Népszava, 1954. április (82. évfolyam, 77-102. sz.)

1954-04-25 / 98. szám

NÉPSZAVA Ami egy kollektív szerződés beszámolóból kimaradt Üzemeinkben most folyik a kol­lektív szerződések első negyedévi beszámolója. Az értekezleteken az vb-elnökök számot adnak kötelezett­ségvállalásaikról. Nem közömbös azonban, hogyan teszik ezt. A jó be­számoló nemcsak egyszerűen felso­rolja, mit teljesítettek és mit nem, hanem megmutatja azt is, miként valósították meg a vállalásokat. Az ilyenfajta beszámolóból világosan látják a dolgozók, mit tett az vb a terv teljesítéséért és hogyan védte érdekeiket. Ludányi­ Lajos elvtársnak, a Gumiipari Szerszámkészítő és Kar­bantartó Vállalat vb-elnökének le­hetősége nyílt, hogy tartalmas be­számolót tartson. Hiszen az vb hiánytalanul teljesítette negyedévi vállalásait. Érdekesen elemezhette volna, milyen módon érték el szép eredményeiket. Szavaiból azonban, sajnos, nem derült fény az ob munká­jára a kollektív szerződés telje­sítésében. Kurtán, szinte csak címszavakban számolt be a vállalásokról. Beszélt például arról, hogy — amint vállalták — az év elején pá­rosversenyt indítottak az üzemrészek között. De milyen hasznos lett volna, ha emlékezteti hallgatóságát: a régebbi párosversenyeknél még nyoma sem volt a vetélkedésnek. Most meg, hónap végén, mindenki azt figyeli, melyik műhely lesz az első. Pedig nem történt semmi külö­nös. Mindössze annyi, hogy az ob január óta nem feledkezik meg a nyilvánosságról. Most mindenki tudja, hogy az első negyedévben a lakatos I. üzem győzött s az eszterga­műhely az utolsó. A gyengébb munkások segítéséről szólva is csak megemlítette: »ígére­tünkhöz híven, minden sztahanovis­­tát bevontunk a munkamódszerát­adásba.­« De vájjon elég-e ennyit mondani? Hozzátehette volna Ludányi elvtárs, hogy a múlt év végefelé még telje­sen ötletszerű volt a munkamódszer­átadás. És csak később, az ab taná­csára történt meg, hogy a műszaki vezetők minden sztahanovistára rá­bíztak egy-két gyengébb munkást. Azóta többet és figyelmesebben tö­rődnek a normán alul teljesítőkkel az élenjárók. Abonyi József sztaha­novista esztergályos tanítványa, Ká­dár János például ma már 40 száza­lékkal termel többet, mint január­ban. Amikor az egyeztető bizottság munkájának ellenőrzéséről beszélt, megemlékezhetett volna Nagy Ist­vánná, a gyári üdülő gondnokának esetéről, akinek jogtalanul felmond­tak. Az egyeztető bizottság — ami­kor hozzá fordult — teljes hónapig húzta-halasztotta ügyét. Nem hatott volna dicsekvésnek, ha Ludányi elv­társ utal rá, hogy Nagyné az üb köz­belépésére kapott elégtételt. Azt pedig már mindenki tudja, hogy azóta még nagyobb figyelmet fordí­tanak az egyeztető bizottságra, amely most már a vitás ügyekben gyorsan, igazságosan dönt. Ludányi ab-elnök elvtárs szerint ma még nem lehet ilyenfajta beszá­molót tartanni. »Sok a munka. Nincs rá időm, hogy érdekes, tanulságos anyagot gyűjtsek beszámolómhoz.