Népszava, 1951. november (79. évfolyam, 255-279. sz.)
1951-11-01 / 255. szám
1951 NOVEMBER 1, CSÜTÖRTÖK Adjanak még több segítséget a gépállomások az őszi munkák sikeres elvégzéséhez A gépállomások dolgozói országszerte a munkalendület fokozásával készülnek a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 34. évfordulójának méltó megünneplésére. A november 7-re indított szocialista munkaversenyben egyre több gépállomás, brigád, traktorista ér el kiváló eredményeket és dolgozik a jövő évi bőséges termés biztosításáért. A gépállomásoknak az őszi idényre jelentősen megnőtt a traktorparkjuk és ugyanakkor tervükben is nagyobb terület gépi megmunkálása szerepel. A gépállomások dolgozói ezért a november 7-i versenyben azt vállalták, hogy növelik a géppel megművelt területek mennyiségét és emelik a szántási munka minőségét, a traktorok kapacitásának kihasználását. A november 7-i versenyben traktorosaink egyre szebb sikereket érnek el. Így például a tószegi gépállomás már 105 százalékra teljesítette őszi tervét. Kokavecz János, a békéscsabai gépállomás traktorosa 149 százalékos őszi tervteljesítést ért el. Tóth Pál battonyai és Právics István dalmadi traktoros egyaránt 139 százalékot. A kecskeméti »Vörös Csillag«-brigád 83 százalékot, a fehérgyarmati »Zalka Máté«-brigád pedig 80,5 százalékot. Mind szélesebb tömegek kapcsolódnak a gépállomások dolgozói közül a november 7-i versenybe és érnek el kiváló eredményeket. Egyes gépállomásokon, megyeközpontoknál azonban még mindig komoly hiányosságok mutatkoznak az őszi terv teljesítésében. Nem adják meg azt a segítséget a termelőszövetkezeteknek és a falvak dolgozóinak, amelyet méltán elvárnak tőlük. A hiba a földművelésügyi minisztérium munkájában, a felső vezetésben is megtalálható. Túl sok határozat és rendelet készül egy-egy kérdésről, másrészt pedig a gépállomás-főosztály instruktorai nem adnak minden tekintetben kellő segítséget a megyeközponti vezetés munkájának megjavításához. Nem kellő mértékű az egyes feladatok, határozatok ellenőrzése sem. A minisztériumnak jobban kell segítenie a megyeközpontvezetők, gépállomásvezetők munkáját, szívósan kell harcolnia azért, hogy elsajátítsák a helyes vezetés tudományát. El kell mélyíteni és szervezettebbé kell tenni a megyeközpontvezetők foglalkozását az egyes gépállomásokkal, mert az őszi terv teljesítésének jelentései azt mutatják, hogy ez a munka nem folyik egyformán a megyékben. Egyes vezető funkcionáriusok szeretnek az »objektív« nehézségekre hivatkozni. Azt mondják, nehéz a terepük, dombos talajon dolgoznak, vagy más hasonló okot keresnek mentségül. Ha megnézzük azonban az őszi tervteljesítéseket, kiderül, hogy a hibák nem az objektív okokra vezethetők vissza. Mivel magyarázható az például, hogy Borsod megye csak 25,9 százaléknál tart a tervteljesítésben, míg Tolna megye 45,6 százaléknál. És hogyan lehet az, hogy a dombos talajú Komárom megye 49,1 százaléknál tart az őszi tervteljesítésben, míg a sík területű Csongrád megye csak 26,2 százaléknál. Ezek az adatok azt bizonyítják, hogy a felső és középvezetés hiányosságaiban kell keresnünk az egyes lemaradások okait. Mert például a Tolna megyei AMG központ pontosan tudja, mi a helyzet a megyében. Munkatársait odairányítja, ahol erősítésre, segítésre van szükség. Ezzel szemben Csongrád megyében bürokratikus módszerekkel vezetik a gépállomásokat. Nem az egyes súlyponti