Népszava, 1954. január (82. évfolyam, 1-26. sz.)
1954-01-01 / 1. szám
NÉPSZAVA 4 AZ EGYSZERŰ LÁTOGATÓ SZEMÉVEL A lilikül' így ünnepnap belép az em** ber a IV. magyar képzőművészeti kiállítás első termébe, szinte lenyűgözi valami jóleső, felemelő érzés. És ezt az érzést ebben a szempillantásban nem a falon körösdedkörül függő festmények keltik, hanem a nézők tömegének az a sodró folyama, amely pillanatnyi szünet nélkül hömpölyög a teremben. A halkan morajló áradat látványa valósággal kényszeríti a belépőt, hogy szemügyre vegye, tanulmányozza az ezerarcú emberfolyamot. Amikor azután egyedekre bontja a nagyszerű képet, felfedezi azt is, mi volt az, ami olyannyira megragadta már beléptekor. Hiszen ez egy ország Az egész ország népe vonul most itt el méltóságteljes ünnepélyességgel. Fiatal férfi álldogál asszonyával Kiss István »Békét akarunk« című szobra előtt, amely anyát ábrázol gyermekével a karján. A férfi magyaráz és közben fel-felemeli jobbkezét a szobor egy-egy részére mutatva. Ilyenkor inas izmos ökle elárulja, hogy ez a kéz keményen fogja a szerszámot a dolgos hétköznapokon. Ott délcegtartású fiatal katonatiszt nézi egy idősebb, fényescsizmás magyarral Konecsni György »Rákóczi és Esze Tamás találkozása« című képét. Minden bizonnyal a tiszt apja az öreg, aki asztrahánprémes fekete ködmönkabátjában, puha fekete kalapjában rátartóan lépdel derék fia mellett. Őszülő szép bajusza éppen mint Esze Tamásé a képen. Hosszan nézi a festményt és lehet, hogy ez a hasonlóság az ő fejében is megfordul, mert komoly elégedettséggel bólint egyet, mielőtt továbbmegy. Emitt ipari tanuló egyenruhás fiúk és üde leányok csokra látható Bán Béla nagyméretű festménye előtt. A kép hátterében új és félig kész gyárépületek, lakóházak sorakoznak, elől pedig Rákosi elvtárs szorít kezet egy építővel, miközben munkások, munkásnők sereglenek köréjük. Azután nagyapák vonulnak a termekben a megilletődöttségtől szokatlanul csendes unokáikkal, anyák gyermekükkel, fiatal szerelmesek és életük javát munkában-gondban megélt házastársak. A sok ünneplőruhás városi ember között itt is, ott is feltűnik egy-egy ringó bő szoknya vagy fényes csizma. A tekintetük pedig mintha azt mondaná: igen, ezek a mi művészeink, a szívünkből lelkedzett alkotók. Aztán azt mondják az arcok és a tekintetek: ez a sok szép kép, szobor mind a miénk, az enyém is, a tiéd is, valamenynyiünkké. Azért, ha az első pillanatban az kapja meg a látogatót, hogy kicsinyben egész népünket látja itt felvonulni, ugyanúgy hatja át azután a felismerés a kiállítás termeiben járva, hogy ezeknek az alkotásoknak a közös nagy célja: tanítani, gyönyörködtetni, lelkesíteni bennünket. Breznay József »A dézsma« című festményén a történelemből Dobzse László néven ismert bárgyú II. Ulászló király és a nagyravágyó Bakócz Tamás prímás a gyűlöletes feudális elnyomást idézik. ÉkeSándor »Petőfi és Bem a 48-as csai fában« című képe előtt pedig nagy forradalmár költőnk halhatatlan so-rai zendülnek fel bennünk: »Négy nap dörgött az ágyú Vízakna s Déva közt. Azután egy másik dicsőséges küzdelemre emlékeztető vászon előtt állunk, amelyet Doomonkos Imre festett a Tanácskoztás-ársaság vöröskokárdás fiainak nagyszerű fegyvertényéről, Miskolc városának elfoglalásáról. Korok és emberek, vér és könny, öröm és bánat, gyalázat és fellobbanó dicsőség Budai Nagy Antal, Dózsa György parasztjainak és Bocskai hajdúinak küzdelmei elevenednek meg a műalkotásokban. Látjuk a Horthy-rendszer vérgőzös ellenforradalmát, ahogyan Gordon György megfestette a mecsekszabolcsi bányászokat öldöklő sortüzet és Kádár György az 1930. szeptember 1-i nagy tüntetést. És még emlékezünk arra az időre, amelyet Gáspár Antal »A szegény didergők felruházása« című karikatúrája ábrázol. Amikor a jótékonyság csatadámái nagy banketteket rendeztek nyomorenyhítés ürügyével és vígpoharazás közben vetettek oda egy-egy darab rongyot a dolgozóknak vagy gyermekeiknek. Látjuk 1944. március 19 szomorú reggelét. Kiben ne ébredne fel az a fájó érzés, amely annak idején elöntötte, amikor az Astoria-szálló előtt meglátta a géppisztolyos SS-hóhért? Azután nagyot fordult népünk történelme, jött a felszabadulás, ahogyan Scholtz Erik megfestette. A szabadságot hozó nagyszerű harcosok, a szovjet katonák elűzték a tűtorlókat és mi örvendeztünk jötteikön a fagyos, koromba-pernyébe borult utcákon. Gyermekeink kenyeret kaptak tőlük, a mi szívünkbe pedig a remény piros virága költözött: másként lesz ezután, minden megváltozik körülöttünk. És íme: nézz körül kedves látogató, aki teremtő, dolgos hétköznapjaid után most ott sétálsz ezekben a termekben, hogy magadba szívd a művészet szépségeit, amihez — bár jussod lett volna — módod sohasem volt a múltban. Nézz körül ott és az életben is. Ugye, napról napra inkább megvalósul reményünk. Látod Csók István, az agg művész virágcsendéletét? Neked festette, hogy épülő új lakásod falát szépíthesd majd vele, hogy mindennapjaidat is megaranyozza az emberi alkotóerő fénye. Nézd a rajzokat, vízfestményeket, pasztelleket, tájképeket és portrékat, ezeket már a te otthonod számára is készítették alkotóik. Másként is tükrözi azonban megváltozott életünket a kiállítás. Gyáróriások, városok, háztömbök épülnek a képeken: Sztálinváros, Inota, Tiszalök, Kazincbarcika, Diósgyőr, Komló. Megelevenedik a földek és üzemek dolgozóinak munkája és új örömök tárulnak elénk, mint Bencze László »Üdülők az étkezőkocsiban« című vásznán. Mennyi mindenről beszél tömören ez a kép: hájas kupecek, népszinolvozó földbirtokosok és tőkések, félvilági démonok helyén dolgos, egyszerű emberek ülnek az étkezőkocsiban. Üdülni, pihenni utaznak az ország legszebb tájaira, amelyekről annyi megragadó képet alkottak művészeink. De megfestik és szoborrá formálják a dolgozókat is. Bán Béla Röder Kossuth-díjas művezetőt és feleségét festette meg. Derűjén Attila Klötzi bácsit, a Gábor Áron Vasöntöde és Gépgyár Öntőjét, Moldován István pedig Ágócs Lajost, az RM-Művek kétszeres sztahanovista ifjúmunkás kohászát. Várjon, nem új életünk szépségeinek, örömeinek az íze járja-e át szívünket, amikor Glatz Oszkár -Városi úttörők látogatása falusi najtásaiknál-- című vásznát nézzük? És mennyire igaz Dienes János -Három nemzedék a rajzolóasztal körül című képe! Az egész család odaadó figyelemmel nézi a legifjabb sarj nagy pirikáját a körzővel, a vonalzóval és a tussal. Hányezer munkás- és dolgozóparaszt-család ismerhet magára ebben a képben! Vagy nem szívünk mélyéig megrázóan hirdeti-e Mácsai IstvánA szuhakállói bányászok megmentése« című olajfestménye társadalmunk nagy eszméjét, lényegét, hogy nálunk legfőbb érték az ember? Ezért érzi és vallja magáénak az egyszerű látogató a kiállítást, mindannyiunk közös kincsének az alkotásokat. Nem a művészi formák és kifejezőeszközök módszereit, titkait kutatja, hanem azt nézi, híven tükrözik-e az ő életét, mindanynyiunk életét, hogy gyönyörködtetik-e, lelkesítik-e őt. Nem a műkritikus szakértelméből táplálkozó olykori fölényével szemléli a festményt vagy a szobrot, hanem azzal a közvetlen, egyszerű emberi érzéssel, amelyet az alkotás kelt benne. Czene Béla -Készülődés a kultúrversenyre című vásznát hosszasan nézegeti egy fejkendős idősebb néni, majd a mellette álló fiatalabb nőhöz — nyilván a lányához — fordul:De szépek a lelkeim!« Már tudniillik a kép alakjai, a leányok, akik népi viseletben táncpróbát tartanak a kultúrterem dobogóján. Ez az elismerés azonban valójában a festőnek szól, aki művével lelkesült szóra nyitotta a néni ajkát. Nincs ebben selymi mesterkéltség, őszinte és igaz, mint maguk az egyszerű emberek. És milyen megható, amikor az anya felemeli gyermekét Kerti Károly:Az első gabonát a hazának« című rajzához és magyaráz: » Nézd, kisfiam, ezek a bácsik" szekeren viszik a gabonát a hazának, hogy minden embernek sok kenyérkéje legyen. Feledheti-e a művész, hogy az ő rajzát magyarázva, így csepegteti az anya gyermeke szívébe a haza, a közösség, az emberek szeretetét? Nem feledheti. És azt sem, amit a »Megvásárolva«, a »Megvette az állami vásárlóbizottság«, a »Megvette a kohó- és gépipari minisztérium« táblácskák hirdetnek. Népünk szívébe zárta az ő művészeit, népünk állama pedig gondoskodik arról, hogy a művész gond nélkül, minden anyagi és erkölcsi elismerést megkapva, egyre szebb, művészibb alkotásokkal szolgálhassa hazánkat. A mi alkotóművészeinket már nem fenyegeti Derkovics Gyula szörnyű sorsa, sem a kétségbeesés, amely tíz esztendővel ezelőtt kalapácsot adott egy neves szobrász kezébe, aki a reprezentáns kiállítás ünnepi megnyitóján ott a helyszínen összetörte műveit, mert látta az akkori társadalom urainak közömbösségét. Ezen elmélkedtem, miközben a középületek díszítésére szánt freskóterveket, vázlatokat, az épülő földalatti állomásainak és az »Ifjúság útjá«-nak szobrait és azok modeljeit nézegettem. Pen, hol van már az az idő! Itt, a kiállítás látogatóinak pezsgő árjában ezerszeresen érzi az ember a távolságot ettől a múlttól. Érzi, hogy ez a tömeg még több, nagyon sok rajzot, festményt, szobrot, domborművet vár a művészektől és hogy nem könnyű kielégíteni, mert napról napra növekszik számban, erőben, tudásban, kultúrában egyaránt. Mérhetetlen számú kép és szobor kell a művészet sok-sok új pártolójának, hívének, a népnek. És olyan, amelyik láttán így örvend: »Ez az én életem.« Hogy tiszta szívből elmondhassa azt a mindennél kifejezőbb két szót, amelyet Sipos Emilia írt a IV. magyar képzőművészeti kiállítás vendégkönyvébe: — Gyönyörű volt. Pikay István . \\AAAAAA/\/VVVVVVN ASSZONYOKNAK — LÁNYOKNAK Bálokra? táncestélyekre Szóváteszük . Nem »elérhetetlen b álom« már a dolgozó nődnek az estélyi vagy a báli ruha, különösen az áru leszállítás óta, amikor is átlagosan harminc százzalákkal olcsóbbodott. A báli ruhák szoknyáját mostanában valamivel rövidebbre szabják: az alj nem sepri a földet, hanem mintegy arasznyira végződik a boka fölött. Az ilyen »félhosszú« estélyi ruhát felvehetjük más rendkívül ünnepélyes alkalomra, például operaházi, színházi előadásokra is. Alább közöljük néhány egyszerűszabású, házilag is elkészíthető estélyi (báli) ruha leírását. Nagykockás taft estélyi ruha. Bő — húzott vagy harangszabású — szoknyája és vállrésze ferdén, derékrésze egyenesen szabott anyagból készül. Hosszúujjú, testhezálló kordbársony kabátkát viselhetünk hozzá, ha nem bálra vesszük fel a ruhát. A kabát színe egyezzék meg a ruha anyagában található legsötétebb színnel. Két estélyi ruhánk van, ha Ids bolerót készítünk , az egyszerű, fapánujjes, bőaljú estélyi ruhához. Fehér vagy halvány pasztellszínű estélyi ruhához fekete csipkével borítjuk a bolerót. Ha nincs bolerónk, övünkbe tűzött virágcsokorral díszítjük a ruhát. Szép ez a ruha sötétszínű (például feke50 deka lisztet, 3 tojást, 6 deka margarint (vajat), 5 deka porcukrot, 4 deci langyos tejet, 2 deka cukrostejben eláztatott élesztőt és csipetnyi sót fakanállal tésztává dolgozunk. Némi kelés után lisztezett deszkán ujjnyi vastagra húzogatjuk (sodrófával gyúrni nem szabad) és pohárral kitel, nehéz, fénytelen selyemből is. Bolerójára egy centiméter hosszú fekete gyöngypálcikákból hímezzünk csillagokat. Ez a változat nemcsak bálon viselhető, szaggatjuk. Újabb kelesztés után nagyon forró olajban vagy zsírban sárgáspirosra sütjük előbb az egyik, majd a másik oldalát. A fánk akkor lesz könnyű és oldalán »szalagos«, ha bőséges zsiradékban sütjük. Vaníliás porcukorral meghintve tálaljuk. ... hogy az úttörőingek gombja egy-két mosás után megrepedezik, szétmállik, a színes női ruhák gombjai pedig már egyszeri mosás után elvesztik eredeti színűket — teljesen fehérekké válnak. Vannak gombok, amelyek darabja 0.60— 1.20 forintba kerül és egy-egy ruhára sokszor nyolcat, tizet is rávarrnak. Drága mulatság te- hát a színüket vesztett • gombokat újakra cserél- ' ni. Jobb minőséget ké- r Tünk! ... hogy a legkisebbek fontos »szükségleti cikke«, a zománcozott edényke nem kapható a Vas- és Edényboltokban. • ... hogy a gyümölcs- és zöldségüzletekben még akkor sem mérik zacskóba a burgonyát, ha a vásárló megfizetné azt. A dolgozó nők, akik munkából hazamenet — tehát kosár nélkül — térnek be vásárolni, aktatáskájuk, retküljük belsejét piszkítják össze a zöldségüzletek rosszul értelmez seit »papírtakarékossá-igal miatt, (maglódi) Farsangi fánk 1954. JANUÁR 1, PÉNTEK ELÓHANG Szakken már az óesztendős izmos lába oly utat tört, jöhet már az új nyomába. Mellkasán az arany nyárnak érce fénylik, dolgait az ifjak s öregek beszélik. Zúgott, zsongott az esztendő; ennyi szépet, megpróbálót hogy mondhatnék el teneked. Ize, heve, szaga, elektromossága nem is bölcső, bizony már a jövő ágya. Művem, hogyha megmarad, benn él a képe, ez az álom egész népünk ébrenléte. S hogy hibáztál, úgy javítod meg hibádat erőd, hited, hogyha nagyobb, mint a bánat. A fa is, ki késő ősszel lombját veszti, a rügyezést, levélnyitást újrakezdi. Nem vesztettük lombunk, águnk, levelünket, hóvihar nem sötétíti az egünket. 6esztendő ifjan adja át az újnak versenybotját, bár a téli szelek fújnak. Igazunk van? Akkor népünk vígan győzi! Szilveszterkor jött fel csillagunk: Petőfi. Újesztendő, csecsemődal, ifjú ének, sokszorozd meg erényét a régi évnek, mit ő munkált, folytasd hittel és erővel, gyarapodjunk minden újabb esztendővel. VÉSZI ENDRE Petőfi városában LASSAN HULL A HÓ, leül a tetőkre, vattapaplanba burkolja a fák csupasz ágait, bevonja az utcát, lágyan rászáll a Petőfi-szobor vállára.Az ég szürke fátyolén átvillan a nap sugara. Traktor dübörög, szeg kér zörög az utcán. Fázósan, összevont kendőben sietnek az asszonyok. Hétköznap Kiskőrösön, mégis minden ünnepről beszél... ... Szilveszter éjszakáján, amikor az egész országban köszöntőre csendülnek a poharak, amikor tizenkettőre kondulnak a kiskőrösi harangok, megállnak a táncosok, elhallgat a zene, árván maradnak a poharak. Több évtizedes szokás szerint megélénkül a község, minden utcából egy irányba sietnek, egy kis nádfedeles házhoz. Feldíszített utcákon halad majd a menet. Minden ablakban virág, Petőfi-kép. Versenyben díszítik az ablakokat, a győztes jutalma az új kiadású Petőfi-könyv. Egy kiskunfélegyházi elvtárs meséli, hogy náluk az iskolában, ha egy diák az irodalomtörténet adatai szerint azt felelte, hogy Petőfi Kiskörösön született, biztosan szekundát kapott. Nem is tartják az olyan embert »félegyházinak«. Bizonyításul Illyés Gyulát idézik, aki arról ír, hogy Petőfi Kiskunfélegyháza szülöttjének vallja magát. Csakhogy ők egyszerűbben magyarázzák: azzal, hogy Petőfi kocsin született Kiskőrösről útban Kiskunfélegyháza felé, de már Kiskunfélegyházán. Ebben azután már félreteszik Illyést is, a történelmet is, ami azt vallja, hogy Petőfi Sándor huszonhét hónapos korában hagyta el szüleivel Kiskőröst. VÖRÖS MÁRVÁNYTÁBLA hirdeti a kis fehérre meszelt nádfedeles házon: »Itt született Petőfi Sándor 1822. december 31-én.« Ennek a háznak vállig érő, zöldzsalus ablakain át látta meg a napvilágot. A szobában most is ott áll az ágy, ahol akkor, az a takaró takarja, amivel édesanyja naponta leterítette; helyén áll az almárium, a falon mög a faragott kis szekrény, alatta a láda, Kurucz Zsuzsa, Petőfi dajkája útmutatása alapján. Tavaly január 4-én avatták múzeummá az egész házat, akkor kapta vissza Kiskőrös az eredeti bútorokat. Most, a Petőfihétre újabb emléktárgyakkal bővül. Díszítik, csinosítják az ünnepre. Tizenhatezer látogatója volt félév alatt a múzeumnak, Kiskőrös fiataljait és öregeit nem is számolva, akik úgy járnak ide, mintha hazajönnének. Kiskőrös a magáénak vallja Petőfit. Nincs ház, ahol ne lenne Petőfikép, nincs lakás, ahol ne lennének meg Petőfi versei, a konyhaasztalon, a naptáron Petőfi-kép, Petőfi-utca, Petőfi-iskola, Petőfi-mozi, Petőfigyógyszertár és ki tudná még felsorolni, mi minden. Az egész község Petőfi élő emlékműve; kis iskolás és öreg parasztember tucatjával tudja könyv nélkül Petőfi verseit és mint sajátjukat, úgy ismerik sokat hányatott életét. A könyvesboltba nem érkezhetik olyan Petőfi-könyv, akárcsak olyan, ami róla szól, hogy ne kelne el azonnal. Egy nap alatt több mint száz könyvet adtak el a téli könyvvásár hetében és az új Petőfi-kiadásból is már néhány nap alatt ötven darabot. Az ünnepségekre kisegítőt kérnek Pestről, olyan forgalmat várnak. Hogyne, hiszen bejelentették, hogy régi ritkaságokat hoznak le eladásra. Akadt már olyan, aki látatlanban meg akart venni néhányat. Még dolgoznak a kirakatrendezők, de az utcán már nagy csoport gyerek álldogál, csupa kucsma, csupaszévi legénykék nézdegélik a könyveket. De nemcsak nézik, vásárolnak is sokszor. SZAVALÓVERSENY IS LESZ. A nevezési íven sok név szerepel, köztük Gombár Istvánné is. Korán őszülő fekete asszony, a fején sűrűn hímzett főkötő, ő hímezte. A járási tanács levélkézbesítője, de munka után otthon felberreg a hímzőgép és gazdag, sokszínű minta nő ki a gépei alól. De most munkaidő alatt, két. kézbesítés között új géppel ismerkedik Gombárné, írógéppel. Kapálásához, hímzéshez szokott ujjai még keresik a betűket, de a papíron már «.szinte hibátlanul bontakozik ki az $írás: »Falu végén kurta kocsma...« ^Petőfi versein tanul gépelni, de mi máson tanulna, mikor azt tudja ki- Svülről — nem egyet, sokat. Mikorfelkérték, olvasson fel a szavalóversenyen valamit, először illendőségből kérette magát (ne mondják, hogy » odatolakodott), azután csak annyit * mondott: »Hát olvashatok, de .. istenes elvtárs a járási tanácsbólközbevágott: »Semmi den Gombárnéni, magának olvasnia kell, hiszenmár hallottam az MNDSZ-ben is. 'Tud maga felolvasni.« Gombárné felvetette nevető szemét: “Hát, felolvasni tudok, de szavalni is. Én bizony inkább szavalni fogok. Petőfit. Azt még tanulni sem kell.« Petőfi faluja. ★ , PETŐFI írta az új nemzetgyűlés ’megnyitásakor 1848 júniusában: »Bármi erővel, bármi áldozattal, ‘Bár mind egy szálig elvesztek beléi ] Hazát kell nektek is teremteni! ■ Egy új hazát, mely szebb a réginél És tartósabb is, kell alkotnotok, Egy új hazát, ahol ne legyenek Kiváltságok kevély nagy tornyai, Sötét barlangok, denevér-tanyák. Egy új hazát, hol minden szögletig Elfusson a nap, s tiszta levegő! Több mintszáz év telt el azóta és a magyar nép új hazát teremt, melyben ledőlnek a kiváltságok kevély tornyai és az országot át- meg átjárja már a nap és a tiszta levegő. Ez a tiszta levegő fújja át Kiskőrös utcáit is, belő a kéményekbe a téli széllel és tavaszt teremt a szívekben: az emlékezés, a szeretet és szabadság tavaszát. Mimen Éva