«. Pedig nem is kellene ehhez sok idő. A többi vb-tag segítségével most is jobb beszámolóval állhatott volna a dolgozók elé. Miskovics Péternétől, a társadalom­­biztosítási tanács tagjától például szép példákat kaphatott volna arról, hogyan segítik beteg társaikat a szakszervezeti aktivisták. Vucsics elvtársnő, a társadalombiztosítási ta­nács titkára több esetet is elmondott volna: hogyan kell egy-egy dolgozó védelmére, amikor indokolatlanul kevesebb táppénzt akartak kifizetni. És a többi vb-tag, az aktivisták is sokkal élőbbé tették volna a beszá­molót, ha példákért hozzájuk fordul. Az így készült beszámolóból a gyár minden munkása világos képet al­kothatott volna, mit tett értük a szakszervezet, az üzemi bizottság s hogyan valósul meg az üzemi kol­lektív szerződés. Lapunk április 8-i számában »Rá­­szolgál-e a Patyolat a sok panaszra« címmel cikket közöltünk. A Patyo­lat munkáját igénybevevő közönség bírálatának, kifogásának adott han­got cikkünk, amelyre azután több hozzászólás érkezett. A Patyolat Egyesülés igazgatója, Szűcs Ferenc elzvtárs, a többi között ezt írja: »A Patyolat üzemeiben a vegy­­tisztításnál újítást vezettünk be. A szövetek nem veszítik el rugalmas­ságukat, megtartják eredeti formá­jaikat, fényüket, kikészítésüket. Az ily módon tisztított ruhaneműek megmunkálási ideje is sokkal rövi­­debb, tehát gyorsabban kerülnek vissza gazdájukhoz.­ Szűcs igazgató hozzászólásában beszámol még ar­ról, hogy hasonló újítást vezettek be a festésnél is, továbbá közli, hogy a kilós ruha mosását áp­rilis elejétől kezdődően 16 napra vállalják az eddigi 21 nap helyett. Sikerült ugyanis az üzemek telje­sítőképességét az eddigi 86 száza­lékról 95 százalékra emelni. A jobb­minőségű mosás és tisztítás érde­kében megfelelő alapbért és pré­­miumot fizetnek a minőségellen­­őröknek és a művezetőknek. A Patyolat Egyesülés szakszerve­zeti bizottsága nevében Nagy Ábel elvtárs a következőket írja: »Elfo­gadjuk a bírálatot, tudjuk, hogy vannak hiányosságok a mi szakszer­vezeti munkánkban. Üzemeink iib-i és aktivistái azonban most rendsze­resebb felvilágosító munkát igye­keznek végezni. Hogy aktivistáink jobban megállják helyüket, két tan­folyamot rendeztünk számukra.« A levél írója megállapítja a többi kö­zött, hogy a Patyolatnál is sok öntu­datos dolgozó van, aki minden tu­dásával a vevők igényeinek mind jobb kielégítésén fáradozik. A bér­demagógiával kapcsolatos hibákat elismeri a levél írója és közli, hogy ezeket már korrigálták. Levelet kaptunk több dolgozó alá­írásával a Patyolat Kiss József­ utcai vegytisztító üzeméből is. A levél­írók visszautasítják bírálatunkat. A visszautasítás módjára jellemző megállapítás, például az, hogy sze­rintük az öblítési hibák­­nem az öblítésből, hanem a konfekcióipar rejtett hibáiból adódnak.« A Patyolat V. nagytemplom utcai üzemének dolgozói nevében Perényi Ferenc megírja, hogy egyetértenek a cikkel. Rámutat azonban arra is, hogy a Patyolat dolgozóinak bizony neon könnyű az egyre növekvő igé­nyeket minden esetben kielégíteni. Ha a közönség nagy része elégedett a Patyolattal — írja —, sokan vi­szont joggal panaszkodnak. Társai nevében megígéri: igyekeznek úgy dolgozni, hogy minél kevesebb pa­nasz legyen munkájukra. Ehhez kéri a közönség jóakaratú támogatá­sát is. A vevők például ne adjanak be olyan ruhákat a mosásba, ame­lyek már nagyon régiek, elhaszná­lódtak, anyaguk elernyedt. Az ilyen darabok könnyen szétmennek és ilyenkor a fél reklamál, új anyagot kér a régi helyett. ★ Bizonyos: Olvasóink örömmel fo­gadják a Patyolat Egyesülés igazga­tójának közlését, hogy különböző újításokkal, intézkedésekkel igya­ A Patyolat válaszol... kéznek javítani a vállalat oly sok bírálatot kiváltott munkáját. Mégis kívánatos lett volna, ha Szűcs igaz­gató elvtárs elsősorban a cikkünk­ben közölt tényekhez szól hozzá. Ahhoz például, hogy