Népszava, 1942. július (70. évfolyam, 145–171. sz.)

1942-07-09 / 152. szám

1942 július 9. csütörtök NÉPSZAVA , I. színházi világ munkásai A páholynyitogatóné * A páholyülést már a magyar­­színészet kezdetén ismerték, így tehát természetes, hogy annak ke­zelőjére is szükség volt. Akkoriban, 1790-ben, még nem ismerték azonban­­a „páholy" szót, tehát franciásan­­úgy mondták, hogy „Józsi", majd később Kisfaludy Károly megfor­málta a magyaros szót és megszü­letett — a páholy, — némely vidéki színlapon: „páhol". Kezelésére sokszor megkopott­állangú énekesnők is jelentkeztek, mert aránylag nem jár vele sok fáradság és mert kizárólag jobb­­helyzetben lévő publikum jár pá­holyba, mindig van rá eshetőség, ahogy a kiszolgálást bőkezűen hono­rálják. Egyhangú és állandóan ugyanaz a teendője a páholynyito­gatónak: tisztán és rendben tartja Solscheid birodalmát, mindig udvarias és szolgálatrakész a látogatóival szemben, előzékeny és figyelmes, pontosan megmondja, mikor van a­­primadonna „nagy jelenete", a ko­mikus jóízű „kiszólása", megfelel arra is, hogy a sláger­szám körü­l­­belül hány órakor következik, vé­gü­l az előadás pontom végét is be­lmondja. Az ilyesmi már a mester­ségével jár, úgyannyira, hogy neki is van kritikai érzéke, benne is ki­fejlődött a képesség összehasonlí­tani a kedvelt és kevésbé kedvelt darabok közötti különbséget. A tra­sty „praxis" eredménye ez...­­ Nos, igen, a p­áholynyitogatás kö­rüli tevékenység is bizonyos praxist igényel... furcsán hangzik ez ta­lán, de hogy valóban i­gy is van, arra vonatkozóan legyen szabad egy százévesnél régibb keletű szín­házi dokumentumot ideiktatnom, amely mindennél ékesebben beszél: „folyó évi október hó 6-án tartott Nemzeti Színházi igazgatósági ülé­sünkben fölvétetett J. Bicskeyné,­­szül. Gorove Veronka táblabíróné asszonyságnak abbeli folyamod­ványa, hogy Nemzeti Színházunk­ban a baloldali páholynyitói díszes állomást az ő ügyességére bíznák, mint ki ebbeli teste madárkönnyű­ségével és rendkívüli soványságá­nál fogva is ajánlatos gyakorlott­sággal bír. Fiz­etése és konvenciója leend havonkint 20 forint váltó­cédulára, ezenfelül egy szék, szal­mából font, a földszinti és egy he­vederszék az első emeleti páholyok folyosóján, két pár cipő posztószél­ből, — minden másodnapon fél­tányér lencse, — újév alkalmakor a bérlők nagylelkű ajándékát szabad lesz elfogadnia és alázatosan meg­köszönnie. Esténként 6 órától 11-ig talpon álland, vagy tetszése szerint a széken is ülhet, de télen át fáznia nem szabad!"... íme, 1846-ban így formulázták meg a páholynyitogatónő munka­körét. Azóta nagyot változott a vi­lág, és a színház birodalmában is sok újítás adott it életerőt, — csak a páholynyitogató kenyere maradt a régi. A színház vlegénye" Régi színlapokat böngészgetve, í­gy látjuk, hogy hajdanában még ismeretlen fogalom volt az „altiszt" kifejezés a színház­ szolgára, te­h­át amúgy jó magyarosan csak úgy­­hívták — akármi isem lett légyen elő­zőleg —, hogy a „színház legénye". "Vidéken ő a mindenes. Elsősorban az igazgató utasításait intézi el, azután pedig a társulat tagjai kí­vánságát teljesíti. Közben segédke­zik