Népszava, 1955. május (83. évfolyam, 102-126. sz.)

1955-05-01 / 102. szám

RÉGI GYÁR-ÚJ ÉLET Az üzemet, a Telefongyár műhelyeit járom. A tiszta, nagyablakos falak, a korszerű gépek nem árulkodnak arról, hogy itt nyolcvan évvel ezelőtt sebtében összecsapott, aprócs­ka ablakú Kodályban meg­kezdte a vasúti jelzőkészülé­kek gyártását egy Neuholdt nevű gyáros. Arról sem árul­kodik semmi, hogy itt valami­kor falbavert szegekre akasz­tották ruhájukat a munkások, egész nap szállt rájuk a fekete korom, fröccsent a piszkos olaj. Nyolcvan év nagy idő, ösz­­szefüggő történetét nincs aki elmondja s nincs olyan, aki az egészet végigélte volna. Itt is, ott is elkapok egy-két em­lékfoszlányt öreg munkások szájáról és feljegyzem. A karbantartó műhelyben egy magas, testes esztergályos­sal, Várhegyi Ferenccel beszél­getek. ősz, ritkuló haja az évek múlásáról beszél, szavai­ban élettapasztalat s ezernyi átélt emlék. Majd negyven éve annak, hogy ez az eszter­gályos — akkor halkszavú, csendes, nyúlánk fiú, inas — el­indult a reggeli órákban a vil­lamosmegálló felé. Közben be­tért egy trafikba és retúr­jegyet váltott a villamosra. — Tizenöt fillér — mondta a trafikos. Várhegyi nehéz szívvel számolta le a pénzt, hiszen több mint három órát dolgozott érte. Meg is takarít­hatta volna, igaz, ha gyalog megy a Hungária útig. De fá­radt volt hozzá. Előző nap 24 órát dolgozott egyfolytában. A gyárba érve szokatlan kép fogadta." A tanulók gyülekez­tek az udvaron. Akkor ütötte először meg fülét ez a szó:­sztrájk. A vezérigazgató el­utasította béremelési kérelmü­ket és nem volt hajlandó az éjszakai munka alól felmen­teni őket. A fiatal Várhegyi, akinek örökké fülében cseng­tek édesanyja nyomortól el­keseredett szavai, beállt a sorba. Azután harci dalokat énekelve, kivonultak a gyár­ból. És abban a pillanatban talán boldogok is voltak. Meg­hajszolt, fiatal szívükben már ott bizsergett a forradalom láza. .­­ . Amikor azután 1919-ben Magyarországon is kitört a forradalom, a telefongyáriak az elsők között álltak melléje. Azonnal termelőbizottságot alakítottak és vasúti berende­zéseket gyártottak a munká­sok államának. Május 1-én vörös lobogódíszbe öltöztették a gyárat, ünnepelték a prole­tárdiktatúrát, majd családos­tul kivonultak a Ligetbe, hogy vidáman csorduló kedvvel ül­jék meg az első szabad május elsejét. Furcsa érzés fogja el az em­bert, amikor ilyen régi törté­netek között keresgél. A kincs­­gyűjtögetők szenvedélyével szeretne mindent megtalálni, felhozni az idők homályából, megmutatni tanulságul: íme, hogy éltek a munkások régen. A présmerh­elyben dolgozik harminc éve Majláth Béláné. Az 1924-es sztrájkról beszél, meg a harmincas időkről, ami­kor a télen majd lefagyott a kezük a műhelyben és 1­28 filléres órabért kaptak. A női munka olcsóbb volt, mint a férfiaké. Ráadásul hetenként csak két-három napot dolgoz­tak, a nagy gazdasági válság hurokként fojtogatta őket. Rossz napok után csak rosz­­szabbak következtek. Az or­szág háborúba sodródott, a gyár hadiüzemmé vált. S el­következett a 44-es év, minde­nek közt a legnehezebb s leg­sötétebb. Egy reggel három fiatal lépett be a gyár kapuján. A portás megnézte igazolványaikat, aztán intett, hogy mehetnek. A munkások már szállingóztak a reggeli váltáshoz. A három fiatal gyorsan eltűnt az udvaron s az udvar egyik zugában várt rájuk Frank Ferenc, a­ gyár egyik munkása. Átadta nekik a röpcédulákat. A fiatalok fel­lopakodtak a gyár tetejére s­elhajították a lapokat. Egy pillanat múlva száz és száz fehér papírlap villogott a reg­geli napfényben és hullott az éjszakai munkából