Népszava, 1953. szeptember (81. évfolyam, 204-229. sz.)

1953-09-01 / 204. szám

NÉPSZAVA Ma megnyitják a moszkvai Lomonoszov-egyetem új épületeit A Szovjetunió Minisztertanácsa a moszkvai­ M. V. Lomonoszov Ál­lami Egyetem új épületeiről szóló határozatában megállapítja: Az 1949—1953. években Moszkvá­ban, a Lenin-hegyen felépült a Moszkvai Egyetem 1.370.000 köbmé­ter térfogatú, 31 emeletes főépülete, amelyben a geológiai és földrajzi kar, a mechanikai-matematikai kar előadótermei, az egyetemi közös tan­székek, a tudományos könyvtár, az 1500 férőhelyes aula, valamint az egyetem más oktatási és tudomá­nyos intézményei helyezkednek el; továbbá a fizikai kar 274.6 ezer köb­méter térfogatú épülete, a kémiai kar 267.7 ezer köbméter térfogatú épü­lete, a diákok és aspiránsok lakóhe­lyiségei — összesen 5754 szoba és 184 lakás a professzorok és tanárok számára; 42 hektár összterületű fű­­vészkert, a megfelelő létesítmények­kel, a kulturális-jóléti komplexum és a sportlétesítmények. A Szovjetunió Minisztertanácsa el­határozta: a moszkvai M. V. Lomo­noszov Állami Egyetem új épületeit 1953. szeptember 1-én kell meg­nyitni. A sebesfolyású Berd folyó partján emelkedik Szibéria egyik legnagyobb cementgyára , a csernorjecsenszki. Az első ötéves terv idején épült. A gyár a folyó lejtősebb balpartján áll, a dombos jobbparton pedig a mész­kőbánya terül el, ahonnan kötél­pályán juttatják el a meszet az égető­kemencébe. A gyári kollektíva gerincét a régi, törzsökös munkások adják, azok, akiknek élete és tevékenysége szi­lárdan együvé kapcsolódott az üzem­mel, akik itt nőttek fel, itt embere­­sedtek meg és itt alapítottak csalá­dot. De nagyon sok a gyárban az új munkás is, akik főként az ifjúság soraiból kerülnek ki. Ez a nemzedék lassan, de következetesen beleillesz­kedik a­ gyár, az ipari termelés viszo­nyaiba. Hébe-hóba akadnak ugyan olyanok is közöttük, akik felelőtlenül veszik a munkát és gondatlanul ke­zelik a társadalmi tulajdont. Az üzemi szakszervezet azonban állha­tatosan és következetesen harcol a múlt e csökevényei ellen. ★ Pjotr Kolesznyikov, az elektron mechanikai műhely tekercselő laka­tosa negyvenéves. Húsz évvel ez­előtt segédmunkásként kezdte meg élete dolgos útját. Most hetedik ka­tegóriájú szakmunkás. Kitűnő ter­melő munkáját, fáradhatatlan tár­sadalmi tevékenységét társai azzal jutalmazták, hogy a műhely szak­­szervezeti csoportja bizalmijává vá­lasztották. Pjotr Kolesznyikov a kö­vetkezőképpen mondta el, hogy mi­ként teljesíti társadalmi kötelezett­ségeit. — Városunk, mint ismeretes, nem nagy. A lakók többsége jól ismeri egymást. Tudják, kinek nő fel­e a gyereke, milyen az egész család élete. Kit ért öröm és kit látogatott meg valami bánat — mindez az emberek szeme láttára folyik le. És nem igaz az, hogy a kíváncsiság valamilyen szerepet játszana ebben! Nem! Az emberek elvtársiasan, nyíltan és bi­zalommal közlik egymással ügyes­bajos dolgaikat. ... Egy napon Scsokarjov munkás özvegye kereste fel Kolesznyikovot a műhelyben. Magával hozta Jevge­­nyij nevű fiát is. Megbeszélte ugyanis az igazgatóval, hogy felveszik a fiút tanulónak az elektroműhelybe. — Elhoztam — szólt az asszony — ezt az én »­segítségemet«. Amióta apja meghalt, úgyszólván a maga ura. Egyszerűen beszüntette az isko­­lábajárást, nem hallgat rám. Vegye át elvtársam, legyen szíves. És ne­veljen belőle rendes munkást. Kolesznyikov jól megnézte a »»se­gítséget«, sapkája valahogyan há­romfelé állt, az egyik fülvédője le­szakadt, az ingén egyetlenegy gomb sem volt. — Akarsz