Népszava, 1953. május (81. évfolyam, 102-126. sz.)

1953-05-01 / 102. szám

A Magyar Függetlenségi Népfront Programma: béke, munka, jólét, felemelkedés! „Úgy szavazunk ma is, ahogy illik“ Txiasan, kimérten fűz: a szót Kovács Béla olvas/ár, »mikor emlékeiről, a régi Ózdról beszél. Minden szava egy-«'-- ecsetvonás a hámori Bíró ■ Bálok ózdjáról alkotott képén. Vele együtt látom az agyag:« földben gyötrődő csenevész akácokat, a barlanglakások sorát, a hegyoldalban álló fafarlt, elkeseredett, őszhajó embert — a régi Ózdot. Az ózdi völgykatlan pereméhez hideg esőt verdesett a csípős, viharos szél. A rogyadozó viskók, vaksötét barlangok lakói reszketve húzódtak ócska vackaik szárazabb felére. A bejáratok elé rakott rozsdás bádoglemezek csak annyit használtak a hideg és az eső ellen, mint ördögnek a szenteltvíz. A »munkásnegyed« roskatag bódéit úgy széttsordta a szél, mint a száraz falevelét. Reggelre elült a vihar. Didergő, rongyos apróságoktotyogtak a napfény felé. Egyikük — a legkisebb — sápadt, őszhajú férfi karján érkezett Piciny, meztelen lába élettelenül lógott ki a ráborított nedves rongy alól. Elvitte őt a hideg. Egy éhes szájjal ismét kevesebb... Az idős ember rádlóan állt a hegyoldalban. Tekintete a völgy felé meredt. Gyűlölettel nézte a nyomasztó gőgöt árasztó téglaépületeket, a füstölgő gyárat. Elérhetetlen messzeségben érezte az emberi életet. A köré sereglő féltucat gyerek éhes tekintete még jobban elkeserítette. A műszak kezdetét jelző dudaszó már egy éve őt sem szólította munkába. Úgy élt családjával és csaknem ezer társával, akár az erdő vadja. És mind többen szorultak abban az időben az ózdi völgy kattan peremére... — Igy éltünk — fejezi be csendesen az olvasztát. Néhányszor végigsimítja karjára vetett felöltőjét. Szapora léptekkel ereszkedünk le a várost szegélyező domboldalról, beszélgetésünk helyéről. Az „Réte“-kert hatalmas fái alatt lassabbra fogja lépteit. Az árrtvas padokon egyenruhás kohász fiatalok olvasgatnak, tanulnak. Amikor megismerik az idős olvasztárt, feléje indulnak. Köszöntésükből szeretet, tisztelet árad. Beszélgetni kezdenek. Az olvasztár azonnal szakmai kérdésre tér, jókedvűen kérdezi az elsőéves, lenszőke Balogh Feritől: — Hát aztán, Feri, ismered-e már a szilícium adagolásának helyes arányát? Mért kihúzza magát, hogy majd elszakad. A dereka, azután hiba nélkül felel a kérdésre — akár a vízfolyás. Kovács Bélánnak tetszik a talpraesett felelet. Éppen kezdené dicsérni a jövő fiatal martinászát, amikor a csendes beszélgetést kiabálás szakítja meg. Alig valamivel odébb két kohász fiatal vitatkozik egymással, jár a kezük, akár a motolla. Mindketten tarttattak egyegy verset Halik Sándor sztahanovista martinász köszöntésére, de az ünnepségen csak egy versre van szükség. Most persze mindketten a »mágusét” tartják alkalmasabbnak. Az idős olvasztár igazságot tesz. — Nem szabad veszekednetek. Amikor én olyan fiatal voltam, mint ti, akkor volt miért marakodni. Most nincs. Tudjátok, nekem hat testvérem volt. Ha akadt pénz, a háznál, anyám Vett egy egész rozskenyeret. Ha kevesebbet nyomott két kilónál, a sark pék kiegészítette egy darab fehérkenyérrel. Hétfelé elosztani nem lehetett. Kié tegyen hát a darabka fehér kenyér? Ezenvolt mit marakodni, meg Asia azok, rfiélyikinfik feküdjön télen a szoba hátsó végébe és ki a küszöb felél ahol hideg volt? — No, figyeljelek csak ide — öleli magához mindkettőt. — Az mondja el a verset, aki jobban halad a