Népszava, 1946. augusztus (74. évfolyam, 171–195. sz.)

1946-08-01 / 171. szám

évfolyam III. szám Budapest, 1946 augusztus 1. , 2 O C I Á L- D E M O KÄ R v A T A PÁR T K ü 2 P 0 N T i L A F J A Szerk. és kiadóhivatal: VIII. Conti ucca 4 Telefon: 420-562, 420-563, 420-564 Valamennyien kortársai vagyunk ez időknek, nyakig benne élünk a történésekben, s talán éppen emiatt nem tudjuk, avagy sokan közülünk nem tudják pontosan, hogy meny­nyire történelmi jelentőségű most majdnem minden napunk. Mint pél­dául a mai nap is, 1916 augusztus 1-e. A mai nap, amikor a reánk maradt átkozott örökségben, a poli­tikai hibák, a társadalmi és gazda­sági bűnténysorozatok örvényeiben végk­ép elpusztult a pengő és a meg­született, aranyértékű új pénzegy­ség, a forint, elindul a maga nehéz, de dicsőséges útjára. Búcsúzunk a pengőtől és köszönt­jük a forintot. Búcsúzunk a rossz pénztől és üdvözöljük a nagy feladatokra te­remtett jó valutát. Rövid húsz esztendő határain belül immár másodszor kell meg­állapítanunk, hogy végeszakadt milliárdos, sőt trilliárdos szegény­ségünknek és megkezdődött éle­tünkben az egyszerű, a verítékes, a szegény szegénység korszaka. Nem vagyunk többé „milliomosok", nem vagyunk milliárdos koldusok, csak egyszerű, szegény szegények vagyunk. S hogy rövid húsz esz­tendő alatt ezt már másodszor kell megállapítanunk, abból iszonyatos vádak rázzák csontöklüket a régi, úri Magyarország felé és a történe­lem ítélőszéke elé vetik azt a min­denért felelős feudális-kapitalista uralmat, amely nemhogy meg­gátolni nem tudta, de nagyrészt előidézte az iszonyatos, heveny rothadást, amelybe, íme, sok min­dennel együtt az ellenforradalom valutája, a pengő is beledöglött. A mögöttünk lehanyatlott időt, különösen az ellenforradalom ne­gyedszázadát mi, magyar munkás­osztály szenvedtük meg legkeser­vesebben. A pusztuló korona szá­junkból verte ki a falatot. A dög­rovásra került pengő a mi nyomo­runkat fokozta, fel,­fel az egekig. Keserűség és ínség, üldözés és bör­tön emlékei zsonganak körülöt­tünk, mégis, a mai napon, amikor a magyar demokrácia pénzegysé­gét, a forintot köszöntjük, szívünk tele van reménységgel, értelmünk tisztánlátással és elszántsággal, ka­runk a m­unk­a vágyával és a te­remtés lendületével. A forinttal, a mi pénzünkkel, nemcsak a múltat zártuk le, hanem jövőnk felé is el­indultunk, ezt tudjuk... a munkás­osztály egyetemének ezt tudnia kell... s eszerint kell élnünk, dol­goznunk, cselekednünk. * Ámde amikor a jövő felé nézünk, tekintsünk kissé a múltba is. Hány éves volt várjon a ma elte­metett pengő? Ha a róla alkotott törvényt, vesz­szük alapul, 1945 novemberében múlott húsz esztendős. Ha viszont a pengőértékben való kötelező szá­mítást tekintjük, csak a jövő év januárjában érte volna el huszadik évét, ha életben maradt volna. In­dulásakor nem volt reménytelen pénz a pengő. Sőt! Erők­észlettel, nemkülönben rendkívüli árfolyam­ingadozásoknak alá nem vetett devi­zákkal és valutákkal meglehetősen jól fundálták, úgyannyira, hogy az első év végén a jegybank arany- és devizakészlete 817,5 millió pengőre emelkedett, amellett a valuta- és devizaforgalom terén a korlátozá­sokat megszüntethették s így a kül­földdel szemben helyreállott a pénz-, érték- és hitelforgalom szabadsága. Amint látható, az ortodox-kapita­lista jegy­bank politika szempontjá­ból is meglehetősen „jó levegőt" teremtettek a pengő számára — és mégis, mily sötét lett a folytatás... A húszas évek végén kirobbant s még az 1930—31-es években is erő­sen dühöngő európai gazdasági válság érzékenyen beleharapott a pengőbe. De mégsem ez, hanem a politika, pontosabban: a bethleni konszolidáció külpolitikája vitte az ellenforradalom valutáját is — az országgal együtt — a végzet, a ha­lálos züllés útjára. A pengőértékben való kötelező számítást 1927 januárjában kezdte meg a magyar gazdasági élet — és 1927 májusában kötötte meg Bethlen és Mussolini a magyar-olasz barát­sági szerződést. Magyarország urai a fasizmushoz csatlakoztak , e sze­gény, szerencsétlen ország bőrét tulajdonképpen ezzel a barátsági szerződéssel i­itték a háború, a pusz­tulás véres vásárjára. A pengő? A jó, az újszülött pengő iszákját a balsorssal, a végzettel szinte szüle­A területi területés szerint az olasz határok az 1935 január 1-i határokkal azonosak. Módosul a határ Olaszország és Franciaország között a Szent Bernát fensíkon, Hont Cevisnél, Chabertole vi­dékén és más néhány helyen, Francia­ország javára. Az olasz-jugoszláv határ is megválto­zik, mégpedig a „francia vonaltól" keletre min­den Jugoszláviához kerül, a fran­cia vonalon belül megalakítják