Népszava, 1945. október (73. évfolyam, 206–231. sz.)
1945-10-21 / 223. szám
Itt. évfolyam 2.§, (223.) szám! / Mrrsmp?ff Budapest, 1945 október 21. wmmmmmmm PU Szerk. és kiadóhivatal: VIII. Conti ucca. Megjelenik hétfő kivételér«! minden nap Telefon: 420-562, 420-563, 420-584 1. hét elejére tisztázódik a belpolitikai helyzet UICHHAUSEN KÖZBESZÓL... írta: SZERDAHELYI SÁNDOR, "Az infláció körül, ekörül apénzpestis körül kering immár közgazdaságunk és politikánk csillagzata. Engedtessék meg, mint „egy embernek az uccáról", hogy tzet kérjek, kívül a szakértők magas koncertjén. Erre a merészségre az a véletlen eset bátorított fel, hogy a Józsefvárosban jártam és az egyik könyvesbolt kirakatában vadonatújan virító Münchhausen-kötetre bukkantam. Eddig ugyanis azt hittem, hogy a tiszteletreméltó német báró, aki a kloákából a saját hajánál fogva húzta ki magát, csak az én nemzedékemnek volt az ifjúsági regényhőse. A magyar népnek mai, szinte példátlan tempójú és méretű erőfeszítése pedig, hogy újra élhessen, erősen emlékeztet Münchhausen csodálatos kísérletére, azzal a ráadással, hogy a mi sorsunkra a teljes tönkremenetel súlya nehezedik. Manapság sokat beszélnek Marxról, legyen szabad tehát nekem is, a közhely veszedelmének megkockáztatása nélkül hivatkoznom erre a mi bozontosfejű, öreg nagy mesterünkre. Megtanultuk tőle az egyszerű igazságot, hogy minden új valós érték forrása egyedül a produktív gazdasági folyamatba bevetett emberi munkaerő. Minthogy pedig a mezőgazdaság ipari termékek fejében szállítja terményeit, a továbbiakban nyugodtan szorítkozhatunk az általános helyzet és az ipari termelés viszonyának a vizsgálatára inflációs vonatkozásban-A közháztartások rendezetlensége körül bosszút álló mulasztásokról illetékes tényezők szót emeltek már, itt tehát ettől eltekinthetünk. Viszont, fölvethetjük a kérdést, hogy üll a termelő munkaerőnek elsősorban produktív reprodukálásán, mi mindent, ki mindent kell eltartania , kiszolgálnia ennek a mi csodálatos erőfeszítéssel feltámasztott ösztövér ipari termelésünknek. Mspedig a bizonyos irányokban éppen nem korlátozott szükségletekkel arányban nem állóan szerény értéktöbblet-tömeg számlájára. 1. Ár, ország újjáépítésének roppant feladatára gondoljunk elsősorban. Példátlan életösztönnel, lelkesedéssel és lendülettel fordult az ipar, a bánya és a közlekedés munkássága a vasút, a hajózás, a hidak, az utas, azüzemi romok, a gépek, a lakások, az energiák, a ruházkodás, a háztartások stb. felé. A pusztulás raillióirányú parancsszavára az újjáépítés első esztendejében ez a lendület mindenhez hozzányúlt, mert minden ponton fájdalmat érzett A nemes versenyben csak lassan alakult ki a messze tekintő tervszerűség, amely a szükségletek kielégítését lehetőleg a közvetlen produktivitás sorrendjére kellett hogy korlátozza. Teljesítőképességünk a tervszerűtlen iramot nem bírja el, a kapacitásunkhoz kell mérnünk a terhelést. 2. Szerény véleményem szerint az újjáépítésnek sorrendben meg kellene előznie a jóvátételi szállításokat, amelyeket talpraálló gazdaságunk sokkal könnyebben bírna el. Ez a felismerés a nagy Szovjetbirodallom tényezői részéről már nem egy vonatkozásban barátikig meg is nyilatkozott. A hasznos jószágok, a produktív értékek felhalmozódást, tehát a tőkeképződés a természetes előfeltétele annak, hogy itt valóban termelés legyen s az áruhiány hézagait ne kelljen fedezetlen bankjegytömegekkel betömni. És ne csak munkafegyelemről, mint alapkövetelményről beszéljünk, de arról is, hogy a dolgozó családja anyagi létének legalább a minimális feltételeihez hozzájusson. 