tanulásban. Ez az igazság. A döntés megnyugtató. A fiatalok búcsúznak, mi is tovább indulunk. Utunk a kulúrház felé vezet. Az emeletről kellemes zongoraszó szűrődik. Az ajtó előtt egy pillanatra megállít. Valaki odabent alig hallhatóan csattogtatja a dallam ütemét. A teremben vagy harminc kisfiú, kislány, nyolc-tíz évesek lehetnek, a zongora nágy dallamára balett-táncot gyakorolnak. Az olvasztár csendben leül. Széles hátát kényelmesen dönti a fotel támalására. Most nagyon boldognak látszik. Fénylő szemmel nézi a gyerekek pezsgő táncát. — A legkisebbje már 1945-ben született — mondja és az öröm és a szeretet mellett hangján most leplezetlen irigységet érezni. — Igen, jó ma gyermeknek lenni. Délután, öt óra lehet, amikor kilépünk a kultúrházból. — Ugye, nem bánta meg. Hogy el Jósért? — kérdezi barátságosan. — Ha délelőttös vagyok, mindig eljövök közéjük. Nagyon büszke vagyok rájuk. Csendben sétálunk tovább. Jólesik A tavasz csendje, nyugalma. Ám az olvasztár hirtelen mozdulattal a homlokára csap. Tyhűt, a mindenségit! Majd elfeledkeztem tu átmenő adagomról — mondja szinte magának. Azután magyarázatul hozzáteszi: — Délelőtt tízkor tömtem meg a kemencét ócskával. Kettőkor volt váltás, azóta miésrt tudom, hogyan áll az adag. Jöjjön, nézze meg, sikerül-e ma is olyan becsülettel szavaznunk, mint eddig.. Hívja a martin! Most aztán jól kilép megint. Máris ott van a kemencék mellett. Kék szemüvegen át«kifut a kemence belsejébe. Elégedetten bólint, mintha azt mondaná: »Jól ,áll’ az adag, úgy szavazunk aa is, ahogyan illik.« A kemence ffielegető nyomban kifényesedik az arca. Onnan, a vakító fény közeléből beszél hozzám: — Nézze meg ezeket a kemencéket. Valamikor csak kettővel dolgoztunk, míg most tizenkettő adja az acélt. Akkoriban alig 20—25 tonnát főztünk egy errv kemencében. 1945-től már 40—45 tonnát adtunk, most pedig szovjet módszer szerint 70 —80 tonnát is csapolunk egy-egy kemencéből. Ezekkel az izzó, hatalmas kemencékkel együtt fejlődtünk mi, martinászok is... Kifelé menet barátságosan átkarol. — Ha már eddig velem maradt, most már nem hagyhat itt. Látogasson meg. Nézze, amott a domboldalon azt a szép, háromemeletes házat. Annak a helyén laktak a múltban, velem együtt a barlanglakók. Az első emeleti ■ erkély a miénk. Onnan szépen látni az új érctömörítőt, meg az új rakodópályaudvart. Ha jól látom,, az asszony olvasgat az erkélyen. Megnézi majd a könyvtáramat is, jó? No, jöjjön, akad harapnivaló is, innivaló is bőven. Koccintson velem azon a helyen boldog életünkre, ahol valamikor nagyon boldogtalanul éltek az ózdi kohászok ... Pogány Sándor A Magyar Függetlenségi Népfront választási felhívása rámutat, hogy amit pártunk, kormányunk négy évvel ezelőtt ígért, azt valóra is váltotta. Hazánk az elmúlt négy esztendő alatt mindinkább a vas és acél országivá lett. Ötéves tervünk harmadik évében acéltermelésünk már elérte az évi másfélmillió tartiát. És ez, csak a kezdet. Kohászatunk előtt az a feladat áll, hogy eredményeit állandóan fokozva, a második ötéves terv során a mai acéltermelésünket két és félszeresére emelje. »Mindez azonban nem jön magától — mondotta Ceró elvtárs a diósgyőri nagygyűlésen. — Sem hűlt mannaként az égből. Ahhoz, hogy ez így legyen, az kell, hogy még szorgalmasabban dolgozzunk . .. Szükséges, hogy a most folyó választási békeversenyben és általában a munkaversenyben mindig újabb és újabb eredményeket érjünk el és sikeresen valósítsuk meg mindenütt a