Népszava, 1947. november (75. évfolyam, 250–274. sz.)
1947-11-01 / 250. szám
A. . ... , teljes heti rádióműsor 230. szeám 1947 november 1, szombat 1lra SO fillér S.. Z O C l .A L D E M O K R A T A P A R T K. 6 Z P O N T , L APJA Szerk. és kiadókiatal: VIII, Conti ucca 4 Megjelenik hétfő kivételével minden nap Telefon: 137-562, 137-563, 137-564 KOI Egy kitűnő író valamelyik regényében halálra ítélt politikust mutat be, ki bírái előtt, az utolsó szó jogán, a történelem ítélőszékéhez fellebben, mely „tudvalevőleg sohasem ül össze." Ezt a megállapítást oda helyesbíthetnők: összeülni még összerül, de végleges ítéletet hozni képtelen. Az említett francia író is ezt tapasztalta, mikor Napóleon szerepe iránt érdeklődött idősebb kortársai között. — A francia forradalom eszméit konszolidálta és terjesztette el Európában — mondta az egyik. — Soha fenségesebbnek nem láttam embert, mint mikor lován, bíbor arcával bevonult Párizsba. A nagyság és dicsőség fénye áradt körötte. — Bonaparte — jegyezte meg a másik — a forradalom árján úszott ás nem értette a forradalmat. Baja volt, nepotista és középszerű. Gyakran ebédeltem nála: marhaságokat fecsegett és undorító módon csámcsogott. * Egy éjszaka, csapatszállító hajón, hangos beszédre ébredtem a Csendes óceánon. A fedélzeti kötélcsomón két, tanárból lett katona vitatta: öncélú, kegyetlen, zseniális hadvezér volt-e csak Julius Caesar, vagy az emberiség egyik legnagyobb jótevője, ki a római civilizációt tudatosan terjesztette Európában, úgy, hogy 2000 év múltán is láthatni nyomát? Idézetekkel és érvekkel hajnalig disputáltak, de nem jutottak dűlőre. Jómagam is jártam így, mikor Cicero mellszobra előtt megálltam az, Officiák hosszú folyosóján és prcvonásait vizsgálva, töprengtem: ez volt a demagógus Catilina, majd a zsarnok Caesar ellen a római köztársaság egyik utolsó védelmezője, avagy ő-e az uralkodóosztály által lepénzelt hétpróbás fiskális, aki leterítette Catilinát, a " szabadság bajnokát"? Hangsúlyoznunk kell: ily viták nemcsak egyes személyek körül forognak, hanem elvek és pártok harcát reprezentálják. Az Arius— Atkadácius-vitától, hol a teológia mögött, pártfrakciók anyagi érdekei lapultak, a katolikus-protestáns tzdelmekig, melyek egyrészt az arisztokrácia és klérus, másrészt a nemesség és az iparosodó polgárság érdekeinek hordozói voltak, számos példát hozhatnánk. A legjellemzőbb Danton és Robespierre esete. Százötven esztendő óta maga a francia baloldal sem tudott ttéríteni, álláspontját nemzedékről nemzedékre változtatva, egyszer a forradalom egyik, másszor másik vezérének ad igazat. E bizonytalanságot a Danton-per aktáinak felkutatása,a Danton számláinak fellelése sem oszlatta el, hiszen ugyanannyi esély van reá, hogy Danton panamázott és a tanúk igznat vallottak ellene, minthogy a számlákat Robespierre hamisíttatta és megvesztegette a tanukat. A történelem ítélőszéke tehát összeült, többször is, csak éppen nem tudott dönteni és a Danton—Robespierre frakcióharcban, bármennyit is beszélnek róla Franciaországban, sohasem tudjuk meg az igazat. * A figyelmesebb olvasó alighanem észrevette: rólunk szól a mese. Mert ugyan ki nem ismer olyan szociáldemokrata-kommunist házaspárt, kik közül az egyik fél a nmet kommunista, a másik a német szociáldemokrata pártot okolja szűnni nem akaró perpatvar során — tulajdon pártjuknál hibának nevezve ugyanazt, mit a testvérpártnál arulásnak bélyegez — Weimar bukásáért, míg el nem határozzák: ház, békesség kedvéért