Népszava, 1954. október (82. évfolyam, 232-258. sz.)
1954-10-01 / 232. szám
AZ ÚJJÁSZÜLETETT KÍNA, A DOLGOZÓ NÉP HAZÁJA Három magyar az úl Kínáról Amióta Marco Polo néhány évszázaddal ezelőtt fantáziadús könyvében beszámolt kínai útjáról, az európai ember képzelete titokzatosnak, mesebelinek rajzolta ezt az országot. Ám az imperialista kalandorok értettek hozzá, hogy kipréseljék belőle amaguk bőséges és valóságos hasznát. A kínai nép pedig alig ismert más európait, mint a tőkések hajcsárját, a Kínában új és új területeket, új és új jogokat megvásárló »diplomatákat«, valamint az időnként angol vagy amerikai hadihajók ágyúi védelme alatt vizeikre hajózott martalócokat. Kína felszabadulása, a Kínai Népköztársaság kikiáltása óta felszakadt a titokzatosság mesterségesen szított köde. Ma a Huai folyó gátját emelő kínai munkás édestestvére a tiszalöki duzzasztómű kubikosának, a kollektív rizsföldeken arató kínai paraszt a magyar tsz-ek dolgozóinak. És a testvéri népek közötti barátság követei, a művészek, tudósok sűrűn látogatják egymást. Az alábbiakban három magyar szemtanú számol be kínai élményeiről. 1. Az orvos szemével öt hetet töltöttem az idén Kínában. És bevallom, engem, mint orvost elsősorban a kínai egészségvédelemben végbement változások érdekeltek a legjobban. Ennek az öt hétnek minden napja, minden órája felejthetetlenül szép élményekkel gazdagított, a tapasztalatok sokaságát tárta elém. Csak néhányat szeretnék elmondani közülük. Meglátogattam a mukdeni és a sangháji orvostudományi egyetemet. A sanghaji egyetemen ma négyszer annyi orvostanhallgató tanul, mint tíz évvel ezelőtt. Meglepett az az újszerű oktatási forma, amelylyel itt megismerkedtem. Az egyetem sebészeti osztályán tizenhárom műtő van. Két műtő között egy-egy szoba, köröskörül üvegfalakkal. A szobában, lépcsőzetes emelvényen foglalnak helyet a hallgatók és az üvegfalon át nézik végig az operációkat. Kínában a felszabadulás előtt rengeteg patkány és légy terjesztette a különböző fertőző betegségeiket. A Kínai Népköztársaság kikiáltása után a kormány mozgalmat indított e kártékony állatok kipusztítására. Százmilliók kapcsolódtak be ebbe a közegészségügyi mozgalomba. Az eredményt Li Tö-csuan közegészségügyi miniszter az első országos népi gyűlésen is beszámolt róla —, hogy Kína több városában teljesen kipusztították a legyeket és patkányokat. Jártam a Peking mellett épülő egyetemi városban is. Méreteire jellemző, hogy területe körülbelül akkora, mint egész Budapesté. Itt is épül egy gyönyörű hatszáz férőhelyes kórház, 1100 munkás dolgozik rajta. Dr. Szabó Zoltán 2. Kínai fiatalok között Augusztus 9-től 15-ig tartott Pekingben a Demokratikus Ifjúsági Világszövetség tanácsülése. Én is részt vettem a megbeszélésen. A tanácsülés befejezése utáni napon óriási karnevál volt a Szun Jat-szen parkban. Ez a nap feledhetetlen élmény nekem. A karneválon 18.000 kínai fiatal és a tanácsülés más nemzetiségű küldöttei vettek részt. A gyönyörűen feldíszített parkban négy óra hosszat folyt a tánc, a szórakozás, a vigalom. Tizenhárman voltunk magyarok. És, amikor a parkban itt is, ott is felcsendültek a kínai fiatalok ajkán a magyar népdalok, csaknem sírtunk a meghatottságtól. Amíg élek, mindig emlékezni fogok arra a kimondhatatlanul forró szeretetre és megkapó figyelmességre, amellyel a kínai fiatalok körülvettek bennünket. Pekingben járva, léptennyomon csodálatba ejtettek az évezredes kínai építőművészet káprázatos alkotásai. Jártam a buddhista papok főtemplomában, az úgynevezett Mennyei Templomban és egyik ámulatból a másikba estem. A templom feljárójához kőkockasorok vezetnek. Ha az ember megáll az első kockán és tapsol