Népszava, 1951. november (79. évfolyam, 255-279. sz.)

1951-11-01 / 255. szám

1951 NOVEMBER 1, CSÜTÖRTÖK Adjanak még több segítséget a gépállomások az őszi munkák sikeres elvégzéséhez A gépállomások dolgozói ország­szerte a munkalendület fokozásával készülnek a Nagy Októberi Szocia­lista Forradalom 34. évfordulójának méltó megünneplésére. A november 7-re indított szocialista munkaversenyben egyre több gépállomás, brigád, trak­torista ér el kiváló eredményeket és dolgozik a jövő évi bőséges termés biztosításáért. A gépállomásoknak az őszi idényre jelentősen megnőtt a traktorparkjuk és ugyanakkor tervükben is nagyobb terület gépi megmunkálása szerepel. A gépállomások dolgozói ezért a no­vember 7-i versenyben azt vállalták, hogy növelik a géppel megművelt területek mennyiségét és emelik a szántási munka minőségét, a trakto­rok kapacitásának kihasználását. A november 7-i versenyben traktorosaink egyre szebb sikereket érnek el. Így például a tószegi gépállomás már 105 százalékra teljesítette őszi tervét. Kokavecz János, a békéscsabai gép­állomás traktorosa 149 százalékos őszi tervteljesítést ért el. Tóth Pál battonyai és Právics István dalmadi traktoros egyaránt 139 százalékot. A kecskeméti »Vörös Csillag«-brigád 83 százalékot, a fehérgyarmati »Zalka Máté«-brigád pedig 80,5 százalékot. Mind szélesebb tömegek kapcsolód­nak a gépállomások dolgozói közül a november 7-i versenybe és érnek el kiváló eredményeket. Egyes gépállo­másokon, megyeközpontoknál azon­ban még mindig komoly hiányosságok mutatkoznak az őszi terv teljesítésé­ben. Nem adják meg azt a segítséget a termelőszövetkezeteknek és a falvak dolgozóinak, amelyet méltán elvárnak tőlük. A hiba a földművelésügyi miniszté­rium munkájában, a felső vezetésben is megtalálható. Túl sok határozat és rendelet készül egy-egy kérdésről, másrészt pedig a gépállomás-főosztály instruktorai nem adnak minden tekin­tetben kellő segítséget a megyeköz­ponti vezetés munkájának megjavítá­sához. Nem kellő mértékű az egyes feladatok, határozatok ellenőrzése sem. A minisztériumnak jobban kell segítenie a megyeközpontvezetők, gép­állomásvezetők munkáját, szívósan kell harcolnia azért, hogy elsajátítsák a helyes vezetés tudományát. El kell mélyíteni és szervezettebbé kell tenni a megyeközpontvezetők foglalkozását az egyes gépállomások­kal, mert az őszi terv teljesítésének jelentései azt mutatják, hogy ez a munka nem folyik egyformán a megyékben. Egyes vezető funkcionáriu­sok szeretnek az »objektív« nehézsé­gekre hivatkozni. Azt mondják, nehéz a terepük, dombos talajon dolgoznak, vagy más hasonló okot keresnek ment­ségül. Ha megnézzük azonban az őszi tervteljesítéseket, kiderül, hogy a hibák nem az objektív okokra vezethetők vissza. Mivel magyarázható az pél­dául, hogy Borsod megye csak 25,9 százaléknál tart a tervteljesítésben, míg Tolna megye 45,6 százaléknál. És hogyan lehet az, hogy a dombos ta­lajú Komárom megye 49,1 százalék­nál tart az őszi tervteljesítésben, míg a sík területű Csongrád megye csak 26,2 százaléknál. Ezek az adatok azt bizonyítják, hogy a felső és közép­ve­zetés hiányosságaiban kell keresnünk az egyes lemaradások okait. Mert pél­dául a Tolna megyei AMG központ pontosan tudja, mi a helyzet a megyé­ben. Munkatársait odairányítja, ahol erősítésre, segítésre van szükség. Ez­zel szemben Csongrád megyében bü­rokratikus módszerekkel vezetik a gépállomásokat. Nem az egyes súly­ponti kérdéseket nézik meg a