hazasietők közé. A rendőrség hiába kuta­tott, nem tudta meg, kik­acol­tak a német- és nyilasellenes röpcédulák terjesztői. A­ tőkés kapui gyanakodtak Frank elvtársra. Néhány nap múlva behívatták a főkapi­tányságra. Hórihorgas, nagy darab ember fogadta. —­ Mit keres itt? — rivallt rá. — A Telefongyárból jöttem, Frank Ferenc a nevem, be­idéztek. Többet nem is mondhatott, mert akkora ütést kapott az arcára, hogy eszméletlenül csuklótt össze. Frank Ferencre, az idős művezetőre éppen akkor aka­dok rá, mikor egy sötétszemű, feketehajú fiatal esztergályos­nak magyaráz. Amikor meg­tudja, miről van szó, készsé­gesen elmond egyet-mást a régi harcokról, de legszíve­sebben a közelmúltról beszél. 1949-ben kergették el az utolsó tőkés igazgatót. A munkások nem is fértek be a kultúr­házba azon az estén. Kint a folyosókon, az udvaron állva hallgatnak, amikor Bogár László, az új igazgató, a régi munkásmozgalmi ember be­­jelentete: — A gyárat a mai napon birtokába veszi a magyar munkásosztály. Percekig zúgott utána az él­jen, a taps. — Mekkorát fejlődött az­óta a gyárunk? Egy példa is elég. A tőkések mindössze ha tíz gépet vásároltak 1924-től a felszabadulásig. Az államo­sítás óta pedig 16 új, modern gépet kaptunk. Hol vannak már a transzmissziók, a men­nyezetről lelógó hajtószíjak, amelyektől úgy nézett ki a műhely, mint valami ócska­vastelep. — S elégedetten néz körül a rendezett, tiszta, vilá­gos műhelyben. Végleg visszaérkezünk a mába. Beszélgetés közben át­megyünk a tágas étterembe, éppen ebédhez terítenek. — A mai ebéd? Zöldség­leves, törtburgonya, sertés­sült, savanyúság — válaszul az egyik felszolgáló s a fehér abroszt igazítja. Áthaladva a folyosón szanatóriumnak beillő orvosi rendelőbe jutunk. Mellette a két évvel ezelőtt legmoder­nebb felszereléssel berende­zett fogászat. A bölcsődében 160 gyerek csiripelő lármája fogad bennünket. (Egy volt kalapgyáros bérháza volt ez.) De ki tudná mindazt fel­sorolni, ami tíz év alatt tör­tént. Itt van például a film­­vetítőgépet készítő műhely. Ugyanakkora épület, mint a két régi, és mégis mennyire más. Mind a három emeleten van zuhanyozó, mosdó és minden emeleten 150 munkás­nak külön-külön szekrénnyel öltöző. Nyolcvan éves a Telefon­gyár. Ünnepre készülnek, a 11. szabad május megünneplé­sére és hogy a múlt év eleje óta hatodszor vegyék át az élüzem-zászlót. Titkos vágyuk, hogy a gyár alapításának nyolcvanadik évfordulójára kiérdemeljék a Munka Vörös Zászló Érdemrendjét is. Eseményekben gazdag nyolcvan esztendő áll mögöt­tük: az elnyomás hetven sivár esztendeje és a szabadság gazdag tíz esztendeje. Az ün­nepi köntösbe öltözött épüle­ten vidáman csattogtatja a tavaszi szél a vörös és nem­zetiszínű zászlókat. S fent, a gyár legtetején, miként a nagy proletárköltő megjósolta, ott ragyog a szabadság jelképe: »Az ember ötágú csillaga.« Hollós József A FÖLÖSLEGES (”- nMdíR írta: NEMES LÁSZLÓ Put­­ai János egyik nagy építke­zésünkre érkezik mint kubikos. Egy szállítási vállalat igazgatója volt, de leváltották, mert súlyos hibákat követett el és inni kezdett. Fele­sége, aki minisztériumban dolgozik, Pesten marad a kislányukkal. Pusz­tait az első napokban többen bizal­matlanul fogadják, egyesek gú­nyolják is. Felesége mind hidegebb iránta, a­z megbántva, megértésre vágyva, brigádvezetőjének, Va­­gyóczkin­ak asszonylányánál, Kati­nál keres vigasztalást. Találkozik az építkezésen volt iskolatársával, a deklassvált Halmossal, aki igyekszik feleleveníteni barátságu­kat. Beleveti magát a munkába is, megtudja, hogy felterjesztették sztahanovista címre, de végül mégis