Népszava, 1951. április (79. évfolyam, 76-100. sz.)

1951-04-21 / 92. szám

NÉPSZAVA ­ Lendvai László Fodor Gyula A béke harcosai a termelésben Lendvai László műszerész (Orvosi Műszergyár) heti átlagteljesít­ménye 229 százalék. 100 darab tüdőtöltő-tíj megmunkálásának idejét a normaszerinti 45 óráról 13 órára csökkentette. Május 1-re vállalta, hogy évi tervét nyolc hónap alatt teljesíti selejt­­mentes munkával. F­odor Gyula asztalos (Újpesti Bútorgyár) heti átlagteljesítménye 186 százalék. Május 1-re vállalta, hogy második negyedévi tervét 15 nappal előbb befejezi, teljesítményét 10 százalékkal fokozza. Munkájánál az eddigi faékek helyett vasékeket alkalmaz, amivel jelentős anyagmegtakarítást ér el. Sándor József vegyipari munkás (Chinoin) évi átlagteljesítménye 128 százalék. Észszerűsítésével a megadott nyersanyagból 25 százalékkal több készítményt állít elő. Jó felvilágosító munkával jelentős mértékben elősegítette a békealáírási kampány sikerét. Sándor József Karel Ancers és Milos Sadlo hangversenye Néhány napja hagyták el a Szovjet­­öntő vendégművészei Magyarországot, a Mojszejev-egy­üttes újra és újra meghosszabbítja vendégjátékát, hogy a példátlan érdeklődést legalább rész­ben fel tudja elégíteni. A magyar művészi küldöttség a Szovjetunióban vendégszerepel, Komor Vilmos és Rigó Magda most számoltak be bul­gáriai vendégszereplésük értékes ta­pasztalatairól, hozzánk pedig Bulgária és Lengyelország után most a baráti Csehszlovák Köztársaság küldte el két kiváló művészét, Karel Ancerl karmes­tert és Milos Sadlo gordonkaművészt, hogy tehetségükkel, tudásukkal és megnyerő egyéniségükkel hozzájárul­janak a magyar-csehszlovák kulturális és baráti kapcsolatok elmélyítéséhez. Karel Ancerl, a cseh Filharmónia vezető karnagya most harmadszor vendégszerepel Magyarországon. Ápri­lis 17-i műsorán Dvorak: Vízi rém c. számtoniscus költe­ménye, fiacsatárján új gordonkaversenye és Brahms IV. szimfóniája szerepelt. A Vízi rém c. szimfonikus költemény nálunk ke­­vésbbé ismert zenemű. Jellegzetes Programm muzsika, amely azonban első hallásra is megtalálja az utat a hallgatóhoz. A zeneműben leírt cselek­mény ismerete nélkül is világosan ér­zékeljük a »rém« megjelenését, cse­lekvését, semmivé válását. A hatásos zenemű Ancerl szuggesztív mesteri tolmácsolásában meleg sikert aratott. .Ancerl elmondotta, hogy Dvorák öt, ősrégi származású, de ma is élű cseh népi mondát dolgozott fe­l egy-egy szimfonikus költeménnyé. Ezek közül való a Vízi rém is. Szünet után Brahms IV. szimfóniá­ját hallottuk. Egy karmester képessé­geinek megismerése a koncertláto­gató közönség részére elsősorban is­mert mű vezénylése alkalmával válik lehetségessé. A közönség nagy üröm­mel tapasztalhatta, hogy cseh vendé­günk a legkitűnőbb művészek közül való. Kis mozdulatokkal, fegyelmezett magatartással teljes m mértékben ural­kodott a Fővárosi Zenekaron, amely legkisebb mozdulatára, — sőt úgy éreztük, elképzelésére is — pontosan és szívesen reagált. A Brahms-szim­fónia előadása szinte elejétől végig emelkedett és különösen a harmadik és negyedik tételben bontakozott ki olyan mértékben, hogy a közönség, szűnni nem akaró tapsok után nagy művészi élmény emlékével hagyhatta fel a Zeneakadémiát. Külön kell megemlékezni Milos Sadlo gordonka játékáról. A prágai szüle­tésű, munkásból lett művész, aki ana az ottani Zeneakadémia, tanára és a cseh Filharmónia szólistája,, tízéves kora óta muzsikál. Ezt a gordonka­koncertet nemrégiben Ilacsaturjántól kapta a Szovjetunióban és ezen az estén játszotta­k Kiszűr nyilvánosság előtt. Maga az új mű sem tévesztette el hatását, különösen az első tétel melodikus szépségei és a harmadik tétel izgalmas ritmusa