Népszava, 1955. december (83. évfolyam, 282-308. sz.)

1955-12-01 / 282. szám

Csak a dolgozók filmjából? Vegyipari balesetek tanulságai Igen elterjedt nézet a vegy­ipari üzemekben, sőt az ipar­igazgatóságokon, hogy főként a dolgozók könnyelműsége okozza az üzemi baleseteket. A minisztériumnak a munkavé­delem helyzetéről szóló leg­utóbbi jelentésében is azt ol­vashatjuk, hogy az októberi 159 balesetből százhuszonhatot vigyázatlanság idézett elő. Nem áll módunkban megcá­folni a statisztikai adatokat. És ez nem is célunk. De a szemlélettel szeretnénk vitába szállni. Főként azért, mert ve­szélyes és káros. Lefegyverez. Ilyen meggondolásokból kiin­dulva fordul elő nem egyszer: ahelyett, hogy szigorú intézke­déseket tennének a balesetek elkerülésére, megelőzésére, az illetékesek a sérültet teszik fe­lelőssé. Pedig az ilyen »vigyá­zatlanság« mögött gyakran műszaki mulasztás, laza ellen­őrzés van. A biztonsági intézkedések mellőzésével... Ki a felelős például azért, hogy Merse Endre, az Ajkai Timföldgyár és Alumínium­kohó munkája helytelen mun­kamódszer, vagy ha úgy akar­juk, »vigyázatlanság« miatt beleesett a bauxitsilóba és sú­lyosan megsérült? A szakértői vélemény szerint egyedül ő a hibás, mert nem volt hajlandó rendesen kikötni magát, aho­gyan az óvórendszabály előír­ja. Ez valóban így történt. A tanú, Merse Endre dolgozótár­sa is igazolta. A baleseti jegy­zőkönyv további részéből azonban más is kiderül: »Tu­domásom volt arról, hogy a munka biztonsága érdekében egy megfigyelő is szükséges. Ezért több ízben kértem öt­­számkiegészítést az üzemveze­tőtől« — mondta Nagy Péter üzemrészvezető. Az óvórend­szabályt tehát nemcsak a dol­gozó sértette meg. De marad­junk csak a jegyzőkönyvnél. A határozatoknál egy sor mű­szaki intézkedés között ezt ol­vashatjuk: »A silóhoz a jövő­ben figyelőt kell beállítani, hogy bauxitcsuszamlás esetén a mentőkötelet rögzíteni tudja s a segítségkérést azonnal el­rendelhesse.« tie­­ten ? Hogy állunk tehát.­» felelős­séggel? Merse Endre valóban vigyázatlan volt. De sokkal na­gyobb hibát követett el Nagy Péter üzemrészvezető, az üzemvezető és az igazgató is, akik beletörődtek, hogy a megfelelő biztonsági intézke­dések mellőzésével dolgozza­nak s ezzel — ha akaratlanul is — súlyos baj okozói lettek. Korszerű üzent — elavult módszer Sztankovics Antal munkás balesetét is a vigyázatlanság­ból eredők közé sorolták az Ajkai Timföldgyárban. A tör­ténet dióhéjban ennyi: kibo­rított egy forró kohósalakkal megtelt vastalicskát a vizes udvarra. (Ez a munka meg­szokott módja.) A forró sa­»♦««♦.........********........««♦♦«« lak és a hideg víz találkozása miatt hatalmas gőz csapott fel, s a dolgozó másodfokú égési sebeket szenvedett. Igaz, könnyelműség volt a pocsolyá­ba önteni a salakot, de sok­kal nagyobb hiba, hogy a modern gépekkel, korszerű felszereléssel rendelkező üzem­ben még mindig nem ta­láltak más megoldást a kohó­salak eltávolítására. Felelős ezért a tervezés, a műszaki ve­zetőség, de legkevésbé hibáz­tatható a munkás, akit a körül­mények kényszerítenek erre a megoldásra. Gyakran okoz balesetet az is, hogy az üzemrészek vezetői, művezetők, csoportvezetők el­tűrik a dolgozók hanyagságát, nemtörődömségét, nem kísérik figyelemmel munkájukat, laza az ellenőrzés. A Borsodi Ve­gyikombinát egyik Demag-ke­­zelője a generátorból kiszi­várgó gáztól súlyos szén­­monoxid-mérgezést kapott. Az üzemben őt hibáztatták, mond­ván: azért érte a baj, mert munka közben elaludt. Arról már kevesebb szó esett, hogy ezt a balesetet is elkerülhették volna, ha a generátort megfe­lelő szabályos záróadagolóval látják el s ha a művezető gyakrabban ellenőrzi az éjsza­kai műszakban is a munkát. A vegyipari szakszervezet munkavédelmi osztálya *— he­lyesen — felelősségre vonta az igazgatót és a főmérnököt is, mert nem ez volt az első mér­gezés az üzemben és mert ve­szélyes munkahelyről lévén szó — az óvórendszabálynak megfelelően, tilos bárkit egye­dül