Népszava, 1953. szeptember (81. évfolyam, 204-229. sz.)
1953-09-01 / 204. szám
NÉPSZAVA Ma megnyitják a moszkvai Lomonoszov-egyetem új épületeit A Szovjetunió Minisztertanácsa a moszkvai M. V. Lomonoszov Állami Egyetem új épületeiről szóló határozatában megállapítja: Az 1949—1953. években Moszkvában, a Lenin-hegyen felépült a Moszkvai Egyetem 1.370.000 köbméter térfogatú, 31 emeletes főépülete, amelyben a geológiai és földrajzi kar, a mechanikai-matematikai kar előadótermei, az egyetemi közös tanszékek, a tudományos könyvtár, az 1500 férőhelyes aula, valamint az egyetem más oktatási és tudományos intézményei helyezkednek el; továbbá a fizikai kar 274.6 ezer köbméter térfogatú épülete, a kémiai kar 267.7 ezer köbméter térfogatú épülete, a diákok és aspiránsok lakóhelyiségei — összesen 5754 szoba és 184 lakás a professzorok és tanárok számára; 42 hektár összterületű fűvészkert, a megfelelő létesítményekkel, a kulturális-jóléti komplexum és a sportlétesítmények. A Szovjetunió Minisztertanácsa elhatározta: a moszkvai M. V. Lomonoszov Állami Egyetem új épületeit 1953. szeptember 1-én kell megnyitni. A sebesfolyású Berd folyó partján emelkedik Szibéria egyik legnagyobb cementgyára , a csernorjecsenszki. Az első ötéves terv idején épült. A gyár a folyó lejtősebb balpartján áll, a dombos jobbparton pedig a mészkőbánya terül el, ahonnan kötélpályán juttatják el a meszet az égetőkemencébe. A gyári kollektíva gerincét a régi, törzsökös munkások adják, azok, akiknek élete és tevékenysége szilárdan együvé kapcsolódott az üzemmel, akik itt nőttek fel, itt emberesedtek meg és itt alapítottak családot. De nagyon sok a gyárban az új munkás is, akik főként az ifjúság soraiból kerülnek ki. Ez a nemzedék lassan, de következetesen beleilleszkedik a gyár, az ipari termelés viszonyaiba. Hébe-hóba akadnak ugyan olyanok is közöttük, akik felelőtlenül veszik a munkát és gondatlanul kezelik a társadalmi tulajdont. Az üzemi szakszervezet azonban állhatatosan és következetesen harcol a múlt e csökevényei ellen. ★ Pjotr Kolesznyikov, az elektron mechanikai műhely tekercselő lakatosa negyvenéves. Húsz évvel ezelőtt segédmunkásként kezdte meg élete dolgos útját. Most hetedik kategóriájú szakmunkás. Kitűnő termelő munkáját, fáradhatatlan társadalmi tevékenységét társai azzal jutalmazták, hogy a műhely szakszervezeti csoportja bizalmijává választották. Pjotr Kolesznyikov a következőképpen mondta el, hogy miként teljesíti társadalmi kötelezettségeit. — Városunk, mint ismeretes, nem nagy. A lakók többsége jól ismeri egymást. Tudják, kinek nő fele a gyereke, milyen az egész család élete. Kit ért öröm és kit látogatott meg valami bánat — mindez az emberek szeme láttára folyik le. És nem igaz az, hogy a kíváncsiság valamilyen szerepet játszana ebben! Nem! Az emberek elvtársiasan, nyíltan és bizalommal közlik egymással ügyesbajos dolgaikat. ... Egy napon Scsokarjov munkás özvegye kereste fel Kolesznyikovot a műhelyben. Magával hozta Jevgenyij nevű fiát is. Megbeszélte ugyanis az igazgatóval, hogy felveszik a fiút tanulónak az elektroműhelybe. — Elhoztam — szólt az asszony — ezt az én »segítségemet«. Amióta apja meghalt, úgyszólván a maga ura. Egyszerűen beszüntette az iskolábajárást, nem hallgat rám. Vegye át elvtársam, legyen szíves. És neveljen belőle rendes munkást. Kolesznyikov jól megnézte a »»segítséget«, sapkája valahogyan háromfelé állt, az egyik fülvédője leszakadt, az ingén egyetlenegy gomb sem volt. — Akarsz dolgozni? — Nem