és dallamveze­tése, az egész mű bátor eredetisége. Mikor Mios Sadlo gordonkája meg­szólal, mindenki érzi, hogy itt kivéte­les tudású művész tolmácsolásában­­ hallja a művet. Bámulatos technikai felkészültségén túl, szívből fakadó mondanivalója is van. A­­versenymű után hosszú percekig lelkesen ünne­pelte a közönség a kitűnő szólistáit és a karmestert. Deák György A LENGYEL FILMHÉT MŰSORA Április 21-én, szombat este hét óra­kor díszbemutatót rendeznek az Uránia filmszínházban, a lengyel filmhét megnyitásaként. Beszédet mond Erdei Sándor népművelési mi­niszterhelyettes és Leslaw Wojtyga, a Budapestre érkező lengyel filmművé­szeti küldöttség vezetője. A díszelő­adáson a »Legyőzhetetlen város« című filmet és­ a varsói békevilágkongresz­­szus eseményeit megelevenítő »Bé­két a világnak« című riportfilmet mutatják be. A »Békét a világ­nak« című filmet a filmhét alatt Budapesten a Fáklya és a Fény film­színház vetíti és ugyanakkor Szegedet, Pécsett, Debrecenben és több más vi­déki városban is bemutatják. A »Legyőzhetetlen város« a Vörös Csillag, a Munkás, a Tátra és a Tán­csics filmszínházakban, valamint Deb­recenben és Gyöngyösön kerül bemuta­tásra. Április 22-én, vasárnap külön ünnepi előadáson mutatják be a tű­met Szegeden. A »Varsói premier« című zenés fil­met Budapesten a Fórum és a Fel­­szabadulás filmszínházak, vidéken a kecskeméti, egri, szombathelyi, oros­házi mozik veszik műsorukra. A »Két brigád« című lengyel víg­játékot a Savoy, a Brigád és a rákos­­palotai Tavasz mozin kívül, a kapos­vári, a győri, a tatabányai és a nyíregyházi filmszínházakban fogják vetíteni. . A lengyel filmhét ifjúsági filmjét, az »Első start«­-ot, az Úttörő és a Dó­zsa mozi mutatja be, ezenkívül Sop­ronban, Miskolcon és Hatvanban kerül műsorra. A lengyel filmhét idején a dolgozók ismét láthatják a régebben bemuta­tott, nagysikerű lengyel filmek közül az »Acélszívek«-et, az »Utolsó állomás«-t és az »Ördögszakadék«-ot. Bemutat­nak több új lengyel dokumentfilmet is, amelyek közül kiemelkedik a nagy lengyel forradalmár életét ábrázoló »Julian Marchlewski«. Ezt a filmet a Híradó mozi fogja vetíteni. Kievben hangversenyeznek a magyar művészek A Szovjetunióban tartózkodó ma­gyar művészek egy csoportja moszkvai és leningrádi vendégszereplése után április 18-án Kievbe érkezett. A magyar művészeket a pályaudva­ron az Ukrán SZSZK Minisztertanácsa mellett működő Művészetügyi Bizott­ság, a VOKSZ ukrajnai tagozatának, valamint Kiev zenei és színházi kö­reinek képviselői fogadták. Az ukrán fővárosban a magyar mű­vészek több koncertet adnak. Április 19-én az ukrán állami filharmóniai társaság székházában Fischer Annie Kossuth-díjas zongoraművésznő adott nagysikerű hangversenyt 4 1951 ÁPRILIS 21. SZOMBAT CSILLAGOD A BECSÜLET A MINSZKI 5. SZÁMÚ IPARISKOLA leánynövendékei levelet írtak a 9. számú ipariskola leánynövendékeinek A levél íróinak tudomására jutott, hogy a 9. számú ipariskola néhány leánynövendéke rosszul tanul és álta­lában nem helyes magatartást tanúsít »Kedves Barátnőink! — írják az 5. számú ipariskola növendékei. — Vannak közöttetek olyanok, akik nem szívesen viselik az egyenruhát, nem viselik például a sapkát és úgy vélekednek, hogy a sapka nem áll jól a leányoknak. Mi azt hisszük, hogy az emberi szépséget m­inde­­­­nekelőtt az ember erkölcsi tulajdon­ságai határozzák meg, elsősorban az, mennyire tartja tiszteletben a szovjet polgár jogait és óvja be­csületét. Hogy szép-e és milyen szép valaki, azt mi abban látjuk, hogy milyen a viszonya a munkához, a tanuláshoz, milyen mértékben tartja be a szocialista együttélés szabá­lyait Szerintünk ezek a tényezők határozzák meg elsősorban valaki­nek a szépségét, nem pedig az, hogy egyenruhát, köpenyt és sap­kát, vagy pedig felöltőt és kalapot visel-e? Arról nem is beszélünk, hogy a mi egyenruhánk szép és mi büszkék vagyunk erre az egyen­ruhára. A mi egyenruhánk jele an­­nak, hogy ma veletek együtt az állami munkaerőtartalékok tagjai vagyunk és a jövőben szovjet mun­kások leszünk.