gép­állomásokon. A kiszálló funkcionáriu­sok 12—18 *szempontot kapnak és ezek szerint néznek meg minden gép­állomást. Így nem tudnak alapos se­gítséget adni egyes lemaradt gépállo­mások munkájának megjavítására. Csongád megyére egyébként jellemző, hogy több ezer kilogramm üzemanyag­gal nem tudnak elszámolni, mert hely­telen az adminisztrációjuk. A gépállomásvezetés munkáját is elmélyültebbé kell tenni. A gép­állomásvezetők egy része ugyanis nem eléggé látja át a gépállomás egész munkaterületét, nem ismeri kellőképpen az egyes szakmai kérdé­seket és így az egyes szakbeosztotta­kat nem irányítja megfelelően A gép­állomásvezetőknek ez a típusa csak ötletszerűen jár ki a gépekhez ellen­őrizni, nincs rendszer munkájában. Nem oda irányítja az erőket, a mező­gazdászt, a szerelőt, a gépészét, a bri­gádvezetők munkáját, ahol elmaradás van, mert nem ismeri egy-egy gép teljesítményét. Nem törekszik arra, hogy felkutassa az élenjáró módszere­ket és azokat elsajátíttassa a tervtelje­sítésben lemaradt traktoristákkal. Hogy mennyire hat a gépállomás­­vezető munkája a tervteljesítésre, azt bizonyítja a polgárdi és a puszta­szabolcsi gépállomás tervteljesítésé­­nek adata. A pusztaszabolcsi gép­állomásvezető jó kapcsolatot tart fenn a környékbeli termelőszövetkezetekkel, megfelelően irányítja a mezőgazdá­szok, gépészek, brigádvezetők munká­ját és személyesen segít a tervteljesí­tésben elmaradt traktoristáknak, igyekszik széles körben terjeszteni az élenjárók módszereit Viszont a pol­gárdi gépállomás vezetője nem látja át a mezőgazdászok, gépészek, bri­gádvezetők és a könyvelők munkáját, nem ellenőrzi megfelelően őket így lehetséges, hogy bár a polgárdi gépállomásnak több gépe van, mint a pusztaszabolcsinak, mégis, ha a terv­teljesítés hathetes szakaszát össze­hasonlítjuk, kiderül, hogy a puszta­szabolcsi gépállomás 71 százalékkal több talajmunkát végzett el ugyan­ezen idő alatt, mint a polgárdi gép­állomás. A tervlemaradás oka számos gép­állomáson az, hogy nem biztosították a kellő munkaerőt. A gépállomás­vezető ilyenkor is objektív okokra hi­vatkozik, arra, hogy nehéz munka­erőt találni. Pedig a hiba ezeken a gépállomásokon abban rejlik, hogy nem biztosítanak megfelelő munka­feltételeket a traktoristák számára és nem megfelelően foglalkoznak a női munkaerőkkel. Nem kellő a kapcso­latuk a termelőszövetkezetekkel és így nem tudják elérni, hogy a szö­vetkezetek megfelelőképpen segítsék a traktoristák munkáját és megfelelő számú munkagépkezelőt és traktorost adjanak a gépállomásnak, így például a tótkomlósi gépállo­máson nem csoda, hogy hibák van­nak ezen a téren, ha az új munka­gépkezelőket hónapokon át egy­folytában az éjszakai műszakban dolgoztatják. Vagy a váli gép­állomáson, ahol a gépállomás­­vezető nem gondoskodott, hogy a raktárból időben megkapják a köpe­nyeket a traktoristák. A szakma­i gépállomáson pedig a gépállomás vezetősége nem gondoskodott meg­felelően a traktorosleányok elhelye­zéséről. Ahol viszont megteremtik a kellő munkafeltételeket a traktoristák szá­mára, a gépállomásvezető mindent elkövet, hogy könnyítse a traktoris­ták munkáját, ott könnyebb megsze­rettetni a gépállomásra kerülő új dolgozókkal a traktoros munkát. A tószegi gépállomáson például az ön­költségi üzemi konyha mintájára megszervezték az éjjeli műszakban dolgozó traktorosok­­ ellátását meleg teával. A kiskunfélegyházi gépállo­máson jó munkafeltételeket terem­tettek a női traktoristáknak és