Népszava, 1951. április (79. évfolyam, 76-100. sz.)
1951-04-21 / 92. szám
NÉPSZAVA Lendvai László Fodor Gyula A béke harcosai a termelésben Lendvai László műszerész (Orvosi Műszergyár) heti átlagteljesítménye 229 százalék. 100 darab tüdőtöltő-tíj megmunkálásának idejét a normaszerinti 45 óráról 13 órára csökkentette. Május 1-re vállalta, hogy évi tervét nyolc hónap alatt teljesíti selejtmentes munkával. Fodor Gyula asztalos (Újpesti Bútorgyár) heti átlagteljesítménye 186 százalék. Május 1-re vállalta, hogy második negyedévi tervét 15 nappal előbb befejezi, teljesítményét 10 százalékkal fokozza. Munkájánál az eddigi faékek helyett vasékeket alkalmaz, amivel jelentős anyagmegtakarítást ér el. Sándor József vegyipari munkás (Chinoin) évi átlagteljesítménye 128 százalék. Észszerűsítésével a megadott nyersanyagból 25 százalékkal több készítményt állít elő. Jó felvilágosító munkával jelentős mértékben elősegítette a békealáírási kampány sikerét. Sándor József Karel Ancers és Milos Sadlo hangversenye Néhány napja hagyták el a Szovjetöntő vendégművészei Magyarországot, a Mojszejev-együttes újra és újra meghosszabbítja vendégjátékát, hogy a példátlan érdeklődést legalább részben fel tudja elégíteni. A magyar művészi küldöttség a Szovjetunióban vendégszerepel, Komor Vilmos és Rigó Magda most számoltak be bulgáriai vendégszereplésük értékes tapasztalatairól, hozzánk pedig Bulgária és Lengyelország után most a baráti Csehszlovák Köztársaság küldte el két kiváló művészét, Karel Ancerl karmestert és Milos Sadlo gordonkaművészt, hogy tehetségükkel, tudásukkal és megnyerő egyéniségükkel hozzájáruljanak a magyar-csehszlovák kulturális és baráti kapcsolatok elmélyítéséhez. Karel Ancerl, a cseh Filharmónia vezető karnagya most harmadszor vendégszerepel Magyarországon. Április 17-i műsorán Dvorak: Vízi rém c. számtoniscus költeménye, fiacsatárján új gordonkaversenye és Brahms IV. szimfóniája szerepelt. A Vízi rém c. szimfonikus költemény nálunk kevésbbé ismert zenemű. Jellegzetes Programm muzsika, amely azonban első hallásra is megtalálja az utat a hallgatóhoz. A zeneműben leírt cselekmény ismerete nélkül is világosan érzékeljük a »rém« megjelenését, cselekvését, semmivé válását. A hatásos zenemű Ancerl szuggesztív mesteri tolmácsolásában meleg sikert aratott. .Ancerl elmondotta, hogy Dvorák öt, ősrégi származású, de ma is élű cseh népi mondát dolgozott fel egy-egy szimfonikus költeménnyé. Ezek közül való a Vízi rém is. Szünet után Brahms IV. szimfóniáját hallottuk. Egy karmester képességeinek megismerése a koncertlátogató közönség részére elsősorban ismert mű vezénylése alkalmával válik lehetségessé. A közönség nagy ürömmel tapasztalhatta, hogy cseh vendégünk a legkitűnőbb művészek közül való. Kis mozdulatokkal, fegyelmezett magatartással teljes m mértékben uralkodott a Fővárosi Zenekaron, amely legkisebb mozdulatára, — sőt úgy éreztük, elképzelésére is — pontosan és szívesen reagált. A Brahms-szimfónia előadása szinte elejétől végig emelkedett és különösen a harmadik és negyedik tételben bontakozott ki olyan mértékben, hogy a közönség, szűnni nem akaró tapsok után nagy művészi élmény emlékével hagyhatta fel a Zeneakadémiát. Külön kell megemlékezni Milos Sadlo gordonka játékáról. A prágai születésű, munkásból lett művész, aki ana az ottani Zeneakadémia, tanára és a cseh Filharmónia szólistája,, tízéves kora óta muzsikál. Ezt a gordonkakoncertet nemrégiben Ilacsaturjántól kapta a Szovjetunióban és ezen az estén játszottak Kiszűr nyilvánosság előtt. Maga az új mű sem tévesztette el hatását, különösen az első tétel melodikus szépségei és a harmadik