akarok és nem is fogok. A fiú nem nézett Kolesznyikov szemébe. A bizalmi hallgatott, majd pénzt vett elő kezeslábasa zsebéből és odaadta a fiúnak: »»Most eredj a borbélyhoz, nyilatkozz meg, otthon varrjál gombot az ingedre, hozd rendbe a sapkád fülvédőjét, reggel pedig a gyere munkába. Ilyen rongyosan, züllötten nem illik a gyáron járni! Érted? ... A fiú reggel jelentkezett. Üstöke nullásra nyírva, ruhája kikefélve, az inge is rendben volt. — Hát gyerünk, lássunk munkához. — Nem fogok dolgozni. És egyre hajtogatta, hogy nem és nem. Bármennyit beszéltek a lelkére, semmi sem segített. Kolesznyikov elgondolkozott. Sokat töprengett és úgy látta, hogy a fiúnak —a kutya egy akaratereje van. Egymaga nem birkózik meg a makacsságával. Még aznap este összeült néhány elvtárssal és elmondta nekik gondját az újonccal. — Ha a kollektíva nem jön a segítségemre, akkor bizony elveszíthetjük ezt a kis embert — mondta összefoglalóul a bizalmi. — Úgy vélem, nekünk, régi munkásoknak valamennyiünknek kötelességünk, hogy szemünket rajta tartsuk és türelmet, állhatatosságot tanúsítsunk gyöngéivel szemben. Ebben maradtak. Kolesznyikov lassan-lassan kezdte a fiút a dolgok rendjébe bevezetni. Megismertette vele a tekercselőlakatos mesterségét. Megtanította, hogyan kell dolgozni. Mind több jel mutatott arra, hogy a fiú eszes, gondolkodó, de lusta, rendetlen és fegyelmezetlen. A szerszámot például sohasem törli meg, nem teszi vissza a helyére, hanem odadobja, ahová esik. A bizalmi megjegyzést tesz valamelyik munkájára, a fiú meg válaszként marakszik vele: »»Ha rossz, akkor legyen rossz. Én pedig ezentúl egyáltalán nem fogok dolgozni.« Beszélt már a művezető is a fejével, de hiába. ★ A kollektíva ekkor vette a kezébe a dolgot. Elhatározták, hogy a szakszervezeti csoport gyűlésén szóvá teszik méltatlan magatartását. És ezen a gyűlésen, amikor társaival szemtől szemben őszintén beszélnie kellett magaviseletéről, a Scsokarjov-fiú először érzett valamilyen szégyenfélét. Kezdetben veszekedett ugyan, vissza-vissza vágott, hetvenkedett, de amikor azután az idősebb, tiszteletreméltó elvtársak is beleszóltak és ráolvasták durvaságait, lustaságát, rendetlenségét, elpirult, izzadni kezdett és összezavarodott. Bizony, komoly egy beszélgetés volt ez, de mégsem elegendő. Hogy alaposabban hassanak rá, jobban meg kellett ismerniök, tanulmányozniok kellett a jellemét. A bizalmi el is határozta, hogy otthon is felkeresi Scsokarjovot a lakásban. Egy pihenőnapon úgy ment oda, mintha véletlenül nézne be. A fiú azonban nem volt otthon. Kolesznyikov hallotta, hogy a szomszédban, egy épülőfélben levő faházban fiúk zajonganak, vitatkoznak. Odanézett és ott találta az újoncot, amint éppen nála apróbb legénykékkel huszonegyezett. Amikor a fiú Pjotr Kolesznyikovot meglátta, néhány pillanatig zavartan ült a helyén, majd otthagyta a játékot. A lakatos felé ment és valamilyen ártatlan beszélgetésfélébe kezdett, aminek azonban nem volt semmi értelme. Sétálgatva tovább mentek. Ekkor történt az, amit általában »»szívből jövő, alapos beszélgetés«nek neveznek az emberek. Az öreg gyári munkás szavai valahogyan nagyon mélyen behatoltak Jevgenyij alapjában véve jó, de zavaros lelkébe. A beszélgetés befejezéseként a fiú megígérte, hogy most már azután igazán eszére tér. Meg is tette. Ettől a naptól kezdve a fizetését hiánytalanul átadta az anyjának, s ami még ennél is fontosabb — jobban, lelkiismeretesebben kezdett dolgozni. Valami azonban mégis ottragadt benne