Népszava, 1947. november (75. évfolyam, 250–274. sz.)

1947-11-01 / 250. szám

A. . ... , teljes heti rádióműsor­­ 230. szeám 1947 november 1, szombat 1lra SO fillér S.. Z O C l .A L D E M O K R A T A P­­ A R T K. 6 Z P O N T , L APJA Szerk. és kiadókiatal: VIII, Conti ucca 4 Megjelenik hétfő kivételével minden nap Telefon: 137-562, 137-563, 1­37-564 KOI Egy kitűnő író valamelyik regé­nyében halálra ítélt politikust mutat be, ki bírái előtt, az utolsó szó jogán, a történelem ítélőszékéhez fellebben, mely „tudvalevőleg soha­sem ül össze." Ezt a megállapítást oda helyesbíthetnők: összeülni m­ég összerü­l, de végleges ítéletet hozni képtelen. Az említett francia író is ezt tapasztalta, mikor Napóleon szerepe iránt érdeklődött idősebb kortársai között. — A francia forradalom eszméit­­ konszolidálta és terjesztette el Európá­ban — mondta az egyik. — Soha fenségesebbnek nem­ láttam embert, mint mikor lován, bíbor arcával bevonult­ Párizsba. A nagy­ság és dicsőség fénye áradt kö­rötte. — Bonaparte — jegyezte meg a másik — a forradalom árján úszott ás nem értette a forradalmat. Baja volt, nepotista és középszerű. Gyak­ran ebédeltem nála: marhaságokat fecsegett és undorító módon csám­csogott. * Egy éjszaka, csapatszállító hajón, hangos beszédre ébredtem a Csen­des óceánon. A fedélzeti kötél­csomón két, tanárból lett katona vitatta: öncélú, kegyetlen, zseniális hadvezér volt-e csak Julius Caesar, vagy az emberiség egyik­­ leg­nagyobb jótevője, ki a római civili­zációt tudatosan terjesztette Euró­pában, úgy, hogy 2000 év múltán is láthatni nyomát? Idézetekkel és érvekkel hajnalig disputáltak, de nem­ jutottak dűlőre. Jóm­agam is jártam így, mikor Cicero mellszobra előtt megálltam az, Officiák hosszú folyosóján és p­rcvonásait vizsgálva, töprengtem: ez volt a demagógus Catilina, majd a zsarnok Caesar ellen a római köztársaság egyik utolsó védel­mezője, avagy ő-e az uralkodó­osztály által lepénzelt hétpróbás fiskális, aki leterítette Catilinát, a " szabadság bajnokát"? Hangsúlyoznunk kell: ily viták nemcsak egyes személyek körül forognak, hanem elvek és pártok harcát reprezentálják. Az Arius— Atkadácius-vitától, hol a teológia mögött, pártfrakciók anyagi érdekei lapultak, a katolikus-protestáns t­zdelmekig, melyek egyrészt az arisztokrácia és klérus, másrészt a nemesség és az iparosodó polgár­ság érdekeinek hordozói voltak, számos példát hozhatnánk. A leg­jellemzőbb Danton és Robespierre esete. Százötven esztendő óta maga a francia baloldal sem tudott ttérí­teni, álláspontját nemzedékről nemzedékre változtatva, egyszer a forradalom egyik, másszor másik vezérének­ ad igazat. E bizonyta­­­lanságot a Danton-per aktáinak felkutatása,a Danton­ számláinak fellelése sem oszlatta el, hiszen ugyanannyi esély van reá, hogy Danton pa­namázott és a tanúk ig­znat vallottak ellene, minthogy a számlákat Robespierre hamisít­tatta és megvesztegette a tanukat. A történelem ítélőszéke tehát össze­ült, többször is, csak éppen nem tudott dönteni és a Danton—Robes­pierre frakcióharcban, bármennyit is beszélnek róla Franciaországban, sohasem tudjuk meg az iga­zat. * A figyelmesebb olvasó alighanem észrevette: rólunk szól a­ mese. Mert ugyan ki nem ismer olyan szociáldemokrata-kommunist há­zaspárt, kik közül az egyik fél a n­­met kommunista, a másik a né­met szociáldemokrata pártot okolja szűnni nem akaró perpatvar során — tulajdon pártjuknál hibának nevezve ugyanazt, mit a testvér­pártnál arulásnak bélyegez — Weimar bukásáért, míg el nem határozzák: ház, békesség ked­véért nem beszélnek