Népszava, 1954. január (82. évfolyam, 1-26. sz.)

1954-01-21 / 17. szám

NÉPSZAVA ALEKSZEJ SZURKOV: Szélvész csiszolja a vékony jeget. • Felhőket űzve mind odább s odább. Egy kétkedő külföldi érkezett S a Kremlben most — titkolva mosolyát — Lenint hallgatja éppen, — szavakat, Melyektől még a jég is lángrakap. Sivár szobába les a havas éj. Egy kéz motor tervek s rajzok felett. — A fáradt földnek, igen, ez a cél. Mi fényt adunk, dús fényt és meleget. Erő az áram, éltetőn kering S vidáman élnek majd a népeink. — Az utolsó könnycsepp megfékezett Folyók vizében tűnik egyszer el... — Elhallgatott már, hangja nem rezeg. Vendégét nézi, fürkészőn figyel. De annak szíve jégnél hidegebb, Szeme is,mint az állóvíz — rideg. Tollszárat rág, mosolyog ... Künn vak és S nem látta. Abban fénysugár a szó. Köszönt. Elment. És azt írta, hogy »él A Kremlben egy komor álmodozó«. AZ ÁLMODOZÓ Tudós volt, könyve megjelent nem egy S a lángésztő, mégsem értette meg. ... Felnőttünk. Nem fáradt el az idő, Átvészelt minden akadályon szárnya. Lenin nyugszik már s fel nem kelthető. Volt vendégének szeme is lezárva. De miről egykor álmodott, a mű Arany valóság lett már, gyönyörű. Kortársam, állj fel! Fürdesd meg szemed Mint gazda földjén, nézz végig hazádon, Fennsíkon, sztyeppén, sivatag felett, A Káspi-tenger mentén, Sztálingrádon. Építve évről évre az utat, Hol járunk már a kéklő ég alatt! Milyen magasság! Milyen messzeség! Fékezhetetlen szárnyalásunk sodra. Az álom, mely nem foszlik soha szét, Hív újabb s újabb szűz magaslatokra. Hogy ver a szív! Hogy lélekzik a mell! Jövőnket köd már nem rejtheti el! Polgár István fordítása 4 A PETŐFI-KIADÁSOK TÖRTÉNETÉBŐL A Szépirodalmi Könyvkiadó gyors egymásutánban két kiadásban adta Petőfi összes verseit az olvasó kezébe. Az egyik egész vászonkötésben jelent meg finom fehér papíron, huszonötezer példányban, a másik pedig bőrbekötve bibliofil papíron hétezer példányban. Nálunk már évek óta nem ritkaság a többtízezres példányszámú könyv. Bármily mennyiségben jelenik is meg, szétkapkodják az igazán jó műveket. Hát még Petőfit! Nem is olyan sok az a 32.000 példány mai szemmel. De ha visszalapozunk az irodalmi krónikákban azokhoz feljegyzésekhez, amelyek a Petőfikiadások történetét örökítik me, más jelentőséget is kap ez a szám. 1844 telén érkezett meg Petőfi ínséges, nehéz napokban bővelkedett debreceni útjáról Pestre egy kötetnyi verssel. A költő sorra járta a pesti kiadókat. De eredménytelenül. »Nem kelendő a magyar vers — utasították el a kiadók: Geibel, Emich, Hartleben, Heckenast és mások is. Petőfi annyira nekikeseredett, hogy el akarta a verseket égetni. Csak barátai bírták jobb belátásra s arra, hogy Vörösmartyhoz forduljon támogatásért. Ami ezután következik, az a magyar irodalom történetének egyik legszebb epizódja. Váradi Antal »Regényes rajzok Petőfi életéből« című könyvében elbeszéli, hogy Petőfi Vörösmartynak köszönheti első kötete megjelenését. Vörösmarty ugyanis meggyőződve a költő nagy tehetségéről, úgy határozott, hogy latba veti befolyását és felkéri az Ellenzéki Kör tagjait Petőfi anyagi támogatására. A kör a nemzeti függetlenség és a társadalmi haladás eszméiért lelkesedő művészeket, reformnemeseket és pesti iparospolgárokat gyűjtötte a »Csiga« vendéglő asztalai közé. (A »Csiga” az egykori Sebestyéntéren állott, ott valahol, ahol most a 44-es villamos végállomása van, a Szabadsajtó téren.) Vörösmarty a Csigában állt elő Petőfi dolgával. Elmondta, hogy talált egy igen talentumos fiatalembert, akinek a verseit ki kellene adni. Igen ám, csakhogy nincs rá pénze, hiszen megélésre valója sincs szegénynek. — Segíteni kéne — mondá Vörösmarty. És ekkor felállt Tóth Gáspár