Népszava, 1954. október (82. évfolyam, 232-258. sz.)

1954-10-01 / 232. szám

AZ ÚJJÁSZÜLETETT KÍNA, A DOLGOZÓ NÉP HAZÁJA Három magyar­­ az úl Kínáról Amióta Marco Polo néhány évszázaddal ezelőtt fantázia­­dús könyvében beszámolt kí­nai útjáról, az európai ember képzelete titokzatosnak, mese­belinek rajzolta ezt az orszá­got. Ám az imperialista kalan­­dorok értettek hozzá, hogy ki­préseljék belőle a­­maguk bő­séges és valóságos hasznát. A kínai nép pedig alig ismert más európait, mint a tőkések hajcsárját, a Kínában új és új területeket, új és új jogokat megvásárló »diplomatákat«, valamint az időnként angol vagy amerikai hadihajók ágyúi védelme alatt vizeikre hajó­zott martalócokat. Kína felszabadulása, a Kí­nai Népköztársaság kikiáltása óta felszakadt a titokzatosság mesterségesen szított köde. Ma a Huai folyó gátját emelő kínai munkás édes­testvére a tiszalöki duzzasztómű kubiko­sának, a kollektív rizsföldeken arató kínai paraszt a magyar tsz-ek dolgozóinak. És a test­véri népek közötti barátság követei, a művészek, tudósok sűrűn látogatják egymást. Az alábbiakban három ma­gyar szemtanú számol be kí­nai élményeiről. 1. Az orvos szemével öt hetet töltöttem az idén Kínában. És bevallom, engem, mint orvost elsősorban a kí­nai egészségvédelemben végbe­ment változások érdekeltek a legjobban. Ennek az öt hét­nek minden napja, minden órája felejthetetlenül szép él­ményekkel gazdagított, a ta­pasztalatok sokaságát tárta elém. Csak néhányat szeret­nék elmondani közülük. Meglátogattam a mukdeni és a sang­háji orvostudományi egyetemet. A sanghaji egye­temen ma négyszer annyi or­vostanhallgató tanul, mint tíz évvel ezelőtt. Meglepett az az újszerű oktatási forma, amely­­lyel itt megismerkedtem. Az egyetem sebészeti osztályán tizenhárom műtő van. Két műtő között egy-egy szoba, köröskörül üvegfalakkal. A szobában, lépcsőzetes emelvé­nyen foglalnak helyet a hall­gatók és az üvegfalon át né­zik végig az operációkat. Kínában a felszabadulás előtt rengeteg patkány és légy terjesztette a különböző fer­tőző betegségeiket. A Kínai Népköztársaság kikiáltása után a kormány mozgalmat indított e kártékony állatok kipusztítására. Százmilliók kapcsolódtak be ebbe a köz­egészségügyi mozgalomba. Az eredmény­t Li Tö-csuan köz­egészségügyi miniszter az első országos népi gyűlésen is be­számolt róla —, hogy Kína több városában teljesen ki­pusztították a legyeket és pat­kányokat. Jártam a Peking mellett épülő egyetemi városban is. Méreteire jellemző, hogy terü­lete körülbelül akkora, mint egész Budapesté. Itt is épül egy gyönyörű hatszáz férőhe­­lyes kórház, 1100 munkás dol­gozik rajta. Dr. Szabó Zoltán 2. Kínai fiatalok között Augusztus 9-től 15-ig tartott Pekingben a Demokratikus Ifjúsági Világszövetség tanács­ülése. Én is részt vettem a megbeszélésen. A tanácsülés befejezése utáni napon óriási karnevál volt a Szun Jat-szen parkban. Ez a nap feledhetetlen él­mény nekem. A karneválon 18.000 kínai fiatal és a tanács­ülés más nemzetiségű küldöt­tei vettek részt. A gyönyörűen feldíszített parkban négy óra hosszat folyt a tánc, a szóra­kozás, a vigalom. Tizenhár­man voltunk magyarok. És, amikor a parkban itt is, ott is felcsendültek a kínai fiatalok ajkán a magyar népdalok, csaknem sírtunk a meghatott­ságtól. Amíg élek, mindig em­lékezni fogok arra a kimond­hatatlanul forró szeretetre és megkapó figyelmességre, amellyel a kínai fiatalok kö­rülvettek bennünket. Pekingben járva, lépten­­nyomon csodálatba ejtettek az évezredes kínai építőművészet káprázatos alkotásai. Jártam a buddhista papok főtemplomá­ban, az úgynevezett Mennyei Templomban és egyik ámulat­ból a másikba estem. A temp­lom feljárójához kőkockasorok vezetnek. Ha az ember megáll az első kockán és tapsol