egymással politikáról? Ki nem ült vasúton, hajón, hol két régi elvtárs talál­kozott össze, hosszú idő után elő­ször? Rövid idő múltán az egyik az 1920-as évek , ausztromarxista politikáját veti a másik szemére, amiért az osztrák szocialisták, ki­sebbségben lévén, a demokratikus evolúció útját keresték, ahelyett, hogy forradalmat csináltak volna! A szociáldemokrata a mostani Magyarországra fordítja" vissza ugyanezt a kérdést, mire mind­ketten a megfelelő — akkori és mostani — erőviszonyokkal és hely­zettel védekeznek. Egyik sem en­g­ed, míg a vonat a célhoz ér és el­úcsúzn­ak, némi nehezteléssel. "így folyik e vita a parlament büféjében újságírók és politiku­sok közt, magántársaságban, kocs­mákban és szerte az országban. Ha lenne időnk, az összes témákat fel­sorolhatnék; az első világháború kitörése megakadályozásának lehe­tőségeitől, a magyar kommüntől­­érdemes volt-e megbuktatni a pol­gári demokráciát és ezért a külföld­támogatta, fehér terror előtt térdre kényszerülni? Avagy volt-e reális esélye a­ magyar proletariátus hősi küzdelmének győzelemre?) egészen a jelenkor kérdéseiig: melyik mun­káspártnak van igaza ebben vagy abban az országban, mik azok a taktikai és alkati különbségek, melyek kettőnket elválasztanak egymástól és főként mi panasza van az egyiknek a másik párt propagandája és funkcionáriusai ellen? Ilyen vitáknál, néhány óra múltán, a fogalmak értéke felcse­rélődik: ami az egyiknél „reál­politika"­; a­ másiknál megvetendő ..kompromisszum"; ami itt ..szük­séges taktika", ott „elárult ideoló­gia" és vice versa. Miután rekedtre beszélték magukat, és igazáról min­denki önmagát (titokban talán ez volt a szándékai még jobban­ meg­győzte, a dialektika megcsúfolá­sára, eredmény nélkül válnak el és a következő alkalommal, egy fok­kal dühödtebben, újra kezdik. * Dehogy emelnénk szót, dehogy emelnénk kifogást a dolgok minél alaposabb, minél nyíltabb meg­vitatása ellen. Szomorúságunkra azt kellett tapasztalnunk, hogy e viták még­ senkit sem győztek meg; mindenki annál a pártnál maradt, me­lyhez nézetei és érdekei kötik, egy jottányit sem engedett, mint a homouzion, horaciuzion konok eret­xif )•-»•', -Isten -J-my r-» felett vívott vitában. Azaz: e viták nem segí­tették előmozdítani a jóviszonyt, melyet a két munkáspárt egyes tagjai közt nemcsak szólamokban, de a személyes érintkezés terén is szükséges lenne. Éppen ellenke­zőleg, elmélyítik és aláhúzzák azt a tudomásu­l veendő, de keserű tényt, hogy ugyanannak a proletár osztálynak hét párt­ja van — ami mindenkinek kell, hogy rémálom­nak tűnjék, ha a kérdésen egyszer elgondolkodik. Amiként a jelent, úgy nem segítik e viták a jöven­dőt sem felépíteni — a történelem ítélete, aszerint fog kialakulni, me­lyik fél írja a történelemkönyveket, illetve, hogy e kettőnk, közti vitá­ból milyen dialektikus eredő szár­mazik. Mis az ítélet nem lesz vég­leges, hiszen a társadalomtudomá­nyokat nem, fejezték be, mint ahogy a század elején Auguste Comte, képzelte és alighanem né­hány évezred­ is el­telik, m­íg épüle­tükre a tetőt rárakják. Hiába vitá­sunk, mi az igazság , hiszen ép­pen mi, marxisták fogadtuk el alaptételünkül, hogy nincs e dialek­tikus világiján semmi végleges, még tulajdon történelemszemlé­letün­­k eredményeként sem. Ám a kérdéshez,, ennek, tudatá­ban sem­ mertünk volna hozzá­szólni, nehogy valaki a lazábban gondolkodók, elfogultak, b­­epet­ás neofiták és dárdarázó zelóták kö­zül szkeptikust avagy eretneket kiáltson reánk — akár tulajdon, akár­­testvérpártunk soraiból. Van azonban két jelenség, melyről e