terv által előírt feladatokat. Mindez megköveteli, hogy kohászati üzemeink műszaki és szakszervezeti vezetői fokozottabban támaszkodjanak az üzemek legjobb munkásaira, a sztahanovistákra, terjesszék értékes mtinkárt módszereiket, mozgósítsák őket az elvtársi segítségnyújtásra, az élenjáró szovjet tapasztalatok mind szélesebb körben való alkalmazására. A választási békeverseny eddigi laimuságai azonban azt mutatják, hogy a kohóipar szakszervezeti funkcionáriusai elhanyagolják e föntös feladatukat, nem foglalkoznak a sztahanovistákkal s a mulasztásuk* mindenféle kifogással igyekeznekmegmagyarázni*. Zsóka elvtárs,a Lőrinci Hengermű ale-elnöke például így nyilatkozott: »Most nem érek rá a sztahanovistákkal foglalkozni, minden időmet leköti a választási békeverseny.« Hasonlóan vélekedik részt egy ózdi és diósgyőri szakszervezeti vezető is. Pedig éppen a Választási békeverseny sikere érdekében az eddigieknél sokkal többet kellene foglalkozniok az élenjáró dolgozókkal, bátrabban kellene rártaszkodniok a sztahanovisták tanácsaira. Kohászatunk szakszervezeti aktivistái nem törődnek a sztahanovisták rendszeres nevelésével és továbbképzésével. Eát a legtöbb üzemben bevonják a sztahanovistákat a szakszervezeti munkába, az üb-élnökök ezt mégsem használják fel az élenjáró dolgozók nevelésére, politikai látókörének szélesítésére. Gyakran előfordul, hogy türelmetlenek a sztahanovistákkal szemben. Az RM Acélműben például az vb-élnök azt szeretné, ha Pataki főolvasztár, vb-tag és Nagy Sándor sztahanovista olvasztár, írós helybizottsági elnök mindjárt »kész« szakszervezeti aktivista lenne. Atdl elnök nem foglalkozik velük rendszeresen. Csak sopánkodik: »A Sztahanovisták nem akarnak társadalmi, szakszervezeti munkát végezni.« A papánkodás könnyű dolog, de semmiesetre nem célravezető. Halik Sándor, ózdi sztahanovista olvasztár példája bizonyítja, ha a sztahanovistákkal szívesen és türelmesen foglalkoználk, megtanítják őket a szakszervezeti munka végzésének módszereire, éppen olyan jó és szívesen végzik ezt a feladatukat termini termelőmunkájukat. A politikai nevelőmunka mellett elhanyagolják a sztahanovisták szakmai képzését is. A kohóipar üzemi bizottságai úgy gondolják, hogy a sztahanovisták már elég fejlettek szakmailag, nincs szükségük továbbképzőtanfolyamra. Bizonyára ez az oka, hogy sem Csepelen, sem Ózdon, sem Diósgyőrött nem szerveztek ilyen tanfolyamokat. Pedig a technika a kohászatban is rohamosan fejlődik és a követelmények is egyre nőnek. Az a sztahanovista, aki szakmai továbbképzését elhanyagolja, lemarad. Sprencz József, az RM Acélmű sztahanovista Olvasztárénak teljesítménye ezért esett vissza az utóbbi időben 86 százalékra, ezért nem tudja a sztahanovista oklevéi mellé 1951 óta a sztahanovista jelvényt megszerezni. Ezért van az, hogy a diósgyőri martinban csak egyetlen olyan olvasztár található, aki áprilsi tervét teljesítette. Pedig a termelés műszaki előfeltételei márciushoz viszonyítva javultak. A szakmai továbbképzés annál is inkább fontos, mert a sztahanovistákra nagy feladatok várnak, nemcsak az üzem tervének teljesítésében, hanem az elvtársi segítségnyújtásban is. A választási békeverseny során azonban a kohászati üzemi bizottságok elhanyagolták a tapasztalatcsere megszervezését. Megfeledkeztek arról, hogya jó Sztahanovistát nemcsak saját eredményei után ítélik meg, hanem aszerint, hány munkásnak adta el tapasztalatait és milyen eredménnyel«. Így fordulhatott