egyet, a visszhang egy tapsot ad visz­­sza, a második kockán kettőt. A harmadik kocka pedig há­rommal viszonozza az egy tap­sot. Bevallom, kissé úgy érez­tem ott magam, mint az elva­rázsolt kastélyban. Csak akikor eszméltem fel újra, amikor ismét a forgalmas utcára ke­rültem, ahol gyors iramban száguldanak a sokféle járómű között a mi »Ikarusaink« is. Radnai János 3. Művészek és harcosok Gyermekkorom óta szerel­mese vagyok a térképnek és az útleírásnak. Sokszor gondoltam, de jó is volna utazni, megismerkedni köze­lebbről sok-sok idegen ország­gal. Amikor megtudtam, hogy az Állami Népi Együttessel Kínába megyünk, torkomban dobogott a szívem az örömtől. Első külföldi utam volt és be­vallom, nagyon sokat vártam tőle. De minden várakozáso­mat felülmúlta a Kínában töl­tött gyönyörű két hónap. Csak egy élményemről szeretnék be­számolni, de ez mindennél kedvesebb nekem. Két évvel ezelőtt, május 16-án történt. Mi, magyarok vendégül láttuk a kínai népi önkéntesek és a koreai harco­sok küldöttségét a pekingi nemzetközi klubban. Együtte­sünk nőtagjai vörös rózsacsok­­rokkal kedveskedtek a vendé­geknek. Az asztalokon kínai, koreai és magyar zászlók si­multak testvérien egymáshoz. Vendégeink pedig legnagyobb meglepetésünkre magyar ciga­rettákkal kínálgattak bennün­ket. Csodálkozó tekintetünkre elbeszélték, hogy ezek a ciga­retták a magyar dolgozók Ko­reába küldött csomagjaiból valók. Nagyon sok hőst örven­deztettek meg ezek a baráti ajándékok — mondogatták. Csing Cseng-ping fiatal kí­nai zeneszerzővel ma is leve­lezek. Kínai tartózkodásunk alatt nagyon összebarátkoz­tam vele, úgy megszerettem, mintha édes testvérem volna. Örökre a szívembe vésődtek elutazásunkkor mondott sza­vad. Mér indult a vonat, ami­kor a fülembe súgta: »Ne félj, most még nem sírok, majd csak akkor, ha elmegy a vo­nat és nem hallom a szavadat, nem hallok magyar szót.« Danielisz László ''Tizenhét éves voltam, ami­­­*■ kor férjhez adott az anyám. Elvezettek egy messzi faluba, ahol apósom házában először kellett a férjemmel ta­lálkoznom. Tavasz volt, az al­mafa virágzott... Amint a kunyhó felé közeledtem, le­szakítottam egy virágos ágat. Hiszen ez a menyegzőm nap­ja, rám a boldogság vár... — gondoltam. De amint a küszöbhöz értem, máris láttam, hogy itt öröm­ben nem lesz részem. — Dobd el azt a virágot, fogd a vödröt és eredj vízért! — kiáltott rám mérgesen egy ráncos kis öreganyó, amint beléptem a kunyhóba. Az anyóka a földön ült és pipázott, egy idős, marcona­külsejű férfi állt mellette, aki alattomos tekintettel nézett felém: ez volt a férjem. Az első három napig, míg ünnepeltünk, volt valami ke­vés ennivaló, de amikor elfo­gyott a lakodalomra készült kalács, újra csak éhezett a csa­lád. Apósom a városba járt, teherhordásért, de nem akadt mindig munka, hiszen sok buli volt ott még rajta kívül. Ha­ragjában engem vert el este, ha kimerülten és éhesen haza­érkezett. A férjem egy tál levesért dolgozott napszámban a földesúrnak és nem hozott semmit a házhoz. Ha gyötört az éhség, magamnak kellett a nagybirtokosok szántóföldjé­ről felszedni a lehullott mag­vakat. Sokszor keresgéltem ott a sár között, szakadó esőben is. Egyszer a mezőőrök észre­vették és szidalmazni, fenye­getni kezdtek. Annyira meg­ijedtem, hogy nem mertem többé arra merészkedni, ha­nem újból füves és vadnövé­nyek gyökerével kellett beér­nem. Két év múlva kislányom született. Férjem és apósom haragos szemrehányásokat tettek, hiszen fiúsegítség kel­lett volna, nem pedig egy haszontalan leánygyermek. Füvekből és bogyókból főztem levest. A rossz táplálkozás miatt nem is tudtam szoptatni a gyereket. Szegényke szünte­lenül kiabált az éhségtől és anyósom nagyon haragudott ezért. Férjem testvérei már élve el akarták temetni