egyet, a visszhang egy tapsot ad viszsza, a második kockán kettőt. A harmadik kocka pedig hárommal viszonozza az egy tapsot. Bevallom, kissé úgy éreztem ott magam, mint az elvarázsolt kastélyban. Csak akikor eszméltem fel újra, amikor ismét a forgalmas utcára kerültem, ahol gyors iramban száguldanak a sokféle járómű között a mi »Ikarusaink« is. Radnai János 3. Művészek és harcosok Gyermekkorom óta szerelmese vagyok a térképnek és az útleírásnak. Sokszor gondoltam, de jó is volna utazni, megismerkedni közelebbről sok-sok idegen országgal. Amikor megtudtam, hogy az Állami Népi Együttessel Kínába megyünk, torkomban dobogott a szívem az örömtől. Első külföldi utam volt és bevallom, nagyon sokat vártam tőle. De minden várakozásomat felülmúlta a Kínában töltött gyönyörű két hónap. Csak egy élményemről szeretnék beszámolni, de ez mindennél kedvesebb nekem. Két évvel ezelőtt, május 16-án történt. Mi, magyarok vendégül láttuk a kínai népi önkéntesek és a koreai harcosok küldöttségét a pekingi nemzetközi klubban. Együttesünk nőtagjai vörös rózsacsokrokkal kedveskedtek a vendégeknek. Az asztalokon kínai, koreai és magyar zászlók simultak testvérien egymáshoz. Vendégeink pedig legnagyobb meglepetésünkre magyar cigarettákkal kínálgattak bennünket. Csodálkozó tekintetünkre elbeszélték, hogy ezek a cigaretták a magyar dolgozók Koreába küldött csomagjaiból valók. Nagyon sok hőst örvendeztettek meg ezek a baráti ajándékok — mondogatták. Csing Cseng-ping fiatal kínai zeneszerzővel ma is levelezek. Kínai tartózkodásunk alatt nagyon összebarátkoztam vele, úgy megszerettem, mintha édes testvérem volna. Örökre a szívembe vésődtek elutazásunkkor mondott szavad. Mér indult a vonat, amikor a fülembe súgta: »Ne félj, most még nem sírok, majd csak akkor, ha elmegy a vonat és nem hallom a szavadat, nem hallok magyar szót.« Danielisz László ''Tizenhét éves voltam, ami*■ kor férjhez adott az anyám. Elvezettek egy messzi faluba, ahol apósom házában először kellett a férjemmel találkoznom. Tavasz volt, az almafa virágzott... Amint a kunyhó felé közeledtem, leszakítottam egy virágos ágat. Hiszen ez a menyegzőm napja, rám a boldogság vár... — gondoltam. De amint a küszöbhöz értem, máris láttam, hogy itt örömben nem lesz részem. — Dobd el azt a virágot, fogd a vödröt és eredj vízért! — kiáltott rám mérgesen egy ráncos kis öreganyó, amint beléptem a kunyhóba. Az anyóka a földön ült és pipázott, egy idős, marconakülsejű férfi állt mellette, aki alattomos tekintettel nézett felém: ez volt a férjem. Az első három napig, míg ünnepeltünk, volt valami kevés ennivaló, de amikor elfogyott a lakodalomra készült kalács, újra csak éhezett a család. Apósom a városba járt, teherhordásért, de nem akadt mindig munka, hiszen sok buli volt ott még rajta kívül. Haragjában engem vert el este, ha kimerülten és éhesen hazaérkezett. A férjem egy tál levesért dolgozott napszámban a földesúrnak és nem hozott semmit a házhoz. Ha gyötört az éhség, magamnak kellett a nagybirtokosok szántóföldjéről felszedni a lehullott magvakat. Sokszor keresgéltem ott a sár között, szakadó esőben is. Egyszer a mezőőrök észrevették és szidalmazni, fenyegetni kezdtek. Annyira megijedtem, hogy nem mertem többé arra merészkedni, hanem újból füves és vadnövények gyökerével kellett beérnem. Két év múlva kislányom született. Férjem és apósom haragos szemrehányásokat tettek, hiszen fiúsegítség kellett volna, nem pedig egy haszontalan leánygyermek. Füvekből és bogyókból főztem levest. A rossz táplálkozás miatt nem is tudtam szoptatni a gyereket. Szegényke szüntelenül kiabált az éhségtől és anyósom nagyon haragudott ezért. Férjem testvérei már élve el akarták temetni