Népszava, 1945. március (73. évfolyam, 29–55. sz.)
1945-03-09 / 36. szám
Vasárnap, 1945 márciusi NÉPSZAVA Bűnünk és az Irta: Szabó István Ki merné állítani, hogy életünk valamit is javult a nagy ostrom kezdete óta? Élelmiszerünk fogytán és a közeledő tavasz meleg lehellett ébreszti a járványok kórokozóit. A háború még itt a közelünkben küldi felénk dörrenő üzeneteit és figyelmezteti lankadó megfáradó idegeinket. A bajokat és veszedelmeket mindegyikünk ismeri, minek is sorolnék fel azokat? A sors csakugyan nem kímélt és kímél minket, beleestünk rettenetes kezébe és nem engedi el torkunkat. Van-e okunk panaszra, zokogásra? Van-e okunk, hogy sikoltsunk, utcáinkon járva, elkékülve a hidegtől és a rossz táplálkozástól? Igen, van okunk panaszra. Csakugyan, szétesett az életünk, földönfutó proletársors lett a sorsunk. S ahogy lehajtott fejjel valami kis vigaszért folyamodunk a történelem feketeszárnyú angyaláha, ez az angyal némán továbbhalad mellettünk. Szóra se méltatja sebeinket. Bizony van okunk panaszra, mert magunkra maradtunk és ez a magány megtanít arra, hogy ne kapkodjunk se erre, se arra, hogy riadt szemünket lehúnyva számot vessünk önmagunkkal. Az első kérdés, amely megszólít, keményen arra int, hogy erre feleljünk: hát jogunk van-e panaszra? Nincs jogunk. Mivel tudatosan látva a következményeket, bizonyos időrk eljátszottuk jussunkat, hogy a jó lelkiismeret és a jólét kényelmes ágyán heverésszünk. Ne fogjuk bűneinket a germánokra, ne fogjuk bűneinket a nyilasokra. Mi mindannyian egyetemlegesen és személy szerint felelősek vagyunk azért, ami megesett velünk. Tehát felelősek vagyunk Buda és Pest utcáinak töredezett falaiért, felelősek vagyunk a leégett házakért, felelősek vagyunk megölt és lemészárolt rokonainkért, barátainkért, felelősek vagyunk azért a sötétségért is, amely egyszerre eltölti szobánkat és elménket. Szobánk sötétsége még hagyján, mert ez alig tart néhány hónapja és hamarosan úgyis vége lesz. De az a sötétség, mely beleette magát társadalmunk szövetébe, de az a sötétség, mely tervszerűen üldözte munkás- és parasztosztályunkat — ez a sötétség már,1919 augusztusa óta tart és ez a sötétség a mi bűnünk, magyaroké. Hiába kapkodunk fűhöz-fához, mint hitvány tyúktolvajok a bíró előtt, a mi lelkiismeretünk Ítélőszéke előtt nincs mentségünk, magyarok. Mert nem az volt a baj, hogy kisszámú nemzet vagyunk, hanem az, hogy megbuktunk valami nagyon fontos, a legfontosabb tantárgyból: az emberiességből. Március 19 óta még a vak is látta ezt. Higygyük el, nem az a baj, hogy szekrényünk dirib-darabra tört, hanem hogy emberi méltóságunkat vetettük le, mint unt és szorító gúnyát. Gyávák, hitványak, haszonlesők voltunk és azt szerettük volna, ha ügyeskedő kibicekként úsztuk volna meg ezt az égbekiáltóan komoly viaskodást, melynek történelmi tartalma ez: kiirtani mindenféle fasizmust. Azt hittük, hogy játékról van szó, huszonegyesről, kocsi alatt. Szörnyű volt látni, hová süllyedt Petőfi és Pázmány népe. Szégyenpír égette arcunkat, mikor hiába kerestük Ady és Vörösmarty finom lelkiismeretét. Nálunk minden osztály, minden faj és minden vallás tőrbeesett a gonoszság kísértése idején. Hiába volt a figyelmeztetés! Bűnösek vagyunk, hogy ártatlan gyerekeket, magatehetetlen aggokat puffantottak le nyílt utcán. Csoda-e, hogy keserű hahotával megtagadta néhány tiszta magyar a magyar fajt, hogy az igazi hazafiasság „hazaárulással" volt egyértelmű. Legyünk őszinték és becsületesek, erre int Buda és Pest