tétel izgalmas ritmusa és dallamvezetése, az egész mű bátor eredetisége. Mikor Mios Sadlo gordonkája megszólal, mindenki érzi, hogy itt kivételes tudású művész tolmácsolásában hallja a művet. Bámulatos technikai felkészültségén túl, szívből fakadó mondanivalója is van. Aversenymű után hosszú percekig lelkesen ünnepelte a közönség a kitűnő szólistáit és a karmestert. Deák György A LENGYEL FILMHÉT MŰSORA Április 21-én, szombat este hét órakor díszbemutatót rendeznek az Uránia filmszínházban, a lengyel filmhét megnyitásaként. Beszédet mond Erdei Sándor népművelési miniszterhelyettes és Leslaw Wojtyga, a Budapestre érkező lengyel filmművészeti küldöttség vezetője. A díszelőadáson a »Legyőzhetetlen város« című filmet és a varsói békevilágkongreszszus eseményeit megelevenítő »Békét a világnak« című riportfilmet mutatják be. A »Békét a világnak« című filmet a filmhét alatt Budapesten a Fáklya és a Fény filmszínház vetíti és ugyanakkor Szegedet, Pécsett, Debrecenben és több más vidéki városban is bemutatják. A »Legyőzhetetlen város« a Vörös Csillag, a Munkás, a Tátra és a Táncsics filmszínházakban, valamint Debrecenben és Gyöngyösön kerül bemutatásra. Április 22-én, vasárnap külön ünnepi előadáson mutatják be a tűmet Szegeden. A »Varsói premier« című zenés filmet Budapesten a Fórum és a Felszabadulás filmszínházak, vidéken a kecskeméti, egri, szombathelyi, orosházi mozik veszik műsorukra. A »Két brigád« című lengyel vígjátékot a Savoy, a Brigád és a rákospalotai Tavasz mozin kívül, a kaposvári, a győri, a tatabányai és a nyíregyházi filmszínházakban fogják vetíteni. . A lengyel filmhét ifjúsági filmjét, az »Első start«-ot, az Úttörő és a Dózsa mozi mutatja be, ezenkívül Sopronban, Miskolcon és Hatvanban kerül műsorra. A lengyel filmhét idején a dolgozók ismét láthatják a régebben bemutatott, nagysikerű lengyel filmek közül az »Acélszívek«-et, az »Utolsó állomás«-t és az »Ördögszakadék«-ot. Bemutatnak több új lengyel dokumentfilmet is, amelyek közül kiemelkedik a nagy lengyel forradalmár életét ábrázoló »Julian Marchlewski«. Ezt a filmet a Híradó mozi fogja vetíteni. Kievben hangversenyeznek a magyar művészek A Szovjetunióban tartózkodó magyar művészek egy csoportja moszkvai és leningrádi vendégszereplése után április 18-án Kievbe érkezett. A magyar művészeket a pályaudvaron az Ukrán SZSZK Minisztertanácsa mellett működő Művészetügyi Bizottság, a VOKSZ ukrajnai tagozatának, valamint Kiev zenei és színházi köreinek képviselői fogadták. Az ukrán fővárosban a magyar művészek több koncertet adnak. Április 19-én az ukrán állami filharmóniai társaság székházában Fischer Annie Kossuth-díjas zongoraművésznő adott nagysikerű hangversenyt 4 1951 ÁPRILIS 21. SZOMBAT CSILLAGOD A BECSÜLET A MINSZKI 5. SZÁMÚ IPARISKOLA leánynövendékei levelet írtak a 9. számú ipariskola leánynövendékeinek A levél íróinak tudomására jutott, hogy a 9. számú ipariskola néhány leánynövendéke rosszul tanul és általában nem helyes magatartást tanúsít »Kedves Barátnőink! — írják az 5. számú ipariskola növendékei. — Vannak közöttetek olyanok, akik nem szívesen viselik az egyenruhát, nem viselik például a sapkát és úgy vélekednek, hogy a sapka nem áll jól a leányoknak. Mi azt hisszük, hogy az emberi szépséget mindenekelőtt az ember erkölcsi tulajdonságai határozzák meg, elsősorban az, mennyire tartja tiszteletben a szovjet polgár jogait és óvja becsületét. Hogy szép-e és milyen szép valaki, azt mi abban látjuk, hogy milyen a viszonya a munkához, a tanuláshoz, milyen mértékben tartja be a szocialista együttélés szabályait Szerintünk ezek a tényezők határozzák meg elsősorban valakinek a szépségét, nem pedig az, hogy egyenruhát, köpenyt és sapkát, vagy pedig felöltőt és kalapot visel-e? Arról nem is beszélünk, hogy a mi egyenruhánk szép és mi büszkék vagyunk erre az egyenruhára. A mi egyenruhánk jele annak, hogy ma veletek együtt az állami munkaerőtartalékok tagjai vagyunk és a jövőben szovjet munkások leszünk.