így azok szívesen hívják testvéreiket, falubeli ismerőseiket a gépállomásra dolgozni. Hegyi Imre mezőtúri trak­torista pedig elmondotta, hogy 104 százalékos őszi tervteljesítésnél tart és ezt az eredményt az is elősegí­tette, hogy brigádjuknak jó a kap­csolata a »Petőfi« termelőszövetke­zettel. A szövetkezet külön szakács­nőt bocsátott rendelkezésükre és meleg ételt kapnak mindennap. A földművelésügyi minisztérium egyébként a nemrégen nálunk járt szovjet mezőgazdasági küldöttség ta­nácsára ebben a kérdésben most fel­hívta a termelőszövetkezetek figyel­mét a traktorosok munkájának elősegítésére, a meleg étel és szállás biztosítására. Több gondot kell fordítani a gép­állomásokon a termelőszövetkezet bri­gádjai és a gépállomások brigádjai kapcsolatának elmélyítésére, a gépek kihasználására. Meg kell szüntetni azt a liberalizmust, amely egyes gép­állomások és termelőszövetkezetek viszonyában fennáll­ó gépállomás nem követeli a szerződés betartását. Nem lép fel amiatt, hogy a termelő­­szövetkezet például nem takarította le időben a földet és nem szállította ki időben a vetőmagot, mert ugyanakkor a termelőszövetkezet felelősségre von­hatná a gépállomást, hogy nem vég­zett kellő minőségi munkát. Ebben a kérdésben egyszers mindenkorra meg kell szüntetni minden lazaságot, mert ez a felelőtlenség az alacsonyabb ter­méshozamokhoz vezet. Gondolkodni kell a gépállomásokon, hogy a traktoristák jól ismerjék egy­más versenyeredményeit s törekedje­nek a fejlettebb munkamódszerek be­vezetésére, munkagépösszekapcsolá­sokra, gyorstankolásra. És versenyez­zenek azért is, hogy minél több trak­toros szervezzen új munkaerőt a gép­állomásra. Kövessék az új munka­­módszerek bevezetésében a karcagi gépállomást, ahol öt vetőgépet kap­csoltak egy traktor után és így na­ponta 100 holdat vetnek be. A gépállomás vezetői széles körben ismertessék a földművelési miniszter rendeletét a jól dolgozó traktorosok, brigádvezetők, körzeti mezőgazdászok nyekkel büszkélkedhessenek, a lema­radók pedig felzárkózzanak az élen­járók mellé. Horváth István, a földművelésügyi minisztérium gépállomás főosztályának helyettesi vezetője 3 NÉPSZAVA A békemű dolgozói tettekkel tanúsítják: városuk méltó Sztálin nevére A tizenhétéves, kedves mosolyú, telt­­arcú parasztlány, a női építkezés ifjú kőművese, aki néhány nappal ezelőtt küldöttségben kereste fel a dunapen­­telei pártbizottság titkárát, Földes elv­társat, most szemmel láthatóan zavar­ban van. Nehéz az ilyen magától érte­tődő, természetes kérdésre válaszolni. Ki is mondja, amit gondol: — Nem olyan könnyű erre felelni, elvtárs. Olyan, mintha azt kérdezné, mondjuk, hogy miért szeretem az édesanyámat. Arra sem tudnék olyan egyszerűen válaszolni. Szere­tem, mert mindig jó volt hozzám, javamat akarta, törődött velem. Sze­retem, mert­­ az édesanyám, így va­gyok Sztálin elvtárssal is. Másfél hold földje van apámnak, a demo­kráciától kapta A szabadsággal együtt Sztálin elvtársnak köszönheti. Itt dolgozhatom ebben a csodaszép városban — ezt is Sztálin elvtárs­nak köszönhetem. Tovább akarok ta­nulni s aztán itt akarom leélni az életemet. Ezért szeretném, ha Sztálinról neveznék el a várost. Mindenki kívánsága Honnan, hogyan indult el Sztálin­­város gondolata? Ki vetette fel elő­ször és hogyan jutott eszébe? — Erre a kérdésre hasztalan próbálunk pon­tos feleletet találni a hatalmas épít­kezéseken. úgy jött, úgy támadt ez a kívánság, mint valami forgószél. Felkavarta