elutasították. — Dehát miért nem beszé­lünk egymással őszintébben? — Hirtelen támadón csattant a hangja. — Itt van ez a Pusz­tai is ... Biztosan kínlódik- Miért nem jön hozzám? Miért nem mondja el a baját? — Hiszen alig ismer .. s annyi dolgod van ... látod, én is milyen régen szerettem volna veled beszélni, csak nem akartalak zavarni... — Hülyeség! Arra mindig van ideje az embernek, hogy az elvtársaival beszéljen. S várja is, különben honnan is­merné a problémákat? — Me­gint tompán, fáradtan beszélt. — Persze ... mindent nem bír az ember... mindenkit meg­hallgatni ... még a fiam is... tudom, napok óta látom rajta, hogy valami nyomja a lel­két .. . tizennégy éves, az isko-■ jában lehet valami... s én húzom, halasztom a beszélge­tést ... — Pedig kell... Vadász nem felelt a közbe­vetésre, magától szőtte tovább a gondolatait: — Mi azért várjuk, hogy jöjjenek hozzánk, mert tud­juk, hogy kell, de nem sokat teszünk érte... Úgysincs időnk... az emberek meg za­varni sem akarnak, azt is hi­hetik, hogy mi nem akarjuk őket... s így két oldalról nő a távolság... aztán megálla­pítjuk, hogy nincs lelkese­dés ... Hirtelen elhallgatott és za­vartan, fáradtan mosolygott. — De mit is akartam mon­dani? Persze... Pusztai... — Én beszélek vele holnap — mondta Virág. — Jó. — Elővette nagy zseb­óráját. — Az ördög vigye el, már megint nem tudoik a fiammal beszélni... majd hol­nap ... Fizetünk! Megkocogtatta a kávéscsé­szét. Az utcán jólesően zúdult rá­juk a friss levegő. Csendes éjszaka volt, ragyogtak a csil­lagok s megint érezni lehetett a rejtélyes, messzi forrásokból fakadó tavaszi illatot. 29. Másnap délután Pusztai fá­radtan, bágyadtan ment haza a munkából. Itt van előtte egy hosszú este, amivel nem tud mit kezdeni, amit magánosan kell legyűrnie. Még a múlt héten kivett egy regényt a könyvtárból, de alig jutott túl az első lapokon. Most majd megint előszedi s nézi, bá­mulja félórákon át ugyanazt az oldalt. Nyuli Gyuri mellette bak­tatott, néha beszélgetésbe kez­dett, nem bírta a szótlanságot, de ő nem válaszolt. Minek folyton beszélni? . .­ Bika-Sós már izgatottan várja a szombatot — próbál­kozott megint Nyuli. Pusztai vállat vont. Benyi­tottak a szobába. A többiek már otthon voltak, Horváth Miska a kályhát tömte, Va­gyóczki a reggeli újságot ol­vasta. Aztán szépen összehaj­togatta s rá tette drótkeretes pépaszemét. — Szabad? — kérdezte Pusztai s az újság után nyúlt. Az öreg felemelte szemüve­gét és odahajította az újságot. Szokatlan indulat, durvaság volt a mozdulatában. S azon­nal elfordult, csendesen mo­rogva: — Az ember fia soha nem tudhatja, kiben mi lakozik. Néha a Nyuli Gyuri orra meg­bízhatóbb, mint az ember jó­indulata .. . Dühösen csapkodva igaz­gatta az ágyán a takaróját. Pusztai is lecsapta az újsá­got. Érezte, hogyan szökik a vér a fejébe. Valakinek a szája járt! Hogy nincs jobb dolguk... S most mit mondjon? Men­jen oda Vagyóczkihoz és ma­gyarázkodjon? Hisz nem mondta az ő nevét... de félre­érthetetlen ... Kérdezze meg talán, hogy mennyit tud, a­mit nem? Biz­tosan több a rágalom, mint a való... Vagy mondja azt, hogy tulajdonképpen semmi sincs közte és a lánya kö­zött ... semmi, ami a becsü­letét sértené ... Vagy mégis? Mi hát egyáltalán a becsület és hol a határa? Őrültségek ... Ha meg hall­gat, paprikavörösen, olyan mint a rajtakapott, leleplezett kölyök... A keservű­ a pletykás vén­asszonyoknak! Minden dühével a hírharang ellen fordult. Virág Sanyi... nem, az nem Vagyóczkihoz szalad ... Vagy Göblyös Feri? A fene tudja ... Dehát ennek be kellett kö­vetkeznie ... előbb-utóbb. Csak nem képzeltem, hogy