« A LEVÉL MINDEN EGYES SZAVA helyes és igaz. Az 5. ipariskola leánynövendékei bebizonyították, hogy igazi jóbarátok. Ezek a leányok becsületesen és egyenesen igyekeznek megakadályozni barátnőiket abban, hogy hibákat kövessenek el, emlékeztetik őket megtisztelő kötelezettségeikre és az előttük álló nagy feladatokra. A szovjet ipariskolák növendékei büszkék arra, hogy holnap, vagy holnapután tagjai lehetnek a Szovjetunió dicsőséges munkásosztályának, örömmel és szeretettel veszik át a szovjet munkásosztály nagyszerű forradalmi hagyományait. A szovjet ipariskolások büszkék lehetnek szüleikre, a szovjet munkásokra, az egész szovjet népre. Büszkeség és büszkeség között azonban különbség van. Van büszkeség, amely előrelendíti az embert, de van olyan büszkeség is, amely nem egyéb terméketlen dölyfnél Krilov meséjében a libák azzal dicsekedtek, hogy az ő őseik mentették meg Rómát. Az ipariskolákban szakképzettséget elsajátító ifjak és leányok tisztában vannak azzal, hogy a fiatal szovjet polgárhoz nem méltó az öregek által szerzett babérokon pihenni. A szovjet ember számára a büszkeség annyit jelent, hogy követi a példamutatást, tehát nemcsak hasonlítani akar ahhoz, aki kiváltja csodálatát, hanem felül is akarja múlni példaképe teljesítményeit. E nélkül a törekvés nélkül nincs haladás. Innen van az, hogy a munkaerőtartalékok neveltjei féltékenyen őrködnek a szovjet ifjúság munkájának becsületén. AZ IPARISKOLÁKBAN, AZ ISKOLÁKBAN, az ifjak és a leányok felkészülnek a kommunizmusért vívandó harcra. Becsületük mindenekelőtt annyit jelent számukra, hogy kitartóan tanulnak, állandóan bővítik politikai látókörüket, elmélyülnek szakmájuk megismerésében, elsajátítják a legújabb technikát, az újítók módszereit. Becsületük annyit jelent, hogy fejlesztik önmagukban a találékonyságot, a tudásvágyat és a tudást, következetesen felkészülnek a Sztahanov-munkára. Az ipariskolákban és az iskolákban ugyanolyan kiolthatatlan lánggal lobog a szocialista munkaverseny tüze, mint a gyárakban és az építkezéseken. Egyik növendék a másikkal, egyik csoport a másikkal, egyik iskola a másikkal versenyez. A jövő munkásai ifjú koruktól tisztában vannak már azzal, hogy a szocialista kötelezettségvállalás nem más, mint a népnek, a Pártnak, Sztálinnak tett fogadalom. A munkás becsületbeli ügye, hogy szocialista kötelezettségvállalását pontról-pontra teljesítse. A sztahanovistára jellemző, hogy szent előtte a nép java, hogy takarékoskodik az idővel, az anyaggal, a villanyárammal, óvja a gépet. A szovjet ifjúságban egyre inkább kifejlődik a szocialista tulajdon iránti szocialista viszony. A SZTAHANOVISTA TUDÁSÁT, tapasztalatait átadja elvtársainak és arra törekszik, hogy mindenki jól dolgozzék. A munkáskollektíva legyőzhetetlen ereje az összeforrottság. A sztahanovista fáradhatatlanul harcol műhelyének, üzemének becsületéért. Ezt a nemes szocialista jellemvonást a munkásoktól veszi át az ifjú nemzedék. Mindenki egyért, egy mindenrért — ez az ifjúság nagyszerük sérthetetlen törvénye. A vlagyimiri 7. számú ipariskolában a traktorgyári műhelyfőnökök megállapítása szerint az egyik kivált lakatostanuló-csoportban egy növendék lemaradt a tanulásban, ketten pedig közömbösen viselkedtek szakmájuk iránt. Alig múlt el egy hónap és a három fiú úgy