a régiből... Elmúlt egy-két hét és Jevgenyij már tudta, miként kell a kisebb motorokat önállóan tekercselni. Ez volt az a pillanat, amikor a bizalmi néhány elvtárssal folytatott tanácskozás után elhatározta, hogy bevonja a társadalmi munkába a fiút. Legalább is megkísérli! Abban az időben ugyanabban a műhelyben dolgozott egy Gluhov nevű tanuló is, szintén elég nehéz, fegyelmezetlen legényke. A művezető és a bizalmi behívták magukhoz Jevgenyijt. — Hát idefigyelj, Jevgenyij fiam, te most már önálló munkás lettél. Ez az oka annak, hogy éppen hozzád tettük ezt a Gluhov-gyereket. Nem valami különös. Tanítsd meg rá, hogy kell dolgozni, tanítsd meg fegyelemre. Jevgenyij becsülettel megfizetett a beléje helyezett bizalomért. Példaként akart a fiatalabb újonc előtt állni. Ez persze nem volt könnyű dolog. Olykor keservesen el is panaszkodott a bizalminak: »Nem hallgat rám ez a Gluhov-gyerek.« — Türelem! Te csak tanítsd. Ha pedig szükségesnek mutatkozik , szépen összehívjuk a szakszervezeti csoport gyűlését. Te felszólalsz és elmondod, hogy így-úgy, ezzel a Gluhov-gyerekkel sehogy se tudsz megbirkózni. Mi meg majd közösen elbíráljuk a dolgot. Emlékszel, egyszer már elbíráltunk egy ilyen legénykét ... Nemsokára mindenki előtt nyilvánvalóvá vált, hogy Jevgenyij Scsokarjov igaz emberré, lelkiismeretes, jó munkássá fejlődött. — Ez most már kétségtelen — mondta Kolesznyikov bizalmi. — Ilyen eset nem is egy akadt nálunk. Az újoncokkal olykor nagyon komolyan kell foglalkozni. És a jó, a helyes foglalkozásnak mindig meg is van az eredménye. NEVELŐK - TANÍTÓK ÍRTA : V. LAVRENTYEV **! 4 1953. SZEPTEMBER 1. KEDD A művészet, a szabadság és a béke katonái A Koreai Néphadsereg Ének- és Táncegyüttesének bemutatkozása A Koreai Néphadsereg Ének- és Táncegyüttese hétfő este az Állami Operaházban rendezett előadáson mutatkozott be Budapesten. A bemutatkozó előadáson megjelent Dobi István, a Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke, részt vettek az előadáson Gerő Ernő, a minisztertanács első elnökhelyettese és Zsofinyecz Mihály, Földvári Rudolf, Kristóf István, a Magyar Dolgozók. Pártja Politikai Bizottságának tagjai, Szalai Béla, az Országos Tervhivatal elnöke, az MDP Politikai Bizottságának póttagja, Rónai Sándor, az országgyűlés elnöke, Boldoczki János külügyminiszter, valamint az MDP Központi Vezetőségének és a minisztertanácsnak több más tagja, a politikai, gazdasági és kulturális élet számos vezető személyisége. Jelen voltak a bemutatkozó előadáson J. D. Kiszeljov, a Szovjetunió magyarországi nagykövete, Huan Cen, a Kínai Népköztársaság magyarországi nagykövete, Han Hjo Szám, a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság magyarországi követi és a többi baráti állam diplomáciai képviseleteinek vezetői és tagjai. Az előadás részvevői hatalmas tapssal fogadták a színpadon felsorakozott művészegyüttes tagjait. Az együttes zenekara eljátszotta a trigyar, a koreai és a szovjet himnuszt, majd Ottó István vezérőrnagy mondott üdvözlő beszédet. Az üdvözlésre Kim Gan tábornok, az együttes vezetője válaszolt. A koreai néphadsereg katonái — mondotta — szívből jövő hálájukat és kösznetüket tolmácsolják a koreai nép igaz barátjának, a testvéri magyar népnek, azért az önzetlen támogatásért, amelyben a koreai népet az amerikai imperializmus fegyveres agressziójával szemben hazája szabadságáért és függetlenségéért vívott harcában részesítette. — A koreai tűzszünet első lépés a koreai kérdés békés rendezése