a gyenge, beteg gyereket. De nemsokára meghalt és magam temettem el szegényt. Amikor a japánok megszáll­ták vidékünket, öt gyermekem volt már és a férjemet elsza­kította tőlünk a háború. Egye­dül maradtam a gyerekekkel és koldulni kellett mennem, mert nem tehettem mást. Nemsokára elhelyeztem Szad­­­ut, kilencéves kisfiamat a földesúrhoz szolgálatba. Ne­hezemre esett megválnom a gyermektől, mindig aggódtam a sorsáért. De csak szomorú híreket hallottam róla. Ver­ték az én kis­fiamat és szünet­­nélküli robotmunkával gyötör­ték. Majd megszakadt a szí­vem utána. Miért is enged­tem oda — vádoltam magam —, miért fogadtam el azt az átkozott pénzt érte. Mikor már nem bírtam to­vább elviselni anyai szí­vem nyugtalanságát, elküld­tem idősebbik fiamat, hogy lá­togassa meg Szao-lut és tud­jon meg tőle mindent. Amikor Szao-lu észrevette fivérét, odafutott hozzá. Könnyben úszott a két szeme, de nem sírt és nem panaszko­dott. A nagyfiú megsimogatta a kicsi fejét és a gyermek rá­­mosolygott. Én aludni sem tudtam már, mert olyan vol­tam, mint egy elkárhozott lé­lek, annyira nehéz volt a szí­vem. Kis ajándékot vásároltam, egy vékony szelet görögdin­­­nyét, azzal mentem el kisfiam­hoz. Nyitva találtam a földes­úr udvarának nagy kapuját és ott benéztem, de Szao­lut nem láttam. Kérdésemre a rücskös­arcú gazdasszony azt válaszol­ta, hogy a kisfiú az utcán ját­szik. De az egyik szolgáló megmondta nekem, hogy Szao­­lu fát rakosgat a kisudvarban, nemsokára jön. Akkor én a földre ültem, egy nagy fa ár­nyékába és csak vártam, vár­tam. Leszállt az alkony és ahogy egyre jobban esteledett, úgy éreztem, mintha a lelkem­ben is mind sötétebb szomo­rúság gyűlne össze. Végre megérkezett Szao-lu, a kis­fiam. Megdöbbentem vézna­ságától, maszatosságától és attól, hogy milyen szakado­zott a ruhája. Csak távolról köszönt nekem, nem is mert közelíteni hozzám. De én oda­futottam hozzá, a szívemhez szorítottam és keservesen sír­tam. A kicsi pedig egy szót sem szólt. Nem mert sírni, sem nevetni, még anyjának szólí­tani sem mert. Csak félénken nézett a gazdasszonyra. Akkor odaadtam neki a görögdinnye­szeletet. Szao­lu szerette vol­na megenni, de egy kislány, a háziak kislánya lépett az ud­varba és a fiam annak nyúj­totta oda azt a szerény aján­dékot, amit én neki hoztam. — Eredj anyám, dolgoznom kell... — mondta halkan és kis kezével megsimogatta ar­comat. Nem láttam, nem is hallot­tam magam körül semmit, amíg hazaértem. Egyre csak a fiam vézna, forró kis kezének simogatását éreztem arco­mon ... ,de egy szép ünnepnapon Szao-lu eljöhetett megláto­gatni bennünket. Nem mesélt semmit, nem is panaszkodott, csak megfogta a kezemet és zokogni kezdett. És én vele együtt sírtam. Még késő este sem akartam visszaengedni szolgálatba, ő maga sem kí­vánt még visszamenni. Otthon­maradt éjszakára, de ezen az éjszakán megbetegedett. A föl­desúr pedig haragosan várta, már elküldte az egyik szolgáját is érte. A kisfiún láz ütött ki, nem mehetett. Másnap maga a földesúr felesége jött el és kiabálva követelte, hogy dol­gozzék tovább a fiú, hiszen fizettek érte. Én a szomszédok­hoz fordultam segítségért, de a földesúr parancsával nem mert senki szembeszállni. Csendben nézték végig, ho­gyan hurcolják el a beteg gye­reket, fektében, a porban ver­gődve. Másnap meghalt a kis­fiam, ott, a közömbös idegenek közt, mialatt sírva hívta any­ját... Akkor megfogadtam, hogy nem leszek gyenge többé. És így szóltam Lao-suhoz, az idő­sebbik fiamhoz: — Eredj te is a hegyek közé, oda, ahonnan tegnap egy fia­tal katona jött el hozzánk és azt mesélte, hogy rengetegen harcolnak ott a japánok és a gazdag urak ellen. Ezek a har­cosok azt akarják, hogy mind­nyájunknak jusson elég enni­való és senki se sanyargathas­sa