Népszava, 1944. február (72. évfolyam, 25–48. sz.)

1944-02-13 / 35. szám

14. oldal Hivatásos munkásszínjátszás A polgári közvélemény a munkás­kultúra majd minden ágát dilettáns tevékenységnek tartja. Ez a véle­mény sok tekintetben megállja a helyét. A munkáskultúra mindig elszige­telte magát. Merev kínai falat vont maga körül, nehogy idegen hatások káros befolyása aki kerüljön. Min­denre, ami nem munkásszellemű, vagy nem szocialista tartalmú, a „kispolgári" bélyeget sütötte és ezzel eleve megakadályozta, hogy pozitív alapokat teremtsen maga számára. Természetesen szükséges határt vonni kultúra és kultúra között. Szükséges a polgári kultúra hamis világára felhívni a munkás­ság figyelmét, de nem úgy, hogy magunk mögött felégetünk minden talajt. Letérünk így a kultúra dialektikus fejlődésútjáról és valami gyökértelen szellemiség síkjára té­vedünk. A polgári oldalról jövő kritikákat, lekicsinylő vállveregeté­seket pedig értetlenül fogadjuk és gyorsan visszahúzódunk megsértett „osztályönérzetünk" jól védett csiga­házáiba. Ha fejünket az úgynevezett szocialista „felsőbbrendűség" futó­homokjába dugjuk, csak gyengesé­günknek adjuk tanújelét. A fel­törekvő munkásságnak mindenből és mindenkitől tanulnia, azaz intel­lektue­lizálódnia kell. Az igazi intellektus nem „kívülálló életszem­lélet", hanem belső tudás. A munkásszín­játszásnál talán leg­szembetűnőbb­ek a fenti jelenségek. Olcsó, giccses eszközökben és üres jelszavakban merül ki, egy-két kivé­tellel, a legtöbb próbálkozás. Igen, ezen a ponton állja meg a polgári kritika, a munkáskultúrát illetően a helyét. A sokat szemünkre vetett színvonal kérdése ez. Vessük fel tehát a kikerülhetetlen kérdést: felemelhetjük-e minőségi szín­vonalra a munkásszínjátszást? Igen. Sőt, alapvető célunkat is elebően jelölhetjük meg. A munkás­színjátszást ki kell emelni hitked­velői jellegéből. Át kell vennie az eddigi színházi kultúra fejlődő­képes hagyományait. El kell sajá­títania a színjátszásnak évszá­zado­o­kon keresztül kialakult technikai és szellemi eszközeit. Mert csak így teremtheti meg azt az alapot, me­lyen szerves gyökeret eresztve biz­tosítani tudja az egyetemes színházi kultúra fejlődését. A munkásszínjátszók eddig alka­lomszerűen, személyi válogatás lehe­tősége nélkül vállalkoztak egy-egy feladatra. Kiállásuk legtöbbször tisztán a propaganda­ célt szolgálta. Nem, mintha erre nem volna szük­ség, de az igazi művészetnél hat­hatósabb propaganda nincs. Módot kell tehát találnunk arra, hogy a munkásszínjátszók megfelelő szak­emberek által komolyabb kiképzés­ben részesüljenek. Erre csak egy központosított szerv vállalkozhatik, amely össze tudja gyűjteni a külön­böző szervezetek legtehetségesebb erőit. Egymást kölcsönösen kiegé­szítő gyakorlati és elméleti munka töltené ki a feladatokat, amelyek részben befelé és kifelé irányulná­nak. A belső munka az egyes szer­vezetek mozgalmi szükségleteihez igazodna. A fejlődés részeredményei végül meghatározott időközönként egy-egy nagyobb reprezentatív elő­adásban csúcsosodnának ki. Nem kell attól tartani, hogy ez a munka elvonja az embereket a mozgalom egyéb feladataitól. A munkásszín­játszás vállalása van olyan fontos, mint bármilyen más mozgalmi munka. Az lenne az ideális állapot, ha mindenki a maga képességének megfelelő helyen tudná kifejteni tehetségét. Ki kell nevelni tehát azt a mozgalmi embert, aki színjátszói képességét a munkásszínjátszás szolgálatába állítja, mellyel egy­úttal osztálya társadalmi harcának is szerves részesévé válhat. Létre kell hívnunk a hivatásos munkás szín­ját­szó