a trieszti síaba­ i törtéletet. Olaszország átengedi Görögországnak, a Dodelamésosz szigetcsoportot. zése pillanatában ugyanazok terhel­ték meg, akik megteremtették — és tették mindezt oly konok és szenve­délyes makacssággal, hogy semmi­féle figyelmeztetés nem állíthatta meg őket züllesztő munkájukban.Mert figyelmeztetés, mert őszinte aggodalmaktól áthatott óvás volt elég. Volt többször megfelelő erővel és volt néhányszor — hogy úgy mondjuk — fergeteges hangsúllyal... S mindez hiába volt. Ámde a mi pártunk önérzettel mutathat rá erre a büszke elszige­teltségére is. Önérzettel mutathat rá, hogy — más pártokkal ellentét­ben — egyáltalában nem kapta be a „külpolitikai illendőség" masz­lagját s nemcsak hevesen támadta Bethlen­­Mussolini barátsági szer­ződését, hanem magárahagyot­tan, egyedül maradva is tüntetően ellene szavazott, egyedül vala­mennyi parlamenti párt között, aminthogy ilyen büszke elszigetelt­ségbe szorult akkor is, amikor egyedül szállott szembe a Tisza­korszak ugyancsak katasztrofális háborús turorjával. A parlament fórumán és bizottságaiban, újság­jainkban és népgyűléseinken min­dent előre bemondottunk. Bemon­dottuk, hogy országunk fölvonulási területe lesz az európai fasizmus hadseregeinek. Ügy történt! Be­mondottuk, hogy államiságunknak a fasizmus hadihajójához kötött gyönge sajkája elpusztul az euró­pai közundor, a megvetettség, a háború örvényeiben. Ügy történt! Bemondottuk, hogy gazdaságunk, pénzünk, szorgalmas munkánk min­den eredménye a pusztulás lejtő­jére kerül: álljatok meg, őrültek! Nem álltak meg! Most tehát itt vagyunk! Idejutot­tunk és ahogy itt vagyunk, azt a A brit csapatok innen a szerződés életbelépésétől számított 99 napon belül visszavonulnájó. Olaszország lem­ond minden jogaimé­ról a líbiai, eritreai és szomáli terü­letet illetően. Kötelezi magát, hours­ letartóztat minden háborús bűnöst és lerom­bolja a jugoszláv határon levő erő­döket. Százmillió dollár jóvátételt fizet hét év alatt a Szervjet­ Uniónak. Erre igény, beveszik a Magyarországon, Bora Ami­ban és Bulgáriában fető olasz javakat, maga egyéni sorsában is megérez­heti mindenki. S amikor most a tegnapig az ellenforradalmi Magyar­­ország utolsó hullamaradványainak egyikét, a pengő valutát takarítjuk el utunkból, elmondhatjuk, hogy egyedül mi vagyunk azok, mi, ma­gyar dolgozók, akiknek ebben a­ pusztulásban semmi részünk, semmi felelősségünk, senkivel semmi el­számolnivalónk nincs, sőt, éppen ellenkezően, mindebből csak a szé­gyen, az ínség, a szenvedés jutott számunkra bő osztályrészül.­­ S ahogy nem feledjük a múltat, ne feledjük azt sem, egyetlen pilla­natra sem, hogy az út, amelyen mégis csak a szép, a szabad, a mél­tóságos jövő felé indultunk el, az út nehéz lesz: az áldozatkészség, a kötelességtudás és a felelősségvál­lalás nagy feladataival teljes. A forintot, a magyar demokrá­cia pénzét örömmel és reménykedve köszöntjük, de mondjuk meg őszin­tén, hogy negatívum volna csupán, mégpedig veszélyes negatívum, ha mindössze a köszöntésnél marad­nánk. Értsük meg jól, hogy a forintnak, mi dolgozók, nemcsak megkeresői és elköltői, hanem sokkal inkább őrzői és védelmezői vagyunk. Csak a mi éberségünk, könyörtelen kér­szenlétünk és kemény elszántsá­gunk teremthet valóságot abból a figyelmeztetésből, hogy jaj annak, aki a forint értékéhez, a mi stabil pénzünk becsületéhez spekulációs ártalommal nyúlt Nagy kő mozdult el helyéről, amikor a pengőt ki­dobtuk gazdasági életünkből. A nagy kő alatt a spekuláció, a feke­tézés, a penetráns rothadás és az erkölcsi alacsonyrendűség dohos világa élt és most ez az egész hernyó- és kukah­ad, pillanatnyi megriadás után, arra készül, hogy a forintra vesse magát — a politi­kai reakcióval együtt. Vigyázzunk ezekre, mi dolgozók! De vigyáz­zunk arra is, hogy nemcsak speku­lációval, hanem a munkafegyelem meglazulásával, a munkateljesít­mény aláhanys­u­lásával is lehet a forintnak ártani. Ó, igen, a forint­nak jó fedezete az arany, de ennél is jobb­­ a munka. Az értékeket teremtő, az árut gyarapító, szor­galmas munka. S ha ez nem teljes, a forint értéke sem maradhat meg egésznek. Végül pedig nem fejlőd­hetik ki megfelelő mértékben az a föltétlenül szükséges bizalom sem, amelyre Kelet és Nyugat részéről egyaránt szükségünk van. Igen, újra és újra köszöntjük a forintot. Meg fogjuk becsülni és vigyázni fogunk reá. Vigyozai éberséggel, vigyázni könyörtelen szigorúsággal , és fölfokozott, szorgalmas, verítékes munkával: gyárban, mezőn, irodában! Irta: Várnai Dániel A­ franciák, a görögök és a Jugoszlávok kapnak területet Olaszországtól s­ 40 fillér

Next