szabómester, Vörösmarty rajongó tisztelője és egy Széchenyi István gesztusával — miként Illyés Gyula jellemezte — megnyitotta a legmagasabbra ívelő költői pálya útját. — Tekintetes uram — úgymond Tóth Gáspár —, én csak szegény mesterember vagyok, de belátom, milyen nagy szükség van rá, hogy az a szép talentum el ne kallódjék. Én tehát, mivel Vörösmarty Mihály mondja és az nekem szentírás, csekély tehetségem szerint hozzájárulok ahhoz, hogy ezek a jeles munkák nyomtatásban megjelenjenek. Adok ezért Vörösmarty tekintetes úr kezeihez 300 forintokat. De hogy addig is élhessen az a derék versíró ifjú, íme még 100 forintokat adok Vörösmarty tekintetes úr kezeihez. A költő tehát pénzhez jutott. Tóth Gáspár és az Ellenzéki Kör segítségével megjelentek versei »ezer példányban, finom papíron az Egyetemi Nyomda által nyomatva, 219 forint költséggel.« A »Versek« című kötet 1844 őszén jelent meg a pesti könyvesboltok kirakatában. Az első nagyobb, összefoglaló Petőfi-kiadás 1847 márciusában készült. Emich Gusztáv adta ki Petőfi 1846 végéig írt költeményeit egy kötetben. Emich büszkén hirdette, hogy Petőfi versei olyan díszes köntösben jelennek meg, amilyenben magyar író művei még nem láttak napvilágot. S valóban, a finom vékinpapírra nyomtatott, nagy, nyolcadrét alakú kötet — Barabás Miklós acélmetszésű Petőfi-arcképével címlapján — a 40-es évek magyar könyvnyomtatásának egyik remeke. A szabadságharc elbukott, a költő jeltelen sírba veszett, de költészete tovább világított az elnyomatás sötétjébe zuhant nemzetnek. Amit írt Dózsa Györgyről — szellemét a tűz nem égető meg, mert az maga tűz — igaz volt őreá is. Hiába üldözték verseit, szellemét és az eszmét, amely szinte testet öltött benne, nem tudták elpusztítani. Emich 1851-ben megkísérelte egy erősen megrostált Petőfi-kötet kiadását. Hiába hagyta ki azonban legszebb verseket, az ellenforradalmi önkény nem engedte forgalomba hozni. Elég volt a feketesárga cenzornak Petőfi nevét hallani, hogy kimondják a nemet. Az új, már kinyomtatott Petőfi-kiadás papírzúzdába veszett. Néhány példány kerülte csak el ezt a szomorú sorsot. Egy kötet Arany János birtokában volt Nagykőrösön. Két tanítványa azonban elkérte tőle a hétpecsét alatt őrzött Petőfit. És a két diák — Laukó Károly és Csurgay László — éjjel nappal körmölt, míg csak le nem másolta a verseket. Sok kéziratos Petőfi-vers járta az országot ezekben az években. Még a századforduló után is előkerültek ismeretlen versek, amelyeket névtelen másolók terjesztettek a Bach korszakban. A »Hazaértem« című vers kéziratát például egy régi belvárosi ház lebontásakor találta meg egy kőműves. Rejtett üregbe volt falazva, ott őrizte ■valaki... Petőfi halálának 25. évfordulójára — 1874-ben — megjelent a »Petőfi díszkiadás«. A Habsburgokkal kiegyezett uralkodóosztály azonban rettegett a forradalmár költőtől és ezért meghamisította, megcsonkította. Az Athenaeum Könyvkiadó Petőfi egykori rosszindulatú bírálóját, Greguss Ágostot bízta meg a szerkesztéssel. Greguss cikkben jelentette be, hogy kihagyja a díszkiadásból Petőfi forradalmi és szabadságharcos verseit. Cikkére azonban olyan elemi erejű felzúdulás támadt, hogy a kiadó kényszerült a megbízatást Gregusstól visszavenni. Az új szerkesztő, Gyulay Pál teljes Petőfit ígért. De csak részben állta a szavát, mert kihagyta a kötetből az »Itt a nyilam, mibe lőjem«, az »Akasszátok fel a királyokat« és a »Kent és társai« című királyellenes verseket. A szövegcsonkító merényletek ellen maga Arany János emelte fel a szavát. Nem 1874-ben, hanem még jóval előbb, a 60-as évek elején, amikor az Alkotmányos Naptárban meghúzva és meghamisítva látott napvilágot Petőfi »Apostol« című költeménye. »Nagybecsű művet aligha lehetett volna tökéletlenebbül kiadni, mint halhatatlan költőnk e nagyszerű költeményét« — írta Arany, akinek az 1851-ben elkobzott, de azután 1358-ban mégis megjelent Emich-féle kiadásról is megvolt a véleménye: »Azon kiadás nemcsak hézagos, csonka, hanem alapgondolatjában is elferdített mű... azt hisszük, egy oly szó, mint Petőfi, megérdemli, hogy tiszteletben tartsák meggyőződését, s ha feketét mond, ne igyekezzenek fehérre mázolni.