az egész várost. Minden házon, minden építkezésen végig­­­sepert. De hogy honnan indult el , azt senki sem tudja megmondani. Illetve, mindenki úgy érzi: tőle. Már hetek, sőt hónapok óta — egyesek szerint a város építésének első percé­től kezdve — élt az építőkben a gon­dolat, hogy Sztálinvárost építenek. — Több mint egy évvel ezelőtt még — meséli Katona Sándor elvtárs, szta­hanovista vasbetonszerelő, munka­módszerátadó —, amikor még ott ás­tuk a kutat, ahol most azt az épüle­tet látja az elvtárs, ahol a büffé van, már akkor erre gondoltam. Milyen idők voltak azok. Ma már el sem tudja képzelni az elvtárs, hogy mi volt itt. A térdig érő sár beloccsant az ember csizmájába. Nem volt egy rendes helyiség, ahol összegyűlhet­tünk, leülhettünk volna. Metsző hideg volt. A vizet lovaskocsival hordták az építkezéshez. Bizony sokan elkedvet­lenedtek a nehézségektől és haza akar­tak menni. Alig tudtam visszatartani az embereket. Egy szegedi fiú meg különösen elszontyolodott. Amikor az­után már sehogy sem tudtam le­beszélni, hogy elmenjen, azt mond­tam neki: »Meglátod, azt a várost, amit most építünk, Sztálinról fogjuk elnevezni.« Erre mégis ittmaradt ő is, a többi is. A hála és szeretet küldöttségei November 7-e közeledte új lángra lobbantotta a parazsat.— A küldöttsé­gek egyik napról a másikra egymás­nak adták a kilincset a pártbizottság­nál, a szakszervezeti bizottságnál, a DISZ-nél. — A küldöttségek előadták mon­danivalójukat — emlékszik Lombos elvtárs, a pártbizottság másodtitkára. — És amikor odaértek a beszédben — hogy »a mi építkezésünket Sztálin elvtársról nevezzék el«, a küldöttsé­gek tagjai kivétel nélkül levették a sapkájukat. Szinkó elvtársat, a 13-as gyárépít­kezés műhelybizottsági titkárát — aki a szakszervezeti bizottsághoz vezetett küldöttséget — hiába akarták le­ültetni, csak állva volt hajlandó el­mondani mondanivalóját. Kovács elvtárs küldöttségével — a 12-es építkezésről — Bencsik elvtárs, a szak­­szervezet területi titkára, a gyár­építkezés kapujában találkozott. De a küldöttség ragaszkodott, hogy fenn, a szakszervezet irodájában, ünnepé­lyesen adhassák elő kérésüket. És szaporíthatnánk a példákat, a hála, a szeretet, a megindultság szám­talan apró megnyilatkozását, amelyek mutatták, hogy a dolgozók legbensőbb szívügyéről van szó. Scheidl Ferenc soha nem volt ilyen boldog Scheidl Ferenc kőműves egész éle­tét végiggondolta, amikor aláírta azt a kérést, hogy Dunapentele­i Sztálinváros legyen. Nem fiatal em­ber már. Ahogy mondani szokták, alaposan kijárta az élet iskoláját. Az első világháború után öten maradtak apátlanul özvegy édesanyjukkal, és szerelők tíznaponkénti jutalmazá­sáról. Tartsák szem előtt a gépállo­másokon, hogy a terv törvény és segítsék a traktorosokat minden esz­közzel tervük teljesítésében. Népsze­rűsítsék az élenjárók módszereit, szé­lesítsék a szocialista versenymozgás-Alighogy befejezte az elemi iskolát, már dolgoznia kellett. Kőműves lett. A 30-as évek végéig többet volt munka nélkül, mint dolgozott. Ki­járt a szeméttelepre guberálni, volt segédmunkás, kifutó, napszámos Ma pedig sztahanovista, munkamódszer­átadó. Ha hazamegy, felesége gyak­ran évődik vele: »Egészen bele­habarodtál abba a városba.