dü­hödt vitázok úgy látszik teljesen elfeledkeztek. Először is, hogy ben­nünket, marxistákat­­nemcsak az a kis szoba köt össze, hol a törté­nelem poros pandektáit és harminc­éves újságait meg a­ pillanatny­i pártharcok véres tintatartóit vag­doshatják egymás fejéhez, hanem van­­ más közös javunk. Marxtól öröklött atyai birtokunk, az egész emberi társadalom, közös dialekti­kánk óriási mezői,­ közös gazdaság­tanunk ringó búzavetései, közös történelemszemléleténnek még fel­táratlan erdeje, közös, szocialista társadalmunk épülő betontömb­jei. Belcg lenne, ha az új-,­ a tízszán­lékos negatívum mellett ezt­e ki­lencven -k­venctvenötszáza­lékos pozi­tívum­ot is kellő arányban beszél­nék meg egymással: az új magyar tankönyveket, a munkásság „élet­színvonalának "emelését, a paraszt­ság megnyerését — és ne csak vreimarról R­oskeről, Kán Bejáról­­és Ráiuadierről vitázzunk, ha összekerülünk. Akad­ azonban egy más, nyomó­sabb érv is. Elvtársaink javarésze már tudomásul sem veszi, hogy az ország lakóinak még aliig harmada vallja magát­ marxistának, ha sza­vazni megy. Ez a­ szám, az utolsó két esztendő, folyamán , csak jelen­téktelenül növekedett javunkra és ha végeredményben ug­ra is az erők demokratik­us megoszlása a döntős mégis heves küzdelem közepén va­gyunk. Annak idején, a spanyol antifasiszta harcban, heves és he­lyenként végzetes pártharcok ütöt­ték fel fejüket a lövészárkok szabad­ságharcos marxistái, anarchistái, radikálisai közt. Noha harcunkat kedvezőbb csillagzat alatt vívjuk itt Magyarországon, a választások, a Parlament legutóbbi ülései, a társadalom ezer más jelensége mu­tatja, hogy küzdelmünk javát­ még nem vívtuk meg.­­Jobb volna ebbe az irányba is több energiát, a ma­gán- és közvitákban több szót kon­centrálni. A múlt nyáron tör­tént, hogy egy­­ szocialista nyaraló­táborban neves kommunista, tdv­társunk­­jelent meg. s­övid be­szél­get­és után hosszabb előadásba kez­dett, melynek célja elvtársainknak a kommunista pártba való átép­í­tetése volt Mikor szavait befejezte, az egyik ifjúmunkás megköszönte szavait, egyi­ttal arra kérn­e őt: következő előadását akkor tartsa nálunk, mikorra a magyar reakció fenyegető, milliós tömegeit már­ el­vezettük a szocializmus felé. U­gyanis, a cikk elején említett példával élve, a főtéma nem Darito, avagy Robespierre, hanem Ua­iton de Robespierre, a forradalom élén, a múlt kísértő irányzataival, egy komba, de még fel nem bomlott társadalommal szemben, egy épülő, de még fel nem épült, t társadalo­mért. Írta: Faludy György régi és m­ás szociáldemokrata főispán lesz A Szociáldemokrata Párt vezető­sége csütörtökön tartott pártveze­tőségi ülésén döntött afelől, hogy a pártnak­ jutott főispáni állásokat kikkel tölti be. A pártvezetőség úgy is hatávozott, hogy a fjárt e­ddigi főispánjai közül Csanád mi­­gye élén Kiss János elvtársai Győrött dr Borbély Endre elvtársét. Nóg­rádban, dr Razay László elvtársí­t és Fejér megyében Szabó István elvtársat megerősíti főispáni tisz­tében. Somogy megyében Vitasiovits József elvtársunk, aki vasgyári 'munkásból lett Nagy'kása főjegy­zője, , faw'.bolc« megyében Juhász Iu­vé'' _ elvtársunk­ a nemzetgyűlés­ben mint Miskolc képviselője, kép­viseli pártunkat Miskolcon pedig­­.'sutaovszki József elvtársunk, aki negyvenéves vasa munkási moz­galmi múltja után lesz ,­ főispán. .Szt­epes Sándor elvtárs abaúj­megyei és S­­ádc cít.y Kardoss László elvtárs, kecskeméti főispánt a párt­vezetőség más fontos jelentőségű beosztásban kívánja­ foglalkoztatni eddigi hasznos munkájuk elismerése mellett.­ JSE

Next