alakját, aki nem­csak a mozgalmi, hanem élethivatá­sát is a munkásszínjátszásba fekteti le. Vannak munkásírók, munkás­költők, munkásfestők, akik meg­maradva ugyan mesterségük mel­lett, szellemi hivatásukat művészi tevékenységükben fejtik ki. Ha­sonlóan megszülethetik a hivatásos munkásszínjátszó is — nem „profi" értelemben —, aki a színjátszásban most már osztályával együtt az „örök" emberit is képviselni tudja. Ha ez igazi szocialista szellemben történik, a kettő szervesen össze­függ egymással. De ugyanekkor bizonyságtétel is, hogy a polgári kultúra jogos örököseként jelent­kezik. A hivatásos munk­ásszínjátszók nem akarnak a polgári színházak helyébe lépni. Ez téves felfogás. Viszont olyan egyéni mondanivaló­juk van, amit csak ők egyedül — mint gyárimunkás, napszámos, vagy kifutó — tudnak megszólaltatni. Megtörténthet, ho­gy a polgári művész is eljut a munkásság prob­lémáihoz. Ez nem baj, sőt így van rendjén. De azért senki sem fogja mondani, hogy­ a munkásköltő ezen­túl ne írjon több verset. Nézzük meg most már, hogy a hivatásos munk­ásszínjátszás létre­hívásának megvannak-e a tárgyi és személyi feltételei. Mikor mond­juk valakiről, hogy hivatásos szí­nész! Három tényező szükséges ehhez: megfelelő szakképzettség, tehetség és hivatástudat Meggyőződésem, hogy már a nyolcórai munkaidő mellett is bármilyen szakmunkás bőven sza­kíthat magának annyi időt hogy a színjátszás alapvető technikáját el­sajátítsa. A tehetséggel kapcsolatban nem­csak meggyőződésem, hanem szi­lárd hitem is, hogy a munkástöme­gekben annyi tehetség kallódik el az egyéni felemelkedés legkisebb lehetősége nélkül, amennyi bőven egy egész kultúrkorszak hordozó­jává válhat. A hivatástudat pedig pusztán ne­velés kérdése. Minden kornak megvan a maga uralkodó erkölcsi törvénye, amit a kultúra eszményesít. A polgári kul­túra — a tőkés szabadversenynek és a kapitalista termelési módnak megfelelően — mely individuális er­kölcsi eszménykép alapján áll és a polgári színész is ezen keresztül rajzolja meg szerepét. A hivatásos munkásszínjátszó a feltörekvő mun­kásság kollektív eszménykénét tes­tesíti meg. Ez azonban végső fokon az egész magyar nép életébe helyez­kedik bele. Ezért egyénileg is el kell jutnia egy magasabb szintézisre. Fel kell szívnia magáiban mind­azon nemzeti, népi és osztályjegye­ket melyek társadalmi fennmara­dását és felemelkedését biztosítják. A magyar népi és klasszikus kultú­rában találhatjuk meg ezeket az alapelemeket mert bennük kristá­lyosodik ki legjobban egy, nép tör­ténelmi értéke. Igaz, ezek a művek magukon viselik a múlt patináját és a kor durva hamisításait, de a munkásszínjátszók meggyőződéses szelleme átizzítja és­­ megtisztítja azokat. Egyszerre naivvá válik a­­múlt és égetően belevág problé­máinkba. Ha szilárdan magunkban hordjuk meggyőződésünket, bátran vállalhatjuk ezt a feladatot A magyar színjátszás hőskora egyben nyelvünk szabadságharca volt Akkor, amikor a magyar nyel­vet a teljes megsemmisülés fenye­gette, néhány lelkes színész — da­colva nélkülözéssel és üldöztetéssel — a magyar nyelvért — a néppel együtt a magyar szabadságért — vívta meg élet-halál harcát. A hivatásos munkásszín­ját­szóknak ezt a hagyományt is át kell venniök. Kiformálódik így bennük egy ma­gasabb erkölcsi ideál, amely szín­játékukban kivetíti a jövő társadal­mának általános em­beri eszmény­ fel a a második emeleten lakó öreg német kisasszony úgy nézett rá, mint aki azt mondja: én ugyan csak nyelvórákból élek, de ilyenre s­em lennék képes! Besurrant a kapu alá s míg a kocsis nagy robajjal leengedte a szekér