miért nem ve­zetik be a ruhacseréket csökkentő új számjelzőkészülékeket, hogyan kívánják jobbá tenni a munka szer­vezését és ellenőrzését és ezzel a minőséget. Véleményünk szerint nem elegendő ehhez a minőségellen­őrök és művezetők megfelelő alap­bére és prémiuma. Úgy véljük, hogy — mint erre cikkünkben is utaltunk — a minőségbér és a prémium első­sorban a jó minőségű munkát végző termelő dolgozót illetné. És csak másodsorban az ellenőrzést. A vállalat szakszervezeti bizottsá­gának levelében szívesen olvastunk volna arról, hogyan kívánják a gya­korlatban megjavítani a szakszerve­zeti nevelőmunkát és a munka­­versenyt megindítani a jó minő­ségért. A Patyolat Kiss József­ utcai vegy­tisztító üzemének dolgozóival nem értünk egyet, mert a hibák okait szinte kizárólag másokban keresik. A levél írói a bírálat megszívlelésé­­vel adják bizonyítékát annak, hogy ezentúl gyorsabban és jobban töre­kednek majd kiszolgálni a Patyo­lat munkáját igénybevevő dolgozó­kat. A Patyolat V. nagytemplom utcai üzeme dolgozóinak levelével lénye­gében egyetértünk. Kétségtelen, hogy a közönség is gyakran megne­hezíti a Patyolat munkáját. A pana­szokra azonban mégis csak a Patyo­lat adja a legtöbb okot. Éppen ezért kívánatos, hogy úgy legyen, miként Perényi elvtárs írja: »A Patyolat va­lamennyi dolgozója lelkiismereti kérdésnek tekinti munkáját.. .« Az üzembővítések és a gépek beszerzése mellett elsősorban ezen múlik a Patyolathoz forduló dolgozók igé­nyeinek megfelelő és gyors kielégí­tése. M­­ég mindig előttem van az öreg­­­­ könyvtáros alakja, pedig lehet vagy tizenöt esztendeje, hogy utol­jára láttam. Nevére már nem is em­lékszem, csak köpcös, kis alakjára, amint ott matatott a szűkreszabott szobában, a szakszervezeti könyvtár könyvei között. Orrára csúszott drót­keretes pápaszeme mögül mosoly­gósan nézett az emberre. Sokszor órákig elbeszélgetett velem. Neki köszönhetem, hogy megismertem a világirodalom sok klasszikusát. »Minden olvasmány egy magot hagy, amely kicsírázik« '■ — mondotta Gorkij. De vájjon mindegy-e, hogy milyen magot vetünk? Kultúrnö­vény magját-e, vagy gyommagot. Ugye nem? Az se mindegy, hogy valaki jó könyvet olvas-e vagy rosz­­szat. A könyvtáros olyan, mint a jó kertész. Tőle is függ, hogy dudva nő a kertben, vagy kultúrnövények, szép virágok pompáznak. Akkor jutott eszembe az öreg könyvtáros, amikor néhány héttel ezelőtt a Kossuth-díjasok névsorá­ban felfedeztem egy könyvtáros, Lipták Pál nevét. Úgy éreztem, ez a nagy kitüntetés kissé neki is szól. És annak a sok névtelen könyvtá­rosnak, aki nem csinált és nem csi­nál különösen nagyobb dolgokat, de egyszerű, szürke, hétköznapi tettei­vel egész világot, tág látóhatárt nyit emberek százai, ezrei, tízezrei előtt. Némi meglepetés ért, amikor ta­lálkoztam a békéscsabai könyvtáros­sal, a Kossuth-díjas Lipták Pállal, a megyei könyvtár vezetőjével. Idős, kissé görnyedthátú, könyvek között megöregedett könyvtáros helyett magas, fiatal, barna, hullámoshajú, harmincéves fiatalember mutatko­zott be. — Megvallom őszintén — mondja mosolyogva —, sok szakmát elkép­zeltem magamnak, csak éppen a könyvtárosságot nem. A tűt, cérnát, ollót, választottam — szabósegéd voltam. — És hogyan lett könyvtáros? — Barátaim, ismerőseim tudták, hogy nagyon szeretek olvasni. Egy­szer azután itt jártak a miniszté­riumból és új könyvtárosokat keres­tek. Az ismerősök úgy küldték őket hozzám, hogy »... az a Lipták so­kat olvas, hátha vállalja!