kérdéseket nézik meg a gépállomásokon. A kiszálló funkcionáriusok 12—18 *szempontot kapnak és ezek szerint néznek meg minden gépállomást. Így nem tudnak alapos segítséget adni egyes lemaradt gépállomások munkájának megjavítására. Csongád megyére egyébként jellemző, hogy több ezer kilogramm üzemanyaggal nem tudnak elszámolni, mert helytelen az adminisztrációjuk. A gépállomásvezetés munkáját is elmélyültebbé kell tenni. A gépállomásvezetők egy része ugyanis nem eléggé látja át a gépállomás egész munkaterületét, nem ismeri kellőképpen az egyes szakmai kérdéseket és így az egyes szakbeosztottakat nem irányítja megfelelően A gépállomásvezetőknek ez a típusa csak ötletszerűen jár ki a gépekhez ellenőrizni, nincs rendszer munkájában. Nem oda irányítja az erőket, a mezőgazdászt, a szerelőt, a gépészét, a brigádvezetők munkáját, ahol elmaradás van, mert nem ismeri egy-egy gép teljesítményét. Nem törekszik arra, hogy felkutassa az élenjáró módszereket és azokat elsajátíttassa a tervteljesítésben lemaradt traktoristákkal. Hogy mennyire hat a gépállomásvezető munkája a tervteljesítésre, azt bizonyítja a polgárdi és a pusztaszabolcsi gépállomás tervteljesítésének adata. A pusztaszabolcsi gépállomásvezető jó kapcsolatot tart fenn a környékbeli termelőszövetkezetekkel, megfelelően irányítja a mezőgazdászok, gépészek, brigádvezetők munkáját és személyesen segít a tervteljesítésben elmaradt traktoristáknak, igyekszik széles körben terjeszteni az élenjárók módszereit Viszont a polgárdi gépállomás vezetője nem látja át a mezőgazdászok, gépészek, brigádvezetők és a könyvelők munkáját, nem ellenőrzi megfelelően őket így lehetséges, hogy bár a polgárdi gépállomásnak több gépe van, mint a pusztaszabolcsinak, mégis, ha a tervteljesítés hathetes szakaszát összehasonlítjuk, kiderül, hogy a pusztaszabolcsi gépállomás 71 százalékkal több talajmunkát végzett el ugyanezen idő alatt, mint a polgárdi gépállomás. A tervlemaradás oka számos gépállomáson az, hogy nem biztosították a kellő munkaerőt. A gépállomásvezető ilyenkor is objektív okokra hivatkozik, arra, hogy nehéz munkaerőt találni. Pedig a hiba ezeken a gépállomásokon abban rejlik, hogy nem biztosítanak megfelelő munkafeltételeket a traktoristák számára és nem megfelelően foglalkoznak a női munkaerőkkel. Nem kellő a kapcsolatuk a termelőszövetkezetekkel és így nem tudják elérni, hogy a szövetkezetek megfelelőképpen segítsék a traktoristák munkáját és megfelelő számú munkagépkezelőt és traktorost adjanak a gépállomásnak, így például a tótkomlósi gépállomáson nem csoda, hogy hibák vannak ezen a téren, ha az új munkagépkezelőket hónapokon át egyfolytában az éjszakai műszakban dolgoztatják. Vagy a váli gépállomáson, ahol a gépállomásvezető nem gondoskodott, hogy a raktárból időben megkapják a köpenyeket a traktoristák. A szakmai gépállomáson pedig a gépállomás vezetősége nem gondoskodott megfelelően a traktorosleányok elhelyezéséről. Ahol viszont megteremtik a kellő munkafeltételeket a traktoristák számára, a gépállomásvezető mindent elkövet, hogy könnyítse a traktoristák munkáját, ott könnyebb megszerettetni a gépállomásra kerülő új dolgozókkal a traktoros munkát. A tószegi gépállomáson például az önköltségi üzemi konyha mintájára megszervezték az éjjeli műszakban dolgozó traktorosok ellátását meleg teával. A kiskunfélegyházi gépállomáson jó munkafeltételeket teremtettek a női traktoristáknak