felé — állapította meg. — Népünk tudatában van annak, hogy hatalmas feladatok előtt áll. Az az egymilliárd rubel segély, amelyet a koreai nép a Szovjetuniótól kapott, a magyar kormány határozata Korea gazdasági megsegítéséről, valamint a népi demokratikus országok dolgozóinak támogatása mérhetetlen lelkesedéssel és biztonsággal tölt el bennünket, hogy népgazdaságunk helyreállításának és fejlesztésének ügye győzedelmeskedni fog. Ezután megkezdődött az együttes előadása, amelyet a közönség hatalmas lelkesedéssel fogadott. Minden egyes műsorszám után percekig zúgott a taps, s az előadás részvevői meleg szeretettel ünnepelték a hős koreai nép hadseregének Magyarországra látogatott művészeit. ★ Csodálatos, tisztafényű tükör a népek művészete. Évszázadok, évezredek tükre, amelyben évszázadok, évezredek kiömlő vére, verítéke, könnye, öröme csillog előttünk. A nép táncai, dalai mindmegannyi vallomások sorsáról, életéről, szenvedéseiről és örömeiről. Ahol a szó már kevés, hogy elsírja a bánatot vagy gyenge, hogy a csapongó öröm vére szökjön magasba — ott fakad a dal és a tánc, hogy elmondja azt, amit szavakkal elmondani nem lehet. Egy távoli s szívünkhöz mégis oly közelálló nép életének tükrét hozta el hazánkba a Koreai Néphadsereg Ének- és Táncegyüttese. Egy távoli s mégis oly közeli testvér életéről hozott hírt. Fegyverek zajában, ágyúk dörrenése, bombák robbanása, gyászoló anyák és gyermekek sírása közepette írták ezt ez üzenetet. És mégis biztató, mégis boldogító, mégis felemelő. Mert arról szól, ami minden gyásznál hatalmasabb, minden pusztulásnál erősebb: egy nép törhetetlen erejéről, elpusztíthatatlan élniakarásáról, a hazaszeretet, a szabadságvágy legyőzhetetlenségéről. ... Egymásután következnek a színpadon az együttes női és férfi kórusának, tánckarainak, népi zenészeinek számai. A közönség ízelítőt kap az együttes fejlettségéből, táncainak sokoldalú gazdagságából és megismeri a koreai népművészet egyes jellegzetes motívumait. A kritikusok szakmai józansága lázas elragadtatássá forrásul már az első számoknál. A tanulni vágyók nem a motívumokat figyelik, a népi kifejezés formáit, hanem azt, ami mögötte van — magát a népet, a nép nagyszerűségét, amely ezekben a táncokban és dalokban tükröződik. Mintha eltűnnének a színpad falai és csak magát a dalt hallanánk, a táncokat látnánk. Körülöttünk zúg, kavarog, pusztít a háború minden szörnyűsége, ágyúk bömbölnek, házak omlanak össze — és közben zeng a dal, szemet, lelket gyönyörködtet a tánc. Mint akkor, ott, a lövészárkok katonái előtt, akik a véres csaták szüneteiben gyűltek össze, hogy meghallgassák őket és erőt merítsenek nagyszerű művészetükből. Miről szólnak ezek a dalok, táncok? Arról, ami a népet foglalkoztatja, amit a nép gyűlöl vagy szeret. A vezetőkről és magáról a harcoló népről. Dal örökíti meg a hőst, aki feláldozta életét hazájáért. A nők énekkara dalban mondja el a koreai asszony büszkeségét, akinekkedvese hős lett: férjét a Népköztársaság Hősévé avatták. Dal mesél a forrásnál megpihenő katonáról, akit körülvesznek, indítanak a falu leányai. A férfikórus a néphadsereg soffőrjeinek viszontagságairól, küzdelmeiről énekel. S mennyi kedvesség, vidámság van ezekben a dalokban! A nép elpusztíthatatlan derűje bearanyozza ezeket a szomorú körülmények között, nehéz helyzetben keletkezett dalokat is. És mennyi szomorúság, mennyi fájdalom van ezekkel szemben az ősi énekekben, amelyek a nép felszabadulás előtti élettét örökítik meg. A halászok és