a gyenge, beteg gyereket. De nemsokára meghalt és magam temettem el szegényt. Amikor a japánok megszállták vidékünket, öt gyermekem volt már és a férjemet elszakította tőlünk a háború. Egyedül maradtam a gyerekekkel és koldulni kellett mennem, mert nem tehettem mást. Nemsokára elhelyeztem Szadut, kilencéves kisfiamat a földesúrhoz szolgálatba. Nehezemre esett megválnom a gyermektől, mindig aggódtam a sorsáért. De csak szomorú híreket hallottam róla. Verték az én kisfiamat és szünetnélküli robotmunkával gyötörték. Majd megszakadt a szívem utána. Miért is engedtem oda — vádoltam magam —, miért fogadtam el azt az átkozott pénzt érte. Mikor már nem bírtam tovább elviselni anyai szívem nyugtalanságát, elküldtem idősebbik fiamat, hogy látogassa meg Szao-lut és tudjon meg tőle mindent. Amikor Szao-lu észrevette fivérét, odafutott hozzá. Könnyben úszott a két szeme, de nem sírt és nem panaszkodott. A nagyfiú megsimogatta a kicsi fejét és a gyermek rámosolygott. Én aludni sem tudtam már, mert olyan voltam, mint egy elkárhozott lélek, annyira nehéz volt a szívem. Kis ajándékot vásároltam, egy vékony szelet görögdinnyét, azzal mentem el kisfiamhoz. Nyitva találtam a földesúr udvarának nagy kapuját és ott benéztem, de Szaolut nem láttam. Kérdésemre a rücskösarcú gazdasszony azt válaszolta, hogy a kisfiú az utcán játszik. De az egyik szolgáló megmondta nekem, hogy Szaolu fát rakosgat a kisudvarban, nemsokára jön. Akkor én a földre ültem, egy nagy fa árnyékába és csak vártam, vártam. Leszállt az alkony és ahogy egyre jobban esteledett, úgy éreztem, mintha a lelkemben is mind sötétebb szomorúság gyűlne össze. Végre megérkezett Szao-lu, a kisfiam. Megdöbbentem véznaságától, maszatosságától és attól, hogy milyen szakadozott a ruhája. Csak távolról köszönt nekem, nem is mert közelíteni hozzám. De én odafutottam hozzá, a szívemhez szorítottam és keservesen sírtam. A kicsi pedig egy szót sem szólt. Nem mert sírni, sem nevetni, még anyjának szólítani sem mert. Csak félénken nézett a gazdasszonyra. Akkor odaadtam neki a görögdinnyeszeletet. Szaolu szerette volna megenni, de egy kislány, a háziak kislánya lépett az udvarba és a fiam annak nyújtotta oda azt a szerény ajándékot, amit én neki hoztam. — Eredj anyám, dolgoznom kell... — mondta halkan és kis kezével megsimogatta arcomat. Nem láttam, nem is hallottam magam körül semmit, amíg hazaértem. Egyre csak a fiam vézna, forró kis kezének simogatását éreztem arcomon ... ,de egy szép ünnepnapon Szao-lu eljöhetett meglátogatni bennünket. Nem mesélt semmit, nem is panaszkodott, csak megfogta a kezemet és zokogni kezdett. És én vele együtt sírtam. Még késő este sem akartam visszaengedni szolgálatba, ő maga sem kívánt még visszamenni. Otthonmaradt éjszakára, de ezen az éjszakán megbetegedett. A földesúr pedig haragosan várta, már elküldte az egyik szolgáját is érte. A kisfiún láz ütött ki, nem mehetett. Másnap maga a földesúr felesége jött el és kiabálva követelte, hogy dolgozzék tovább a fiú, hiszen fizettek érte. Én a szomszédokhoz fordultam segítségért, de a földesúr parancsával nem mert senki szembeszállni. Csendben nézték végig, hogyan hurcolják el a beteg gyereket, fektében, a porban vergődve. Másnap meghalt a kisfiam, ott, a közömbös idegenek közt, mialatt sírva hívta anyját... Akkor megfogadtam, hogy nem leszek gyenge többé. És így szóltam Lao-suhoz, az idősebbik fiamhoz: — Eredj te is a hegyek közé, oda, ahonnan tegnap egy fiatal katona jött el hozzánk és azt mesélte, hogy rengetegen harcolnak ott a japánok és a gazdag urak ellen. Ezek a harcosok azt akarják, hogy mindnyájunknak jusson elég ennivaló és senki se sanyargathassa agyon munkával