Népszava, 1942. december (70. évfolyam, 272–295. sz.)

1942-12-25 / 292. szám

A HOLNAP MAGYARORSZÁGA FELÉ ÚJ NÉP, ÚJ ORSZÁG Irta : Szakasits Árpád Európa - tervek, világtervek ka­varognak a háború zűrzavara fölött. Valamivé lennie kell a világnak, hogy emberek élhesse­nek benne — embermódra. Az egyensúlybomlás után, amely mindent kimozdított sarkaiból, Vis egyensúlyi állapotba kíván­kozik ember és társadalom. Izga­tott érdeklődéssel figyelünk min­den neszre, amely az építésre való készülődés mozgásából ered és minden emberséges terv fel­gyújtja fantáziánkat. De... De a legszebb tervekről is ide­f­ordítjuk tekintetünket erre a f­öldre, amelyen élünk, dolgozunk és álmodunk. Mert ennek sorsa: a mi sorsunk is. És ha meglódul a képzelet, hogy a valóság anya­gából a tények birodalmában milyen új hazát lehetne építeni az emberiség számára, hogy abban békességben és boldogan élhessen, akkor hirtelen féket rakunk az elszabadult gondolatra és meg­állunk itt az Alföld peremén, ahová betekintenek az erdélyi h­egyek, a dunántúli tájak és a felvidéki tornyok... igen, itt, ezen a tájon van dolgunk nekünk, ezen a földön várnak ránk a holnap feladatai, mert „népek hazája, nagyvilág" is csak akkor épülhet­­széppé, ha minden nép a ma­ga földjén, tulajdon hazájában végzi el dolgát és teljesíti tör­ténelmi rendeltetését. * Magyar tervekről akarunk gon­dolkodni, szép és jó terveket akarunk készíteni, hogy szebb s jobb legyen a holnap Magyar­országa; tágabb és szellősebb, dúsabb és békességeseb­b hazája legyen az itt élő népeknek, hogy szabadságban élhessenek s orszá­guk független maradhasson. Sok álmodója volt ezer év óta a magyarnak. Szégyenkezni nincs okunk amiatt, hogy nem voltak itt elegen, akik szebb s jobb sor­sot álmodtak s kovácsoltak a ma­gyarságnak és az itt élő minden­fajta népeknek. Hősök és költők énekes népe voltunk s vagyunk és nem rossz fajta, hogy kibírtuk itt a történelmi szélviharok forgó­ján, népek országútján. Állam­alkotó és fenntartó erő, munkára, haladásra tehetség, szabadságra szomjúság nem apadt meg ebben a népben s miért lennénk hát kis­hitűek ebben a mostani viharban, bár igaz, hogy ilyet keveset látott e nép a mindig viharos ezer évben is. Pazarló lángok hamvába most­ sem akarunk temetkezni. Itt va­gyunk s kell, hogy itt marad­junk, mégpedig élőbben, mint valaha. S hogy csakugyan így le­gyen: ez dolga azoknak, akik századok viharát mindig itt élték át s ha romokba dőlt az ország, újra építették: munkásoknak, pa­rasztoknak s a szellem szabad embereinek, ezek közül is a leg­jobbaknak. Föld, munka, szellem! Miféle erő bírhatná le ezt a háromságot, ha egységbe kötődik? S van-e ve­szély, amelyet le ne bírhatna munkásoknak, parasztoknak s a szellem szabad embereinek értel­mes szövetkezése. És van-e terv, amelyet meg ne valósíthatna, ha csak nem áll ellentétben a józan ésszel s más népek igaz s józan terveivel. De akarhatunk-e ilyes­mit. Dehogyis! Éppen arra való szándékunkat teregetjük itt elő, hogy lássuk, mi az értelmes s e földre való, e népnek természeté­hez illő terv, ami megvalósítható. Tettük ezt múlt karácsony óta is gyakran s hisszük, nem is hiába. S tenni akarjuk ezután is még szorgalmasabban, nehogy túl lép­jen rajtunk az idő. * Amikor kezdtük, azzal kezdtük, hogy minden tervnek földje, leve­gője a befelé szabad, kifelé füg­getlen Magyarország. S folytat­tuk azzal, hogy