« A LEVÉL MINDEN EGYES SZAVA helyes és igaz. Az 5. ipariskola leány­növendékei bebizonyították, hogy igazi jóbarátok. Ezek a leányok becsülete­sen és egyenesen igyekeznek megaka­dályozni barátnőiket abban, hogy hi­bákat kövessenek el, emlékeztetik őket megtisztelő kötelezettségeikre és az előttük álló nagy feladatokra. A szovjet ipariskolák növendékei büszkék arra, hogy holnap, vagy hol­napután tagjai lehetnek a Szovjetunió dicsőséges munkásosztályának, öröm­mel és szeretettel veszik át a szovjet munkásosztály nagyszerű forradalmi hagyományait. A szovjet ipariskolások büszkék le­hetnek szüleikre, a szovjet munká­sokra, az egész szovjet népre. Büsz­keség és büszkeség között azonban különbség van. Van büszkeség, amely előrelendíti az embert, de van olyan büszkeség is, amely nem egyéb ter­méketlen dölyfnél Krilov meséjében a libák azzal dicsekedtek, hogy az ő őseik mentették meg Rómát. Az ipar­iskolákban szakképzettséget elsajátító ifjak és leányok tisztában vannak azzal, hogy a fiatal szovjet polgárhoz nem méltó az öregek által szerzett babérokon pihenni. A szovjet ember számára a büszkeség annyit jelent, hogy­ követi a példamutatást, tehát nemcsak hasonlítani akar ahhoz, aki kiváltja csodálatát, hanem felül is akarja múlni példaképe teljesítmé­nyeit. E nélkül a törekvés nélkül nincs haladás. Innen van az, hogy a munka­­erőtartalékok neveltjei féltékenyen őr­ködnek a szovjet ifjúság munkájának becsületén. AZ IPARISKOLÁKBAN, AZ ISKO­LÁKBAN, az ifjak és a leányok felkészülnek a kommunizmusért vívandó harcra. Becsületük mindenek­előtt annyit jelent számukra, hogy kitartóan tanulnak, állandóan bővítik politikai látókörüket, elmélyülnek szak­májuk megismerésében, elsajátítják a legújabb technikát, az újítók módsze­reit. Becsületük annyit jelent, hogy fejlesztik önmagukban a találékony­ságot, a tudásvágyat és a tudást, következetesen felkészülnek a Sztaha­­nov-munkára. Az ipariskolákban és az iskolákban ugyanolyan kiolthatatlan lánggal lo­bog a szocialista munkaverseny tüze, mint a gyárakban és az építkezéseken. Egyik növendék a másikkal, egyik csoport a másikkal, egyik iskola a másikkal versenyez. A jövő munkásai ifjú koruktól tisztában vannak már azzal, hogy a szocialista kötelezettség­vállalás nem más, mint a népnek, a Pártnak, Sztálinnak tett fogadalom. A munkás becsületbeli ügye, hogy szo­cialista kötelezettségvállalását pont­­ról-pontra teljesítse. A sztahanovistára jellemző, hogy szent előtte a nép java, hogy takarékoskodik az idővel, az anyaggal, a villanyárammal, óvja a gépet. A szovjet ifjúságban egyre inkább kifejlődik a szocialista tulaj­don iránti szocialista viszony. A SZTAHANOVISTA TUDÁSÁT, tapasztalatait átadja elvtársainak és arra törekszik, hogy mindenki jól dolgozzék. A munkáskollektíva le­győzhetetlen ereje­ az összeforrottság. A sztahanovista fáradhatatlanul har­col műhelyének, üzemének becsületéért. Ezt a nemes szocialista jellemvonást a munkásoktól veszi át az ifjú nem­zedék. Mindenki egyért, egy minden­rért — ez az ifjúság nagyszerük sérthetetlen törvénye. A vlagyimiri 7. számú ipariskolá­­ban a traktorgyári műhelyfőnökök megállapítása szerint az egyik kivált­ lakatostanuló-csoportban egy növen­dék lemaradt a tanulásban, ketten pedig közömbösen viselkedtek szak­májuk iránt. Alig múlt el egy hónap és a három fiú úgy megváltozott, hogy a műhelyfőnökök dicséretben