dolgozni? — Nem akarok és nem is fogok. A fiú nem nézett Kolesznyikov szemébe. A bizalmi hallgatott, majd pénzt vett elő kezeslábasa zsebéből és odaadta a fiúnak: »»Most eredj a borbélyhoz, nyilatkozz meg, otthon varrj­ál gombot az ingedre, hozd rendbe a sapkád fülvédőjét, reggel pedig a gyere munkába. Ilyen ron­gyosan, züllötten nem illik a gyáron járni! Érted? ... A fiú reggel jelentkezett. Üstöke nullásra nyírva, ruhája kikefélve, az inge is rendben volt. — Hát gyerünk, lássunk munká­hoz. — Nem fogok dolgozni. És egyre hajtogatta, hogy nem és nem. Bármennyit beszéltek a lelkére, semmi sem segített. Kolesznyikov el­gondolkozott. Sokat töprengett és úgy látta, hogy a fiúnak —a kutya egy akaratereje van. Egymaga nem birkózik meg a makacsságával. Még aznap este összeült néhány elv­társsal és elmondta nekik gondját az újonccal. — Ha a kollektíva nem jön a segítségemre, akkor bizony elve­szíthetjük ezt a kis embert — mondta összefoglalóul a bizalmi. — Úgy vélem, nekünk, régi munkások­nak valamennyiünknek kötelessé­günk, hogy szemünket rajta tartsuk és türelmet, állhatatosságot tanú­sítsunk gyöngéivel szemben. Ebben maradtak. Kolesznyikov lassan-lassan kezdte a fiút a dolgok rendjébe bevezetni. Megismertette vele a tekercselőlakatos mesterségét. Megtanította, hogyan kell dolgozni. Mind több jel mutatott arra, hogy a fiú eszes, gondolkodó, de lusta, ren­detlen és fegyelmezetlen. A szer­számot például sohasem törli meg, nem teszi vissza a helyére, hanem odadobja, ahová esik. A bizalmi megjegyzést tesz valamelyik mun­kájára, a fiú meg válaszként marak­­szik vele: »»Ha rossz, akkor legyen rossz. Én pedig ezentúl egyáltalán nem fogok dolgozni.« Beszélt már a művezető is a fejével, de hiába. ★ A kollektíva ekkor vette a ke­zébe a dolgot. Elhatározták, hogy a szakszervezeti csoport gyűlésén szóvá teszik méltatlan magatartását. És ezen a gyűlésen,­ amikor társai­val szemtől szemben őszintén be­szélnie kellett magaviseletéről, a Scsokarjov-fiú először érzett vala­milyen szégyenfélét. Kezdetben ve­szekedett ugyan, vissza-vissza vá­gott, hetvenkedett, de amikor azután az idősebb, tiszteletreméltó elvtársak is beleszóltak és ráolvasták durva­ságait, lustaságát, rendetlenségét, elpirult, izzadni kezdett és összezava­rodott. Bizony, komoly egy beszél­getés volt ez, de­­ mégsem elegendő. Hogy alaposabban hassanak rá, job­ban meg kellett ismerniök, tanulmá­­nyozniok kellett a jellemét. A bi­zalmi el is határozta, hogy otthon is felkeresi Scsokarjovot a lakásban. Egy pihenőnapon úgy ment oda, mintha véletlenül nézne be. A fiú azonban nem volt otthon. Kolesznyi­kov hallotta, hogy a szomszédban, egy épülőfélben levő faházban fiúk zajonganak, vitatkoznak. Odanézett és ott találta az újoncot, amint ép­pen nála apróbb legénykékkel huszonegyezett. Amikor a fiú Pjotr Kolesznyikovot meglátta, néhány pillanatig zavartan ült a helyén, majd otthagyta a játékot. A lakatos felé ment és valamilyen ártatlan beszélgetésfélébe kezdett, aminek azonban nem volt semmi értelme. Sétálgatva tovább mentek. Ekkor történt az, amit általában »»szívből jövő, alapos beszélgetés«­­nek neveznek az emberek. Az öreg gyári munkás szavai valahogyan na­­gyon mélyen behatoltak Jevgenyij alapjában véve jó, de zavaros lel­kébe. A beszélgetés befejezéseként a fiú megígérte, hogy most már azután igazán eszére tér. Meg is tette. Ettől a naptól kezdve a fizetését hiányta­lanul átadta az anyjának, s ami még ennél is fontosabb — jobban, lelki­­ismeretesebben kezdett dolgozni. Valami azonban mégis ottragadt benne