« Az első viszonylag telj és megbízható Petőfi-kiadás 1896-ban jelent meg Havas Adolf szerkesztésében. Ez becsületes murtka volt és Petőfi igazi portréja megrajzolásának alapjává válhatott volna. Az uralkodóosztály azonban — amellett, hogy kisajátította Petőfi nevét — továbbra is meghamisította a forradalmár költőt és minden törekvése arra irányult, hogy ilyen hamisan éljen a nemzet, a nép tudatában. Ady Endre érces hangja zúgatta végig azután az országon az igazat: Petőfi nem alkuszik, Petőfi a forradalomé! Egyes könyvkiadók viszont úgy gondolták, hogy Petőfi az övék és azt csinálhatnak vele, amit akarnak. Ilyen kiadók íratták át prózába a János vitézt azzal, hogy »a nép szívesebben olvas prózát, mint verset«. Ilyen szemenszedett hazugság segítségével''próbálták meg terjeszteni a »János vitéz és az ő szépséges Iluskája" című könyvet, amelyet »Petőfi költeménye után Lajos diák írt«. Egy másik János vitéz kiadás címlapjáról meg Fedák Sári néz reánk — a profitéhes vállalkozó jóvoltából. Petőfi nem volt érdekes — a kiadó szerint. A felszabadulás óta igyekszünk jóvátenni, amit a múltban elkövettek a költő ellen. Ennek egyik bizonyítéka a most megjelent harminckétezer új verskötet is. D. T. 1954. JANUÁR 21. CSÜTÖRTÖK Egy feledhetetlen emlék tradkerty Menyhárt kelmefeeld munkás, egykori vöröskatona, jelenleg a Patyolat Vállalat Barona-utcai elemének dolgozója, Szovjet-Oroszországban harcolt a fehér járdszak éa az intervaneica csapatok ellen , abban az időben, egy katonai szemlén látta Lenint, így beszél életének a nagy eseményéről: — Fenn északon, Murmanszknál ért bennünket a februári forradalom híre. Itt dolgoztunk magyar és más nemzetiségű hadifoglyok, s a rettenetes hidegben a híres vasutat építettük. A láger parancsnoka az utolsó időkben egy orosz hadnagy volt. Ő adatott nekünk rendes meleg holmit, azelőtt enélkül kínlódtunk. Amikor megtudtuk, hogy nincs többé cár Oroszországban, ez a hadnagy összehívott bennünket, a hadifoglyokat és az ottani oroszokat, s ezt mondotta: »Ezentúl mindannyian egyformák vagyunk!« — és letépte vállairól a tiszti pántot. — Még egy jó esztendő telt el ezután, míg mi, magyar hadifoglyok vöröskatonákká lettünk. Ez már Közép-Ázsiában történt. A rettentő hidegből forró vidékre, az Amu-Darja folyóhoz kerültünk. Taskenttől egyheti vonatjárásnyira dolgoztunk. Oroszok, üzbégek, kirgizek éltek ezen a vidéken, de még kínaiak is. Istenháta mögötti hely volt, de a hírek csak eljutottak hozzánk. Taskenti kereskedők hozták magukkal, áruikkal együtt, így tudtuk meg, hogy győzött az Októberi Forradalom. Nagy esemény volt, de a hatása csak később ért el ide, Közép-Ázsiába, különösen a hadifogolylágerba. Már szovjet hatalom volt ezen a vidéken is, amikor a taskenti hírhozók egyszer azt mesélték, hogy városukban magyar nemzetiségű vöröskatonákat látni. Aztán agitátorok jöttek hozzánk, elmondották, miért küzd a Vörös Hadsereg. Ettől kezdve ezek az elvtársak — magyar kommunisták — mindig velünk voltak. Magyarázták, hogy mi a forradalom célja, minden nap felolvasták, lefordították magyarra a pétervári újságot, így hozták a friss híreket. így tudtuk meg, hogy Magyarországon is kitört a forradalom. Emlékszem az egyik elvtárs szavaira: »Akár otthon harcolunk, akár itt, mindenkép a szabadságért küzdünk!