megváltozott, hogy a műhelyfőnökök dicséretben részesítették őket. Véletlen-e ez? Szó sincs róla. A három fiú gyökeres megváltozásában rendkívül nagy szerepet játszott a kollektíva. A tanulócsoport tagjai féltve őrizték csoportjuk becsületét. Az egyik fiúnak tanulótársai segítettek, hogy behozza az elmulasztottakat, a másikat keményen megbírálták, a harmadiknak a baráti beszélgetések formájában bizonyították be, hogy szégyent hozott csoportjára. A szovjet emberek meleg szeretettel tekintenek az ipariskolai egyenruhát viselő ifjakra és leányokra. Jól tudják, hogy ez az ifjúság a szovjet ipar holnapja. A munkaerőtartalékok neveltjei már az iskolapadban hasznossá teszik magukat a nép számára. A szovjet ipariskolások büszkén viselik egyenruhájukat az ipariskolai műhelyekben, a gyárakban, az utcán vagy a klubban és vigyáznak a jövő munkájának becsületére és méltóságára, úgy, mint ahogyan ezt a minszki 5. számú ipariskola leánynövendékei tették. A PÁRT, A NAGY SZTÁLIN VEZETÉSE ALATT a Szovjetunió munkásosztálya, az egész szovjet nép sikeresen építi a kommunizmust. Az ipariskolák, az iskolák növendékeinek az a gyönyörű sors jutott osztályrészükül, hogy egy két éven belül a kommunista társadalom aktív építői lehetnek. Légy erre méltó ipariskolás! Már az iskolapadban úgy vigyázz a szovjet munkás becsületére, mint szemedvilágára. Törődj minden tanulótársad, egész tanulócsoportod, ipariskolád és harcos Komszomol-szervezeted becsületével! (A Komszomolszkaja Pravdából) Szovjet tudósok a nagy csatorna útvonalán A Szovjetunió Tudományos Akadémiája a téli hónapok alatt előkészítette az Ura!—Káspi terepkutató tudományos komplex expedíciót. A napokban Moszkvából Kizi!—Arvar és Urgencs környékére indul a tudományos munkások egy csoportja Taskentből Nukuszba utazott az üzbég tudósok egy csoportja. Az expedíció részvevői — geológusok, talajvízkutatók, botanikusok, geokémikusok, agronómusok és geográfusok —, a tudomány különböző ágainak szakértői a közeli napokban már hozzáfognak a munkához. A tudományos expedíció részvevőinek az a feladatuk, hogy részletesen felkutassák a csatorna jövendő útvonalát, feltárják az öntözés céljára legmegfelelőbb földterületeket, az új legelőket, a földek megöntözésének kiindulópontjait és kidolgozzák a homok lekötésének legmegfelelőbb módszereit. TOMPA-UTCA 15 ,természetesen az magánügy, hogy valakinek — születési hibából — tíz centivel rövidebb az egyik lába, mint a másik. Ezért nem is kívánkozna a köztudomás elé, hogy a Tompa-utca 15-ben a harmadik emeleten az egyik lakó, Pomázi Menyhért pénzügyminisztériumi tisztviselő, úgy született annak idején, hogy majd végigbicegi egész életét. Az viszont nem magánügy, hogy ha lett volna műtőre, operációra, tanárorvosra pénze, tudtak volna segíteni a baján. Rockefellernek például, aki nyolcvannem tudom hány évig élt — a vén olajmilliárdosnak még a lélekzetét is orvosok hada vigyázta. Úgy töltögették az olajuzsorásba az életet, mint számlálhatatlan telepein az olajat munkásrabszolgái a hordókba... Csak példa ez a rengeteg közül arra, hogy a gazdagok világában az egészség is vásárolható a kapitalizmus piacain, ahol egyébként a munkásélet olyan olcsó.