« Scheidl Ferenc soha nem volt ilyen boldog az életében. Ezért akarja, hogy a boldogság városát a boldogság nagy kőműveséről nevezzék el. Salap Imre, géplakatos Diósgyőr­ből költözött át Pentelére. A nyomor, a munkanélküliség a felszabadulás előtt az egész országon végigker­gette. Jó szakmunkás létére csak 1939-ben sikerült Diósgyőrben ál­landó­ munkahelyet találnia, ami­kor a tőkések a háborúra készülőd­tek. Most Pentelén él és munkájá­val a békét erősíti családjával együtt És folytathatnék a dolgozók fel­sorolását, akiknek a levele a Rákosi elvtárshoz eljuttatott nagy vörös bőr kötésű könyvben szerepel és akiknek az élete arról tanúskodik, hogy alig van Európában nép, amelyet úgy megkínzott volna az úri rendszer, mint a mi népünket. Azoknak az embereknek legnagyobb része, akik Dunapentelét Sztálinvárossá építik, tudja, hogy ebben a városban sokat hányatott, szenvedésteli életük névbe ért, boldogságra talált. Ezért akar­ják ezt a várost Sztálinvárosnak ne­vezni. Grammosz hegyétől — Sztálinvárosig A 14.800 levél között 112, szá­munkra ismeretlen nyelven írt név is szerepel. Görög dolgozók írták, akiket a monarchofasiszták űztek ki hazá­jukból, akik itt, Dunapentelén folytat­ják a küzdelmet a békéért, a népek szabadságáért, amelyet Grammosz és Vici hegyei között kezdtek meg a né­met fasiszták, majd az amerikai im­perialisták monarchofasiszta ügynöke­ ellen. Kotronisz Panajotisz elvtárs hosszú utat tett meg, amíg Janochori faluból Dunapentelére került, öt évig harcolt a görög hegyek között. És most Duna­pentelén az a cél fűti, hogy Görögor­szágban is épülhessenek Dunapentelék, Sztálinvárosok, a népek barátsága, a proletárnemzetköziség sztálini gondo­latának városai. Akik Rákosi elvtársnál voltak Hétfő reggel fél 10-kor indult a munka Dunapentelén. Pergelné, akit áthelyeztek takarítónőnek, ismét je­lentkezett a régi munkahelyén és kérte, hogy továbbra is ott dolgozhas­son. ’ »Rákosi elvtársnak megígértem, hogy visszatérek a termelőmunkához« — mondotta. A női építkezés dolgozói azonnal közrefogták: »Hogy volt, meséljen! Mit mondott Rákosi elvtárs? Hogyan fogadta a küldöttséget? Mit érzett, amikor találkozott vele?« — ostromol­ták a kérdésekkel, hogy Pergelné alig tudott szóhoz jutni. — Nagyon kedves volt. Végtelenül kedves — mondogatta s ünnepélyes, boldog mosoly szaladt végig barázdáló arcán. — Nagyon boldog vagyok. Olyan boldog vagyok, hogy ki se tu­dom mondani. Szinte úgy érzem, ha másért nem, ezért érdemes volt élnem. Amikor beléptünk a szobába, olyan szívdobogást kaptam, hogy szinte szé­dültem. Elkaptam a mérnöknő kezét és belécsimpaszkodtam. Aztán bejött Rákosi elvtárs. Beszélgetett velem. Mondta az elvtársaknak, hogy küldje­nek iskolára és amikor elmondtam, hogy nem tudok írni, azt tanácsolta, tanuljak meg. Meg is fogok tanulni, meglássátok. A fiamnak fogok írni, ahogyan Rákosi elvtárs mondotta. Az építkezésen mindenütt azokat veszik körül, akik Rákosi elvtársnál jártak. A sztahanovista szobában Bojár Béla, a küldöttség szónoka ma­gyarázza a munkamódszerátadók­nak: — Olyan érzésem volt, amikor Rákosi elvtárs belépett, mint amikor valaki tíz-húsz évig nem látja a szü­leit s amikor találkoznak, csak nézi és nem tud szóhoz jutni. De meg­embereltem magam és elmondtam, amiért jöttünk. Rákosi elvtárs meg­hallgatott és megígérte, hogy támo­­gatj­a kérésünket. Tevan Zsófia, a fiatal mérnöknő kipirult arccal szól a küldöttség Rákosi elvtárssal folytatott beszélge­téséről: — Akár az árokásógépről, akár a betonkeverésről, akár a liba áráról volt szó, mindig, mintha kitalálta volna a problémáinkat. Foglalkozott a nődolgozók ellátásával, helyz­­et, buzdított, bátorított minket. Egész