kimondottuk: minden erőt, minden értelmes­séget és minden jószándékot arra kell összpontosítanunk, hogy ké­születlenek ne legyünk semmi­féle esetre sem s hogy az átmenet útját simára tapossuk. Most pe­dig az a dolgunk, hogy világos fogalmakba kényszerítsü­k a ben­nünk és másokban is felburjánzó gondolatokat a magyar jövőről, a holnap Magyarországáról. Nincs bennünk semmi önteltség és nincs igényünk semmiféle sza­badalomra, hogy egyedül csak mi értjük s tudjuk a módját an­nak, hogyan lehetne ezt a mi országunkat átsegíteni a legnehe­zebbjén, hogy azután szabadság és föld, munka és szellem, jólét és béke megtegye a magáét, miután mindezt jó tervek alap­ján megteremtettük. Nem, szó sincs erről! Tudjuk, hogy egyedül sem a munkásság, sem a paraszt­ság, sem külön az értelmiség semmire sem mehet. Együtt sok­mindenre képesek lehetnek. Éppen ezért hívtuk a Népszava asztalá­hoz mindazokat, akiknek gyöke­res és elvitathatatlan közük van országunk e három teremtő réte­géhez: szóljanak a tárgyhoz, amelynél izgalmasabb, sorsdön­tőbb, szívünkhöz nőttebb alig is termett itt az utolsó száz eszten­dőben. Új népet s új országot kell te­remtenünk a réginek legjobb anyagából. Ez a mi feladatunk, ezt mérte ki számunkra a törté­nelem. Nagy és szép feladat s hiszünk annyira a magyarság erejében, hogy ne­­legyenek két­ségeink, meg is oldjuk sikerrel, hiszen nem volna érdemes élni, ha nem tudnánk hinni a magyar népben, a benne rejtőzködő hatal­mas képességekben, sajátságos alkotóerejében, szellemében, mely halálos szerelemmel tapad a sza­badsághoz. Semmi sem fontosabb, mint hogy ez a hit nagyra nőjön a nép legjobbjaiban, hogy mindig előttük lebegjen egy megújult Magyarország tündöklő képe és mindig világosan lássák, hogy mit kell tenniök, lássák az anya­got, amely kezükhöz áll s a ter­veket, amelyek legjobb tulajdon­ságaikból erednek s készen legye­nek munkára, küzdelemre, építeni a jót, legyőzni a rosszat. Új népet s i­j országot! Nem lehetetlen feladat ez, ha mégoly nehéznek látszik is. Mert nem igaz, hogy ne lehetne elég erőnk hozzá, csak össze kell gyűjtenünk a szétszóródott s parlagon he­verő erőket. Ez a legfontosabb feladat s ha ezt elvégezzük, neki­láthatunk másik dolgunknak, amelynek nyomán újjászülethetik szellemében a nép, hogy végre ké­szen állhasson országa megújítá­sára. Tudjuk, hogy ez túl egyszerűen hangzik s nem vagyunk vakok, hogy ne látnók a roppant nehéz­ségeket. Nem tündérvilágot kép­zelünk magunk elé, csak olyat, ami megteremthető a magunk erejével, a magunk képességeivel, a magunk értelmességével­. Való­ságokban gondolkodunk, az anyag és a szellem valóságában. Nem nyúl a kezünk idegen csillagok felé és nem káprázunk bele idegen fényekbe. Hisszük, hogy amink van, ha jól használjuk, elégséges ahhoz, hogy szebbé építsük a jö­vendőnket. . . A népről sokat és sokan szóla­nak napjainkban. Mutatja ez, hogy megnőtt a nép. Dolgunk, hogy a magyar történelem szín­padáról most már le ne szorít­hassák s most már ne csak nézője, hanem cselekvője is legyen önnön­sorsa nagy színjátékának. Ez csak úgy lehetséges, ha meg­újít­juk a népet. Ez pedig nem megy másként, mint világos szavakkal és tiszta fogalmakkal, amelyeket beléje kell ültetnünk, hogy virá­gozzék. A szellem embereinek nagy mozgósítására van szükség, hogy a gondolat találkozzék az erővel, hogy a kultúra eszménye és a szabadság