Népszava, 1945. március (73. évfolyam, 29–55. sz.)

1945-03-09 / 36. szám

Vasárnap, 1945 március­­i NÉPSZAVA Bűnünk és az Irta: Szabó István Ki merné állítani, hogy életünk va­lamit is javult a nagy ostrom kezdete óta? Élelmiszerünk fogytán és a köze­ledő tavasz meleg lehellett ébreszti a járványok kórokozóit. A háború még itt a közelünkben küldi felénk dörrenő üzeneteit és figyelmezteti lankadó meg­fáradó idegeinket. A bajokat és vesze­delmeket mindegyikünk ismeri, minek is sorolnék fel azokat? A sors csak­ugyan nem kímélt és kímél minket, beleestünk rettenetes kezébe és nem engedi el torkunkat. Van-e okunk panaszra, zokogásra? Van-e okunk, hogy sikoltsunk, utcáin­kon járva, elkékülve a hidegtől és a rossz táplálkozástól? Igen, van okunk panaszra. Csakugyan, szétesett az éle­tünk, földönfutó proletársors lett a sor­sunk. S ahogy lehajtott fejjel valami kis vigaszért folyamodunk a történe­lem feketeszárnyú angyaláha, ez az angyal némán továbbhalad mellettünk. Szóra se méltatja sebeinket. Bizony van okunk panaszra, mert magunkra ma­radtunk és ez a magány megtanít arra, hogy ne kapkodjunk se erre, se arra, hogy riadt szemünket lehúnyva számot vessünk önmagunkkal. Az első kérdés, amely megszólít, ke­ményen arra int, hogy erre feleljünk: hát jogunk van-e panaszra? Nincs jogunk. Mivel tudatosan látva a következményeket, bizonyos időrk el­játszottuk jussunkat, hogy a jó lelki­ismeret és a jólét kényelmes ágyán he­verésszünk. Ne fogjuk bűneinket a ger­mánokra, ne fogjuk bűneinket a nyila­sokra. Mi mindannyian egyetemlegesen és személy szerint felelősek vagyunk azért, ami megesett velünk. Tehát fe­lelősek vagyunk Buda és Pest utcái­nak töredezett falaiért, felelősek va­gyunk a leégett házakért, felelősek vagyunk megölt és lemészárolt roko­nainkért, barátainkért, felelősek va­gyunk azért a sötétségért is, amely egyszerre eltölti szobánkat és elmén­ket. Szobánk sötétsége még hagyján, mert ez alig tart néhány hónapja és hamarosan úgyis vége lesz. De az a sötétség, mely beleette ma­gát társadalmunk szövetébe, de az a sötétség, mely tervszerűen üldözte mun­kás- és parasztosztályunkat — ez a sö­tétség már,1919 augusztusa óta tart és ez a sötétség a mi bűnünk, magyaroké. Hiába kapkodunk fűhöz-fához, mint hitvány tyúktolvajok a bíró előtt, a mi lelkiismeretünk Ítélőszéke előtt nincs mentségünk, magyarok. Mert nem az volt a baj, hogy kisszámú nemzet va­gyunk, hanem az, hogy megbuktunk valami nagyon fontos, a legfontosabb tantárgyból: az emberiességből. Már­cius 19 óta még a vak is látta ezt. Higy­gyük el, nem az a baj, hogy szekré­nyünk dirib-darabra tört, hanem hogy emberi méltóságunkat vetettük le, mint unt és szorító gúnyát. Gyávák, hitvá­nyak, haszonlesők voltunk és azt sze­rettük volna, ha ügyeskedő kibicekként úsztuk volna meg ezt az égbekiáltóan komoly viaskodást, melynek történel­mi tartalma ez: kiirtani mindenféle fa­sizmust. Azt hittük, hogy játékról van szó, huszonegyesről, kocsi alatt. Ször­nyű volt látni, hová süllyedt Petőfi és Pázmány népe. Szégyenpír égette ar­cunkat, mikor hiába kerestük Ady és Vörösmarty finom lelkiismeretét. Ná­lunk minden osztály, minden faj és minden vallás tőrbeesett a gonoszság kísértése idején. Hiába volt a figyel­meztetés! Bűnösek vagyunk, hogy ár­tatlan gyerekeket, magatehetetlen ag­gokat puffantottak le nyílt utcán. Cso­da-e, hogy keserű hahotával megtagad­ta néhány tiszta magyar a magyar fajt, hogy az igazi hazafiasság „hazaárulás­sal" volt egyértelmű. Legyünk őszinték és becsületesek, er­­re int Buda és Pest