3. Nem lehet mellőzni egy harmadik terhelő tényezőt sem: azoknak a társadalmi rétegeknek a fogyasztásban való részesedését, amely rétegek vagy nem közvetlenül produktívak, vagy még, avagy már nem vesznek résst a termelésben, sőt, amelyeknek társadalmi léte improduktív vagy egyenesen káros. Távol álljon tőlünk, hogy itt valami olcsó demagógiára vetemedjünk. Gondoljunk csak újra a mi jó mesterünkre, akitől tudjuk, hogy a társadalmi értéktöbblet egy része tőkévé változik — nálunk erészben is, amint említettük, bajok vannak —, a többin osztoznak a tőkéscsaládok, mint fogyasztók, részesedik benne az állam és a község, mint karhatalom, mint rendészet, mint igazgatás, mint közoktatás, mint közegészség stb. A munkáscsaládok a munkabérből élnek. Mindezekről itt ne essék szó, hiszen eme tényezők részben a polgári, részben a mindenkori társadalmi rend állandó velejárói. A közkiadások egyensúlya a közháztartási egyensúly problémája, ami, tudjuk, az infláció kérdésében sem közömbös. A társadalmi átalakulás viharai viszont, amikor a csődbe jutott régi rendszeer helyébe új rend vajúdó törekvései léptek, kétségkívül el nem kerülhető új terheket hoztak. Ama társadalmi rétegek számára, amelyek egzisztenciájukat a régi rendszerbe kötötték s lelkükkel is odatalpadtak, erről a partról és túlról is lehetővé kell tenni, hogy sorsukkal megbékéljenek, hogy belássák, mennyire nincs értelme annak, ha a fejlődés kerekei alá feküsznek, s bekapcsolódhassanak az újjáépítés milikájába. Einnek egyengetése ekképpen a társadalmi megbékélés s vele az infláció elleni küzdelemnek is egyik fontos feladata. Addig pedig ez a társadalmi réteg is, akarva nem akarva, duzzasztja az improduktív fogyasztást s a rendelkezésére álló eszközökkel ott áll a piacon a túlígérők sorában. 4. Az igazi túlígérők azonban közgazdaságunknak azok a káros és káros tényezői, akik eddig mivel sem korlátozott profitdühükben mindent felmarkolnak és mindent felhabzsolnak, s nekik semmi sem drága. Ezek diktálják a fölfelé rohanó árakat. Túl olcsónak találjuk az eezpresszó betiltás körül támadt humort. A lokálok minden árat megfizetnek a piacon. A következetesen végrehajtott ragonos jegyrendszer — amelyre közellátási kormányzatunk törekszik — az egyik módja annak, hogy a meglevő kevés áru produktivitása arányában mindenkihez eljusson. S itt szólnunk kell arról is, hogy az áruelosztás bajai körül súlyosan ludasnak mutatkozott azagántőkés gazdálkodás, nem utolsó sorban a rendszeres áruelrejtés révén, még a közhatósági elosztás áruinak dolgában is. Itt kerülnek előtérbe azok a mulasztások, amelyekre ismételten rámutattak már, a szövetkezeteit tőkeproblémájának elamerikázása körül ugyanakkor, amikor indítási hitelek címén, egyébként nem szükségtelenül, nemzeti ajándékokat juttattak a magántőkének. A spekulatív áruelrejtés az inflációnak egyik jelentős tényezője, az infláció elleni küzdelemben tehát sorompóba kel állítani a fogyasztási szövetkezeteket. Sok minden részetkérdésről lehet és kell még beszélni, így a többi között érdemes lenne földeríteni a Napóleon mesterséges árfelhajtásának a rejtélyét, leleplezni az árfelhajtásnak s a társadalmi zűrzavar fokozásának ezt az aránylag csekély „befektetéssel" elérhető módját. Ám, az elmondottak is elegendők ahhoz, hogy visszatérhessünk a mi derék Münchhanségünkhöz és összefoglaljuk az ingoványból való kimentelésünknek feltételeit: a) minden saját erőnknek a közvetlen produktivitás szolgálatába állítása és b) a külföld passzív és aktiva segítő közeledése alakjában. Ezek nélkül nem kérhetünk s nem várhatunk csodákat ettől a tönkrement országtól. A közellétásügyi miniszter rendkívüli juttatása a dolgozóknak Ruhát, zsírt, sót és cukrot kapnak a munkások Rónai Sándor elvtárs közellátásügyi miniszter soronkívüli ruha- és élelmiszerjuttatásban részesítette az újjáépítés rohammunkájában kiváló munkateljesítményt végzett dolgosokat. Ennek során 170 rend ruhát küldött a csepeli Weiss Manfrédgyár, Ganz-gyár, diósgyőri, ózdi vasgyárak, a salgótarjáni, pécsi, tatai, tokodi bányatelepek, valamint öt más gyár munkásainak» A csepeli, diósgyőri, ózdi és Ganz« gyárak üzemi konyhái és kórházai részzére a közellátásügyi miniszter «sírt, cukrot, sót és egyéb * élelmiszert küldött. A küldemény a gazdasági rendőr* ség által a közellátásügyi minis* ter rendelkezésére bocsátott kés*»letekből származik.