eszméje tudatos fényként éljen és égjen a leg­kisebb parasztkunyhóban is. * Önérzet és igényesség kapjon lábra széles ez országban min­denütt. Az emberi önérzet s a jobb élet igénye. Csak így széle­sedhetik a nemzet fogalma, hogy magába fogadja a népet. Mert többé a nép nem lehet kalkulus csupán. A közmegegyezés szelleme kell, hogy feloldja a minden­fajta béklyókat, amelyek szelle­met és anyagot egyaránt holttá dermesztenek. Tekintsünk csak az ipari munkásságra, amely jobban mozoghatván, mennyivel több kultúrát s kenyeret szerzett magának, mint nehezebben mozgó testvérei a falun. Pedig, ki tagad­hatná, hogy az ipar dolgozóinak élete is mélyebben van, mint le­hetne. Felhozni amazokat is a mélységből, szép és hősi feladat és elháríthatatlan. Mert bennük van jó nagy, része annak az építőanyagnak, amely nélkül új ország nem teremthető. Elégszer mondottuk s ha most ismételjük, csak a gondolat foly­tonossága miatt van: a semmiből semmi sem lesz. Munka nélkül, a munka értelmes megszervezése, eredményességének fokozása nél­kül persze, hogy nem emelhetjük magasabbra sem az országot, sem a népet. De lehetetlen-e többet s jobbat termelni? Nem és nem! Meg kell tehát ragadni az időt, az anyagot s a gondolatot és ép tervet kell készíteni országunk földjének jobb kihasználására, nyersanyagkincseinek feltárására, a szükségletek megtermelésére s igazságos elosztására. A vak vé­letlent s az esetlegességet ki kell szorítanunk és máris rengeteg anyagot s erőt óvunk meg a pusz­tulástól ... * De nem akarunk itt nekimele­gedni a tervkészítésnek. Csak megpendítjük a gondolatokat, amelyek körül érdemes és kell is vitázni. Mondják el az arra hiva­tottak minél többen, milyennek képzelik, milyennek akarják a holnap Magyarországot, milyen lehet a valóságban, amely határt szab a képzelet színes játékainak. Milyen legyen a nép s milyen legyen itt e földön a népek együtt­élése, milyenné formálható a ma­gyar kultúra, a közélet, állam s közigazgatása, az önkormányzatok élete, az ipar s a mezőgazdaság, a védelem és a közlekedés... Gondolkodjunk és „tanakodjunk, beszéljünk és tanítsunk, készít­sünk terveket és indítsuk el a szel­lemet mozgásra s vigyük szét a hitet, hogy a magyar nép kiapad­hatatlan erőforrásaiból nyugod­tan meríthetünk a jövendő szá­mára. A holnap Magyarországa lebeg­jen a szemünk előtt: szabad nép, szabad ország, nagy és erős — szellemben és kenyérben... A­L A feketekávé mérge meghimbálta a szívemet és a szédületben minden tagomnak egy kis szíve lett. Bolondított a vérh­ullám­ s álmok jöttek vele százait, s mindegyikben azt álmodtam, hogy mögöttem a halál van. Nem féltem az álomképtől, elűztem a tenyeremmel és álmodtam a jövőről dobogó száz kis szívemmel. Faluk jöttem elém régi nyomorgatott testvérekkel s nagyszájú hajnalok hangján szólított a kedves reggel. Apám sírját az uraság díszispánjával öntöztük-Egy volt apámmal az ispán, nem volt már különbség köztük. S ha kidőlt a szegény béres, ingyenpap jött s búcsút mondott a a sirató pár­ családra ezer kéz fordított gondot. Szállt az ének, nem is tudtam az örömtől hova legyek , tudatlanul fájt a szívem — mi lesz, hogyha felébredek! Földbeástam a fejemet, hogy álmodjam meg az álmot, amit ez a bolond méreg mind a száz szívemmel ráfont De hab­ózott a telefon s kiabálták, hol a Mátyás? Ébredtem és éreztem, hogy szívemben a halál ás ... Mátyás Ferenc

Next