látványa és a mi helyzetünk. Elesettségünk arra tanít, hogy könyörtelen késekkel még­­na­gyobbra feszítsük a már meglévő sebe­ket. Tudjuk meg hát végre, hogy nem a germán vér a hibás, hanem a magyar vér a bűnös. Mindenki azt a sorsot ér­demli meg, melyet magán beteljesülni enged. Mi engedtük, hogy ilyen legyen országunk. Ha férfiak lettek volna fér­fiaink, akkor is igy nézett volna ki or­szágunk, talán, de a romokra önérzettel nézhettünk volna s a halottak hősök lettek volna a haladás reményes ügyé­ért. De így: a romok a mi romban he­verő jellemünket példázzák, a holtak pedig a mi eltévelyedett gondolkodá­sunk és viselkedésünk hiábavaló, sze­rencsétlen áldozatai. Ezek a halottak nem tanítanak és nem igazolnak, ha­nem vádolnak és számonkérik megtán­torodottságunkat. Csoda-e, ha így kiál­tottunk fel az egyetemes téboly, vitus­tánca láttán. Magyarország sorsa tra­gikus, de nem komoly ... A szavak tán cinikusak, de — a filo­­zófus utasítása szerint — nagy dolgok­ról cinikusan illik szólni, bár nem pökhendien és reménytelenül. Ha nem élne bennünk fűszálnyi reménység, hogy teljesen alulról és élelről kezdeni mégis csak érdemes, meg kellene öl­nünk magunkat. Annál inkább érde­mes, minél nehezebb. S így is van ez rendjén. Nem szabad ott folytatnunk, ahol abbahagytuk. De addig is, míg valamire jutunk, micsoda szenvedés, micsoda erőfeszítés kell majd! Ne saj­náljuk a magyart, ha még sokat kell szenvednie: ez lesz megváltásának és fölemelkedésének ára, ettől megszépül az arca. II Pénzintézeti Központ közli, hogy a kibocsátásra kerülő , Székesfővárosi Élelmezési Kölcsön I­ntézeti székházában (V. gróf Teleki ál utca 23. sz., I. em. 124) jegyezhető. Az auschwitzi haláltábor Négymillió ember pusztulása a „megsemmisítő telepen11 A napokban feldúlt fiatalember jelent meg a szerkesztő­ségben. — M. S. vagyok, volt kórházi gond­nok, az auschwitzi haláltáborból jö­vök — mondotta. — Az oroszok sza­badítottak fel bennünket, mintegy ezer embert és én vagyok az első, aki ebből a Vernichtungslagerből (megsemmisítő telep) — ahogyan a németek ezt a tá­bort hivatalosan nevezték — Budapest­re érkeztem. És hogy szavainak hitelt adjon, fel­gyűrte kabátja és inge ujját és megmutatta a karjára kék festék­kel tetovált tábori számot. B. 14.480 volt a száma ennek a fiatalember­nek, aki egész életében karján fogja viselni ezt a számot, hogy soha ne felejtse el azokat a minden emberi mértéket felülmúló szenvedéseket, amit az auschwitzi haláltáborban átélt. Széket adtunk neki, majd cigarettá­val kínáltuk. A szomorú események, amiket most maga elé idézett, újabb izgalomba hozták. Egyik cigarettáról a másikra gyújtott és a cigarettafüst némikép csillapította felborzolt idegeit. Beszélni kezdett. Sztenografikus hű­séggel igyekeztünk szavait lejegyezni és ezekből szörnyű kép tárult elénk. Minden rémregényt felülmúlnak az auschwitzi haláltábor borzal­mai. Nincs az a merész fantázia, nincs az az ördögi agy, amely kegyetlenebb, gono­szabb tervet talált volna ki arra, mi­ként lehet emberek millióit a halálba küldeni és a holttesteket úgy eltüntet­ni, hogy semmi nyoma se maradjon véres tettüknek. Még Néró, Caligula embermészárlásai is eltörpülnek a náci kivégzések gigantikus arányaival szemben. Az angolszász sajtó azt írja, hogy hivatalos becslés szerint négy­millió emberre rúg az itt elpusztí­tott emberek száma. És hol vannak még a többi táborok, a többi katynok, a szörnyű tömegsírok, ahol szintén sok százezer szerencsétlen ember csontja pihen. Amikor az orosz hadak közeledtek Auschwitzhoz, a kivégzési tábor min­den épületét a földdel egyenlővé tették, hogy a világ közvéleménye sohase tud­ja még, mi történt a haláltábor drótke­rítése mögött. A náci gazságok azonban kiderültek és az auschwitzi pokol féltve őrzött titkai feltárultak a világ ítélő­széke előtt. És Európa, Amerika, az egész világ ítélt is: el kell pusztítani, örökre meg kell semmisíteni a náci zsar­nokságot és minden fasizmust, hogy ne lehessen mégegyszer auschwitzi halál­tábor. De adjuk át a szót M. S.