elő, hogy olyan kiváló sztahanovisták, mint Kugler Lajos divtára Kossufhi-díjas előhengerész, Koncz Márton elvtérs sztahanovista olvasztár Diósgyőrött, Polszter és Jónás elvtárs sztahanovista olvasztárok Csepelen nem vállaltak védnökséget az elmaradók felett. A szakszervezeti aktivisták e hibájukat azzal igyekeznek menteni, hogy a hengerészek, az olvasztárok munka közben nem érnek rá tapasztalataikat átadni. Állításaikat azonban a való élet iltegráfálja. Az Ózdi Acélmű műhelybizottsági elnöke megszervezte műszakjában az elvtársi segítségnyújtást, bevonta abba a műszak valamennyi sztahanovistáját és ezzel elérte, hogy az azelőtt elmaradó II-es és III-as kemencék is rendszeresen túlteljesítik tervüket. Ezzel hozzájárultak, hogy az Ózdi martin művek áprilisi tervüket előreláthatóan 102 százalékra teljesítették. A szovjet kohászat tapasztalatainak alkalmazása és elterjesztése is nagy erőforrást jelent a választási bikevérsertyben. Erre A kohászatban minden mód és lehetőség megvan. Hiszen Bargyin, Amoszov és Zsuraaljev elvtársak személyesen és több ízben is segítséget nyújtottak a gyortsorvasztás és a gyorshengerlés bevezetésében. Ezt a segítséget azonban kohászatunk még nem hasznosítja kellő mértékben. A kohászati üzemi bizottságok és szakszervezeti bizottságok ma még nem tartják munkájuk fontos részének, hogy aktivistáikat mozgósítsák a szovjet tapasztalatok alkalmazására, elterjesztésére. Ezért történhet meg, hogy a jól felszerelt ózdi műszaki könyvtárat alig látogatják az üzem dolgozói, így a könyvtár nem tölti be hivatását s nem sok segítséget nyújt a szovjet tapasztalatok , elterjesztéséhez. A szakszervezetek nemtörődömségét mutatja az is, hogy azt a feljegyzést, amelyet Bargvin elvtárs legutóbbi látogatásakor készítettek Diósgyőrött és Ózdon — azfb-elnökök »hét lakat alatt« tartják. ’Nem csoda tehát, ha az ózdi martinműben Udiczki olvasztár-brigádvezető és több társai még mindig nem alkalmazzák Bargyin elvtárs tanácsait, nem tartják meg a műszak előtti megbeszéléseket váltótársaikkal és nem tekintik fontos feladatuknak az adag gyors berakását stb. Az üzemi bizottságok bürokratikusan kezelik a szovjet tapasztalatok elterjesztését. Nem végeznek nevelő, felvilágosító munkát. Megfeledkeztek arról, hogy olvasztáraink, martinászaink és hengerészeink nagy része még mindig ragaszkodik a régihez, a megszokotthoz, fél az újtól. Elfeledkeztek arról, hogy az új munkamódszerek meghonosításáért küzdeni, annak alkalmazásában segédkezni minden egyes szakszervezeti aktivista fontos feladata. Még két héte kohászaink a választási urnáknál is hitet tesznek arra, hogy helyeslik pártunk politikáját. Arra szavaznak, hogy gyönyörű új várossá fejlesztjük Miskolcot, megvalósítjuk a diósgyőri rekonstrukciót, kultúrközponttá fejlesztjük Ózdot. Nem lehet és nem is lesz egyetlen kohász sem, aki nem erre adná szavazatát. De ez a szavazat egymagában nem minden. E szavazat mellett a napi munkával, a nyersvas, a folyékony és a hengerelt acél tervének túlteljesítésével kell hozzájárulniuk a nagy cél megvalósításához. A kohászat szakszervezeti aktivistáinak tehát az a feladatuk, hogy a hátralevő időiben munkájukban mutatkozó hiányosságot megszüntetve, segítsék jobban a sztahanovistákat s az ő példamutatásukat is felhasználva mozgósítsák a terv teljesítésére a kohászat minden dolgozóját. Tóth József SZAKSZERVEZETI MUNKA Neveljék, segítsék jobban a sztahanovistákat a kohóipar szakszervezeti aktivistái