hengerészek dalában — akik harcra kelnek a vihar tomboló erei ellen és győzedelmeskednek felette — mintha egy leigázott nép minden fájdalmát hallanánk zokogni. Ugyanezeket a gondolatokat fejestk ki a táncok is. A koreai és kínai katonák testvéri egybeforrotságáról szól a férfi tánckar katonatánca. Arról a barátságról, amely kemény harcok tüzében edződött és vál törhetetlenné. Aztán a phenjani Morandon-hegy emlékművét látjuk magunk előtt, amelyet a koreai népet felszabadító szovjet hősöknek emeltek. »Virágátadás« a címe a táncnak. Azt hirdeti, sohasem hervad el a virág a hősök emlékművének tövében miként nem hervadnak el a hűség és a hála virágai a nép szívében sem. De nemcsak a nép háláját örökítették meg a koreai táncművészek. Nemcsak az ódák fenséges szárnyalásával lüktet az együttes táncművészetében. Milyen forró, drámai feszültség izzik abban a táncban, amely a koreai Matroszov hőstettét meséli el. Derűsen, idillikusan indul a tánc. Parasztok aratnak a saját földjükön, évszázadok óta először. Boldogság, béke van ezen a tájon. Ezt fejezik ki a táncosok könnyed, vidám mozdulatai. Azután elkomorul az ég, bombák zuhannak, emberek, asszonyok dőlnek a földre. Az alkotó élet vidám örömét az agressziók támadása dúlja szét. A halottak közt van Pak Szon Kannak, a koreai Matroszovnak a felesége is. A tánc mozdulatai hatalmas erővel telnek meg. Egy gyászoló ember minden fájdalma ott lüktet bennük. Azután a harctéren, a támadás pillanatában látjuk viszont. Már nem a fájdalom, hanem a gyűlölet izzik a katonák mozdulataiban. Az ellenség támad, visszaverik a rohamot. A színpadon kibomlik a koreai vöröscsillagos lobogó. Előre! A katonák rárontanak az ellenségre. A tánc szinte a hősi eposzok magasztos szépségét idézi. Pak Szon Kon ráveti magát az ellenséges lőállásra és életét áldozza a hazáért. A nézőtéren ülők szeme megtelik könnyel és a színpadon a hősiesség felett érzett megrendülés nagyszerű, felemelő érzése váltja fel a gyász komorságát a táncosok mozdulataiban. An Szón Hi világhírű kardtánca következik. Mint a lángnyelvek, úgy cikáznak a levegőben a nagy művésznő ezüstös kardjai, amikor a koreai mondavilág egyik meséjét, a zsarnokon bosszút álló hős lány legendáját eleveníti meg. Maga a megtestesült bosszúállás, a megtestesült igazságszeretet. Szinte az egész színpad átforrósul, lángragyúl szenvedélyes mozdulataitól. És így folytathatnánk. Minden dal, tánc — akár a nép eredeti művészete, akár a népművészet elemei feldolgozásából komponált alkotások — a szívünkig hatol. Minden dallamból, minden táncmotívumból a felszabadult koreai nép nagyszerű igazsága és a népek testvériségének, a hazaszeretetnek acélos gondolata magasztos szelleme árad felénk. És bennük dalol a koreai föld sajátos szépsége. Ezüstös rizsföldek csillannak dalaikban, vízesések robaja keveredik zúgó viharok szelével. Azután a dús termést, a szabad életet köszönti egy nép szívből fakadó, boldog nevetése táncaikban. Feledhetetlen élmény, életreszóló emlék a Koreai Néphadsereg Ének- és Táncegyüttesének előadása. De nemcsak az előadást zárjuk szívünkbe. Nem feledjük azokat a kedves, rokonszenves, nyílttekintetű fiatal embereket, törékeny, de töretlen mosolyú nőket sem, akik elhozták hozzánk a koreai nép művészetét. Nemcsak táncaikra, dalaikra fogunk emlékezni mindig, hanem arra is, hogy egy sem volt közöttük, akinek mellét ne díszítené kitüntetés. Valamennyien a művészet és az igazság, a szabadság és a béke tisztaszívű katonái. Gyertyán Jima