-nek. Mónus Illés kiszabadítása 1944 április végén létesült a Beth­len-téri kisegítő rabkórház, amelynek gondnoka voltam. E kórházba kerültek azok a betegek, akiket a Rökk Szilárd­utcai fogházból, a kistarcsai, csepeli, Horthy-ligeti internálótáborból és a to­loncházból ide utaltak. Mi nemcsak gyógyítani akartuk a szerencsétlen em­­ hallatás a Svábhegyen Mónus Illés szökése kiderült és en­gem október 17-én elfogtak. A kórház irodájában megjelent két Gestapo-tiszt és felelősségre vont Mónus Illés szö­késéért. Követelték, mondjam meg, hová vitték Mónus Illést. Én állhatato­san tagadtam mindent. Kijelentettem, semmit sem tudok arról, miképpen szökött meg Mónus. A pestvidéki tör­vényszék fogházába kísértek, az egyik cellába helyeztek el és onnan vittek át reggelenként a Gestapo svábhegyi nyomozóosztályára. A kihallgatás ál­landó verések és ütlegelések közben folyt. A talpamat verték, a lábamat csa­varták, a fejemet gumibottal ütöt­ték és gúnyosan azt mondották, azért ütik a fejemet, hogy ezzel a memóriámat javítsák, mert úgy látszik, rossz a memóriám. Amikor már teljesen ki voltam me­rülve, abbahagyták a kihallgatást, ké­sőbb pedig újra folytatták. Ez így tar­tott estig, az est beálltával visszavittek cellámba. A legszörnyűbb kínzások ellenére is kitartottam amellett, hogy semmit sem tudok Mónus Illés szökéséről, ahhoz semmi közöm nincs. Mintegy két­ hétig tartott ez a kihallgatás, néhánynapos megszakításokkal. Kereken megmond­ták nekem, ha nem fogok „becsülete­sen" vallani és nem fedem fel a dolgo­kat, úgy az auschwitzi Vernichtungslagerba kerülök, ahol a többi bolsevista zsidóval együtt elégetnek, viszont ha vallok, ennek nagy hasznát fogom venni, mert a német biroda­lomba szállítanak és képességeimnek megfelelő munkára osztanak majd be. Sőt Lemke Gestapo-tiszt, aki a sváb­hegyi nyomozóosztály egyik" vezetője volt, amikor én már úton voltam Auschwitz felé, elment feleségem laká­sára és nála is érdeklődött Mónus Illés és a többiek felől. Minden valószínűség sz­erint ez is közrejátszott abban, hogy feleségem üresen vallott, mert az­­Auschwitzba vivő utamról sok lapot, illetve levelet küldtem feleségemnek, ezekben kitaní­tottam, hogyan valljon. Feleségem a sok levélből ötöt szerencsésen meg is kapott. Papírdoboz tetejéből vágtam ki kartonlapokat és ezekre inam sorai­mat, majd a papírba csomagoltam ma­radék kenyeremet, hogy 30lyn. legyen a levélnek és a vágón nyílásán keresz­tül ott dobtam ki ezeket, ahol embere­ket láttam: sorompóknál, állomások közelében. Több alkalommal sikerült meglátnom, hogy emberek fölveszik le­velemet. Egy hosszabb levelet is írtam, amelyet papírral kibélelt csomagba he­lyeztem, a csomagot spárgával kötöt­tem át és Győr mellett így dobtam ki a vonatból. Hegyeshalomban egy vasúti munkásnak dobtam ki lapomat, aki a vonat kerekeit kalapálta vég... és aki becsületesen el is juttatta az írást fe­leségemhez, arcú, izgatott kereket, hanem mindent elkövettünk annak érdekében, hogy az illetők innen szabadlábra kerüljenek. A hozzánk be­utalt betegeknek