életre szóló bátorítás Rákosi elv­társsal beszélgetni. A dolgozók méltók akarnak lenni a kitüntetéshez És a többi küldött is hasonlóan be­­szél munkahelyén nagy élményéről. A pártbizottságban, a szakszervezet­ben, az építkezéseken, mindenütt, mintha fény gyulladt volna, az embe­rek világosabban látják a problémá­kat, világosabban látják a tennivaló­kat, azt a kötelezettséget, amelyet a jövendő Sztálinváros jelent jövendő polgárainak. A dolgozók, mintha szárnyat kaptak volna az örömtől, amikor megtudták, Rákosi elvtárs helyesli, támogatja kérésüket: Duna­pentele Sztálinváros lesz. És valóban Pentele a szemünk láttára alakul át Sztálinvárossá. A szemünk láttára nőnek meg az embe­rek, hogy méltóak legyenek ahhoz a kitüntetéshez, amely városukat érte. Ugyan ki hitte volna ezelőtt, hogy a fiatal Maróti Róza, akit nemrég ké­peztek át kőművessé, 234 százalékot tud teljesíteni. Hiszen ő maga sem akarta elhinni ezt. És mégis sike­rült neki, mert Sztálinnal a szívében indult a küzdelemre, azért, hogy épü­letüket november 7-re már Sztálin­­városban fejezhessék be. Fodor Jó­zsef, a D/5. részleg mélyépítője, 130—140 százalékról 190 százalékra fokozta teljesítményét, hogy Sztálin­város születésnapját csapolással ünnepelhessék. Dunapentele dolgozói tettekkel bizonyítják be: tudják, raj­tuk múlik, hogy Sztálinváros valóban sztálini város legyen. A Kossuth- és Hunyadi János-szobrok kormánybizottságának döntése a beküldött pályaművekről A Magyar Távirati Iroda jelenti: A Kossuth-szobor Kormánybizottság október 30-án bírálta el a pályázatra beküldött 47 műalkotást. A bizottság döntése alapján a Kossuth-szobor elkészítésére Kisfaludy- Stróbl Zsigmond, Kocsis András és Ungvári Lajos szobrászművészek kö­zösen kaptak megbízást oly módon, hogy az emlékmű főalakjánál Kis­­faludy-Stróbl Zsigmond pályaterve legyen irányadó. A bizottság megállapította, hogy a meg nem hívott pályázók közül kitűnt Megyeri Barna pályaműve, ezért ugyanolyan részvételi díjban része­síti, mint a meghívott művészeket. * A Hunyadi János-szobor Kormány­­bizottság október 31-én bírálta el a pályázatra beküldött 68 műalkotást. A bizottság döntése alapján a Hu­nyadi János-emlékmű elkészítésére a megbízást Pátzay Pál pályaterve kapja. A két másik díjat (5—5000 forint) a bírálóbizottság Kisfaludy- Stróbl Zsigmond és Buzi Barna, a mai, adjanak több segítséget az el­maradóknak. Segítsék a gépállomás­vezetők, megyeközpontvezetők a dol­gozókat, hogy a traktorosok a novem­ber 7-i vállalások teljesítésében minél szebb eredményeket érjenek el és az élenjárók még nagyobb eredme­három harmadik díjat (4—4000 forint)­ Medgyesi Ferenc, Somogyi József és Antal Károly, a három negyedik dí­jat (3—3000 forint) Ispánki János, Grandner Jenő és Illés Gyula szob­rászművészeknek ítélte oda. Miután a pályázatra beküldött mű­vek a magyar szobrászművészet komoly fejlődéséről tesznek tanúsá­got, a bírálóbizottság Kákonyi Ist­­ván, Ősz-Nemes György, Stöckert Ká-­­roly és Fekete Géza, Szabó István, Wagner Nándor, Kis-Kovács Gyula, Hampel Károly, Kiss István, Benka István, Kovács Ferenc és Cser Károly szobrászművészek munkáit 1500—1500 forint jutalommal, valamint Makk Jó­­zsef, S­eg­esdi György, Orbán József, Tabóczi Mihály, Nagy István, Sóvári János, Turáni-Kovács Imre, Szaba­dos Gyula, Marton Lajos szobrász­művészek munkáit dicsérettel tün­­teti ki. A két pályázat eredményéről a leg­jobb művek reprodukcióival album ké­szül.

Next