« Mondtam, szívesen segítek esténként a könyv­tárban, legalább szabadon válo­gathatok a könyvek között és még sok olyan nagyszerű élményt szer­zek magamnak mint Tolsztoj »Há­ború és béké«-jének vagy Stendhal »Vörös és fekete«-jének elolvasása volt. De hogy egész nap ezt csinál­jam — ennek akkor nem láttam ér­telmét. Valahogy úgy éreztem, ez nem termelő munka. Beszélgettünk, vitatkoztunk és a minisztériumi elvtársak megkérdezték: mit gondo­lok, nem nagyszerű dolog, nem fel­emelő élethivatás másokat is ráéb­reszteni az olvasás ízére vagy a jó könyvből merített nagyszerű él­ményre. A meggyőző szó használt, Lipták Pál szabósegéd könyvtáros lett. Először néhány hetes könyvtáros­­tanfolyamot végzett, később kitün­tetéssel vizsgázott a könyvtáros fő­iskolán. 1949 óta könyvtáros. Jelen­leg a megyei könyvtár vezetője. Ha néhány év eredményeit akarja az ember mérlegelni, leghelyesebb, ha a száraznak látszó számadatokhoz fordulunk. A felszabadulás előtt Békéscsa­bán egyetlen állami könyvtár volt, rendszerint vasárnap működött, de kivételes esetekben hétköznap dél­előtt is kinyitották egy-két órára. Vájjon kik olvastak vagy jobban mondva, kik olvashattak itt?... Munkások? Diákok? Kispénzű hiva­talnokok? Aligha. Elárulja ezt a könyvkölcsönzés módszere. Magas óvadékra kölcsönöztek csak köny­vet. Esetleg annyit is elkértek, mint egy munkás kétheti bére. A könyvtáros ismert személyiség volt Békéscsabán: dr. Haan Albert bün­­tető-rendőrbíró. Nem volt szívügye a könyvtár, csak a tekintélyes tisz­teletdíj érdekelte. Ezt bizonyítja az is, hogy mindössze négy-ötszáz könyvet kölcsönöztek ki évente. Hol van most a könyvtár, helye­sebben, hol vannak a könyvtárak? Békéscsabán ugyanis ma már egy központi és öt fiókkönyvtár van. A megyei könyvtár központja a Körös partján a zöldelő füzek szomszéd­ságában található, vitéz Jánosi Gyula, egykori kormányfőtanácsos, tízszobás házában. Végre méltó ren­deltetése van ennek a körösparti háznak. Rákoscsabán naponta annyi könyvet­­-­ kölcsönöznek ki, mint azelőtt a büntetőrendőrbíró könyvtároskodása idején egy esztendő alatt. De nemcsak Békéscsabán van ez így. Magában a megyében öt járási és 130 falusi könyvtár működik. Ez azt jelenti: nincs olyan község Békés megyében, ahol ne volna könyvtár, sőt most már egyes nagyobb tanyaközpontok­ban, gépállomásokon és termelőszö­vetkezetekben is találunk külön könyvtárat. A falu kultúrájának nagyszerű fejlődésére jellemző, hogy Nagyszénáson például a legutóbbi egy év alatt 19.000, Békés községben pedig 42.000 könyvet kölcsönöztek ki. Az eredményekről beszélgetve Lipták Pál ezt mondja: — Falun nem is annyira a könyv­táros képzettsége fontos, mint in­kább a lelkesedése. Ha lelkesedik munkájáért, később megszerzi hozzá a képzettséget is. Nem egy helyen a községi tanács még mellékes do­lognak tekinti a könyvtár kezelését. Sok esetben egyszerűen csak ki­szólnak a hivatalsegédnek: »András bácsi, ezentúl maga kezeli a köny­veket ... aztán nehogy egy is el­vesszen belőlük!