oldalát felrohant az eme­letre. — Teréz a pincekulcsot! Men­jen le velük! Agi — szólt oda a kis­lányának, aki azzal volt elfoglalva, hogy pacákat ejtegetett az irkájára és gondosan szétkente őket — Agi, állj az ablakhoz és nézd, hogy hord­ják be a fát * A kislány kelletlenül felállt — Mit nézzek rajtuk anyu... — Mit nézzél? — De buta ez a gyerek! Azzal a pacával is! Nem­hogy gyorsan fel­itatná, hanem még elkeni, játszik vele. Egészen a férje család­jára üt! Azok is ilyen lassú gondolkodásúak mindenen órákig piszmognak. — Mért nem mozogsz?! — kiált rá és régi gyanúja, hofpr Ági nem szép, most hirtelen belesajog, vilá­gosan látja, hogy ezt már „nem növi ki", ezt a lomha járást kurta nyakat, kissé húsos orrot és egy­szerre elönti az indulat majd szét­veti! — Hogy mit nézzél? Azt, hogy ki ne lopják a szememet amíg meleg szvettert húzok. Egy ilyen nagy lógó ne értse meg, hogy a pince-lakók máris ott leskelődnek az uccán, mikor marad egyedül a­­szekér. — És... szóljak nekik? — kérdi szorongva Ági s ez a csukladozó, s edt hang még jobban bőszíti. Mafla kölyök, hisz úgysem meri ki­nyitni a száját! Legalább élelmes lenne, ha már nem szép. — Kiálts rájuk! — mondja magá­ból kikelve és felrántja az ablakot. — Tolvaj banda! Csak azt várják, hogy elhullajtson a kocsis néhány darabot. Olyan fáradt, hogy majd eldől, Firene olyan lesz, mint egy nyúzott macska- S még csak el sem pana­s­oltatja a vendégeinek, hogy mibe fáradt el. „Vigyáztam, hogy el ne lopják a fámat." Nem, ezt nem lehet mondani. Pláne neki, aki jótékony­sági bazárokat rendez a szegény gyermekek javára. Még sohasem gondolt rá, hogy kik azok a sze­gény gyermekek"... A ..szegény gyermekek" valamiféle fogalom volt testnélküli tömeg, akiket nél­külözésből gyúrtak össze, sose került szemtől szembe velük, csak gyűjtött a javukra, meg posztókutyát árult, hosszúlábú babákat, tálcakendőt... Olykor szavalt is, mert titkos szí­nésznői vágyak ágaskodtak benne, amelyeknek jó alkalom volt hogy a szegény gyermekeknek téli holmi kellett meleg holmi, cipő ... Ilyen­kor frissen szőkítette a haját, ezüst­kabátkát vett fel és olyan mély és hullámos hangok törtek elő a tor­kából, hogy egész éjjel nem aludt tőle és napokig bizsergő nyugtalan­ságot érzett, mintha berúgott volna a saját hangjától... De arra soha­sem gondolt hogy ezek a „szegény gyermekek" egyszer testet öltve je­lennek meg, egyenként csurgós or­ral, amit úgy utált hogy a villa­moson rátaposnak a lábára, vagy előmásznak a pincéből s ott ólál­kodnak a fásszekér körül s csak azt várják, hogy egy pillanatra el­forduljon ... Magára kapta a szvettert és ki­nézett az ablakon. A személytelen „szegény gyermekek" helyett az újságárus Bélája esetlett-botlott a kocsis körül, hátrább meg Ica, a csirkéskofa gyermeke. Valóban a fahulladékot szedregették össze, a kérget, amely levált a fáról, a ko­csis után szaladtak s odébb rúgták a fát amely a színük­ig megrakott kosárból kicsúszott s egy óvatlan pillanatban odébbáltak vele. — Ugy­e mondtam?! — kiáltotta diadalmasan s arra fordította Ági fejét. — Nyisd ki az ablakot és szólj rájuk! Ági nagy kék szeme ijedten me­redt rá. A sógornőjének vannak ilyen semmitmondó porcellánsze­mei, hiába rak macára akármit, ez az üres, kék szem lerontja a hatást. — Téged semmire sem lehet hasz­nálni, csak bámulsz, bámulsz! — támadt rá dühösen « már szaladt is le a pincébe, vad feszítést érzett a torkában, alig várta, hogy kiordítsa magából» — Teszed le azt a fát­ — rontott Bélára, aki tíz ujjával seperte ösz­sze a mohás hulladékot s most vállába húzott fejjel sunyított