az idők végezetéig titokban lehet­ett csalni, bujkálni... én állat! S éppen Vagyóczki! De most egyszerre elszállt minden gyengéd szeretete, há­lája, csak harag maradt, okta­lan düh az emberrel szemben, aki most gyűlöli s megveti őt. Pukkadjon meg! Fütyülök rá s az egész világra! Megint elővette az újságot, tartotta, mereven nézte, de a sorok csak hullámzottak, a be­tűk táncoltak előtte. Mindegy! Nehéz, ziháló lé­legzettel húzódott vissza a ki­tárt lap fedezéke mögé. Mint a strucc, ő nem látja a többie­ket, őt se látja senki. Nincs itt. Semmi közük hozzá! Pukkadjanak meg! — Jani! Nahát, ez is a legjobbkor jön. Virág Sanyi! Ez hiányzott csak neki. A nagy, dörgedel­mes lelki prédikáció. Ehhez értenek a Virág-fiúk.­ — Jani! — Na .­ — Lassan le­engedte az újságot, a vér már régen leszállt a fejéből, most hamuszürke volt az arca. (Folytatjuk.) 2 NÉPSZAVA 1955. május 1. vasárnap Hat évtized Egy híján 60 éves vagyok s elmondhatom, egyet-mást megértem az életben. Kora ifjúságom idején az osztrák volt az úr, utána pedig a fe­hérterror, majd a Horthy­­uralom következett. Én a 11. szabad május elsejét is 12-nek számolom, mert hozzá­veszem az 1919-es május else­jét is, amelyből szintén kivet­tem a részem. Mennyi küzde­lem, mennyi harc emléke tor­nyosult fel az évtizedek során. Nyolc-tíz esztendős lehettem csupán még — 1900-as évek elején történt —, amikor egy napsütéses tavaszi reggelen kis csoport tanakodott házunk udvarán. Kíváncsi voltam, oda­­lopódzkodtam. A beszélgetés­ből csak annyit értettem meg, hogy valami nagyon szép ün­nepélyre készülődhetnek. »Hej de jó is lenne elmenni oda« — gondoltam. Addig kérleltem apámat, míg végül is magával vitt. Mint afféle gyereknek, nagyon tetszett a dolog. Ilyen embertömeget együtt eddig még sohasem láttam. A Váci úton úgy hömpölygött az em­beráradat, mint egy hatalmas folyam. A felvonulók daloltak, beszélgettek, vidámak voltak. A Városligetbe azonban nem jutottunk el, mert hirtelen ka­varodás támadt: rendőrök, ka­tonák támadtak ránk minden­felől. Pillanatokon belül meg­­kardlapozott, véres emberek rogytak a földre. Gyermek­ésszel fel sem tudtam fogni, mindez miért történhetett. 1919-ben, amikor először ünnepelhettem méltóan május elsejét, markos legény voltam már. Soha nem felejtem el a napot, milyen jókedv és vi­dámság fogta el az embereket. A mosoly azonban, hamar el­tűnt az arcokról, akkoriban m­ér mindenfelől ellenség tá­madt az országra. A gondter­helt munkások üzemünkben megalakították a »Vulkán« ne­vezetű mánk évszázadot és má­jus első napjaiban elindultunk a frontra. Május elsejét a Horthy-idő­­ben legtöbbször csak titokban ünnepelhettük. A helyzet egy­re rosszabbodott. A második világháború alatt a gyárat (a Láng Gépgyárban dolgoztam akkor) hadiüzemnek nyilvání­tották. A katonai parancsnok­ság tudtára adta mindenkinek, hogy május 1-én senki ne me­részeljen nolmi ünnepléseken részt venni. Azonban hiába volt minden kísérlete, a mű­helyt titokban feldíszítettük és kis csoportokba verődve ki­rándultunk a hűvösvölgyi nagyrétre. Éreztük, nincs mesz­­sze már az idő, amikor újra szabadon ünnepelhetjük má­jus elsejét , lássák Oszvald főművezető, Gheorghiu-Dej Hajógyár A Szakszervezetek Országos Tanácsának teljes ülése A Szakszervezetek Országos Tanácsa 1955. április 30-án teljes ülést tartott. A teljes ülés Mekis József elvtársat a Minisztertanács elnökének helyettesévé történt megválasztá­sára tekintettel felmentette a SZOT elnökének funkciója alól. A Szakszervezetek Országos Tanácsának teljes ülése a SZOT elnökévé egyhangúlag Gáspár Sándor elvtársat