« Így persze And­rás bácsi, inkább nem kölcsönöz, sőt jól elzárja a könyveket, nehogy hiánya legyen... Pedig mennyire más, ha olyan könyvtárost válasz­tunk, aki maga is szeret olvasni. Képíró Sándor hivatalsegédként dol­gozott Sarkadon. Százhúsz könyv volt a falusi könyvtárban, s ő mind elolvasta, így fedeztük fel. Először falusi könyvtáros lett, most pedig már függetlenített járási könyvtáros és a főiskola levelező tagja... Kép­író Sándornak gondja van arra, ki mit olvasson és arra is, hogy meg­­kedveltesse az irodalmat. *T­­anulságos, ha az ember kissé job­­­­ban körülnéz a körösparti me­gyei könyvtárban. Aki belép az elő­térbe, annak szemét nem kerülheti el a faliújság, alatta a postaládával. A könyvtár látogatói ide dobják be ké­résüket, panaszukat és a faliújság nyilvános ellenőrzése mellett kap­nak rá választ, így Magyar Péter­nek tudomására hozzák, hogy kéré­sére megrendelték az új motoros hetilapot, Megyei Imre megtudja, milyen gyűjteményeket találhat a könyvtárban. Az iskolai tanulókkal pedig közük, hogy külön katalógus található a kötelező olvasmányokról. Ha valaki könyvet kölcsönöz, kap egy kérdőívet is. Ez a kérdőív iro­dalmi fejtörő. Pályázat: ki tud jól megfelelni a feltett kérdésekre. Meg­kérdezi a fejtörő például, melyik re­gényben olvasták Akszinya, Joó György, Sue Kis Varga, Jean Val­­jean, Kárpáthy Zoltán, Oblomov ne­vét. S kik azok az íróik, akik megal­kották az olyan híres hősnőket, mint például Madame Bovary, Karenina Anna stb. Számos ilyen érdekes kér­désből áll a fejtörő. Bizony törnie kell a fejét annak, aki jól akar válaszolni a kérdésekre. De — mint Lipták Pál mondja sokat segítenek ezek az irodalmi fej­törőik (győzteseit egyébként rendsze­resen jutalmazzák) az olvasási kedv kifejlesztésében, az irodalmi művelt­ség szélesítésében. Egyszerre azt vet­ték észre, hogy többen kérik kölcsön azokat a könyveket, amelyek­ vala­milyen formában szerepelnek az iro­dalmi fejtörőben. A tapasztalat azt mutatja, hogy a látogatók zöme rendszeresen ugyanannak a hat­nyolc írónak műveit kéri. Egyéni be­szélgetésekkel, irodalmi fejtörőkkel próbálják tágítani a látókört és megtanítani az embereket a kataló­gus használatára. A könyvtáros munkája sok apró mozzanatból tevődik össze. Jön­­nek-mennek a látogatók. Érdemes megfigyelni azokat a mondatokat, amelyek a könyvtáros munkájának a javát teszik. Egy fiatalember­­ fi­gyelmeztet, hogy megjöttek az új rádiótechnikai szakkönyvek, ame­lyeket már régen szeretne olvasni; a másiknak ajánlja, hogy olvasson egyszer kínai tárgyú könyvet, bizo­nyára megszereti. Egy harmadiktól megkérdezi: tetszett-e az elolvasott könyv. Megkéri, mondja el a mel­lette állónak, aki éppen azon tana­kodik, milyen könyvet vegyen ki... Tíz és száz ilyen tanácsot lehetne fel­jegyezni, amelyekkel a jó könyvtá­ros megnyeri az olvasóit. Nagyszerű alkotó, emberformáló munka ez. Bizonyítja a Kossuth-díj is*. Kisbán György Könyvtáros a Viharsarokban 2 1954. ÁPRILIS 15. VASÁR­NAP SZÓ­VÁTESSZÜK Sok levél A múlt év október 15-én kissé gyű­rött levél érkezett a közlekedésügyi minisztérium I. főosztályára. Nem is csoda, hogy elnyűtt volt már ez a papír, hiszen a szöveg alatt majdnem száz aláíró szerepelt, nevezetesen a Közlekedési Építő Vállalat jászberé­nyi dolgozói. A levél — rövidítve — a következőket tartalmazza: A Mátravidéki Erőmű felé közle­kedő vonat pontosan hat perccel előbb indul el a hatvani állomásról, mint ahogy a Jászberényből érkező befut. Ez pedig cseppet sem jó az építővállalat munkásainak, akik nyilván még hosszú ideig az erőmű­nél dolgoznak majd. Nem jó, mert a­­következő vonatra 2 óra 30 percig kell várakozniok. Vagy pedig (van választék) gyalog mehetnek, ami