ré­szesítették őket. Véletlen-e ez? Szó sincs róla. A három fiú gyökeres megváltozásában rendkívül nagy sze­repet játszott a kollektíva. A tanuló­­csoport tagjai féltve őrizték csoport­juk becsületét. Az egyik fiúnak tanuló­társai segítettek, hogy behozza az elmulasztottakat, a másikat keményen megbírálták, a harmadiknak a baráti beszélgetések formájában bizonyí­tották be, hogy szégyent hozott cso­portjára. A szovjet emberek meleg szeretettel tekintenek az ipariskolai egyenruhát viselő ifjakra és leányokra. Jól tud­ják, hogy ez az ifjúság a szovjet ipar holnapja. A munkaerőtartalékok ne­veltjei már az iskolapadban hasznossá teszik magukat a nép számára. A szov­jet ipariskolások büszkén viselik egyen­ruhájukat az ipariskolai műhelyekben, a gyárakban, az utcán vagy a klubban és vigyáznak a jövő munkájának becsületére és méltóságára, úgy, mint ahogyan ezt a minszki 5. számú ipar­iskola leánynövendékei tették. A PÁRT, A NAGY SZTÁLIN VE­ZETÉSE ALATT a Szovjetunió mun­kásosztálya, az egész szovjet nép sikeresen építi a kommunizmust. Az ipariskolák, az iskolák növendékeinek az a gyönyörű sors jutott osztály­részükül, hogy egy két éven belül a kommunista társadalom aktív építői lehetnek. Légy erre méltó ipariskolás! Már az iskolapadban úgy vigyázz a szovjet munkás becsületére, mint szemed­­világára. Törődj minden tanulótársad, egész tanulócsoportod, ipariskolád és harcos Komszomol-szervezeted becsü­letével! (A Komszomolszkaja Pravdából) Szovjet tudósok a nagy csatorna útvonalán A Szovjetunió Tudományos Akadé­miája a téli hónapok alatt előkészí­tette az Ura!—Káspi terepkutató tudo­mányos komplex­ expedíciót. A napok­ban Moszkvából Kizi!—­Arvar és Urgencs környékére indul a tudomá­nyos munkások egy csoportja Tas­­kentből Nukuszba utazott az ü­zbég tudósok egy csoportja. Az expedíció részvevői — geológusok, talajvízkuta­tók, botanikusok, geokémikusok, agro­­nómusok és geográfusok —, a tudo­mány különböző ágainak szakértői a közeli napokban már hozzáfognak a munkához. A tudományos expedíció részvevői­nek az a feladatuk, hogy részletesen felkutassák a csatorna jövendő út­vonalát, feltárják az öntözés céljára legmegfelelőbb földterületeket, az új legelőket, a földek megöntözésének kiindulópontjait és kidolgozzák a ho­mok lekötésének legmegfelelőbb mód­szereit. TOMPA-UTCA 15 ,természetesen az magánügy, hogy valakinek — születési hibából — tíz centivel rövidebb az egyik lába, mint a másik. Ezért nem is kíván­kozna a köztudomás elé, hogy a Tompa-utca 15-ben a harmadik eme­leten az egyik lakó, Pomázi Menyhért pénzügyminisztériumi tisztviselő, úgy született annak idején, hogy majd végigbicegi egész életét. Az viszont nem magánügy, hogy ha lett volna műtőre, operációra, tanárorvosra pénze, tudtak volna segíteni a baján. Rockefellernek például, aki nyolc­­vannem tudom hány évig élt — a vén olajmilliárdosnak még a lélekzetét is orvosok hada vigyázta. Úgy töltöget­ték az olajuzsorásba az életet, mint száml­álhatatlan telepein az olajat munkásrabszolgái a hordókba... Csak példa ez a rengeteg közül arra, hogy a gazdagok világában az egészség is vásárolható a kapitalizmus piacain, ahol egyébként a munkásélet olyan olcsó.