választotta meg. KÉT MÁJUS 1 ti int annak idején mindig, I­Ve- 1925-ben is tilos volt a május 1-i felvonulás. Mi, a »Corners« Cipőgyár munkásai mégis készülődtünk. Szabó Mátyással és Buzás Istvánnal hárman mint bizalmiak szer­veztük a gyár munkásait má­jus 1-i leállásra. A gyártulaj­donos már jóelőre elbocsátás­sal fenyegette meg azokat, akik kimaradnának a munká­ból. Néhányan azonban már tisztában voltunk azzal, hogy mindenkit nem bolond egy­szerre elbocsátani, hiszen ezt ő is megsínylené. Magyaráztuk hát a tétovázóknak: ha egyön­tetűen állunk le, a tőkés tehe­tetlen lesz velünk szemben. Ésszerű volt az érvünk, meg­értették a munkások s meg is egyeztünk a leállásban. A három bizalmi közölte is a főnökkel a határozatot. A tulajdonos erre nem számított. Első pillanatban egyenesen megdöbbent. De hamar össze­szedte magát és kijelentette: — Aki elsején nem dolgozik, az 2-án sem teheti be a lábát az üzembe. Mi elhagytuk az irodát és siettünk vissza a munkások közé. Butás István a »Viola« üzem bizalmija is ezt tette, de alig szólalt meg, mikor be­toppant a gyáros s magából kikelve ököllel támadt Butásra, miközben ezt ordította: »Gya­lázatos lázító, ne merészelje izgatni a munkásokat!« A mű­hely dolgozói felháborodottan siettek a bizalmi segítségére. Az erélyes fellépésre a tőkés is megjuhászodott és sietve kot­­ródott el a műhelyből. Május 1-én egyetlen ember sem ment be a gyárba. Más­­­dikán reggel öttagú munkás­küldöttség kereste fel a tulaj­donost. Tudomására adtuk: amennyiben nem kér bocsána­tot Buzás szaktárstól, a gyár dolgozói nem veszik fel a munkát. A »Corners« tulajdo­nosa négyszáz munkás előtt kért bocsánatot a megsértett bizalmitól. Részleges kis győzelem volt ez akkor, de megértettük be­lőle, milyen erőt képvisel a munkások egységes akarata. Harminc év telt el azóta. A bizalmiak most is végigjárják a gépsorokat, harcra buzdíta­nak, de milyen más harcra! Most az a legény a gáton, aki szebb és jobb cipőt készít, jobb munkát végez. Nem kell többé május elsejei leállásra tüzelni az embereket, a Munka Törvénykönyve kétna­pos ünnepet biztosít. S mennyire más dolgok tartják izgalomban a bizal­miakat, mint akkor! Vajon „el­­nyeri-e az üzem az élüzem címet?! (A napokban meg is kaptuk.) Vajon mikor jelent­hetik be: »Elvtársak, holnap megyünk a kultúrterem fel­avatására.« Vajon kinek a cso­portjából kerül ki több sztaha­novista, szakma kiváló mun­kása, dolgozója, vajon melyik bizalmi emberei menetelnek az élen a legjobbak közt? Tiszta szívből kívánunk ilyen munkásünnepeket azok­nak, akik május 1-én még mindig a rendőrök és katona­ság fegyvereivel néznek far­kasszemet. Bodó István, a Sport Cipőgyár ab-elnöke Átadták a Munka Vörös Zászló Érdemrendjét a Kőbányai Sör- és Malátagyárnak Szombat délután adták át százéves fennállása alkalmá­ból a Kőbányai Sör- és Ma­látagyárnak a Munka Vörös Zászló Érdemrendjét. Az ün­nepségen megjelent Kovács István, az MDP Politikai Bi­zottságának tagja, a Buda­pesti Pártbizottság első titkára és Harustyák József, az MDP Központi Vezetőségének és a Népköztársaság Elnöki Taná­csának tagja. A kitüntetést Harustyák József adta át, majd a dolgozók között 134 000 forint jutalmat osztottak ki. BÁTOR VASUTASOK ELLENÁLLÁSA... HMBC A SIHK­ÍRT MŰVÉSZI FRANCIA FILM írta és rendezte: RENÉ CLÉMENT Operatőr: HENRI ALBRAN Zene: BO­ORIER PA DÍSZELŐADÁS Tánc, muzsika, ének Új magyar film legkiválóbb művészeink közreműködésével Bemutatja április 28-tól Vörös Csillag, Puskin, Május 1, Duna, Zuglói, Alkotmány (Újpest), Hunyadi (Kispest), Tátra (Pesterzsébet), Táncsics (Csepel)

Next