Népszava, 1945. május (73. évfolyam, 80–103. sz.)

1945-05-20 / 95. szám

Budapest, 1945 május 20, vasárnd^ 73. évfolyam 76. (95.) szám s­z­o­c ÁA L DEMO­NT A PÁRT K­Ö­Z­P­O­N­­TI L­A­P J Szerkesztőség: V. Bajcsy-Zsilinszky út 78 Megjelenik hétfő kivételével minden nap Kiadóhivatal: VIII. Conti utca 4. szám Groza román miniszterelnök nyilatkozott a Népszavának RENDEZNI VÉGRE... Irta: SZÁVA ISTVÁN „Európa tűzfészke" — ez volt a diplomáciában már a múlt század végén és századunk elején a Balkán neve és hogy mennyire jogosan, azt eléggé bebizonyította mindenki szá­mára az első, majd a második Bal­kán-háború, végül ped­ig a világhá­ború. Mindenki tudja, hogy nem egyedül elintézetlen balkáni problé­mák miatt tört ki az 1914/18-as vi­lágégés, de vitathatatlan, hogy a lán­gok itt csaptak fel először. Rengeteg könny és vér oltotta ötvenegy hóna­pon keresztül ezt a tűztengert, de nem tudta teljesen eloltani. Negyed­századig lappangtak a lángok, izzott a parázs, hogy azután a tűznyelvek még magasabbra csapjanak fel, még inkább üszkös romokká tegyék az európai ember feje fölött a házat, mint huszonöt esztendővel korábban. Mindössze annyi történt, hogy a tűz­fészek egy kissé északabbra csúszott. A Balkán bejáratától a Kárpátok­övezte medencére és környékére. A második világháború nem itt tört ki, de itt is kitörhetett volna, könnyen elképzelhető lett volna a történelmi fejlődés olyan alakulása, hogy nem a danzigi korridor ügyénél, hanem már a Szudétavidék megszállásánál vagy az Anschlussnál elszakad a húr. De jól tudjuk, ha Magyarország és az utódállamok között fennálló feszült­ség egyedül nem is vezetett háború­ra, hozzájárult, mégpedig igen nagy­mértékben hozzájárult az európai légkör megmérgezéséhez és jól tud­juk azt is, hogy a hazai reakciónak milyen kitűnő fegyvere volt a tény­leges és állítólagos sérelmek állandó felhánytorgatása, milyen egyszerű eszköz volt a feudalizmus és nagy­kapitalizmus urai számára, hogy a felgyülemlett szociális problémákért másokat, a szomszédállamokat te­gyék egyedül felelőssé. És jól tudjuk azt is, milyen könnyű volt a Harma­dik Birodalomnak ezt a helyzetet a saját céljaira kihasználni. őszintének, kegyetlenül és kímé­letlenül őszintének kell lennünk ön­magunk felé, ha meg akarjuk ke­resni a bajok gyökerét, de ép ilyen őszintének kell lennünk mások felé is. Volt magyar sovinizmus és volt magyar imperializmus, de hiba lenne annak a tagadása, hogy volt ilyen sovinizmus és­­ imperializmus, volt kisebbségüldözés a határokon túl is, voltak pártok, mint a román Vas­gárda, amelynek egyedüli programja és csak a magyarországi nyilasoké­hoz hasonlítható véres gyakorlata abban nyilvánult meg, hogy minden szociális baj egyedüli gyógyszere a zsidó vallású magyarok és románok és a magyar anyanyelvű kereszté­nyek és zsidók kiirtása. Nem véletlen, hogy éppen romá­niai példára hivatkoztunk. Hiszen mindenki előtt ismeretes, hogy Ma­gyarország és Románia között volt a legrosszabb a viszony. Magyarország és Románia állott szinte huszonöt esztendőn keresztül állandóan ug­rásra készen, hogy egymás torkát átharapja és ezen vajmi keveset vál­toztatott még az is, amikor a két or­szág a Harmadik Birodalom nyomá­sára „szövetségi viszonyba" került egymással. Illetve, ha változtatott, csak rontott rajta. Mindenki tudja, hogy a náci­ Németország mily gon­dosan ügyelt még ekkor is arra, hogy egyetlen lépés se történhessék az egymás mellett élő és egymásrautalt népek megértése felé, hanem lehető­leg minél rosszabb legyen közöttük a viszony. De éppen