a régiből... Elmúlt egy-két hét és Jevgenyij már tudta, miként kell a kisebb mo­torokat önállóan tekercselni. Ez volt az a pillanat, amikor a bizalmi né­hány elvtárssal folytatott tanácsko­zás után elhatározta, hogy bevonja a társadalmi munkába a fiút. Leg­alább is megkísérli! Abban az idő­ben ugyanabban a műhelyben dolgo­zott egy Gluhov nevű tanuló is, szin­tén elég nehéz, fegyelmezetlen le­gényke. A művezető és a bizalmi behívták magukhoz Jevgenyijt. — Hát idefigyelj, Jevgenyij fiam, te most már önálló munkás lettél. Ez az oka annak, hogy éppen hozzád tettük ezt a Gluhov-gyereket. Nem valami különös. Tanítsd meg rá, hogy kell dolgozni, tanítsd meg fegye­lemre. Jevgenyij becsülettel megfizetett a beléje helyezett bizalomért. Példa­ként akart a fiatalabb újonc előtt állni. Ez persze nem volt könnyű dolog. Olykor keservesen el is pa­naszkodott a bizalminak: »Nem hall­gat rám ez a Gluhov-gyerek.« — Türelem! Te csak tanítsd. Ha pedig szükségesnek mutatkozik , szépen összehívjuk a szakszervezeti csoport gyűlését. Te felszólalsz és el­mondod, hogy így-úgy, ezzel a Glu­­hov-gyerekkel sehogy se tudsz meg­birkózni. Mi meg majd közösen el­bíráljuk a dolgot. Emlékszel, egy­szer már elbíráltunk egy ilyen le­génykét ... Nemsokára mindenki előtt nyil­vánvalóvá vált, hogy Jevgenyij Scso­karjov igaz emberré, lelkiismeretes, jó munkássá fejlődött. — Ez most már kétségtelen — mondta Kolesznyikov bizalmi. — Ilyen eset nem is egy akadt nálunk. Az újoncokkal olykor nagyon komo­lyan kell foglalkozni. És a jó, a he­­­lyes foglalkozásnak mindig meg is van az eredménye. NEVELŐK - TANÍTÓK ÍRTA : V. LAVRENTYEV **! 4 1953. SZEPTEMBER 1. KEDD A művészet, a szabadság és a béke katonái A Koreai Néphadsereg Ének- és Táncegyüttesének bemutatkozása A Koreai Néphadsereg Ének- és Táncegyüttese hétfő este az Állami Operaházban rendezett előadáson mutatkozott be Budapesten. A bemutatkozó előadáson megje­lent Dobi István, a Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke, részt vet­tek az előadáson Gerő Ernő, a mi­nisztertanács első elnökhelyettese és Zsofinyecz Mihály, Földvári Rudolf, Kristóf István, a Magyar Dolgozók. Pártja Politikai Bizottságának tag­jai, Szalai Béla, az Országos Terv­hivatal elnöke, az MDP Politikai Bi­zottságának póttagja, Rónai Sándor, az országgyűlés elnöke, Boldoczki János külügyminiszter, valamint az MDP Központi Vezetőségének és a minisztertanácsnak több más tagja, a politikai, gazdasági és kulturális élet számos vezető személyisége. Jelen voltak a bemutatkozó elő­adáson J. D. Kiszeljov, a Szovjetunió magyarországi nagykövete, Huan Cen, a Kínai Népköztársaság ma­gyarországi nagykövete, Han Hjo Szám, a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság magyarországi követi­ és a többi baráti állam diplomáciai képviseleteinek vezetői és tagjai. Az előadás részvevői hatalmas tapssal fogadták a színpadon felso­rakozott művészegyüttes tagjait. Az együttes zenekara eljátszotta a tr­i­­gyar, a koreai és a szovjet himnuszt, majd Ottó István vezérőrnagy mon­dott üdvözlő beszédet. Az üdvözlésre Kim Gan tábornok, az együttes vezetője válaszolt. A koreai néphadsereg katonái — mon­dotta — szívből jövő hálájukat és kösz­­netüket tolmácsolják a koreai nép igaz barátjának, a testvéri ma­gyar népnek, azért az önzetlen tá­mogatásért, amelyben a koreai né­pet az amerikai imperializmus fegyveres agressziójával szemben ha­zája szabadságáért és függetlensé­géért vívott harcában részesítette. — A koreai tűzszünet első lépés a koreai kérdés békés rendezése