látványa és a mi helyzetünk. Elesettségünk arra tanít, hogy könyörtelen késekkel mégnagyobbra feszítsük a már meglévő sebeket. Tudjuk meg hát végre, hogy nem a germán vér a hibás, hanem a magyar vér a bűnös. Mindenki azt a sorsot érdemli meg, melyet magán beteljesülni enged. Mi engedtük, hogy ilyen legyen országunk. Ha férfiak lettek volna férfiaink, akkor is igy nézett volna ki országunk, talán, de a romokra önérzettel nézhettünk volna s a halottak hősök lettek volna a haladás reményes ügyéért. De így: a romok a mi romban heverő jellemünket példázzák, a holtak pedig a mi eltévelyedett gondolkodásunk és viselkedésünk hiábavaló, szerencsétlen áldozatai. Ezek a halottak nem tanítanak és nem igazolnak, hanem vádolnak és számonkérik megtántorodottságunkat. Csoda-e, ha így kiáltottunk fel az egyetemes téboly, vitustánca láttán. Magyarország sorsa tragikus, de nem komoly ... A szavak tán cinikusak, de — a filozófus utasítása szerint — nagy dolgokról cinikusan illik szólni, bár nem pökhendien és reménytelenül. Ha nem élne bennünk fűszálnyi reménység, hogy teljesen alulról és élelről kezdeni mégis csak érdemes, meg kellene ölnünk magunkat. Annál inkább érdemes, minél nehezebb. S így is van ez rendjén. Nem szabad ott folytatnunk, ahol abbahagytuk. De addig is, míg valamire jutunk, micsoda szenvedés, micsoda erőfeszítés kell majd! Ne sajnáljuk a magyart, ha még sokat kell szenvednie: ez lesz megváltásának és fölemelkedésének ára, ettől megszépül az arca. II Pénzintézeti Központ közli, hogy a kibocsátásra kerülő , Székesfővárosi Élelmezési Kölcsön Intézeti székházában (V. gróf Teleki ál utca 23. sz., I. em. 124) jegyezhető. Az auschwitzi haláltábor Négymillió ember pusztulása a „megsemmisítő telepen11 A napokban feldúlt fiatalember jelent meg a szerkesztőségben. — M. S. vagyok, volt kórházi gondnok, az auschwitzi haláltáborból jövök — mondotta. — Az oroszok szabadítottak fel bennünket, mintegy ezer embert és én vagyok az első, aki ebből a Vernichtungslagerből (megsemmisítő telep) — ahogyan a németek ezt a tábort hivatalosan nevezték — Budapestre érkeztem. És hogy szavainak hitelt adjon, felgyűrte kabátja és inge ujját és megmutatta a karjára kék festékkel tetovált tábori számot. B. 14.480 volt a száma ennek a fiatalembernek, aki egész életében karján fogja viselni ezt a számot, hogy soha ne felejtse el azokat a minden emberi mértéket felülmúló szenvedéseket, amit az auschwitzi haláltáborban átélt. Széket adtunk neki, majd cigarettával kínáltuk. A szomorú események, amiket most maga elé idézett, újabb izgalomba hozták. Egyik cigarettáról a másikra gyújtott és a cigarettafüst némikép csillapította felborzolt idegeit. Beszélni kezdett. Sztenografikus hűséggel igyekeztünk szavait lejegyezni és ezekből szörnyű kép tárult elénk. Minden rémregényt felülmúlnak az auschwitzi haláltábor borzalmai. Nincs az a merész fantázia, nincs az az ördögi agy, amely kegyetlenebb, gonoszabb tervet talált volna ki arra, miként lehet emberek millióit a halálba küldeni és a holttesteket úgy eltüntetni, hogy semmi nyoma se maradjon véres tettüknek. Még Néró, Caligula embermészárlásai is eltörpülnek a náci kivégzések gigantikus arányaival szemben. Az angolszász sajtó azt írja, hogy hivatalos becslés szerint négymillió emberre rúg az itt elpusztított emberek száma. És hol vannak még a többi táborok, a többi katynok, a szörnyű tömegsírok, ahol szintén sok százezer szerencsétlen ember csontja pihen. Amikor az orosz hadak közeledtek Auschwitzhoz, a kivégzési tábor minden épületét a földdel egyenlővé tették, hogy a világ közvéleménye sohase tudja még, mi történt a haláltábor drótkerítése mögött. A náci gazságok azonban kiderültek és az auschwitzi pokol féltve őrzött titkai feltárultak a világ ítélőszéke előtt. És Európa, Amerika, az egész világ ítélt is: el kell pusztítani, örökre meg kell semmisíteni a náci zsarnokságot és minden fasizmust, hogy ne lehessen mégegyszer auschwitzi haláltábor. De adjuk át a szót M. S.