* Pomázi Menyhért életének harminc­­nyolc esztendejét átbicegte rossz lá­bával. Most meg két év óta úgy jár­kál, egyenesen, rendesen, mint akárki, akinek eredetileg is helyén volt min­den csontja. Csoda történt vele? Ő váltig azt mondja, hogy pedig csoda, nagyobb minden csodánál. Mert hiszen mindenki érzi, tudja, hogy mennyi mindent kaptunk és kapunk országunktól, az államunktól. De, hogy valaki bicegő, rövid, rossz láb helyett egy jó, egészséges lábat­ kap­jon?! Pedig egyszerű az egész: be­szélget egy napon a párttitkárral, er­ről, arról, a bicegéséről is, persze. Az meg azt kérdezi: nem lehetne-e segí­teni rajta? Később kap egy-két cédulát. Zsebé­ben az űrlap, amely megtelik nevé­vel, adataival s már megy is a mű­tőbe. Aztán hetek múlva talpraáll. Mind a két talpára, mint te, vagy én. De helyreállt másképp is. Másképp és másnak látja az embereket. A népi d­emokrácia két kézzel nyúlt feléje, hogy segítsen rajta. A mi államunk felemeli az embereket — érzi és tudja, hogy ez az egyik lényege a mi vilá­gunknak. És nem egy barátja van, ezer és százezer. Társaink vannak mindenütt, egyik épít, a másik szá­mol az irodában, a harmadik gyógyít a kórházban. Együvé tartozunk, mint fonalban a szálak... Ez a mi vilá­gunk. .. Erre­ dolgos népünk nagy békés együttműködésére fenekednek a háborús gyújtogatók. Ölni és rabolni akarnak. Erről is beszélgetünk a kis lakás­ban. Csend lesz utána, aztán kicsit szaggatottan, de annál nagyobb hév­vel­ szól Pomázi Menyhért: — Hát nem és nem. Azelőtt akták voltunk, mindennapos ügyiratok, ami­ket félredobhattak, vagy akár ráírhat­ták­ el velük — a temető dohosodó irattárába... Emberré lettünk... Élni akarunk, mert jó most élni. Dolgozni akarunk, hiszen annyi a dolgunk... Pomázi Menyhért reggelente a pénzügyminisztériumba indul. Tud­juk, milyen volt ez a hivatal. Egyik fő vára a tőkéseknek, a földbirtoko­soknak. A pénz, amit ott számoltak, könyveltek, védte és növelte a szipo­­lyozók hatalmát. — Akármilyen kis tisztviselő is va­laki — mondja hozzá Pomázi Meny­hért, ahogy erről beszélgetünk —, annyit tehet és tesz is, hogy most jól vigyáz a forintokra. Hiszen ez a mi pénzünk. Ez változik át új gyár­­kéménnyé, széles betonútokká, laká­sokká, falun, városban... A mi pén­zünk. ..* Egészséget kapott tőlünk, most a szívét adná: lelkesedésében, munká­ban — úgy beszél. Szavakban is tud forrni a gyűlölet. Hogy gyűlöli az egészségessé vált, volt bicegő ember azokat, akik: »azt akarják, hogy a bombaregész, a grá­nátszilánk, vagy a golyó újra nyo­morékká tegyen...« Hát nem!... Szinte kirántja maga alól a szé­ket, ahogy kiegyenesedik. Fel és alá sétál a szobában, nyomatékul mu­tatja a járását, ezt a kapott és soha meg nem hálálható kincset. De nem csak magát védi igyekező, becsületes munkával. Családja is van. Gyermeke is. Hérem csak mit csinál ez a szőke kisleány­ka. Áll az asztalnál, előtte kartonkártyákra rajzolva egy sereg iskolásleány primitív figurája. Maga rajzolta őket sárga, kék, piros és fe­kete ceruzával, el is nevezte mindet. Ez a copfos: Ságvári Emőke, az a leeresztett hajú. Kovács Ilonka, ez­­ a blúzos-szoknyás, Gál Marika, úgy rakja ki apró figuráit, ahogy a leá­nyok ülnek a padban. Két másik na­gyobb kartonon két felnőtt nő: ezek a tanárnők. Az egyik ilyen papir­­tanárnéni most a Pomázi-kisleány hangján megszólal, hogy hát mi is a lecke? Felszólít egyet a papírkisleá­nyok közül, aztán a Pomázi-kisleány hangján felel a kiszólított. És ha na­gyon jól felel, többször is egymás­után, a Pomázi-kisleány sinos úttör­ő­­nyakkendőt rajzol neki... • Amikor ott jártam, nem volt felelős.• A kisleányka mindkét tanárnőjét ki­rakta az »osztály elé« és a békéről beszélt nekik. A gyermeki hang ked­vességét nehéz leírni. Amit pedig ő mondott papírbábúinak, az körülbelül és röviden ennyi: ami a felnőtteknél a kalapács, a szerszám, az nálunk a tanulás. Er­itek, gyermekek — mondta a kerek, kis beszéd végén, ő értette meg a legjobban. Az apja, Pomázi Menyhért tiszt­viselő, még ott járkált fel és alá az asztal körül. Büszkén két lábára, kis­leányára, hajlékára... Hát ne lenne híve, harcosa a béké­nek? Bódé Béla

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék