Népszava, 1945. október (73. évfolyam, 206–231. sz.)

1945-10-21 / 223. szám

Itt. évfolyam 2.§, (223.) szám­­! / Mrrsm­p?ff Budapest, 1945 október 21. wmmmmmmm PU Szerk. és kiadóhivatal: VIII. Conti ucca. Megjelenik hétfő kivételér«! minden nap Telefon: 420-562, 420-563, 420-584 1. hét elejére tisztázódik a belpolitikai helyzet UICHHAUSEN KÖZBESZÓL... írta: SZERDA­HELYI SÁNDOR, "Az infláció körül, ekörül a­­pénzpestis körül kering immár közgazdaságunk és politikánk csil­lagzata. Engedtessék meg, mint „egy embernek az uccáról", hogy t­zet kérjek, kívül a szakértők magas koncertjén. Erre a merész­ségre az a véletlen eset bátorí­tott fel, hogy a Józsefvárosban jártam és az egyik könyvesbolt kirakatában vadonatúj­an virító Münchhausen-kötetre bukkantam. Eddig ugyanis azt hittem, hogy a tiszteletreméltó német báró, aki a kloákából a saját hajánál fogva húzta ki magát, csak az én nemzedékemnek volt az ifjúsági regényhőse. A magyar népnek mai, szinte példátlan tempójú és méretű erőfeszítése pedig, hogy újra élhessen, erősen emlékeztet Münchhausen csodálatos kísérle­tére, azzal a ráadással, hogy a mi sorsunkra a teljes tönkremenetel súlya nehezedik. Manapság sokat beszélnek Marxról, legyen szabad tehát nekem is, a közhely veszedelmé­nek megkockáztatása nélkül hi­vatkoznom erre a mi bozontos­fejű, öreg nagy mesterünkre. Megtanultuk tőle az egyszerű igazságot, hogy minden új valós érték forrása egy­edü­l a produk­tív gazdasági folyamatba bevetett emberi munkaerő. Minthogy pe­dig a mezőgazdaság ipari termé­kek fejében szállítja terményeit, a továbbiakban nyugodtan szorít­kozhatunk az általános helyzet és az ipari termelés viszonyának a vizsgálatára inflációs vonatko­zásban-A közháztartások rendezetlen­sége körül bosszút álló mulasztá­sokról illetékes tényezők szót emeltek már, itt tehát ettől el­tekinthetünk. Viszont, fölvethet­jük a kérdést, hogy ü­ll a termelő munkaerőnek elsősorban pro­duktív reprodukálásán, mi min­dent, ki mindent kell eltartania , kiszolgálnia ennek a mi csodá­latos erőfeszítéssel feltámasztott ösztövér ipari termelésünknek. M­spedig a bizonyos irányokban éppen nem korlátozott szükségle­tekkel arányban nem állóan sze­rény értéktöbblet-tömeg számlá­jára. 1. Ár, ország újjáépítésének roppant feladatára gondoljunk elsősorban. Példátlan életösztön­nel, lelkesedéssel és lendülettel fordult az ipar, a bánya és a közlekedés munkássága a vasút, a hajózás, a hidak, az utas­, az­­üzemi romok, a gépek, a laká­sok, az energiák, a ruházkodás, a háztartások stb. felé. A pusz­tulás raillióirányú parancs­szavára az újjáépítés első esz­tendejében ez a lendület minden­hez hozzányúlt, mert minden ponton fájdalmat érzett A ne­mes versenyben csak lassan ala­kult ki a me­ssze tekintő terv­szerűség, amely a szükségletek kielégítését lehetőleg a közvetlen produktivitás sorrendjére kellett hogy korlátozza. Telj­esí­tőképes­ségünk a tervszerűtlen iramot nem bírja el, a kapacitásunkhoz kell mérnünk a terhelést. 2. Szerény véleményem szerint az újjáépítésnek­ sorrendben meg kellene előznie a jóvátételi szállí­tásokat, amelyeket talpraálló gaz­daságunk sokkal könnyebben bírna el. Ez a felismerés a nagy Szovjetbirodallom tényezői részé­ről már nem egy vonatkozásban barátikig meg is nyilatkozott. A hasznos jószágok, a produk­tív értékek felhalmozódást, tehát a tőkeképződés a természetes elő­feltétele annak, hogy itt valóban termelés legyen s az áruhiány hézagait ne kelljen fedezetlen bankjegytömegekkel betömni. És ne csak munkafegyelemről, mint alapkövetelményről beszéljünk, de arról is, hogy a dolgozó csa­ládja anyagi létének legalább a minimális feltételeihez hozzá­jusson. 