a szegényember gyerekét. És Lao-su követte a partizánokat. Sokáig hírt sem hallottam felőle. Eső után mindig felfénylik újra a nap és minden tavasszal új fű borítja el a sárga, kopár földet. Az én életem is keserves és szerencsétlen volt. Sokáig nem ismerhettem az örömnek még csak árnyékát sem. De az öröm egyszer mégis elérkezett a kisírtszemű öregasszony életébe. Eljött az óra, amit kis falunk minden lakója olyan türelmetlenül várt már: ide ért a felszabadító néphadsereg! Mindenki elébük szaladt a kertek kapujából, örömrivalgással üdvözölték a dicsőséges katonákat. Ki mit tudott, azt ajándékozott nekik. Én is ott álltam kis kunyhónk kapujában, úgy néztem a nép vidám arcát és köszöntöttem a katonákat. Közben a fiamra gondoltam. Egyszerre csak nagy kocsi állt meg a kunyhóm előtt, egy fiatal katona szállt ki belőle, nagyon hasonlított az én fiamhoz. Megállt előttem és inni kért. Mohón megitta a nagy csésze friss vizet, amit azonnal odanyújtottam neki. Napbarnított, poros arcáról veríték patakzott. Megköszönte a vizet, azután elmondotta, hogy jó úton halad már az ügyünk, a felszabadító néphadsereg győzelmesen nyomul előre és a nép fog ezentúl határozni saját sorsa felett. Boldog élet következik mindanynyiunkra. Azután visszatért a kocsijához, de én utánaszóltam: — Gyere ide fiam, akarok még mondani valamit. Amikor újra hozzámfordult, letörtem egy almafa virágos ágát, odanyújtottam neki és azt mondtam: — Fogadd el ezt a virágot és tudd meg, hogy ezek a gyönyörű fehér szirmok ürömnél keserűbbek voltak az én fiatal koromban, mert ezeket ettük, hogy éhségünk csillapodjék és a virág szépsége nem szerzett semmi örömet. De a te fiatalságod csodálatosan szép és gyermekeinké is az lesz, hiszen elhozzátok számunkra a boldogabb jövőt. ... És tudd meg, hogy ma először veszem észre én is, hogy milyen gyönyörű az almafavirág és nem sírok mér a fájdalmas emlékektől, ha ránézek... ZSEN CSING-PO: A L MA F AV IRAQ Részlet egy hosszabb elbeszélésből A NÉPSZAVAZLOL október 1, péntek Fo Colinben, a Pee folyó felső szakaszán meredek, zöld hegyek közt, katlanszerű völgyben épül az új víztároló, amelyet még ebben az évben átadnak rendeltetésének. A völgyzárógát betonteste 500 méter hosszúra nyúlik, hegytől hegyig. A zsilipekből 70 méter mélységbe ömlik majd a Pee vize RICH is AZ ÚJ KÖLTÉSZETBŐL DAL, TÁNC Év alkonyodik, az új közeleg, míg Csin tereit nagy hó tölti meg. Palota-kapun jönnek kifelé börzsöny- és bíborruhás hercegek. Mind előkelőek, tréfa-keverők, gazdagnak mi gond az éhség, hideg? Ha fejét töri, házát tervezi, sose gond neki, merre őgyeleg. Piros kapunál paripák, kocsik, gyertya, tánc, zene, víg vendégsereg, nagy kínálgatás, »szorosabbra ülj!« részegség hevít, vetik prémjüket. Házigazda itt az országbíró, rendőrfőnöké a főtisztelet, délben nagy ivás, zajos kacagás, melynek véget még az éjfél se vet. Mért tudnák: Ven-hsziang jeges börtöne kövön megdermedt holtakat temet? Po Csü-ji verse. (I. e. 811) HA ŐK NINCSENEK... A Kommunista Párt mutatta meg, Hogy hull le csuklóinkról a bilincs, Ha ők nincsenek, ők, a kommunisták, Ma Kína nincs. A kommunista szereti a népet, És nem lehet a kommunista gyáva. A kommunista szíve nem szorong. Vidáman ront az öldöklő csatába. A kommunisták vasakarata Nekünk az élet kristálytiszta kútja, És mint a nyíl, Oly egyenes a kommunista útja. A felszabadult tájak kenyerét A kommunisták győzelmei adják. A front mögött a bátor partizán Harcolt, s eljött a fénylő szép Szabadság A Kommunista Párt mutatta meg, Hogy hull le csuklóinkról a bilincs, Ha ők nincsenek, ők, a kommunisták: Ma Kína nincs! Van Szue-bo verse Fordította: Kardos László BOLDOG ÖREGSÉG - VIDÁM IFJÚSÁG