« Harcolt a mi csapatunk a Perzsia felől betört angol és hindu csapatokkal, fehér kozákokkal és más ellenséggel szemben. Sok földet beutazott katonavonatunk. A legnagyobb esemény azonban 1918 végén történt velünk. — Kihirdették, hogy az ott állomásozó magyar nemzetiségű vörös csapatok tisztelgő felvonulást tartanak a komisszár előtt. Felvonultunk, és amikor a felvonulást szemlélő felé tekintettünk — megpillantottuk Lenint. Én azelőtt nem ismertem őt, még képről sem. Nem is tudtam volna, hogy ki előtt masírozok el, de a mellettem lépők közül többen ismerték. Egyik is, másik is azt suttogta, hogy az ott Lenin, az alacsonyabb, a kis szakállas. Arca sovány volt. Igen sok gondja lehetett. — Keveset tudtam Leninről. Mondták, hogy a forradalom előtt a frontokon keresztül jött Oroszországba a néphez. Azt is mesélték — nem is emlékszem, ki és hol —, hogy Lenin sokat bujdosott Szibériában, az őt üldöző fehérek elől, de a nép segítségével mindig ki tudott bújni az üldözők hálójából. Szájról szájra járó történetek voltak ezek, olyan mondafélék. — Egy dologra azonban jól emlékszem. Taskentben beszélték, ott akkoriban valahogy nagyon rossz volt a helyzet a parasztokkal. Ellenforradalmi agitáció folyt közöttük, hogy ne adjanak gabonát az államnak, inkább öntsék a folyóba. A taskenti szovjet nem tudta, mit csináljon, keményen megbüntesse-e őket, vagy más eszközhöz nyúljon. Elhatározták, hogy levelet írnak Leninnek és megkérdezik tőle, mit tegyenek. Lenin válaszolt. Azt írta — így mesélték nekem —, hogy ne bántsátok a dolgozó parasztokat, eljönnek majd azok szépen maguktól is hozzátok, kell nekik az eke meg a szerszám, mint nekünk kell a gabona. Legyetek velük jó barátságban. S a taskentiek így tettek. — A harcoknak vége lett, mi is hazajöttünk. Sok idő telt el azóta. Ma már többet tudok Leninről. Az idő sok mindent elmosott az emlékezetemben abból, ami akkor történt. De ezt a felvonulást nem felejtem el soha. Egy percig sem tartott talán, de Lenint láttam ott. Ma ismét megnyílik a Magyar Munkásmozgalom Története Múzeum A mai napon a Magyar Munkásmozgalmi Intézetben újból megnyitják a Magyar Munkásmozgalom Története Múzeumot. A több teremben elhelyezett gazdag anyagú kiállítás jelentősen kibővült. Az újonnan bemutatásra kerülő dokumentumok beszámolnak a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége júniusi és októberi határozatai valóraváltásának munkájáról, megmutatják, hogyan láttak munkához a dolgozók a kormányprogramm megvalósításáért és milyen eredményeket értek el eddig. A múzeum új anyaga 1953 végéig követi a párt és a kormány határozatainak végrehajtásáért vívott harcot. Új élet egy bányász szálláshelyen Tatabányán mostanában nagyon sok szó esik arról, hogyan tegyék otthonosabbá, kényelmesebbé a munkásszállókat. A városi pártbizottság még október első felében értekezletet hívott össze ezzel a napirendi ponttal: »Kultúrát a munkásszállókba!« A bányatröszt, a pártszervezet és a szakszervezeti bizottság együttesen elhatározta, hogy a többi közt kulturális felszereléssel látja el a munkásszállókat és eleven kultúréletet teremt bennük. Az elhatározást tett követte, a bányatröszt négyszázezer forintot fordított decemberben bútorok, könyvek, valamint, kulturális és sportfelszerelések vásárlására. Erre a segítségre valamennyi szálláshelynek nagy szüksége volt. De különösképpen a VI-os akna munkásszállójának, ahol hetvenen laknak hét szobában. Legtöbbjük húsz év körüli fiatalember. Ezzel a szállóval törődtek ugyanis a legkevesebbet Tatabányán. Régebbi gondnoka nem sok gondot fordított sem rá, sem pedig a lakóira. December 1-én leváltották és a szálló új gondnokot kapott Fehér Vladimir személyében. Fehér elvtárs katonai szolgálatból tért haza szülővárosába, azzal a szándékkal, hogy bányász lesz. A munkaügyi osztály előadója azonban nem a bányába osztotta be. »A hadseregben sokat tanultál — mondta neki —, tudsz bánni az emberekkel, értesz a nevelésükhöz. Van egy munkakör, ahol teljes mértékben hasznosíthatod tudásodat, légy a VI-os akna szállójának gondnoka. Sok hibát találsz ott, de majd rendet teremtesz!