és így azok szívesen hívják testvéreiket, falubeli ismerőseiket a gépállomásra dolgozni. Hegyi Imre mezőtúri traktorista pedig elmondotta, hogy 104 százalékos őszi tervteljesítésnél tart és ezt az eredményt az is elősegítette, hogy brigádjuknak jó a kapcsolata a »Petőfi« termelőszövetkezettel. A szövetkezet külön szakácsnőt bocsátott rendelkezésükre és meleg ételt kapnak mindennap. A földművelésügyi minisztérium egyébként a nemrégen nálunk járt szovjet mezőgazdasági küldöttség tanácsára ebben a kérdésben most felhívta a termelőszövetkezetek figyelmét a traktorosok munkájának elősegítésére, a meleg étel és szállás biztosítására. Több gondot kell fordítani a gépállomásokon a termelőszövetkezet brigádjai és a gépállomások brigádjai kapcsolatának elmélyítésére, a gépek kihasználására. Meg kell szüntetni azt a liberalizmust, amely egyes gépállomások és termelőszövetkezetek viszonyában fennálló gépállomás nem követeli a szerződés betartását. Nem lép fel amiatt, hogy a termelőszövetkezet például nem takarította le időben a földet és nem szállította ki időben a vetőmagot, mert ugyanakkor a termelőszövetkezet felelősségre vonhatná a gépállomást, hogy nem végzett kellő minőségi munkát. Ebben a kérdésben egyszers mindenkorra meg kell szüntetni minden lazaságot, mert ez a felelőtlenség az alacsonyabb terméshozamokhoz vezet. Gondolkodni kell a gépállomásokon, hogy a traktoristák jól ismerjék egymás versenyeredményeit s törekedjenek a fejlettebb munkamódszerek bevezetésére, munkagépösszekapcsolásokra, gyorstankolásra. És versenyezzenek azért is, hogy minél több traktoros szervezzen új munkaerőt a gépállomásra. Kövessék az új munkamódszerek bevezetésében a karcagi gépállomást, ahol öt vetőgépet kapcsoltak egy traktor után és így naponta 100 holdat vetnek be. A gépállomás vezetői széles körben ismertessék a földművelési miniszter rendeletét a jól dolgozó traktorosok, brigádvezetők, körzeti mezőgazdászok nyekkel büszkélkedhessenek, a lemaradók pedig felzárkózzanak az élenjárók mellé. Horváth István, a földművelésügyi minisztérium gépállomás főosztályának helyettesi vezetője 3 NÉPSZAVA A békemű dolgozói tettekkel tanúsítják: városuk méltó Sztálin nevére A tizenhétéves, kedves mosolyú, teltarcú parasztlány, a női építkezés ifjú kőművese, aki néhány nappal ezelőtt küldöttségben kereste fel a dunapentelei pártbizottság titkárát, Földes elvtársat, most szemmel láthatóan zavarban van. Nehéz az ilyen magától értetődő, természetes kérdésre válaszolni. Ki is mondja, amit gondol: — Nem olyan könnyű erre felelni, elvtárs. Olyan, mintha azt kérdezné, mondjuk, hogy miért szeretem az édesanyámat. Arra sem tudnék olyan egyszerűen válaszolni. Szeretem, mert mindig jó volt hozzám, javamat akarta, törődött velem. Szeretem, mert az édesanyám, így vagyok Sztálin elvtárssal is. Másfél hold földje van apámnak, a demokráciától kapta A szabadsággal együtt Sztálin elvtársnak köszönheti. Itt dolgozhatom ebben a csodaszép városban — ezt is Sztálin elvtársnak köszönhetem. Tovább akarok tanulni s aztán itt akarom leélni az életemet. Ezért szeretném, ha Sztálinról neveznék el a várost. Mindenki kívánsága Honnan, hogyan indult el Sztálinváros gondolata? Ki vetette fel először és hogyan jutott eszébe? — Erre a kérdésre hasztalan próbálunk pontos feleletet találni a hatalmas építkezéseken. úgy jött, úgy támadt ez a kívánság, mint valami forgószél. Felkavarta