kellékek és bútorok beszerzési munkája körül, ő is viszi széjjel a színlapokat. Jót-fut_ egész nap, az­tán ha már befejezte munkáját, mint aki jól­­ végezte dolgát, fel­megy a színházhoz, valamelyik­­csendes zugba leheveredik és átadja­­m­agá­t az édes semmittevésnek: el­alszik — és álmodik édesdeden... Ha aztán felébred, a valóságos élet sok mindenből kiábrándítja, mert Csak most, az esti órákban kezdő­idi­k á­m a kemény munka. Be kell rendeznie a színpadot, húzni kell a skortinát, kézbe kell adni a kelléke­ket a szereplőknek és Isten tudja, a mi minden szakad még a nya­kába ... Aztán ha eltávozik a társaság, neki is le kell bontania a színpadot, segít a becsomagolás ezerféle mun­kájában, felvigyáz a színészek poggyászaira, majd pedig az új ál­lomáson újra ezer munkája akad: felépíti a színpadot, a poggyászokat kibontogatja, minden kelléket, fel­szerelést megfelelő helyére rak stb. A vidéki romantikus vándorélet a színházi altisztet is átformálja, önállóbb lesz gondolkozásban és cs­­elekvésben egyaránt. Elősegíti őt ebben a sokféle tapasztalat, új és új emberekkel való érintkezé­s. Most már unja a sok utazást, unja a vidéki élet egy­formaságát és mint a legtöbb színész, helyet cse­rél. — felmegy Pestre, szerencsét próbálni, így tett valamikor az öreg Vajek János is. Nincs a fővá­rosban színházi benfentes, aki ne ismerte volna. Hadd mondjunk el róla egy pár érdemes szót. Vajek János Nagytapolcsányban született, ha élne, ma 68 éves lenne. Apja kötelesmesterségre tanította. Csakhogy a János fiú nembzen állt a kötélnek, megszökött a vándor­színészek után. Elment Veszprémi Jenő színtársulatához mindenesnek,­­­majd Bokody Antalhoz került hasonló minőségben, aztán a meg­nyíló Vígszínház műszaki személy­zete között találjuk, ahol már avan­asált, miután itt bútorkezelő volt. Hűséges, megbízható és jóravaló­­munkaerő lévén, megbecsülték. Nyugdíjaztatásáig itt működött Azután a Belvárosi Színház tótum­faktuma lett. Takarékos ember volt az öreg Vajek, ennek híre fu­tott és ugyancsak sűrűn megpum­nálták a színészek — jókora kamat fejében... De nemcsak bankár volt ő, hanem jós is! Színházi jós: Nagy­szerű érzéke volt annak a megálla­pításában, hogy valamely új da­rabnak milyen lesz a sikere. Ilyen­kor mindig fogadott a szerzővel, vagy a primadonnával. Előre meg­mondta, hogy ez vagy amaz a da­rab megbukik, esetleg­­ százszor is meg ii. Ita véletlenül beütött a kedvező jóslat, akkor az öreg Vajek boldog volt, mert a jóslatért a primadonna vagy a főszínész­, busásan honorálta... így „gazdago­dott" meg az öreg altiszt, ilyenfor­mán lett népszerű Vajek János. A színházi altiszt sokoldalúlag elfoglalt. Már jókor reggel bent van a színházi irodában, rendbe­hozza az igazgatósági szobákat, szétosztja a postát és ha elég figyel­mes, még ő figyelmezteti az iroda­vezetőt, hogy mikor milyen ügyet kell elintézni. Szó sincs róla, a tit­kár is tudja ezt, de mégis jó, ha van valaki a háta mögött, aki erre figyelmezteti. Viszont az is igaz, hogy ezért a pontosságért­ az elis­merés szavait a titkár könyveli el — ám­­jóakaratúlag mégis az érdem egy bizonyos hányada — az altiszté! A Vígszínház egykori Czeglédy Sándor nevű altisztjének jó írása volt és ezért az a megbízatása is volt, hogy ő írta ki naponta a szín­ház úgynevezett „próbatáblájára" a másnapi próbát. Roppant büszke lehetett erre a hivatalára a jó öreg, — hosty is ne, hiszen a színészek aszerint igazodtak, amikép azt az altiszt — előírta!... fjSpluu„tr.v P„T-SZ0r az történt, hogy a­ krétaírást valaki huncutságból le­törölte. •• a próba pedig — elma­radt... Ettől fogva a jelentést pa­nírra írják és kis üvegszekrénykébe helyezik el. (Most már onnan lesik a másnapi próba lezajlásának pro­gramját.) Az altiszt igazi munkája este zajlik le. Ilyenkor ott tartózkodik az igazgatósági folyosón, ott fo­gadja a bejelentésre váró feleket. Ezektől előbb elkéri a névjegyet, illetve blokkot ad át, melyre a láto­gató felírja nevét, jövetele célját. Mindez udvarias formában törté­nik, mert az altiszt is kitanult dip­lomata, jól tudja, hogy szép szóval és figyelmes, udvarias magatartás­sal többre megy, mintha rideg eti­ kett alapján kezelné a várakozókat. És ebben a feltevésükben legtöbb esetben nem is csalatkoznak, mert bizony vajmi gyakran megtörténik, hogy ha valaki kedvezően intézheti el az ügyét az igazgatósággal, akkor az illető az altiszttől nem vonja meg a kijáró­­ borravalót... Amikor Petőfi szolgálatot tett a Nemzeti Színház színészeinek Régi igazság, hogy a színháznak varázsereje van, de hogy ez miből áll, azt ne­héz megmagyarázni. Min­den rajongó rabja lesz ennek a bű­vös érzésnek, innen van az, hogy némelyik ember vagy távolabb szemléli a dolgok­ lefolyását és meg­elégszik, ha a publikum vesz részt egy színielőadás élvezetében, vagy pedig közelebbi kapcsolatba akar jutni a forró deszkák világával és odavágyik a színpad közvetlen kö­zelségébe , akár szolgai viszony­ban is... így tett hajdanában Petőfi is, a lírai költészet fejedelmi nagy­sága. Még csak 15 éves múlt és meg akart ismerkedni a színpad romantikus világjával és hogy ezt megtehesse, beállt mindenesnek — és amint híres „Úti rajz"-ában olvas­suk —, a színészek apró szolgála­tokra használták fel, elkü­ldözget­ték ide-oda, sört és tormáskolbászt hordott, az asszonyságokat pedig előadás útján lámpással haza­kísérte ... Hét hónapig tett ilyen és hasonló szolgálatokat a­ Nemzeti Színházban! Azóta bámulatosan sokan járták már meg ezt a furcsa, rögös utat, rajongók, lelkesek, áldozatrakész emberek, akik szerelmesek a szín­pad lenyűgöző világába és min­denre készek- csakhogy ott sütké­rezhessenek Thália istenasszony ol­tára körül. A teljesség kedvéért még meg­emlékezünk arról, hogy a Nemzeti Színházban a háziszolgát röviden: ,,házi"-nak hívják. Nincs egyéb dolga, minthogy a próbákon és elő­adásokon a bútorokat és kellékeket a raktárakból felhozza a színpadra és azokat kijelölt helyére rakja. Egyebekben akkor tesz végtelenül fontos szolgálatot, ha valamely szí­nészt keresi az iü­ryelő, de ha vélet­lenül nincs az illető a közelben, akkor a „bázit" szalaszt­ják utána, az ő dolga előkeríteni a késedel­mező színészt. (Mert hogy késedel­mezni is szokott a színész, ez nem ú­jkeletű jelenség a kulisszák vilá­gában, még ha történetesen