ennyire tudja mindenki azt is, milyen száznnyolc­vanfokos fordulat következett be rövid idő óta a magyarság és román­ság viszonyában, pontosan azóta, amióta Romániában a dolgozók tö­megei vették kezükbe sorsuk irányí­tását és amióta Magyarországon a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front gyakorolja a hatalmat. Groza Péter román miniszterelnök tette meg ezt a döntő fordulatot hetekkel ezelőtt elmondott kolozsvári beszédében, ot­tani álláspontját és azóta folytatott politikáját még jobban kidomborí­totta a Magyar Népi Szövetség gyű­lésén tartott második kolozsvári be­szédében és lapunk mai számában találja az olvasó azt a nyilatkozatot, amelyet Bukarestben járt munkatár­sunknak adott és amelyben a két egymásrautalt nép testvéri együtt­működése, kölcsönös támogatása, együttes építő munkája mellett tesz hitet. Kell-e fényesebb bizonyíték ennél arra, hogy azt a mérget, ame­lyet évizedeken keresztül csöpögte­tett két nép lelkébe a román bojá­rok és a magyar tízezerholdasok, a román iparmágnások és a magyar nagykapitalisták szűklátókörű és go­nosz sovinizmusa, hogyan tudja rö­vid idő alatt immunizálni az igazi demokrácia kifelé, külföld felé is megnyilvánuló őszinte és becsületes szándéka?! A magyar-román viszony feltűnő és feltűnően gyors megjavulása intő példa kell hogy legyen számunkra, itt az ország határain belül és azon túl is. A határokon belül is, mert ha ragaszkodunk a kötelező őszinteség­hez, akkor meg kell mondanunk azt is, hogy magyar hivatalos részről ed­dig még nem hangzott el olyan vá­lasz a romániai közeledésre, ami­lyent ez a közeledés feltétlenül meg­érdemel és amilyent elengedhetetle­nül megkövetel az ország, az erdélyi magyar dolgozók és mindkét nép létérdeke és amilyent megkövetel tő­lünk az egész világ­ is, amely számá­ra szintén nem közömbös, hogy mi­nél hamarabb meggyógyuljanak be­teg testrészei. De az intő példát kö­vetni kell a határokon túl is, meg kell szívlelni, meg kell tanulni be­lőle, hogy az egymás mellé utalt né­pek együttélésének ez az egyetlen lehetséges, ez az egyetlen emberi módja. És itt örömmel kell megállapíta­nunk, hogy ha még távolról sem olyan mértékben, mint ez a román­magyar viszonylatban megtörtént, de szemmel láthatóak a gyógyulás jelei magyar-jugoszláv viszonylatban is. Pedig arcpirulva kell gondolnunk rá, hogy éppen ezen a téren terheli a legtöbb bűntudat a lelkiismeretün­ket néhány hazaáruló galád magyar miatt. Arcpirulva kell gondolnunk arra, hogy néhány héttel az „örök barátsági szerződés" megkötése után hogyan adtak felvonulási terepet a német hadigépezetnek, hogyan segí­tett az akkori magyar hadsereg is az orvtámadásban, arcpirulva kell gondolnunk az újvidéki bestiális tö­megmészárlás borzalmaira. Persze, jogos az ellenvetés, mi köze volt mindehhez a magyar népnek, mi köze volt mindehhez a magyar de­mokráciának, a magyar baloldal­nak? Mi köze lehetett hozzá, ami­kor az újvidéki áldozatok között nemcsak szerbek, hanem magyarok is voltak, nemcsak zsidó, hanem ke­resztény vallású magyarok is, éppen azért, mivel demokraták, mivel szo­cialisták, mivel baloldaliak voltak! De mégis felelősek vagyunk a Feke­tehalmy-Czeydnerekért, Zöld Már­tonokért, Grassy Józsefekért, Bajor Ferencekért. Felelősek vagyunk, mert tettünk-e eleget azért, hogy mindez a borzalom ne következhes­sék be, tettünk-e eleget ennek érde­kében, nem 1943 januárjában és nem is 1939 szeptemberében, hanem már korábban, amikor tűrtük, hogy az országra rászabaduljon a brávók és gengszterek hada, akikről mindenki