Ötvennyolc gép útnak indul a testvéri Kína felé — Cserhalmi elvtárs, a legsürgősebben szükségem van a szalagfeszítő dobokra... Hogyhogy egy óra múlva? Az késő, nekem azonnal kell, nincs munka, állnak az emberek... Halló, micsoda?! Jó, én nem bánom, de ha azután a hátralevő öt export-számítószalag miatt lekéssük a tengerihajó indulását... persze, hogy kiabálok!... akkor mi lesz a vállalással, mit gondolnak rólunk a kínaiak?... Halló! Jó, köszönöm. Horváth Elemér, a szállítószalagműhely művezetője elégedett arccal teszi le a telefonkagylót. Kissé mosolyog is azon, hogy a régi cselfogás ismét bevált. Dehogyis állnak az emberei, inkább úgy dolgoznak, hogy öröm nézni. A 135—140 százalékos műhelyátlag most is meglesz, mint máskor, úgy lehet, még több is. Mindenkinek van munkája, de azért a szereléshez szükséges szalagfeszítő dobok csak legyenek itt a kezük ügyében, inkább két-három órával előbb, mint két-három perccel később. Mert izem babra megy a játék: becsület dolga az, hogy a műhely teljesítse a május 1-re tett vállalását és a harminc darab tizenöt méteres transzportőr útra indulhasson a Kínai Népköztársaság felé. Cserhalmi József, a Szállítóberendezések Gyárának fődiszpécsere is mosolyogva ingatja a fejét a telefonbeszélgetés után. Ha Horváth művezető azt hiszi, hogy túljár az eszén, hát higgye. A szalagfeszítő dobokat is nyomban átküldeni, habár is ezt pontosan tudja — a szállítószalagműhely munkájában semilyen fennakadás nincs. Több mint egy éve dolgozik együtt a lelkes, fiatal művezetővel. Elég alkalma volt megismerni »módszerét«, amely segítségével idejekorán mindent kiharcol brigádjai számára. Dehát nem i» a módszer a lényeges, hanem az, hogy amióta Horváth Elemér átvette a szállítószalagműhely irányítását, 30 százalékról 135 százalékra emelkedett a műhelyátlag és az exporttervek teljesítésében soha egy percnyi elmaradás sem volt. És most sem lesz pedig sok nehézséggel kellett megbirkózótok, amíg a 15 méteres szállítószalagok elkészülhettek. A kollektíva csatát nyer — A Kínai Népköztársaság azt kéri tőlünk, hogy harminc transzportőrt sürgősen, soron kívül szállítsunk — mondotta Cserhalmi elvtárs a szállítószalagműhely dolgozóinak április első hetében. — Nos, elvtársak, meglesz? A műhely felajánlással válaszolt a kérdésre: »Május 1 tiszteletére április havi tervünkön felül harminc szállítószalagot készítünk a testvéri kínai nép számára.« Április 7-én megkezdődött a harc a felajánlás teljesítéséért. Voltak napok, amikor úgy látszott, hogy a nehézségek legyőzik a szállítószalagműhely dolgozóinak lelkes versenykedvét. Hiányoztak az 1205-ös csapágyak, a szögvasak és egyéb alkatrészek, a fogaskerekek elkészítéséhez nem volt megfelelő vastagságú lemez. Április második dekádjában mégis 210 százalékosátlagteljesítményt értek el az exportmunkán dolgozó brigádok. A gyár anyagbeszerzői megmutatták, hogy, nekik is szívügyük a kínai export. Horváth művezető sem kímélte hatalmas energiáját és a fáradságot. A lakatosoknak, szerelőknek, hegesztőknek pedig több sem kellett, mint hogy a szükséges anyagok rendelkezésükre álljanak. Szila Imre tíztagú vasszerkezeti szerelőbrigádjának 160 százalékos átlagteljesítménye például 210 százalékra szökött fel. Ha valaki megkérdezi Szila elvtársat, hogyan szárnyalták túl 50 százalékkal — szinte egyik napról a másikra — korábbi eredményüket, így válaszol: — Arra gondoltunk, ha a kínai elvtársak soron kívül kérték a transzportőröket, akkor