-nek. Mónus Illés kiszabadítása 1944 április végén létesült a Bethlen-téri kisegítő rabkórház, amelynek gondnoka voltam. E kórházba kerültek azok a betegek, akiket a Rökk Szilárdutcai fogházból, a kistarcsai, csepeli, Horthy-ligeti internálótáborból és a toloncházból ide utaltak. Mi nemcsak gyógyítani akartuk a szerencsétlen em hallatás a Svábhegyen Mónus Illés szökése kiderült és engem október 17-én elfogtak. A kórház irodájában megjelent két Gestapo-tiszt és felelősségre vont Mónus Illés szökéséért. Követelték, mondjam meg, hová vitték Mónus Illést. Én állhatatosan tagadtam mindent. Kijelentettem, semmit sem tudok arról, miképpen szökött meg Mónus. A pestvidéki törvényszék fogházába kísértek, az egyik cellába helyeztek el és onnan vittek át reggelenként a Gestapo svábhegyi nyomozóosztályára. A kihallgatás állandó verések és ütlegelések közben folyt. A talpamat verték, a lábamat csavarták, a fejemet gumibottal ütötték és gúnyosan azt mondották, azért ütik a fejemet, hogy ezzel a memóriámat javítsák, mert úgy látszik, rossz a memóriám. Amikor már teljesen ki voltam merülve, abbahagyták a kihallgatást, később pedig újra folytatták. Ez így tartott estig, az est beálltával visszavittek cellámba. A legszörnyűbb kínzások ellenére is kitartottam amellett, hogy semmit sem tudok Mónus Illés szökéséről, ahhoz semmi közöm nincs. Mintegy két hétig tartott ez a kihallgatás, néhánynapos megszakításokkal. Kereken megmondták nekem, ha nem fogok „becsületesen" vallani és nem fedem fel a dolgokat, úgy az auschwitzi Vernichtungslagerba kerülök, ahol a többi bolsevista zsidóval együtt elégetnek, viszont ha vallok, ennek nagy hasznát fogom venni, mert a német birodalomba szállítanak és képességeimnek megfelelő munkára osztanak majd be. Sőt Lemke Gestapo-tiszt, aki a svábhegyi nyomozóosztály egyik" vezetője volt, amikor én már úton voltam Auschwitz felé, elment feleségem lakására és nála is érdeklődött Mónus Illés és a többiek felől. Minden valószínűség szerint ez is közrejátszott abban, hogy feleségem üresen vallott, mert azAuschwitzba vivő utamról sok lapot, illetve levelet küldtem feleségemnek, ezekben kitanítottam, hogyan valljon. Feleségem a sok levélből ötöt szerencsésen meg is kapott. Papírdoboz tetejéből vágtam ki kartonlapokat és ezekre inam soraimat, majd a papírba csomagoltam maradék kenyeremet, hogy 30lyn. legyen a levélnek és a vágón nyílásán keresztül ott dobtam ki ezeket, ahol embereket láttam: sorompóknál, állomások közelében. Több alkalommal sikerült meglátnom, hogy emberek fölveszik levelemet. Egy hosszabb levelet is írtam, amelyet papírral kibélelt csomagba helyeztem, a csomagot spárgával kötöttem át és Győr mellett így dobtam ki a vonatból. Hegyeshalomban egy vasúti munkásnak dobtam ki lapomat, aki a vonat kerekeit kalapálta vég... és aki becsületesen el is juttatta az írást feleségemhez, arcú, izgatott kereket, hanem mindent elkövettünk annak érdekében, hogy az illetők innen szabadlábra kerüljenek. A hozzánk beutalt