előtte, olyan képpel, mely sehogy­sem hasonlított ahhoz az elképzelés­hez, amit a „szegény gyerekekről" táplált. Bála jókedvű volt s úgy látszott, mintha nem is szükségből. Csak vásottságból lopkodná a fát, piros sportzoknija volt Bélának holott ő úgy tudta hogy a szegény gyerekeknek egyáltalán nincs ha­risnyájuk és a nagyujjuk kilóg a cipőből... A pinceajtó elé sáncolta magát, az ablakból Ági őrködött, a kocsi­nál Teréz ácsorgott , minden ol­dalon őrszemek álltak, hogy senki ne közelíthessen a fához, amely most aránytalanul becses lett, szinte túlnőtt saját határain. — Nekem már megfázott a kereszt­csontom — dohogott Teréz. — Az utcáról mindent, behordták — kiál­totta az asszonya felé és krákogva sietett fel a lakásba, nagyokat trom­bitálva a zsebkendőjébe, hogy mu­tassa, ő már bekapta a bajt! Egyedül maradt a berakóembe­rekkel és hirtelen arra gondolt, mi lenne, ha most rázárnák az ajtót a "falhoz szorítanák, hisz látták, hogy pénz van nála. Rémülten kisietett a pincéből, mintha már érezné, hogy valaki megfogja a karját és be­lódítja... Az udvarra érve felsóhaj­tott. Milyen más itt, milyen bizton­ságos... Az az egyik munkás... az a véresképű ... egész biztos, hogy valami rosszban sántikál... A fogai összeverődtek, nem tudta, a fáradságtól, az izgalomtól, vagy a nyirkos levegőtől. A kabátja csupa gyertyacsepp lett, a­­finom teveszőrkabát, most majd fizethet a tisztításért. És ha Teréz valóban meghalt, milyen kárörömmel nyög majd, mert tudja, hogy halálosan bosszantja, ha beteg a személyzet és ott köhög és izzad a lakásban, ahelyett hogy kórházba menne. Visszament a pincébe, homályo­san érezte, hogy most már csak kí­nozza magát, fenékig akarja él­vezni ennek a délutánnak a minden szenvedését. A pinceajtóból akkor ugrott félre az újságárusné, nem, nem tévedett. Amikor meglátta őt, behúzódott a konyhájába, amely ott volt a fáskamra mellett. Onnan leste, mikor fordít hátat Bizonyos, hogy amíg az udvaron álldogált annyi fát húzott be magának, amennyit csak el tudott érni. Azért is megfordult, hogy aztán rajta­ütésszerűen szembetalálja magát vele. Ha megcsípi... ha megcsípi... Ott áll az újságárusasszony kar­batett kézzel, kihivó nyugalommal és volt valami a szemében, amitől nem mert rákiáltani, hogy mit ólál­kodik a fáskamrám körül, ilyenkor persze előbújik! Tehetetlen düh fa­csarta a torkát, újból elfordult s meg hirtelenebbül pattant vissza, tekintetével szinte belebotolva az újságkihordón a szemeibe... Egy másodpercig így nézték egymást ellenségesen, szinte egymás sze­mébe tiporva, ugrásra készen, aztán egyszerre sötét lett, koromsötét s ő sikoltott. Csak később, odafent a lakásában jutott eszébe, hogy ő verte le könyökével a gyertyát, amely a pincefal párkányára volt ragasztva. De akkor azt hitte, hogy a k­ét fenyegető szem borított sö­tétbe mindent a két seszínű tekin­tet... — Teréz, vigyen le nekik két ko­sár fát !—, mondta fulladt hangon, mert még most is reszketett és nem tudta pontosan, hogy mitől.­ — Két kosár fát? — Hármat... négyet... Négyet adjon nekik. — Egész délután vigyáztunk, mint a zsandárok, most pedig cipeljem utánuk! — csapkodott Teréz. — Hisz négy kosárral el se loptak volna! A fene érti ezt! Nem is felelt, összehúzódva gubbasztott a díván sarkában, lábára terítve a gyertyapecsétes kabátot. Még mindig fázott, hideg­lelősen nézegette Ágit, aki bamba lelkiismeretességgel még mindig az ablaknál állt. — Mit tettek velem a nyomorul­tak! — tört ki belőle és odadobta Teréznek a pincekulcsot, mint aki mindent felad... NÉPSZAVA 1944 február 13. vasárnap.

Next