felé — állapította meg. — Népünk tuda­tában van annak, hogy hatalmas fel­­­adatok előtt áll. Az az egymilliárd rubel segély, amelyet a koreai nép a Szovjetuniótól kapott, a magyar kormány határozata Korea gazda­sági megsegítéséről, valamint a népi demokratikus országok dolgozói­nak támogatása mérhetetlen lelke­sedéssel és biztonsággal tölt el ben­nünket, hogy népgazdaságunk helyre­­állításának és fejlesztésének ügye győzedelmeskedni fog. Ezután megkezdődött az együttes előadása, amelyet a közönség hatal­mas lelkesedéssel fogadott. Minden egyes műsorszám után percekig zú­gott a taps, s az előadás részvevői meleg szeretettel ünnepelték a hős koreai nép hadseregének Magyar­­országra látogatott művészeit. ★ Csodálatos, tisztafényű tükör a népek művészete. Évszázadok, év­ezredek tükre, amelyben évszáza­dok, évezredek kiömlő vére, verí­téke, könnye, öröme csillog előttünk. A nép táncai, dalai mindmegannyi vallomások sorsáról, életéről, szen­vedéseiről és örömeiről. Ahol a szó már kevés, hogy elsírja a bánatot vagy gyenge, hogy a csapongó öröm vére szökjön magasba — ott fakad a dal és a tánc, hogy elmondja azt, amit szavakkal elmondani nem lehet. Egy távoli s szívünkhöz mégis oly közelálló nép életének tükrét hozta el hazánkba a Koreai Nép­hadsereg Ének- és Táncegyüttese. Egy távoli s mégis oly közeli test­vér életéről hozott hírt. Fegyverek zajában, ágyúk dörrenése, bombák robbanása, gyászoló anyák és gyer­mekek sírása közepette írták ezt ez üzenetet. És mégis biztató, mégis boldogító, mégis felemelő. Mert ar­ról szól, ami minden gyásznál ha­talmasabb, minden pusztulásnál erő­sebb: egy nép törhetetlen erejéről, elpusztíthatatlan élniakarásáról, a hazaszeretet, a szabadságvágy le­győzhetetlenségéről. ... Egymásután következnek a színpadon az együttes női és férfi kórusának, tánckarainak, népi zené­szeinek számai. A közönség íze­lítőt kap az együttes fejlett­ségéből, táncainak sokoldalú gazdagságából és megismeri a ko­reai népművészet egyes jellegzetes motívumait. A kritikusok szakmai józansága lázas elragadtatássá forrásul már az első számok­nál. A tanulni vágyók nem a motí­vumokat figyelik, a népi kifejezés formáit, hanem azt, ami mögötte van — magát a népet, a nép nagy­­szerűségét, amely ezekben a tán­cokban és dalokban tükröződik. Mintha eltűnnének a színpad falai és csak magát a dalt hallanánk, a táncokat látnánk. Körülöttünk zúg, kavarog, pusztít a háború minden szörnyűsége, ágyúk bömbölnek, há­zak omlanak össze — és közben zeng a dal, szemet, lelket gyönyörködtet a tánc. Mint akkor, ott, a lövész­árkok katonái előtt, akik a véres csaták szüneteiben gyűltek össze, hogy meghallgassák őket és erőt merítsenek nagyszerű művészetük­ből. Miről szólnak ezek a dalok, tán­cok? Arról, ami a népet foglalkoz­tatja, amit a nép gyűlöl vagy sze­ret. A vezetőkről és magáról a har­coló népről. Dal örökíti meg a hőst, aki feláldozta életét hazájáért. A nők énekkara dalban mondja el a koreai asszony büszkeségét, akinek­­kedvese hős lett­: férjét a Népköz­­társaság Hősévé avatták. Dal mesél a forrásnál megpihenő katonáról, akit körülvesznek, indítanak a falu leányai. A férfikórus a néphadsereg soffőrjeinek viszontagságairól, küz­delmeiről énekel. S mennyi kedves­ség, vidámság van ezekben a dalok­ban! A nép elpusztíthatatlan derűje bearanyozza ezeket a szomorú kö­rülmények között, nehéz helyzetben keletkezett dalokat is. És mennyi szomorúság, mennyi fájdalom van ezekkel szemben az ősi énekekben, amelyek a nép felszabadulás előtti élettét örökítik meg. A halászok és hengerészek dalában — akik harcra kelnek a vihar tomboló erei ellen és győzedelmeskednek felette — mintha egy leigázott nép minden fájdalmát hallanánk zokogni. Ugyanezeket a gondolatokat feje­stk ki a táncok is. A koreai és kínai ka­tonák testvéri egybeforrotságá­ról szól a férfi tánckar katonatánca. Arról a barátságról, amely kemény harcok tüzében edződött és vá­l törhetetlenné. Aztán a phenjani Mo­­randon-hegy emlékművét látjuk ma­gunk előtt, amelyet a koreai népet felszabadító szovjet hősöknek emel­tek. »Virágátadás« a címe a tánc­nak. Azt hirdeti, sohasem hervad el a virág a hősök emlékművének tö­vében miként nem hervadnak el a hűség és a hála virágai a nép szí­vében sem. De nemcsak a nép háláját örökí­tették meg a koreai táncművészek. Nemcsak az ódák fenséges szárnya­lásával lüktet az együttes táncmű­vészetében. Milyen forró, drámai fe­szültség izzik abban a táncban, amely a koreai Matroszov hőstettét meséli el. Derűsen, idillikusan indul a tánc. Parasztok aratnak a saját földjükön, évszázadok óta először. Boldogság, béke van ezen a tájon. Ezt fejezik ki a táncosok könnyed, vidám moz­dulatai. Azután elkomorul az ég, bombák zuhannak, emberek, as­szonyok dőlnek a földre. Az alkotó élet vidám örömét az agressziók tá­madása dúlja szét. A halottak közt van Pak Szon Kannak, a koreai Matroszovnak a felesége is. A tánc mozdulatai hatalmas erővel telnek meg. Egy gyászoló ember minden fájdalma ott lüktet bennük. Azután a harctéren, a támadás pillanatában látjuk viszont. Már nem a fájdalom, hanem a gyűlölet izzik a katonák mozdulataiban. Az ellenség támad, visszaverik a rohamot. A színpadon kibomlik a koreai vöröscsillagos lobogó. Előre! A katonák rárontanak az ellenségre. A tánc szinte a hősi eposzok magasztos szépségét idézi. Pak Szon Kon ráveti magát az el­lenséges lőállásra és életét áldozza a hazáért. A nézőtéren ülők szeme megtelik könnyel és a színpadon a hősiesség felett érzett megrendülés nagyszerű, felemelő érzése váltja fel a gyász komorságát a táncosok moz­dulataiban. An Szón Hi világhírű kardtánca következik. Mint a lángnyelvek, úgy cikáznak a levegőben a nagy művésznő ezüstös kardjai, amikor a koreai mondavilág egyik meséjét, a zsarnokon bosszút álló hős lány legendáját eleveníti meg. Maga a megtestesült bosszúállás, a megtes­tesült igazságszeretet. Szinte az egész színpad átforrósul, lángra­­gyúl szenvedélyes mozdulataitól. És így folytathatnánk. Minden dal, tánc — akár a nép eredeti művé­szete, akár a népművészet elemei feldolgozásából komponált alkotá­sok — a szívünkig hatol. Minden dallamból, minden táncmotívumból a felszabadult koreai nép nagyszerű igazsága és a népek testvériségének, a hazaszeretetnek acélos gondolata magasztos szelleme árad felénk. És bennük dalol a koreai föld sajátos szépsége. Ezüstös rizsföldek csillan­nak dalaikban, vízesések robaja ke­veredik zúgó viharok szelével. Az­után a dús termést, a szabad életet köszönti egy nép szívből fakadó, boldog nevetése táncaikban. Feledhetetlen élmény, életreszóló emlék a Koreai Néphadsereg Ének- és Táncegyüttesének elő­adása. De nemcsak az előadást zár­juk szívünkbe. Nem feledjük azokat a kedves, rokonszenves, nyílttekin­tetű fiatal embereket, törékeny, de töretlen mosolyú nőket sem, akik elhozták hozzánk a koreai nép mű­vészetét. Nemcsak táncaikra, da­laikra fogunk emlékezni mindig, hanem arra is, hogy egy sem volt közöttük, akinek mellét ne díszí­tené kitüntetés. Valamennyien a művészet és az igazság, a szabadság és a béke tisztaszívű katonái. Gyertyán Jima

Next