betegeknek mintegy nyolcvan százaléka ki is szabadult. Ebben nagy része volt a hozzánk beutalt internáltak rendőri referensének és több más rendőrtisztviselőnek. Ezek segítségével sokszáz internált kiszabadulását segítettük elő. Sok internált aktáját eltüntettük, sőt még akták hamisításától sem riadtunk vissza, ha az internált kiszabadítása érdekében erre szükség volt. A mi kórházunkban volt ápolás alatt Mónus Illés elvtárs is. Október 15-én délután, Horthy fegyverszüneti felhívásának elhangzása után Mónus felesége két elvtárs kíséretében megjelent a Bethlen téri kórházban és kijelentették, hogy Mónus Illésnek el kell hagynia a kórházat. Mónus már előbb kérvényt nyújtott be szabadlábra helyezése ügyében. Én abban a reményben, hogy a rendőri referenssel a szökést fedezni tudom, elengedtem Mónus Illést. Mónus felesége és a két elvtárs kíséretében nyomban távozott. A kapuig kísértem őket, hogy a kapunál őrt álló katona fel ne tartóztassa őket és meg ne akadályozza a szökést. 3. oldal Bechtler Péter elvtárs, alpolgármester, a demokratikus Budapest újjászületéséről Bechtler Péter elvtárs, Budapest székesfőváros alpolgármestere vezetőcikket írt a „Fővárosi Közlöny" legfrissebb számába s a cikkben az újjáalakuló székesfővárosi törvényhatósági bizottságról ir. — A főváros életében — hangzik a többi között a cikk — ezzel az újjáalakulással új korszak kezdődik, és megszűnik a reakciónak a fellegvára, amely a fasizmus előkészítője volt, a régi törvényhatósági bizottság. Huszonöt éven át, kezdve Wolff Károlytól és Csilléry Andrástól Mohaupt-Mohai Gyuláig, a főváros keresztény pártjából indították el az uszító antiszemita jelszavakat, amelyek végül az őrült nyilasrendszerbe torkoltak. Az elmúlt évtizedek kormányai felelősek azért, hogy Budapesten a reakció befészkelhette magát és Budapest felszabadulásáig népellenes politikát gyagyorolhattak. Nagy árat fizetett a főváros és az ország a jobboldali, majd később a fasiszta kormányok bűnös politikája miatt. Az ország büszkesége, szép fővárosunk romokban hever és mi mégis bízunk abban, hogy a demokrácia és a szabadság alkotó ereje képes lesz újból felépíteni a fővárost és az országot és olyanhelyzetet teremteni amelyben minden dolgozó megtalálja a megélhetését, sőt, ha az első nehézségen túl leszünk, a jobb megélhetését A cikk megállapítja, hogy az új törvényhatósági bizottság, amely a demokratikus pártok és a szakszervezetek megbízottaiból, valamint a szellemi élet kimagasló egyéniségeiből alakult, biztosíték arra, hogy az új időknek megfelelő szellem fogja áthatni a városházi életet. A demokrácia alkotó ereje és a szociális gondolat kell hogy áthassa az új városházát — folytatódik a vezetőcikk —, ennek megfelelően át kell szerveznünk az összes városi hivatalokat és összhangba kell hoznunk a város teherbíró képességével az almazottak létszámát is. Azonkívül legfőbb gondja kell hogy legyen a városházi vezetőségnek, a törvényhatóságnak, hogy a romok eltakarítása után az újjáépítést megkezdje, példaként álljon előttünk a szocialista Bécs, a szovjetorosz városok, valamint London munkáspárti vezetés alatti fejődése, illetve alkotása. Meggyőződésem, hogy néhány év múlva, amikor már láthatjuk, hogy az ideáljainkból sok minden megvalósulóban van, vagy már megvalósult, büszke öntudattal mondhatjuk majd, hogy mindaz, ami van, a demokrácia szabad levegőjében kelt életre és valósult meg. Lakbért, adót fizethetsz vele, élelmiszert vásárolhatsz érte! Jegyezz élelmezési kölcsönt!