agyon munkával a szegény­ember gyerekét. És Lao-su követte a partizá­nokat. Sokáig hírt sem hallot­tam felőle. Eső után mindig felfénylik újra a nap és min­den tavasszal új fű borítja el a sárga, kopár földet. Az én életem is keserves és szeren­csétlen volt. Sokáig nem is­merhettem az örömnek még csak árnyékát sem. De az öröm egyszer mégis elérkezett a kisírtszemű öregasszony éle­tébe. Eljött az óra, amit kis falunk minden lakója olyan türelmetlenül várt már: ide ért a felszabadító néphadse­reg! Mindenki elébük szaladt a kertek kapujából, örömrival­­gással üdvözölték a dicsőséges katonákat. Ki mit tudott, azt ajándékozott nekik. Én is ott álltam kis kuny­hónk kapujában, úgy néztem a nép vidám arcát és köszön­töttem a katonákat. Közben a fiamra gondoltam. Egyszerre csak nagy kocsi állt meg a kunyhóm előtt, egy fiatal katona szállt ki be­lőle, nagyon hasonlított az én fiamhoz. Megállt előttem és inni kért. Mohón megitta a nagy csésze friss vizet, amit azonnal odanyújtottam neki. Napbarnított, poros arcáról ve­ríték patakzott. Megköszönte a vizet, azután elmondotta, hogy jó úton halad már az ügyünk, a felszabadító nép­hadsereg győzelmesen nyomul előre és a nép fog ezentúl ha­tározni saját sorsa felett. Bol­dog élet következik mindany­­nyiun­kra. Azután visszatért a kocsijá­hoz, de én utánaszóltam: — Gyere ide fiam, akarok még mondani valamit. Amikor újra hozzámfor­­dult, letörtem egy almafa vi­rágos ágát, odanyújtottam neki és azt mondtam: — Fogadd el ezt a virágot és tudd meg, hogy ezek a gyö­nyörű fehér szirmok ürömnél keserűbbek voltak az én fiatal koromban, mert ezeket ettük, hogy éhségünk csillapodjék és a virág szépsége nem szerzett semmi örömet. De a te fiatal­ságod csodálatosan szép és gyermekeinké is az lesz, hiszen elhozzátok számunkra a boldo­gabb jövőt. ... És tudd meg, hogy ma először veszem észre én is, hogy milyen gyönyörű az almafavirág és nem sírok mér a fájdalmas emlékektől, ha ránézek... ZSEN CSING-PO: A L M­A F AV IRAQ Részlet egy hosszabb elbeszélésből A NÉPSZAVA­ZLOL október 1, péntek Fo Co­linben, a Pee folyó felső szakaszán meredek, zöld hegyek közt, katlanszerű völgy­ben épül az új víztároló, amelyet még ebben az évben átadnak rendeltetésének. A völgyzárógát betonteste 500 méter hosszúra nyúlik, hegytől hegyig. A zsilipekből 70 méter mélységbe ömlik majd a Pee vize R­­ICH is AZ ÚJ KÖLTÉSZETBŐL DAL, TÁNC Év alkonyodik, az új közeleg, míg Csin tereit nagy hó tölti meg. Palota-kapun jönnek kifelé börzsöny- és bíbor­ruhás hercegek. Mind előkelőek, tréfa-keverők, gazdagnak mi gond az éhség, hideg? Ha fejét töri, házát tervezi, sose gond neki, merre őgyeleg. Piros kapunál paripák, kocsik, gyertya, tánc, zene, víg vendégsereg, nagy kínálgatás, »szorosabbra ülj!­« részegség hevít, vetik prémjüket. Házigazda itt az országbíró, rendőrfőnöké a fő­tisztelet, délben nagy ivás, zajos kacagás, melynek véget még az éjfél se vet. Mért tudnák: Ven-hsziang jeges börtöne kövön megdermedt holtakat temet? Po Csü-ji verse. (I. e. 811) HA ŐK NINCSENEK... A Kommunista Párt mutatta meg, Hogy hull le csuklóinkról a bilincs, Ha ők nincsenek, ők, a kommunisták, Ma Kína nincs. A kommunista szereti a népet, És nem lehet a kommunista gyáva. A kommunista szíve nem szorong. Vidáman ront az öldöklő csatába. A kommunisták vasakarata Nekünk az élet kristálytiszta kútja, És mint a nyíl, Oly egyenes a kommunista útja. A felszabadult tájak kenyerét A kommunisták győzelmei adják. A front mögött a bátor partizán Harcolt, s eljött a fénylő szép Szabadság­ A Kommunista Párt mutatta meg, Hogy hull le csuklóinkról a bilincs, Ha ők nincsenek, ők, a kommunisták: Ma Kína­­ nincs! Van Szue-bo verse Fordította: Kardos László BOLDOG ÖREGSÉG - VIDÁM IFJÚSÁG

Next