nem beszélnek egymással politikáról? Ki nem ült vasúton, hajón, hol két régi elvtárs találkozott össze, hosszú idő után először? Rövid idő múltán az egyik az 1920-as évek , ausztromarxista politikáját veti a másik szemére, amiért az osztrák szocialisták, kisebbségben lévén, a demokratikus evolúció útját keresték, ahelyett, hogy forradalmat csináltak volna! A szociáldemokrata a mostani Magyarországra fordítja" vissza ugyanezt a kérdést, mire mindketten a megfelelő — akkori és mostani — erőviszonyokkal és helyzettel védekeznek. Egyik sem enged, míg a vonat a célhoz ér és elúcsúznak, némi nehezteléssel. "így folyik e vita a parlament büféjében újságírók és politikusok közt, magántársaságban, kocsmákban és szerte az országban. Ha lenne időnk, az összes témákat felsorolhatnék; az első világháború kitörése megakadályozásának lehetőségeitől, a magyar kommüntőlérdemes volt-e megbuktatni a polgári demokráciát és ezért a külföldtámogatta, fehér terror előtt térdre kényszerülni? Avagy volt-e reális esélye a magyar proletariátus hősi küzdelmének győzelemre?) egészen a jelenkor kérdéseiig: melyik munkáspártnak van igaza ebben vagy abban az országban, mik azok a taktikai és alkati különbségek, melyek kettőnket elválasztanak egymástól és főként mi panasza van az egyiknek a másik párt propagandája és funkcionáriusai ellen? Ilyen vitáknál, néhány óra múltán, a fogalmak értéke felcserélődik: ami az egyiknél „reálpolitika"; a másiknál megvetendő ..kompromisszum"; ami itt ..szükséges taktika", ott „elárult ideológia" és vice versa. Miután rekedtre beszélték magukat, és igazáról mindenki önmagát (titokban talán ez volt a szándékai még jobban meggyőzte, a dialektika megcsúfolására, eredmény nélkül válnak el és a következő alkalommal, egy fokkal dühödtebben, újra kezdik. * Dehogy emelnénk szót, dehogy emelnénk kifogást a dolgok minél alaposabb, minél nyíltabb megvitatása ellen. Szomorúságunkra azt kellett tapasztalnunk, hogy e viták még senkit sem győztek meg; mindenki annál a pártnál maradt, melyhez nézetei és érdekei kötik, egy jottányit sem engedett, mint a homouzion, horaciuzion konok eretxif )•-»•', -Isten -J-my r-» felett vívott vitában. Azaz: e viták nem segítették előmozdítani a jóviszonyt, melyet a két munkáspárt egyes tagjai közt nemcsak szólamokban, de a személyes érintkezés terén is szükséges lenne. Éppen ellenkezőleg, elmélyítik és aláhúzzák azt a tudomásul veendő, de keserű tényt, hogy ugyanannak a proletár osztálynak hét pártja van — ami mindenkinek kell, hogy rémálomnak tűnjék, ha a kérdésen egyszer elgondolkodik. Amiként a jelent, úgy nem segítik e viták a jövendőt sem felépíteni — a történelem ítélete, aszerint fog kialakulni, melyik fél írja a történelemkönyveket, illetve, hogy e kettőnk, közti vitából milyen dialektikus eredő származik. Mis az ítélet nem lesz végleges, hiszen a társadalomtudományokat nem, fejezték be, mint ahogy a század elején Auguste Comte, képzelte és alighanem néhány évezred is eltelik, míg épületükre a tetőt rárakják. Hiába vitásunk, mi az igazság , hiszen éppen mi, marxisták fogadtuk el alaptételünkül, hogy nincs e dialektikus világiján semmi végleges, még tulajdon történelemszemléletünk eredményeként sem. Ám a kérdéshez,, ennek, tudatában sem mertünk volna hozzászólni, nehogy valaki a lazábban gondolkodók, elfogultak, bepetás neofiták és dárdarázó zelóták közül szkeptikust avagy eretneket kiáltson reánk — akár tulajdon, akártestvérpártunk soraiból. Van azonban két jelenség, melyről e dühödt vitázok úgy látszik teljesen elfeledkeztek. Először is, hogy bennünket, marxistákatnemcsak az a kis szoba köt össze, hol a történelem poros pandektáit és harmincéves újságait meg a pillanatnyi pártharcok véres tintatartóit vagdoshatják egymás fejéhez, hanem van más közös javunk. Marxtól öröklött atyai birtokunk, az egész emberi társadalom, közös dialektikánk óriási mezői, közös gazdaságtanunk ringó búzavetései, közös történelemszemléleténnek még feltáratlan erdeje, közös, szocialista társadalmunk épülő betontömbjei. Belcg lenne, ha az új-, a tízszánlékos negatívum mellett ezte kilencven -kvenctvenötszázalékos pozitívumot is kellő arányban beszélnék meg egymással: az új magyar tankönyveket, a munkásság „életszínvonalának "emelését, a parasztság megnyerését — és ne csak vreimarról Roskeről, Kán Bejárólés Ráiuadierről vitázzunk, ha összekerülünk. Akad azonban egy más, nyomósabb érv is. Elvtársaink javarésze már tudomásul sem veszi, hogy az ország lakóinak még aliig harmada vallja magát marxistának, ha szavazni megy. Ez a szám, az utolsó két esztendő, folyamán , csak jelentéktelenül növekedett javunkra és ha végeredményben ugra is az erők demokratikus megoszlása a döntős mégis heves küzdelem közepén vagyunk. Annak idején, a spanyol antifasiszta harcban, heves és helyenként végzetes pártharcok ütötték fel fejüket a lövészárkok szabadságharcos marxistái, anarchistái, radikálisai közt. Noha harcunkat kedvezőbb csillagzat alatt vívjuk itt Magyarországon, a választások, a Parlament legutóbbi ülései, a társadalom ezer más jelensége mutatja, hogy küzdelmünk javát még nem vívtuk meg.Jobb volna ebbe az irányba is több energiát, a magán- és közvitákban több szót koncentrálni. A múlt nyáron történt, hogy egy szocialista nyaralótáborban neves kommunista, tdvtársunkjelent meg. sövid beszélgetés után hosszabb előadásba kezdett, melynek célja elvtársainknak a kommunista pártba való átépítetése volt Mikor szavait befejezte, az egyik ifjúmunkás megköszönte szavait, egyittal arra kérne őt: következő előadását akkor tartsa nálunk, mikorra a magyar reakció fenyegető, milliós tömegeit már elvezettük a szocializmus felé. Ugyanis, a cikk elején említett példával élve, a főtéma nem Darito, avagy Robespierre, hanem Uaiton de Robespierre, a forradalom élén, a múlt kísértő irányzataival, egy komba, de még fel nem bomlott társadalommal szemben, egy épülő, de még fel nem épült, t társadalomért. Írta: Faludy György régi és más szociáldemokrata főispán lesz A Szociáldemokrata Párt vezetősége csütörtökön tartott pártvezetőségi ülésén döntött afelől, hogy a pártnak jutott főispáni állásokat kikkel tölti be. A pártvezetőség úgy is hatávozott, hogy a fjárt eddigi főispánjai közül Csanád migye élén Kiss János elvtársai Győrött dr Borbély Endre elvtársét. Nógrádban, dr Razay László elvtársít és Fejér megyében Szabó István elvtársat megerősíti főispáni tisztében. Somogy megyében Vitasiovits József elvtársunk, aki vasgyári 'munkásból lett Nagy'kása főjegyzője, , faw'.bolc« megyében Juhász Iuvé'' _ elvtársunk a nemzetgyűlésben mint Miskolc képviselője, képviseli pártunkat Miskolcon pedig.'sutaovszki József elvtársunk, aki negyvenéves vasa munkási mozgalmi múltja után lesz , főispán. .Sztepes Sándor elvtárs abaújmegyei és Sádc cít.y Kardoss László elvtárs, kecskeméti főispánt a pártvezetőség más fontos jelentőségű beosztásban kívánja foglalkoztatni eddigi hasznos munkájuk elismerése mellett. JSE