körülbelül ugyanannyi időbe telik, de jóval több fáradsággal jár. A levél másolatát — elővigyáza­tosságból-e, pontosságból-e, vagy szokásból, ez most mindegy — az érdekeit munkások elküldték a Szakszervezetek Országos Tanácsá­hoz is. Körülbelül három hét múlva azután levél érkezett a közlekedés­­ügyi minisztérium I. főosztályától a SZOT-hoz. (A SZOT ugyanis külön felhívta figyelmüket a levélre.) A levélben az ügy előadója megnyug­tatóan közölte, hogy november 13-án Hatvan állomáson menetrendi értekezletet tartanak, amelyre az építővállalat munkásainak képvise­lőit is meghívják. A SZOT illetékes munkatársa örömmel vette az értesítést és biztató hangú levelet küldött Jász­berénybe, gondolván, jó irányban halad a »vonat«. Úgy látszik azonban, mégsem volt minden rendben, mert körülbelül egy hónap múlva a jász­ semmiért berényi munkások képviselője, Tiszka György közölte vele, hogy ők semmiféle menetrendi értekezletről nem tudnak, sehová meghívást nem kaptak s a vonat változatlanul a régi időben hagyja el az állomást. A SZOT felvilágosítást kért a mi­nisztérium főosztályától. Nem ka­pott, így vonszolódott azután tovább a dolog, míg egy szép napon az ügy­gyel kapcsolatos egész paksaméta levelezés elkerült szerkesztősé­günkbe. Megkérdeztük az I. vasúti főosz­tály illetékes előadóját Dejcző József MÁV főintézőt, hogy voltaképpen mi van ezzel a bizonyos értekezlettel, megtartották-e vagy sem. — Kérem, ez az ügy már megle­hetősen régi — mondta a főintéző. — Egyébként az értekezletet meg­tartottuk és a dolgozók kérését elin­téztük. Ebben maradtunk. Ámde a tények — egy közmondás azt állítja ró­luk, hogy bizony makacs dolgok — megcáfolják a főintéző szavait. A munkások továbbra is az »apostolok lovain« közlekednek. Legfeljebb az­zal vigasztalják magukat, hogy té­len még sokkal rosszabb volt gya­logolni. Hiába jött-ment a sok levél, a helyzet ma is az, mint hónapokkal azelőtt: a vonat a csatlakozás előtt hat perccel hagyja el az állomást. Úgy véljük tehát,­ mégis helyes volna, ha az I. vasúti főosztályon behatóan megérdeklődnék az elő­adótól, milyen lehetett az az érte­kezlet, ha onnan pont a legilletéke­­sebbek, a munkások képviselői hiá­nyoztak és a nyomában az égviá­­gon semmi sem történt. (mészáros) A budapesti színjátszó együttesek rendezőinek ankétja Szombat délután a Népművészeti Intézet székházában ankétot tartot­tak a budapesti színjátszó együtte­sek rendezői, valamint a szak­szer­vezeti és kerületi színjátszó szakelő­adók. Dr. Gábor Györgyné, a Nép­művészeti Intézet színjátszó osztá­lyának vezetője beszélt a rendezők művészi és politikai felelősségéről, a színjátszó együttesek feladatairól. A felszólalók felvetették a téma­­választás, a díszletek és jelmezek és a közönségszervezés problémáit Az ankéton részt vettek a színjátszó csoportokat patronáló hivatásos mű­vészek is. Kiránduló- és sétahajójáratok a nyári hónapokban A MESZHART a közelgő nyári idényre egész sor kiránduló hajójárat indítását tervezi. A Budapest—Dö­­mös közötti járat május 1-től na­ponta közlekedik majd, május 16-tól a hajó Esztergomig jár. Vasárnapon­ként kirándulóhajó megy Duna­füredre, Dunaföldvárra is. Május 1-től rendszeresen közlekedik a Sza­badság sétahajó. Június, július és augusztus hónapokban minden ked­den gyermeksétahajójárat indul a Molotov-térről.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék