Népszava, 1943. október (71. évfolyam, 222–247. sz.)

1943-10-19 / 236. szám

1943 október 19. kedd NÉPSZAVA Szocialista tiszteletallás z volt Szabó Ervin emlékezete iránt is a mélyen meghatott s fölemelő emlékest, amelyet zárt körben rendezett mag pártunk Szabó Ervin halálának huszonötéves fordulóján a magyar munkásmozgalom valamennyi ma dolgozó és küzdő, vezető nemzedéke számára. A Népszava Szabó Ervin-sorozatát zárta le ez az ünneplő meghitt találkozás. Az ünnepség középpontjában Peyer Károly elvtársnak a szocialista gondolat töretlen vonalát megmutató, szeretettel és nagyrabecsüléssel méltató beszéde állott. A beszédet megelőző és követő műsorszámok, kiváló művészek és művészcsoportok szereplésével, valóban méltán tölthetnek el bennünket azzal a büszke tudattal, hogy alig van egyetlen más társadalmi réteg, amelynek szellem- és érzésvilága annyira nyitva lenne a legmagasabb művészi örömök számára, mint a magyar munkásosztály. Egyik kórusunk vezette be az ünnepséget Szalvics Piroska nagyvonalú rekviemjének átérzett előadásával. A rekviem komoran megható dallamát az ünneplő közönség állva hallgatta végig. A szerető emlékünkbe zárt szerző ünnepi kórusa és egy lüktetően friss, színes indulója hangzott még el tehetséges és mély benyomást keltő előadásban. Mesteri átéléséét adottan hallottuk ezután Csokonai Vitéz Mihálynak: „Az estve" című csodálatosan szép, e barokköltőnknek minden finomságával és hangulatgazdagságával éles, ritkán előadott, nagyerejű részleteikben gazdag költeményét, majd Petőfi és József Attila szellemét szólaltatta meg az előadóművész művészetének szinte ma egyedülálló árnyalatfinomságaival. Nem fájdalmunknak, de örömünknek és büszkeségünknek adunk ma kifejezést... Peyer Károly elvtárs ünnepi beszéde következett ezután. Akkor is október volt — kezdte szavait Peyer elvtárs —, az első világháború ötödik évének októbere. Fájdalmasan összeszorult szívvel mentünk Szabó Ervin koporsója mögött, mert nemcsak a nagy elme kihunytát gyászoltuk, hanem teljes súlyosságában átéreztük azt a veszteséget is, amely a magyar szociáldemokráciát elméleti és gyakorlati tekintetben érte. Peyer elvtárs itt rövid életrajzi vázlatban adott átfogó képet Szabó Ervin pályafutásáról, ennek sokoldalúságáról és tartalma mélységéről, ismertette kapcsolatait a szocialista munkásmozgalommal a gyakorlat, az elméleti munnka és a tanítás területein, majd így folytatta: Október van ma is, a második világháború ötödik évének októbere. De ma nem a koporsó mögött megyünk, hanem az élő, az örökké előttünk járó Szabó Ervint idézzük. Az ő szellemét hívta a zengő ének, az ő tehetségének hódolt a szárnyaló vers és a test ritmusa, az ő kivételes nagyságát jeleníti meg az ünnepi szó. Nem fájdalmunknak adtunk ma kifejezést, amikor huszonöt évvel halála után összejöttünk, hogy örömünket és büszkeségünket kifejeztük, örömünket, hogy ez a rendkívüli tehetség a magyar osztály tudatos munkásságnak szentelte egész életét, büszkeségünket, mert ma sokkal közelebb állunk hozzá, sokkal jobban értjük, sokkal mélyebben értékeljük, mint valaha. Tudományos kutatásai gyakorlati célokat szolgáltak: fáradhatatlanul kereste az igazságot, azt a legfőbb igazságot, amelynek segélyével megváltoztathatjuk az embert és a világot. Ez az igazság volt az egyetlen, amiben hitt — hitt benne, mert — kételkedett. Minden művét, minden megnyilatkozását, minden állásfoglalását ez a kettősség jellemezte: tudott hinni