rek számára is ismeretlenek, vagy lezáratlan vita tárgyai. Forma­nyelve kialakulatlan, „szókincse" primitív, technikája fejletlen. Nem tapadnak hozzá beidegzett emlék­képek, nem rezegnek láttukra meg­járt idegutak. A nyelvet tudva érezni kell, nemcsak az alkotónak, hanem közönségének is, különben elvész a művész eszközeinek hatása. Ma már két generációból áll a film közönsége. Az első még szüle­tésénél jelen volt, amikor még csak bizonyos technikai éhséget elégített ki. Később meghatottan észlelte ez a közönség, mint nőnek a film igé­nyei, létkérdéseivel együtt. Külön­böző fejlődési szakaszokon át, ame­lyekben föl-fölbukkant a színház igézete, végre is minden valóban tehetséges, művészi intuícióval ren­delkező filmembernek ösztönösen, vagy tudatosan arra irányult az igyekezete, hogy a filmnek a szín­házzal szemben mutatkozó látszóla­gos és relatív fogyatékosságából erényt csináljon, vagyis kihangsú­lyozza a film sajátos eszközeinek ér­vényesítését, abból stílust csinál­jon, formanyelvet alkosson. A művészetek épúgy, mint a tech­nikai találmányok, a társadalom belsejében végbemenő változásokkal járó szükségleteknek eredményei. E két vonal metszési pontjában terem­tődött a film, egy technikai talál­mány művészi kiteljesedése, egy el­művészietlenedő, technikai korszak művészete, amely ismeri korát anyagát és a bukásból erényt csinál. A film hivatása az egyoldalúan is­mert és az érzékletekbe gyökerese­dett, de változó világképet új olda­lairól mutatni be, az eddig nem is­mert tárgyi részeit ismertetni, a homályban maradtat megvilágítani. A dolgok közötti összefüggéseket megkeresni, egymáshoz és az ember­hez való viszonyukat, a köztük levő kapcsolatokat és feszültségeket föl­tárni. Új szemléletet képes adni, nemcsak az ismert meglévőt ábrá­zolni, hanem alkotó módon, szimbo­likusan formálni. Az élő szemlélet­nek szimbolikus módon formába foglalása, ez a film művészi irányí­tójának feladata. De ehhez minde­nekelőtt művészete anyagát kell is­mernie és tudatosítania. A forma az anyag tartalmának kifejezője. A tökéletes, ideális forma az anyag funkciójának megfelelőn alakul ki, törvényeinek és feltételei­nek változása szerint. A formák át­alakulása és fejlődése a mindenkori új életkörülményeinek megfelelő szükségleteket kell a művésznek is­mernie, hogy teljesedésük új eszkö­zeit és az eszközöknek legmegfele­lőbb formákat megalkossa. Mennél teljesebben találta meg a lényegnek legmegfelelőbb formát, annál in­kább szabadul föl kötöttségei alól, annál szabadabbá válik forma­nyelve — a lényegtelenhez. A for­mák célhoz kötöttek, viszont ma­gukban rejtik egész későbbi fejlő­désük művészi lehetőségeit. Mennél teljesebb módon oldódik föl a tarta­lom a formában s mennél jobban eltölti a tartalom a formát — tehát sem fönnmaradó, ki nem fejezett tartalom, sem tartalmatlan forma nem keletkezik —, annál tökélete­sebb a mű egysége. A tartalom és mű egységében, az anyag és szel­lem szintézisében a mű olyan alakot öltött, amely szükségszerűen és kö­vetkezőleg valamilyen eszmét fejez ki, amellyel az ember céltudatos tö­rekvése megoldást talál. A film lényegének felismerésével, szimbolikájának kihangsúlyozásá­val, új formák alakításával, új világképek élénkbe tárásával, em­ber- és társadalomkritikájával né­hány kiváló filmművész valóban re­meket alkotott. S amikor már-már elérte abszolút művészi rangját, ak­kor