* Pomázi Menyhért életének harmincnyolc esztendejét átbicegte rossz lábával. Most meg két év óta úgy járkál, egyenesen, rendesen, mint akárki, akinek eredetileg is helyén volt minden csontja. Csoda történt vele? Ő váltig azt mondja, hogy pedig csoda, nagyobb minden csodánál. Mert hiszen mindenki érzi, tudja, hogy mennyi mindent kaptunk és kapunk országunktól, az államunktól. De, hogy valaki bicegő, rövid, rossz láb helyett egy jó, egészséges lábat kapjon?! Pedig egyszerű az egész: beszélget egy napon a párttitkárral, erről, arról, a bicegéséről is, persze. Az meg azt kérdezi: nem lehetne-e segíteni rajta? Később kap egy-két cédulát. Zsebében az űrlap, amely megtelik nevével, adataival s már megy is a műtőbe. Aztán hetek múlva talpraáll. Mind a két talpára, mint te, vagy én. De helyreállt másképp is. Másképp és másnak látja az embereket. A népi demokrácia két kézzel nyúlt feléje, hogy segítsen rajta. A mi államunk felemeli az embereket — érzi és tudja, hogy ez az egyik lényege a mi világunknak. És nem egy barátja van, ezer és százezer. Társaink vannak mindenütt, egyik épít, a másik számol az irodában, a harmadik gyógyít a kórházban. Együvé tartozunk, mint fonalban a szálak... Ez a mi világunk. .. Erre dolgos népünk nagy békés együttműködésére fenekednek a háborús gyújtogatók. Ölni és rabolni akarnak. Erről is beszélgetünk a kis lakásban. Csend lesz utána, aztán kicsit szaggatottan, de annál nagyobb hévvel szól Pomázi Menyhért: — Hát nem és nem. Azelőtt akták voltunk, mindennapos ügyiratok, amiket félredobhattak, vagy akár ráírhatták el velük — a temető dohosodó irattárába... Emberré lettünk... Élni akarunk, mert jó most élni. Dolgozni akarunk, hiszen annyi a dolgunk... Pomázi Menyhért reggelente a pénzügyminisztériumba indul. Tudjuk, milyen volt ez a hivatal. Egyik fő vára a tőkéseknek, a földbirtokosoknak. A pénz, amit ott számoltak, könyveltek, védte és növelte a szipolyozók hatalmát. — Akármilyen kis tisztviselő is valaki — mondja hozzá Pomázi Menyhért, ahogy erről beszélgetünk —, annyit tehet és tesz is, hogy most jól vigyáz a forintokra. Hiszen ez a mi pénzünk. Ez változik át új gyárkéménnyé, széles betonútokká, lakásokká, falun, városban... A mi pénzünk. ..* Egészséget kapott tőlünk, most a szívét adná: lelkesedésében, munkában — úgy beszél. Szavakban is tud forrni a gyűlölet. Hogy gyűlöli az egészségessé vált, volt bicegő ember azokat, akik: »azt akarják, hogy a bombaregész, a gránátszilánk, vagy a golyó újra nyomorékká tegyen...« Hát nem!... Szinte kirántja maga alól a széket, ahogy kiegyenesedik. Fel és alá sétál a szobában, nyomatékul mutatja a járását, ezt a kapott és soha meg nem hálálható kincset. De nem csak magát védi igyekező, becsületes munkával. Családja is van. Gyermeke is. Hérem csak mit csinál ez a szőke kisleányka. Áll az asztalnál, előtte kartonkártyákra rajzolva egy sereg iskolásleány primitív figurája. Maga rajzolta őket sárga, kék, piros és fekete ceruzával, el is nevezte mindet. Ez a copfos: Ságvári Emőke, az a leeresztett hajú. Kovács Ilonka, ez a blúzos-szoknyás, Gál Marika, úgy rakja ki apró figuráit, ahogy a leányok ülnek a padban. Két másik nagyobb kartonon két felnőtt nő: ezek a tanárnők. Az egyik ilyen papirtanárnéni most a Pomázi-kisleány hangján megszólal, hogy hát mi is a lecke? Felszólít egyet a papírkisleányok közül, aztán a Pomázi-kisleány hangján felel a kiszólított. És ha nagyon jól felel, többször is egymásután, a Pomázi-kisleány sinos úttörőnyakkendőt rajzol neki... • Amikor ott jártam, nem volt felelős.• A kisleányka mindkét tanárnőjét kirakta az »osztály elé« és a békéről beszélt nekik. A gyermeki hang kedvességét nehéz leírni. Amit pedig ő mondott papírbábúinak, az körülbelül és röviden ennyi: ami a felnőtteknél a kalapács, a szerszám, az nálunk a tanulás. Eritek, gyermekek — mondta a kerek, kis beszéd végén, ő értette meg a legjobban. Az apja, Pomázi Menyhért tisztviselő, még ott járkált fel és alá az asztal körül. Büszkén két lábára, kisleányára, hajlékára... Hát ne lenne híve, harcosa a békének? Bódé Béla