az egész várost. Minden házon, minden építkezésen végigsepert. De hogy honnan indult el , azt senki sem tudja megmondani. Illetve, mindenki úgy érzi: tőle. Már hetek, sőt hónapok óta — egyesek szerint a város építésének első percétől kezdve — élt az építőkben a gondolat, hogy Sztálinvárost építenek. — Több mint egy évvel ezelőtt még — meséli Katona Sándor elvtárs, sztahanovista vasbetonszerelő, munkamódszerátadó —, amikor még ott ástuk a kutat, ahol most azt az épületet látja az elvtárs, ahol a büffé van, már akkor erre gondoltam. Milyen idők voltak azok. Ma már el sem tudja képzelni az elvtárs, hogy mi volt itt. A térdig érő sár beloccsant az ember csizmájába. Nem volt egy rendes helyiség, ahol összegyűlhettünk, leülhettünk volna. Metsző hideg volt. A vizet lovaskocsival hordták az építkezéshez. Bizony sokan elkedvetlenedtek a nehézségektől és haza akartak menni. Alig tudtam visszatartani az embereket. Egy szegedi fiú meg különösen elszontyolodott. Amikor azután már sehogy sem tudtam lebeszélni, hogy elmenjen, azt mondtam neki: »Meglátod, azt a várost, amit most építünk, Sztálinról fogjuk elnevezni.« Erre mégis ittmaradt ő is, a többi is. A hála és szeretet küldöttségei November 7-e közeledte új lángra lobbantotta a parazsat.— A küldöttségek egyik napról a másikra egymásnak adták a kilincset a pártbizottságnál, a szakszervezeti bizottságnál, a DISZ-nél. — A küldöttségek előadták mondanivalójukat — emlékszik Lombos elvtárs, a pártbizottság másodtitkára. — És amikor odaértek a beszédben — hogy »a mi építkezésünket Sztálin elvtársról nevezzék el«, a küldöttségek tagjai kivétel nélkül levették a sapkájukat. Szinkó elvtársat, a 13-as gyárépítkezés műhelybizottsági titkárát — aki a szakszervezeti bizottsághoz vezetett küldöttséget — hiába akarták leültetni, csak állva volt hajlandó elmondani mondanivalóját. Kovács elvtárs küldöttségével — a 12-es építkezésről — Bencsik elvtárs, a szakszervezet területi titkára, a gyárépítkezés kapujában találkozott. De a küldöttség ragaszkodott, hogy fenn, a szakszervezet irodájában, ünnepélyesen adhassák elő kérésüket. És szaporíthatnánk a példákat, a hála, a szeretet, a megindultság számtalan apró megnyilatkozását, amelyek mutatták, hogy a dolgozók legbensőbb szívügyéről van szó. Scheidl Ferenc soha nem volt ilyen boldog Scheidl Ferenc kőműves egész életét végiggondolta, amikor aláírta azt a kérést, hogy Dunapentelei Sztálinváros legyen. Nem fiatal ember már. Ahogy mondani szokták, alaposan kijárta az élet iskoláját. Az első világháború után öten maradtak apátlanul özvegy édesanyjukkal, és szerelők tíznaponkénti jutalmazásáról. Tartsák szem előtt a gépállomásokon, hogy a terv törvény és segítsék a traktorosokat minden eszközzel tervük teljesítésében. Népszerűsítsék az élenjárók módszereit, szélesítsék a szocialista versenymozgás-Alighogy befejezte az elemi iskolát, már dolgoznia kellett. Kőműves lett. A 30-as évek végéig többet volt munka nélkül, mint dolgozott. Kijárt a szeméttelepre guberálni, volt segédmunkás, kifutó, napszámos Ma pedig sztahanovista, munkamódszerátadó. Ha hazamegy, felesége gyakran évődik vele: »Egészen belehabarodtál abba a városba.