« Fehér Vladimir elfogadta ugyan az új beosztást, de nem nagyon lelkesedett érte. Amikor azonban először megtekintette a szállót, szinte előtte is megfoghatatlanul, nagy kedvet kapott a munkához. »Lesz itt tennivaló bőven« — gondolta és a tett, vágyó ember aprólékosságával azonnal számbavette a hiányokat. Elsősorban is a szálló elhanyagoltsága hívta fel magára a figyelmét. A lakószobák piszkosak, rendetlenek voltak. A lakók, a fiatalok pedig unatkoztak, nem érezték magukat otthon a szálláson. Egyetlen szórakozásuk volt a rádió. De sem könyv, sem társasjáték nem volt. Az új gondnokban azon nyomban megszületett az elhatározás. Ha nem is tudta ezt a szállót egyik napról a másikra meleg otthonná varázsolni, de minden képességével arra törekszik, hogy olyan szállást teremtsen belőle, ahol a szabadidejüket kellemesen és hasznosan tölthetik el a bányászlakók. Mm! hónap alatt szemmel láthatóan meg is változott a szálló élete. A rendetlenség és a piszok eltűnt, nagyobb gondot fordítanak a tisztaságra. A falakat képekkel díszítette az új gondnok, ami enyhíti a szobák sivárságát, barátságos hangulatot kelt. Egyébként nemsokára kifestik a helyiségeket és szalmazsák helyett matrac kerül az ágyakba. Fehér elvtárs százkötetes könyvtárat kért és kapott is a tröszttől. És már az első napon tíz olvasni vágyó bányász jelentkezett a könyvtárban. Szorgalmas olvasó például az idős Ökrös Sándor, aki pedig azelőtt ritkán vett könyvet a kezébe. Ezenkívül a gondnok közbenjárására társasjátékokat és sportfelszerelést is kaptak a szállás lakói. Fehér elvtárs azonban nem állapodott meg ezeknél az eredményeknél, hanem körülbelül egy hónappal ezelőtt kultúrcsoportot is szervezett. Azóta 15—20 fiatal bányász tanul vidám énekszámokat, készülődik rövid színdarabok és jelenetek bemutatására." Az a tervük, hogy még ebben a hónapban megtarják bemutatkozó előadásukat az akna dolgozói előtt. De más változások is történtek. Mostanában már csak nagyon elvétve fordul elő, hogy a szállás lakói közül valaki indokolatlanul kimarad a munkából. Mindebben nem kis része van annak, hogy egyre élénkebb kulturális élet zajlik a VI-os akna munkásszállójában. A fiatalok már inkább otthonosan érzik magukat a barátságosabb szobákban és kellemesebben, vidámabban, tartalmasabban telnek a pihenés órái is a szálláshelyen. Mindez annak köszönhető, hogy Fehér elvtárs a legkisebb lehetőséget is megragadta az addig elhanyagolt munkásszállás életének a szebbétételére. — De jóval otthonosabbá válnék a szállás — mondja Fehér elvtárs —, ha nem volna ennyire zsúfolt. Hét szoba nagyon kevés hetven embernek. Emellett szeretnénk egy kultúrszobát is berendezni, ahol a lakók zavartalanul hallgathatnák a rádiót, sakkozhatnának vagy könyvet, újságot olvashatnának. Ez a kérés jogos és elég köny* nyen teljesíthető is. Mégpedig úgy, hogy két-három helyiséggel kibővítik a munkásszállót. Néhány új szoba csökkentené .a zsúfoltságot és megoldódnék a kultúrhelyiség problémája is. Amennyiben a bányatröszt és a szakszervezet ezt a segítséget is megadja a VI-os akna munkásszállásának, akkor a lelkiismereti, tevékeny gondnok kulturális nevelőmunkája útjából ismét elhárul egy akadályo KK.