mintegy nyolcvan szá­zaléka ki is szabadult. Ebben nagy ré­sze volt a hozzánk beutalt internáltak rendőri referensének és több más rend­őrtisztviselőnek. Ezek segítségével sok­száz internált kiszabadulását segítettük elő. Sok internált aktáját eltüntettük, sőt még akták hamisításától sem riad­tunk vissza, ha az internált kiszabadí­tása érdekében erre szükség volt. A mi kórházunkban volt ápolás alatt Mónus Illés elvtárs is. Október 15-én délután, Horthy fegyverszüneti felhívá­sának elhangzása után Mónus felesége két elvtárs kíséretében megjelent a Bethlen téri kórházban és kijelentet­ték, hogy Mónus Illésnek el kell hagy­nia a kórházat. Mónus már előbb kér­vényt nyújtott be szabadlábra helye­zése ügyében. Én abban a reményben, hogy a rendőri referenssel a szökést fedezni tudom, elengedtem Mónus Illést. Mónus felesége és a két elvtárs kíséretében nyomban távozott. A ka­puig kísértem őket, hogy a kapunál őrt álló katona fel ne tartóztassa őket és meg ne akadályozza a szökést. 3. oldal Bechtler Péter elvtárs, alpolgármester, a demokratikus Budapest újjászületéséről Bechtler Péter elvtárs, Budapest szé­kesfőváros alpolgármestere vezetőcikket írt a „Fővárosi Közlöny" legfrissebb számába s a cikkben az újjáalakuló székesfővárosi törvényhatósági bizott­ságról ir. — A főváros életében — hangzik a többi között a cikk — ezzel az újjá­alakulással új korszak kezdődik, és megszűnik a reakciónak a fellegvára, amely a fasizmus előkészítője volt, a régi törvényhatósági bizottság. Hu­szonöt éven át, kezdve Wolff Károlytól és Csilléry Andrástól Mohaupt-Mohai Gyuláig, a főváros keresztény pártjából in­dították el az uszító antiszemita jelszavakat, amelyek végül az őrült nyilasrendszerbe torkoltak. Az elmúlt évtizedek kormányai felelő­sek azért, hogy Budapesten a reakció befészkelhette magát és Budapest fel­szabadulásáig népellenes politikát gya­gyorolhattak. Nagy árat fizetett a fő­város és az ország a jobboldali, majd később a fasiszta kormányok bűnös politikája miatt. Az ország büszkesége, szép fővárosunk romokban hever és mi mégis bízunk abban, hogy a demokrácia és a szabadság alkotó ereje képes lesz újból felépíteni a fővárost és az országot és olyan­­helyzetet te­remteni amelyben minden dolgozó megtalálja a megélhetését, sőt, ha az első nehézségen túl leszünk, a jobb megélhetését A cikk megállapítja, hogy az új tör­vényhatósági bizottság, amely a demo­kratikus pártok és a szakszervezetek megbízottaiból, valamint a szellemi élet kimagasló egyéniségeiből alakult, biz­tosíték arra, hogy az új időknek meg­felelő szellem fogja áthatni a városházi életet.­­ A demokrácia alkotó ereje és a szociális gondolat kell hogy áthassa az új városházát — folytatódik a vezető­cikk —, ennek megfelelően át kell szer­veznünk az összes városi hivatalokat és összhangba kell hoznunk a város teherbíró képességével az almazot­tak létszámát is. Azonkívül legfőbb gondja kell hogy legyen a városházi vezetőségnek, a tör­vényhatóságnak, hogy a romok eltaka­rítása után az újjáépítést megkezdje, példaként álljon előttünk a szocialista Bécs, a szovjetorosz városok, valamint London munkáspárti vezetés alatti fej­ődése, illetve alkotása. Meggyőződé­sem, hogy néhány év múlva, amikor már láthatjuk, hog­y az ideáljainkból sok minden megvalósulóban van, vagy már megvalósult, büszke öntudattal mondhatjuk majd, hogy mindaz, ami van, a demokrácia szabad levegőjében kelt életre és valósult meg. Lakbért, adót fizethetsz vele, élelmi­­szert vásárolhatsz érte! Jegyezz élel­­mezési kölcsönt!

Next