és tudott kételkedni. Hitt abban, hogy a munkásság felszabadulása csak a munkásosztály műve lehet. De kételkedett minden megállapításban, lett légyen az még oly általánosan elfogadott is, amely a tévedhetetlenség vélt jogával jelölte ki az odavezető utat. Nem volt dogmatikus, annyira nem, hogy ő, aki Marx és Engels válogatott műveit két testes kötetben adta ki magyar nyelven, még a marxizmust is csak bizonyos fenntartással fogadta el a magáénak. Amint ezt saját szavával mondja: „Mind erősebb meggyőződéssé érlelődött meg bennem, éppen Marx és Engels ismételt tanulmányozásában, hogy mi sincs annyira ellentétben a marxizmussal, a marxizmus módszerével és lényegével, mint bizonyos elméletekben, ugyancsak a marxizmus bármely elméleti tételében való vak hit, dogmatikus meggyőződés. Semmi sem állandó, minden változik, fejlődik; ez a hegeli gondolat, amely a marxizmusnak alapja, termékeny forrása lett, nem vesztheti hatályát éppen a marxizmussal szemben. A kételkedés nélkül nem várt volna reá az a nagy feladat, hogy az elmélet és gyakorlat nagy egységét megteremtse. Bár korai halála megakadályozta abban, hogy ezt a munkát egész terjedelmében, minden vonatkozásában befejezze, mégis úgy a szocializmusról írott tanulmánya, mint sok más írása, ebbe az irányba mutat. Aki pedig ilyen példátlanul nagy feladatot vállal magára, aki nem revízióra, nem olcsó alkalmazkodásra gondolt, de akinek nem is a holt betűkhöz való merev ragaszkodás jelentette az elvi hűséget, hanem a marxizmus nagy szellemi művét kívánta összeegyeztetni a társadalmi és gazdasági élet újabb jelenségeivel, a munkásmozgalom tényleges fejlődésével és a kultúra teljesítményeivel, az nem kerülhette el, hogy a bomló társadalom ellentmondó erőinek hatása alatt maga is ellentmondásokba ne kerüljön. Nemcsak a marxizmust fogadta el fenntartással, de a szindikalizmusból 19 csupán néhány mellékgondolatot ismert el, sőt más irányú elvi elgondolásoktól sem riadt vissza és éppen ezek a belső ellentmondásai vezettek arra az útra, amelyen a nagy egységet vélte megtalálni. Ellenségeink mindig újra ránk szeretnék bizonyítani, hogy mi egy szindikalista teoretikust vallunk a magunkénak és így a demokráciával s minden dolgozó osztályt átölelő népi politikával ellentétes elveket ismerünk el, vagy legalább is a munkásság felé ezeket dicsőítjük és példakép állítjuk. Csak a tudatlanság mondhatja Szabó Ervint színdikalistának, vagy pedig az a politikai elfogultság, amely nem akarja műveiben az eszmék nagy vonalát meglátni, hanem kiszakított részekkel, félmondatnyi idézetekkel, magánbeszélgetéseknek pillanatnyi hangulatával szeretné őt szembefordítani velünk. Mi nem tagadjuk, mert igazságon mindig csak a teljes igazságot értjük, hogy Szabó Ervin gondolkodásában csakugyan találhatók szindikalista elemek, de vele együtt mi sem vagyunk dogmatikusok és nem tartjuk kötelezőnek hogy minden egyes leírt szavát megdönthetetlen igazságnak tekintsük. Mi látjuk Szabó Ervinnek, a nagy keresőnek és egyeztetőnek elméleti tévedéseit, de tudjuk azt is, hol vannak a szindikalista meggondolások gyökerei és tisztán felismerjük, hogy ezek két irányból hatoltak be gondolatai termőföldjébe. Az egyik irány elméleti tévedés volt, a másik gyakorlati félreértés. Elméletileg tévedett az állam szerepének leértékelésében. A gyakorlati félreértést viszont egyrészt a szakszervezeti mozgalom egyoldalú erősödése, másrészt azok a kétségtelenül megdöbbentő jelenségek váltották ki, amelyek egyes szociáldemokrata pártok vezető rétegeiben mutatkoztak. De e tévedések jelentősége eltörpül abban a hatalmas, a világirodalomban is páratlan elméleti műben, amit Szabó Ervin felépített. Élete munkája nem valamely múló irányzat, nem is a ma már minden jelentőségüket elveszített szekták szolgálatában állott. Szabó Ervin mindenkor, hol céltudatosan, hol akarata ellenére, a magyar munkásság hivatott képviselőjét, a Szociáldemokrata Pártot segítette és erősítette. A mi munkánkat támogatta diákkori első cikkétől utolsó írásáig, a mi céljaink elérésében volt segítségünkre minden tettével, minden kiállásával. Ezt nemcsak az bizonyítja, hogy mindig távoltartotta magát az úgynevezett „ellenzéki" mozgalmaktól, hanem mutatja pozitív működése is: éveken át szerkeszti a Népszava naptárát, írja cikkeit a párt lapjaiba és még 1917-ben, alig egy évvel halála előtt is ragyogó fejtegetésével szerepel a Szocializmusban. De kifejezetten, félreérthetetlen szavakkal is helyeselte a Szociáldemokrata Párt politikai tevékenységét, bár olykor éles bírálattal illette is, helyeselte nemcsak azzal, hogy a választójogi küzdelem idején nyíltan a párt mellé állott, hanem a mélybehatoló elméleti megállapításaiban is. A gothai program kritikájához írt előszavában elismeri, hogy „a munkásság politikai szerepe, melyet a Kiáltvány annak idején kijelölt, manapság nem áll másban, mint a politikai demokrácia kiépítésében". Hitt a demokrácia erejében és Szabó Ervin ténylegesen sohasem akart szindikalizmust ültetni a szociáldemokrácia helyébe. Szívvel és lélekkel állott a, magyar munkásság mellett és nem akarta gyöngíteni akkor sem, ha taktikai eltérések voltak közöttünk. A közös nagy cél érdekében keresett új ösvényeket, különösen, amikor úgy látta, hogy a német szociáldemokrácia letért arról az útról, ahová Lassalle, Bebel, Liebknecht vezették és a revizionizmus eszméje vészes befolyást gyakorolhatna a magyar pártra is. A nyugati demokráciák szocialista mozgalmaiban keresett új lehetőségeket, azok harci és szervezeti felismeréseit akarta magyar földre átültetni. Ám még itt sem egyoldalúan csak a francia és amerikai szakszervezeteken alapuló mozgalmakat állította elénk. Egyik legragyogóbb munkájában, az „Imperializmus és tartós béké"-ben az angol belpolitika elmúlt harcaira világít és megállapítja, hogy ez a küzdelem „az angol szocializmust és munkásmozgalmat a szabadság és" az individualizmus erős hagyományaival vértezte fel mind a mai napig azzal a férfias szellemmel, amely — minden külső látszat ellenére — az angol munkásmozgalmat ma is valamennyi életre állítja". Ez a példa mindennél világosabban és megcáfolhatatlanabbul mutatja, hogy mindenkor az első sorában járt azoknak, akik a szociáldemokrata munkásmozgalom elméleti és gyakorlati megerősödésén munkálkodtak. A magyar munkásmozgalom nem szegény nagy úttörőkben, áldozatos előharcosokban, de ebből a dicsőséges, hasznos munkából kevesen vették ki oly nagy mértékben részüket, mint a törékeny testű, mindig betegségekkel küzdő Szabó Ervin. Benne jelentkezik a magyar szociáldemokrácia minden ereje és hibája — ezért válik naggyá és halhatatlanná, mint maga a munkásmozgalom. Ám nagyságát növeli még az is, hogy nemcsak gondolkodásával, tudásával, hitével volt a munkásságé, hanem a szívével is. Család és barátok helyett a munkásságnak és a munkásmozgalomnak ajándékozta meleg, nyugtalan, ki nem elégített szívének