3. Nem lehet mellőzni egy har­madik terhelő tényezőt sem: azok­nak a társadalmi rétegeknek a fogyasztásban való részesedését, amely rétegek vagy nem közvet­lenül produktívak, vagy még, avagy már nem vesznek rés­st a termelésben, sőt, amelyeknek tár­sadalmi léte improduktív vagy egyenesen káros. Távol álljon tő­lünk, hogy itt valami olcsó dema­gógiára vetemedjünk. Gondol­junk csak újra a mi jó meste­rünkre, akitől tudjuk, hogy a tár­sadalmi értéktöbblet egy része tőkévé változik — nálunk erész­ben is, amint említettük, bajok vannak —, a többin osztoznak a tőkéscsaládok, mint fogyasztók, részesedik benne az állam és a község, mint karhatalom, mint rendészet, mint igazgatás, mint közoktatás, mint közegészség stb. A munkáscsaládok a munkabér­ből élnek. Mindezekről itt ne es­sék szó, hiszen eme tényezők rész­ben a polgári, részben a minden­kori társadalmi rend állandó velejárói. A közkiadások egyen­súlya a közháztartási egyensúly problémája, ami, tudjuk, az in­fláció kérdésében sem közömbös. A társadalmi átalakulás viharai viszont, amikor a csődbe jutott régi rendszeer helyébe új rend va­júdó törekvései léptek, kétség­kívül el nem kerülhető új terhe­ket hoztak. Ama társadalmi réte­gek számára, amelyek egziszten­ciájukat a régi rendszerbe­ kö­tötték s lelkükkel is odatalpadtak, erről a partról és túlról is lehe­tővé kell tenni, hogy sorsukkal megbékéljenek, hogy belássák, mennyire nincs értelme annak, ha a fejlődés kerekei alá feküsz­nek, s be­kapcsolódhassanak az újjáépítés milikájába. Einnek egyengetése ekképpen a társa­dalmi megbékélés s vele az in­fláció elleni küzdelemnek is egyik fontos feladata. Addig pedig ez a társadalmi réteg is, akarva nem akarva, duzzasztja az improduk­tív fogyasztást s a rendelkezésére álló eszközökkel ott áll a piacon a t­úlígérők sorában. 4. Az igazi túl­ígérők azonban közgazdaságunknak azok a káros és káros tényezői, akik eddig mi­vel sem korlátozott profitdühük­ben mindent felmarkolnak és min­dent felhabzsolnak, s nekik semmi sem drága. Ezek diktálják a föl­felé rohanó árak­at. Túl olcsónak ta­láljuk az eezpresszó betiltás körül támadt humort. A lokálok minden árat megfizetnek a piacon. A kö­vetkezetesen végrehajtott ragonos jeg­yrendszer — amelyre közellá­tási kormányzatunk törekszik — az egyik módja annak, hogy a meglevő kevés áru produktivitása arányában mindenkihez eljusson. S itt szólnunk kell arról is, hogy az­ áruelosztás bajai körül súlyosan ludasnak mutatkozott a­z­agántőkés gazdálkodás, nem utolsó sorban a rendszeres áru­elrejtés révén, még a közhatósági elosztás áruinak dolgában is. Itt­ kerülnek előtérbe azok a mulasz­tások, amelyekre ismételten rá­mutattak már, a szövetkezeteit tőkeproblémájának elamerikázása körül ugyanakkor, amikor indítási hitelek címén, egyébként nem szükségtelenül, nemzeti ajándéko­kat juttattak a magántőkének. A spekulatív áruelrejtés az inflá­ciónak egyik jelentős tényezője, az in­fláció elleni küzdelemben te­hát sorompóba kel állítani a fo­gyasztási szövetkezeteket. Sok minden részetkérdésről le­het és kell még beszélni, így a többi között érdemes lenne föl­deríteni a Napóleon mesterséges árfelhajtásának a rejtélyét, lelep­lezni az árfelhajtásnak s a társa­dalmi zűrzavar fokozásának ezt az aránylag csekély „befektetéssel" elérhető módját. Ám, az elmon­dottak is elegendők ahhoz, hogy visszatérhessünk a mi derék Mü­nchhanségünkhöz és összefog­laljuk az ingoványból való kimente­lésünknek feltételeit: a) minden saját erőnknek a köz­vetlen produktivitás szolgálatába állítása és b) a külföld passzív és aktiva­ segítő közeledése alakjában. Ezek nélkül nem kérhetünk s nem várhatunk csodákat ettől a tönkrement országtól. A közellétásügyi miniszter rendkívüli juttatása a dolgozóknak Ruhát, zsírt, sót és cukrot kapnak a munkások Rónai Sándor elvtárs köz­ellátásügyi miniszter soronkívüli ruha- és élelmiszer­juttatásban részesítette az újjá­építés rohammunkájában ki­váló munkateljesítményt vég­zett dolgosokat. Ennek során 170 rend ruhát küldött a csepeli Weiss Manfréd­gyár, Ganz-gyár, diósgyőri, ózdi vasgyárak, a salgótarjáni, pécsi, tatai, tokodi bányatelepek, vala­mint öt más gyár munkásainak» A csepeli, diósgyőri, ózdi és Ganz« gyárak ü­zemi konyhái és kórházai részzére a közellátásügyi miniszter «sírt, cukrot, sót és egyéb * élelmiszert küldött. A küldemény a gazdasági rendőr* ség által a közellátásügyi minis­* ter rendelkezésére bocsátott kés*»­letekből származik.

Next