« Scheidl Ferenc soha nem volt ilyen boldog az életében. Ezért akarja, hogy a boldogság városát a boldogság nagy kőműveséről nevezzék el. Salap Imre, géplakatos Diósgyőrből költözött át Pentelére. A nyomor, a munkanélküliség a felszabadulás előtt az egész országon végigkergette. Jó szakmunkás létére csak 1939-ben sikerült Diósgyőrben állandó munkahelyet találnia, amikor a tőkések a háborúra készülődtek. Most Pentelén él és munkájával a békét erősíti családjával együtt És folytathatnék a dolgozók felsorolását, akiknek a levele a Rákosi elvtárshoz eljuttatott nagy vörös bőr kötésű könyvben szerepel és akiknek az élete arról tanúskodik, hogy alig van Európában nép, amelyet úgy megkínzott volna az úri rendszer, mint a mi népünket. Azoknak az embereknek legnagyobb része, akik Dunapentelét Sztálinvárossá építik, tudja, hogy ebben a városban sokat hányatott, szenvedésteli életük névbe ért, boldogságra talált. Ezért akarják ezt a várost Sztálinvárosnak nevezni. Grammosz hegyétől — Sztálinvárosig A 14.800 levél között 112, számunkra ismeretlen nyelven írt név is szerepel. Görög dolgozók írták, akiket a monarchofasiszták űztek ki hazájukból, akik itt, Dunapentelén folytatják a küzdelmet a békéért, a népek szabadságáért, amelyet Grammosz és Vici hegyei között kezdtek meg a német fasiszták, majd az amerikai imperialisták monarchofasiszta ügynöke ellen. Kotronisz Panajotisz elvtárs hosszú utat tett meg, amíg Janochori faluból Dunapentelére került, öt évig harcolt a görög hegyek között. És most Dunapentelén az a cél fűti, hogy Görögországban is épülhessenek Dunapentelék, Sztálinvárosok, a népek barátsága, a proletárnemzetköziség sztálini gondolatának városai. Akik Rákosi elvtársnál voltak Hétfő reggel fél 10-kor indult a munka Dunapentelén. Pergelné, akit áthelyeztek takarítónőnek, ismét jelentkezett a régi munkahelyén és kérte, hogy továbbra is ott dolgozhasson. ’ »Rákosi elvtársnak megígértem, hogy visszatérek a termelőmunkához« — mondotta. A női építkezés dolgozói azonnal közrefogták: »Hogy volt, meséljen! Mit mondott Rákosi elvtárs? Hogyan fogadta a küldöttséget? Mit érzett, amikor találkozott vele?« — ostromolták a kérdésekkel, hogy Pergelné alig tudott szóhoz jutni. — Nagyon kedves volt. Végtelenül kedves — mondogatta s ünnepélyes, boldog mosoly szaladt végig barázdáló arcán. — Nagyon boldog vagyok. Olyan boldog vagyok, hogy ki se tudom mondani. Szinte úgy érzem, ha másért nem, ezért érdemes volt élnem. Amikor beléptünk a szobába, olyan szívdobogást kaptam, hogy szinte szédültem. Elkaptam a mérnöknő kezét és belécsimpaszkodtam. Aztán bejött Rákosi elvtárs. Beszélgetett velem. Mondta az elvtársaknak, hogy küldjenek iskolára és amikor elmondtam, hogy nem tudok írni, azt tanácsolta, tanuljak meg. Meg is fogok tanulni, meglássátok. A fiamnak fogok írni, ahogyan Rákosi elvtárs mondotta. Az építkezésen mindenütt azokat veszik körül, akik Rákosi elvtársnál jártak. A sztahanovista szobában Bojár Béla, a küldöttség szónoka magyarázza a munkamódszerátadóknak: — Olyan érzésem volt, amikor Rákosi elvtárs belépett, mint amikor valaki tíz-húsz évig nem látja a szüleit s amikor találkoznak, csak nézi és nem tud szóhoz jutni. De megembereltem magam és elmondtam, amiért jöttünk. Rákosi elvtárs meghallgatott és megígérte, hogy támogatja kérésünket. Tevan Zsófia, a fiatal mérnöknő kipirult arccal szól a küldöttség Rákosi elvtárssal folytatott beszélgetéséről: — Akár az árokásógépről, akár a betonkeverésről, akár a liba áráról volt szó, mindig, mintha kitalálta volna a problémáinkat. Foglalkozott a nődolgozók ellátásával, helyzet, buzdított, bátorított