minden hevét. Ha bírálta, ez az aggódó szerelmes, a féltő családapa bírálata volt, aki nem látja elég tökéletesnek a szívéhez legközelebb állókat. Lázas türelmetlenséggel kívánta a nagy célok felé előre hajtani, korbácsolni a mozgalmat, hogy még életében megérhesse legalább az első szakaszát annak az igazságos, szép,, boldog berendezkedésnek, amelyért valamennyien élünk és küzdünk. De nem érhette meg. A munkával túlterhelt test megrokkant, kihűlt, elporladt. De mindaz, amit érzett, amit vágyott, amit alkotott, itt él továbbra is velünk. Itt dolgozik az agyunkban, itt dobog a szívünkben, hogy átsegítsen azokon a vészesen tornyosuló nehézségeken, fenyegető küzdelmeken, diadalra váró harcokon, amelyek most újból előttünk állanak. Mert ha majd elhallgat az ágyúk szava, ha megkezdődik egy új, igazabb, emberségesebb világ felépítése, nem a holtak, hanem az élők élén fog haladni. Szabó Ervin mondta és ezt jól jegyezzük meg: — Minden meggyőződés annyit ér, amennyit hirdetője a maga cselekvésével valóra vált. A viharos tetszéssel fogadott ünnepi beszéd után a művészi műsor újabb számai következtek. Egyik művészi csoportunk a „Prometheus" című mozdulatjátékot adta elő, a munka tragikusan győzelmes útjának magával ragadó eme jelenetsorait. Őszinte gyönyörűséggel láttuk mint előbb és később, itt is, ifjúságunknak a szocialista művészi közösség szellemében kidolgozott eme teljesértékű megnyilatkozását. Dutka—Budai-, Petőfi—Budai- és Ady—Kurucz-dalokat krallottunk ezután az előadóművésznőnek igaz tetszést keltő, szuggesztíven megértő előadásában. Egyik kultúrcsoportunk, ugyancsak mozdulatművészi előadásban, a „Munka balladá"-játdta elő, a nézőt ennek különösen és méltán az a jelenete ragadta magával, amelyben az előadócsoport, szellemes megoldással, egy roppant gépet ábrázolt bonyolult mozgásban. Szavalóművésznő következett. Ady, József Attila, Juhász Gyula és Szakasits Árpád egy-egy költeményét adta elő — a művésznő nemcsak azzal ragadta meg érdeklődésünket, hogy előadása varázsával szólaltatta meg e szépséges költemények gondolatait, de ezeknek a költeményeknek az összeválogatásával is, így a munkáséletet és küzdelmeinket — a költő megvilágításában — plasztikusan állította hallgatósága elé. Operaénekes adott elő bársonyosan színes, erőszengésű hangján Ady Reinitz-dalokat, majd e régi, rokonszenves dallamok után nagy sikerrel énekelte el Giordani. ..André Chenier"-jének megrnzóerejű szabadságáriáját. A kultúrcsoport ezután „Világosság és sötétség" címmel pontom amit adott elő; arról szól, hogy a munkások mily küzdelmes úton juttak el a könyv és a tudás értékének felismeréséhez, minden gátló erővel szemben. Az erkölcsi tanulságon volt a hangsúly és az előadás az elő iskoladrámák levegőjét idézte fel. Befejezésül egy másik, ugyancsak a közösségi munka szellemében dolgozó, tehetséges ifjúsági kórusunk adott elő Sándor-dallamokkal Ady-és József Attila-költeményeket. Akik jelen lehettek ezen az ünnepségen, a hétköznap küzdelmeibe gazdagabban térhettek vissza, s az előadók is átérezhették, hol amit itt adtak, az tett volt, amely nemcsak elhangzott, de hatott is. Méltó volt ez az ünnepség Szabó Ervin nagy emlékezeteihez. 7. oldal Számítsa ki, hogy mennyi idő alatt tudja elolvasni egyetlen számát. A MAI NAP egyetlen számában annyi érdekes riport, tudósítás és tájékoztató cikk van, hogy egész nap olvashatja. A MAI NAP minden sorát a legkitűnőbb magyar újságírók írják !