hirtelen lezáródott, hőskora a hangosfilm betörésével. Formanyel­vének teljes kialakulása előtt jutott a gyártási érdekek akaratából és hibájából olyan díszítő elemekhez, amelyek számára lényegtelenek vol­tak. Az ősi művészeteknél a történelmi bázist eltemette az idő, kialakulá­suk felderítésétől a nagy tömegek jórészt el vannak zárva. De a szel­lemi jelenségeket megelőző, elő­idéző és azokat lehetővé tevő ható­erőket szemléltető módon van lehe­tősége a tömegeknek is a filmnél, figyelemmel kísérni, mert előttük játszódott le egész drámája, mint­ vált szükségletté kialakulása, mint tette a technika lehetővé, hogyan lépett föl, mint hatott az anyag formaképző ereje, mint alakult ki formanyelve, miért volt kitéve vál­tozásoknak, mennyiben érte el cél­ját, melyek az okai idő előtti hanyat­lásának. Láthatjuk, hogy a vitális célok elvesztésével az eredeti forma­nyelv is helytelen irányban alakult. A filmet, amely eredendően a nagy tömegek művészeteként szüle­tett, a polgári színház dekadens formafogalmai megfertőzték. S míg a színpad közönsége szubjektív magatartásának megfelelően, min­den előadáson megújulón, együtt formál a színésszel a drámán, a­ film közönsége egy megmásíthatatlanul lezárt, objektív képsorozatot kap. A filmnél tehát már keletkezésében kell, hogy a tömegeknek irányító szere­pük legyen. De annak a második generációnak, amely már készen kapta a fotografált színház élmé­nyét, nincs tehetsége, érdeklődése a művészi fejlődés iránt, mint ahogy az elsőnél szükség- és élménysze­rűen, hatékony módon volt. Nincs és nem is lehet. A kor nem alkalmas erre. A Rend­be szervezett társadalom­ban nincs helye kísérletezésnek, kockázatnak — sem a politikai, sem a gazdasági szervezet nem tűrheti meg. A közönség azt mondja: be­megyek a sötét moziba és két órára mindent elfelejtek. A többit aztán elvégzik a filmek, amelyeknek gond­juk van arra is, hogy ne csak felejt­sen a néző, de emlékezzék is. S a közönség­ örömmel nyugszik belé, hogy nincs kitéve önálló állásfog­lalásnak, kritikai kétségeknek egy olyan kifejezési eszközzel szemben, amelynek lehetőségeit nem is is­meri. Elfogadja az irányított művé­szet célzatos, élettelen, könnyen ért­hető, mesterségesen szerkesztett fo­galmait az anyag tartalmi lényegé­ből fakadó eszmei cél helyett. A célzatosság egyszeri használatra gyártott, erőszakolt, egyoldalú meg­oldását a szabad szimbólumokkal dolgozó, általános emberi szempon­tokból átélt, organikus megoldás he­lyett. Alakok és események szer­kesztésével, direkt úton, sémákkal operáló, közvetlen és egyszer való ábrázolást a művészi alkotás indi­rekt módon, analógiák segítségével, örökérvényességgel ható ábrázolása helyett. Az eszmeutánzó fogalom át­látszó szándékosságát az anyag és szellem szintézisében szimbolikusan megnyilatkozó eszme helyett. Összegezve az elmondottakat: nem fejlődhetik tehát a filmművészet, mert fejlődési folyamatának — a fotografált színház állapotában — olyan periódusába érkezett, amely­lyel a film igazi hivatásának, mű­vészi eszközeinek, eredeti és valódi formanyelvének félreértésével, vagy megtagadásával jutott s a mai kor­szaknak sem anyagi, sem szellemi feltételei nem alkalmasak, de nem is teszik lehetővé, hogy visszafor­duljon és további kísérletezések se­gítségével a helyes úton jusson tovább. Szalai Imre Olvasd a Népszavát és szerezz új előfizetőket

Next