a Nem­zeti Színházról is van szó ... Ezek­ről a „házi" bővebb felvilágosítás­sal szolgálhat régi időktől kezdő­dően.) 7. oldal FE­­ÚJÍTÁS! D­É­C­S­I Tamásy-film A PONYVA Tizenötéves. Tízfilléres regényt olvasott, ha traga­csot tolt, ha vizet húzott a kútból , elragadtatással beszélt a különböző „regényes" fogásokról, „kalandos uta­zásokról". Fantáziáját izgatta a repülő­gép, az autó, a gyorsvonat, a motor­kerékpár. Mert egy-egy sikerült „terv" után egyik vagy másik regényhős min­dig a legmegfelelőbb eszközzel állt to­vább ... És az, aminek be kellett következnie, rövidesen be is következett. A szülők nap-nap után összekaptak, mert egyik-másik szükséges tárgy el­tünedezett. Egy alkalommal a szom­szédban lakó vidéki diák állított be hozzájuk, félrehívta a családapát és halkan így szólt: — Ne haragudjék, hogy kérem, de a kedves fia bent járt a lakásomon és 25 pengőt kivett a kabátom zsebéből. Az apa, hogy kerülje a botrányt, visszafizette az eltűnt pénzt és kérte a károsultat, hogy vegye meg nem tör­téntnek a dolgot, hiszen a fia még gyer­mek! * Búcsú volt a szomszéd faluban és az egész család odaindult. Még a nagy­apja is elment, ő pedig valamire hivat­kozva visszamaradt azzal, hogy utánuk megy... S most valóban „regényes" fogást csinált. A nagyapja 65 év körüli iparos. Hosszú munkáséletében öreg napjaira körülbelül 700 pengőt kuporgatott össze s erről a fiú is tudott. Tehát: beugrott a kapu tetején — ami nem is volt feltűnő, hiszen a családhoz tartozott — és ötszázvalahány pengőt „magához vett". Vitt még ruhane­műt, párnapi eleséget, egy külföldi diáktól pedig, aki a községükben végzi közép­fokú gazdasági tanulmányait, elvitte az igazolványát és más iratát... Aztán eltűnt. Háromheti körözés után találták meg Balatonfüreden. Hazahozták. Amint utólag kiderült, mint tolvajt tartóztat­ták le. A szülők sírnak, a nagyapja őrjöng, nem is a pénzét sajnálja, hanem az unokáját. — Én minden „regényt" a tűzbe dob­nék! — mondja a csendőröknek, amikor helyszíni szemlére mentek a fiúval. A csendőrök kérdezősködnek és a fiú gyorsan, szinte büszkén válaszol: — Igen, itt mentem be, ott volt a pénz... Amikor a szülei kérdezték, miért tette, konokul hallgatott. — No — mondja az egyik csendőr —, most már búcsúzz el, mert soha nem látod szüleidet meg a nagyapádat... Furcsán viselkedett a fiú. A szüleinek egy szót sem szólt, a nagyapját meg­csókolta és ment... * Az anyja most egész éjszakákon át sírdogál, az apja öngyilkos akar lenni, nagyapja őrjöng... Cserkényi Pál Magyar-szlovák magánjogi egyez­ménytervezet. A „M. T. I." jelenti: A magyar királyság és a szlovák köztársasság között kötendő magán­jogi egyezmény előkészülete céljá­ból a magyar és a szlovák kor­mány képviselői között Pozsony­ban 1942 júniu­s 25-től július 6-ig szóbeli tárgyalások folytak. A tár­gyalások eredményeként létrejött egyezménytervezetet a magyar ré­sz­ről Lupkovics György kúriai bíró, a magyar kormánybizottság el­nöke, szlovák részről pedig Julius Polniczky igazságügyminiszteri ta­nácsos, a szlovák kormánybizott­ság elnöke kézjeggyel látta el. Olvasd a Népszavát és szerezz új előfizetőket

Next