sürgős szükségük van rájuk. Hát a Szita-brigád kitesz magáért, hogy időre meg is kapják .. Ilyenformán gondolkozott, a többi között, Pásztor Pál lakatos, Lajos János szerelő, a Takács ifi-brigád, Nanosz Vaszil és Tóth Ilonka hegesztő is. Erről tanúskodik kétszáz százalék körüli teljesítményük. Egymásután készültek el a hosszúnyakú transzportőrök és a műhelyben látszólag minden a legnagyobb rendben ment. Amikor azonban megkezdték a gumiszalagok felszerelését, ismét sűrűbben csengett a telefon Cserhalmi József fődiszpécser szobájában. Horváth Elemér művezető »harsányan panaszkodott« a szokottnál jóval vastagabb, nehezebb gumiszalagok miatt. »Ha megfeszítjük a szalagot, úgy elhajlanak a tengelyek, mint a pinty« — jövendölte komoran. A tengelyek azonban nem hajlottak el, mert Horváth elvtárs addig törte a fejét, míg egy elmés merevítőszerkezet segítségével nagyszerűen megoldotta ezt a problémát is. A szállítószalagműhely becsülettel teljesítette május elsejei felajánlását. Április 29-én harminc darab kifogástalan minőségű transzportőr indult útnak a Szállítóberendezések Gyárából a Kínai Népköztársaság felé... Nagy és erős a mi családunk A szállítószalagokkal együtt huszonnyolc kéttonnás daru-futómacskát is partra tesznek majd valamelyik kínai kikötőben. Ezeket a gépműhely és a futómacskaműhely dolgozói készítették el rövid idő alatt, nem csekély harc árán. Terven felüli, áldozatkész munkájuk — a kínai népnek szánt május elsejei ajándék. A nehézségek ott kezdődtek, hogy a futómacskák alkatrészeit hengerelt anyag és durvalemez hiánya miatt nem gyárthatták előre. Amikor pedig az anyag megérkezett, a gépműhely már javában dolgozott — a Sztálinváros számára készülő csődök és daruk alkatrészein. Kezdjék meg az export-futómacskák kötéldobjainak megmunkálását Sztálinváros rovására? Nári, Török, Kindl és Bánkötil elvtársak, a gépműhely legjobb esztergályosai elhatározták, hogy folytatják a sztálinvárosi munkát és az exportfeladatot is elvégzik. Keményen küzdöttek, de állták a szavukat. Velük együtt számtalan munkás és műszaki vette ki részét nagyszerű munkával az exportfeladat elvégzéséből. Április utolsó napjaiban az esztergályosok újabb jelét adták áldozatkészségüknek. Török Márton csúcsesztergályos sztahanovista brigádja a szerelés folyamatossága érdekében vállalta, hogy az alkatrészeket nem szériában, hanem tízesével készíti el. Annyit jelentett ez, hogy a gépet sokkal gyakrabban kellett a különböző műveletek elvégzésére átállítani. A nagy időveszteség ellenére Török elvtársak naponta 170 százalékos teljesítményt értek el. Amikor munkahőstettükről esik szó, Török Márton egyszerűen csak ennyit mond: — Ha az ember tudja, hogy fontos munkát végez, mindent megtesz, ami csak tőle telik. Azután meg sokat segített, hogy jó kis gépem van. Skodagyártmányú ... — Hirtelen ötlettel hozzáfűzi: — Csehszlovák gépen magyar esztergályos Kínának dolgozik. Nagy a mi családunk... Igen, nagy és erős ez a család. Tagjait a békés építőmunka forrasztja össze... Szovjet és csehszlovák gépek, keletnémet elektródák segítségével dolgoztak a magyar munkások, hogy kínai testvéreiknek transzportőröket és daru-futómacskákat készítsenek május 1-re, a proletárnemzetköziség ünnepére. És a magyar gyártmányú gépek, amelyek talán Sanghaj új munkás-lakónegyedeinek építésénél könnyítik majd a munkát, vagy a zabolátlan Jangce folyó óriésgátjainak emelésében segédkeznek — a közös harc fegyverei lesznek. Vajk Vera