tudhatta, hogy odavezet útjuk, aho­va vezetett. Igen, ma éppen úgy éghet az ar­cunk a szégyentől, ha minderre visz­szagondolunk, mint ahogy halálsá­padtá vált 1943 januárjában az ar­cunk a megdöbbenéstől, a megdöb­benéstől azért, ami történt és azért, ami megtorlásul bekövetkezhetik. Mert tudtuk, hogy a megtorlás lehet szörnyű is. Lehet olyan is, hogy bosz­szúból épúgy lemészárolják az ár­tatlan magyarokat, ahogy Fekete­halmyék az újvidéki strandon az ár­tatlan szerbeket. Mindez nem követ­kezett be, mert nemcsak a magyar demokrácia nem azonos a magyar reakcióval, még kevésbé a magyar­országi nácizmussal, de természetesen nem azonos vele a jugoszláv demo­krácia sem. Titóék emberei nem használhatják és nem használják azokat az eszközöket, amelyeket Feketehalmy-Czeydnerék pribékjei használták. De nemcsak ebben a negatívum­ban, hanem sok pozitívumban is fellelhetők a jelek, amelyek arra en­gednek következtetni, hogy nemcsak Kelet felé, hanem Dél felé is norma­lizálódik Magyarország helyzete, nemcsak Romániával, hanem Jugo­szláviával is meg lehet teremteni és meg is teremtődik mindaz a feltétel, amely a testvéri együttéléshez szük­séges. És ha sorba vesszük azokat a né­peket, amelyek itt élnek a Balkán kapujában, kelet és nyugat, észak és dél határán és amelyeket földrajzi adottság, gazdasági szükségszerűség, települési összekeveredés, sorssze­rűen és örökre egymásra utal, akkor lehetetlen észre nem vennünk egy csodálatos, mégis természetes és ma­gyarázatát önmagában hordó tör­vényszerűséget. Románia volt a leg­első, amely megszabadult a hatalom Antonescu-párti és náci bitorlóitól, Romániában volt eddig a legtöbb idő a demokratikus rendszer, a demo­kratikus közszellem kialakulására, Románia tette a legnagyobb lépést a népek testvériségének nehéz, de egyedül járható útján. Jugoszláviá­nak éppen Magyarországgal határos vidékén valamivel tovább tartott Ne­dicsék és Pavelicsék, uralma és így az európai szabadságharc e legdicső­ségesebb országában természetesen kevésbé alakulhatott ki a konszoli­dáció, mint Romániában. Köztudomású, hogy a náci rém­uralom alól utoljára Csehszlovákia szabadult fel, hiszen itt még akkor is folytak a harcok, amikor a Wehr­macht már letette a fegyvert. És ha tekintetbe vesszük, hogy az említett országok közül Csehszlovákia volt a legelső, amely áldozatul esett a Har­madik Birodalomnak, ha arra gon­dolunk, hogy kevés híján hét eszten­deig tartott északi szomszédunknál névleg Hácháék és Tisóék, valóban Himmlerék és Hitlerék uralma, ak­kor fel tudjuk mérni, hogy milyen nehézségekkel kell megküzdenie ma annak az államnak, amelyet koráb­ban, 1938 őszéig, középeurópai Svájc néven, a középeurópai demokrácia fellegváraként emlegettek méltán. Jól tudjuk a hazai példákból, milyen ne­héz munka a nyilasok kigyomlálása, jól ismerjük, milyen agyafúrt ravasz­sággal igyekeznek befurakodni min­denhova a náci­ bérencek nemcsak azért, hogy bőrüket mentsék, hanem azért is, hogy lábukat megvetve is­mét megkezdhessék aknamunkáju­kat. Bizonyos, hogy Csehszlovákiá­ban sincs másként, bizonyos, hogy ott is mindent elkövetnek a Hlinka­gárdisták és a most egyszerre cseh­szlovákká átvedlő henlevnisták an­nak érdekében,­ hogy immáron nem nyíltan, hanem álcázva mérgezhes­sék az ország és egész Közép-Európa levegőjét. Jól tudjuk azt is, mi en­nek az emberfajtának a természete és mik az eszközei. Zavarkeltés, el­lentétek szítása, hogy így elterelhes­se a figyelmet a valódi problémák­ról, meghúzódhassék a sötétben és ott nyugodtan készíthesse elő akna-

Next