minket. Egész életre szóló bátorítás Rákosi elvtárssal beszélgetni. A dolgozók méltók akarnak lenni a kitüntetéshez És a többi küldött is hasonlóan beszél munkahelyén nagy élményéről. A pártbizottságban, a szakszervezetben, az építkezéseken, mindenütt, mintha fény gyulladt volna, az emberek világosabban látják a problémákat, világosabban látják a tennivalókat, azt a kötelezettséget, amelyet a jövendő Sztálinváros jelent jövendő polgárainak. A dolgozók, mintha szárnyat kaptak volna az örömtől, amikor megtudták, Rákosi elvtárs helyesli, támogatja kérésüket: Dunapentele Sztálinváros lesz. És valóban Pentele a szemünk láttára alakul át Sztálinvárossá. A szemünk láttára nőnek meg az emberek, hogy méltóak legyenek ahhoz a kitüntetéshez, amely városukat érte. Ugyan ki hitte volna ezelőtt, hogy a fiatal Maróti Róza, akit nemrég képeztek át kőművessé, 234 százalékot tud teljesíteni. Hiszen ő maga sem akarta elhinni ezt. És mégis sikerült neki, mert Sztálinnal a szívében indult a küzdelemre, azért, hogy épületüket november 7-re már Sztálinvárosban fejezhessék be. Fodor József, a D/5. részleg mélyépítője, 130—140 százalékról 190 százalékra fokozta teljesítményét, hogy Sztálinváros születésnapját csapolással ünnepelhessék. Dunapentele dolgozói tettekkel bizonyítják be: tudják, rajtuk múlik, hogy Sztálinváros valóban sztálini város legyen. A Kossuth- és Hunyadi János-szobrok kormánybizottságának döntése a beküldött pályaművekről A Magyar Távirati Iroda jelenti: A Kossuth-szobor Kormánybizottság október 30-án bírálta el a pályázatra beküldött 47 műalkotást. A bizottság döntése alapján a Kossuth-szobor elkészítésére Kisfaludy- Stróbl Zsigmond, Kocsis András és Ungvári Lajos szobrászművészek közösen kaptak megbízást oly módon, hogy az emlékmű főalakjánál Kisfaludy-Stróbl Zsigmond pályaterve legyen irányadó. A bizottság megállapította, hogy a meg nem hívott pályázók közül kitűnt Megyeri Barna pályaműve, ezért ugyanolyan részvételi díjban részesíti, mint a meghívott művészeket. * A Hunyadi János-szobor Kormánybizottság október 31-én bírálta el a pályázatra beküldött 68 műalkotást. A bizottság döntése alapján a Hunyadi János-emlékmű elkészítésére a megbízást Pátzay Pál pályaterve kapja. A két másik díjat (5—5000 forint) a bírálóbizottság Kisfaludy- Stróbl Zsigmond és Buzi Barna, a mai, adjanak több segítséget az elmaradóknak. Segítsék a gépállomásvezetők, megyeközpontvezetők a dolgozókat, hogy a traktorosok a november 7-i vállalások teljesítésében minél szebb eredményeket érjenek el és az élenjárók még nagyobb eredmehárom harmadik díjat (4—4000 forint) Medgyesi Ferenc, Somogyi József és Antal Károly, a három negyedik díjat (3—3000 forint) Ispánki János, Grandner Jenő és Illés Gyula szobrászművészeknek ítélte oda. Miután a pályázatra beküldött művek a magyar szobrászművészet komoly fejlődéséről tesznek tanúságot, a bírálóbizottság Kákonyi István, Ősz-Nemes György, Stöckert Ká-roly és Fekete Géza, Szabó István, Wagner Nándor, Kis-Kovács Gyula, Hampel Károly, Kiss István, Benka István, Kovács Ferenc és Cser Károly szobrászművészek munkáit 1500—1500 forint jutalommal, valamint Makk József, Segesdi György, Orbán József, Tabóczi Mihály, Nagy István, Sóvári János, Turáni-Kovács Imre, Szabados Gyula, Marton Lajos szobrászművészek munkáit dicsérettel tünteti ki. A két pályázat eredményéről a legjobb művek reprodukcióival album készül.