dolgoztatni. A technológia megszegése A technológiai előírások megszegése is sokszor idéz elő balesetet. A dolgozók — ma­gasabb teljesítmény eléréséért — nem egyszer önkényesen megváltoztatják a technoló­giát, az illetékes műszaki ve­zetők pedig elnézik ezt. Jel­lemző példa erre Varga Imre esete a Székesfehérvári Köny­­nyűfémműnél. Lemezegyenge­­tés közben észrevette, hogy a hengeren egy feltapadt folt van. Figyelmeztette a brigád­vezetőt, hogy le kell tisztítani, különben selejt lesz. Mészöly József azonban nem állította meg a gépet. Erre Varga Imre odanyúlt a folthoz s a mozgó henger elkapta a kezét és meg­csonkította. Felelőssége nyil­vánvaló. De az is kétségtelen, hogy még nagyobb vétséget követett el a brigádvezető. Egyrészt — a dolgozó figyel­meztetése ellenére — nem aka­dályozta meg a selejtet, más­részt eltűrte, hogy a techno­lógiai utasítás ellenére csi­szolófa nélkül, kézzel nyúljon a gépbe. Pedig, mint brigád­vezetőt a balesetelhárítási ok­tatáson külön figyelmeztették erre a veszélyforrásra, s a szakszervezeti bizalmi is több­ször szólt neki, hogy a mun­kavédelmi szabályoknak meg­felelően dolgozzék. Gyenge felvilágosító munka Az említett példák mellett kétségtelenül előfordul az is, hogy a dolgozó meggondolat­lansága, könnyelműsége vagy makacssága idézi elő a bajt. A R­uggyantaárugyár ab-elnöke elmondta, hogy náluk feltű­nően sok­av éven felüli — évek óta a gyárban dolgozó — tapasztalt munkást ér baleset. Az ilyen emberek, arra hivat­kozva, hogy t„tíz vagy húsz éve így csinálják­, fittyet hánynak a szabályoknak. Vitán felül áll, hogy magatartásuk helytelen. De az ebből eredő balesetek visszatükrözik a szakszervezet gyenge felvilágosító munká­ját is. A vegyipari szakszervezet munkavédelmi osztálya általá­ban erélyesen, következetesen alkalmazza ellenőrzési, felelős­­ségrevonási jogát s ettől a jö­vőben sem szabad eltekintenie. De nagyobb gondot kell fordí­tania a balesetek megelőzésé­re. Hiszen a műszaki vezetők minden igyekezete is csak úgy hozhat eredményt, ha a szak­­szervezet felvilágosító, nevelő­munkájával párosul. Ha az vb aktivistái őszintén, nyíltan be­szélnek a munkásokkal, szé­­pítgetés nélkül feltárják és el­rettentő példákkal bizonyítják, mennyi baj származhat a ve­szedelmes ked­venkedésből, a könnyelműségből és a tudat­lanságból, bizonyára óvato­sabban, körültekintőbben dol­goznak majd. De még alapo­sabban kell foglalkozni a mű­szakiak nevelésével. Az előbb említett példák szinte kivétel nélkül bizonyítják, hogy a bal­esetek lelkiismeretes ellenőr­zéssel, jó munkával elkerülhe­tők, megelőzhetők. Lukács Mária Nem könnyű munka á mnakram­­pácsolás! Veres Péter így ír róla »Pályamunkások« című könyvében úgy látszik kí­vülről, hogy igen egyszerű. Az ember mindig ugyanazt csi­nálja: aláveri a talpfáknak a kavicsot, hogy jó keményen álljon minden talpfa. Igen­­ám, de az ilyen munkát ütem­re kell csinálni, éspedig úgy, hogy a négy krampács úgy szóljon egymás utáni, hogy — hogy — kutya-farka-kutya­­farka.« ... Kutya-farka-kutya-farka. Szól a krampács Aszód és Gö­döllő között, kint a pályán, a 15-ös pályamesteri szakaszon, Bajcsi-megálló és a 35-ös so­rompóőrhely vonalán. 23 pálya­munkás steppelt vattaruhába öltözve, tempósan ápolja a vaspályát. Nem kell kapkodni, hisz most ment el a 407-es gyors és a 423-as munkásvo­natig szabad a pálya. Két brigád krampácsol fel­váltva: amíg az egyik dolgo­zik, a másik pihen, kifújja magát. Nehéz a krampács! Úgy hét-nyolckilós, amíg el nem kopik. Nehezebb mint a csákány, mert a végén ott van­nak a tömőbunkók. Simon József elimunkás 22 éve dolgozik a pályán. Tizenkilenc éves korában került a vasút­hoz, 1933-ban. Az Igaz, hét évig csak amo­lyan »visszatérő« munkás vol­tam — meséli —, tavasztól őszig. Október táján szélnek eresztettek minket s tavasz­­szal hordhattuk megint a li­bát, kacsát, a túrót, meg a va­jat a pályamesternek, hogy újra beírjon a névsorba. Sok liba, csirke és nagy szerencse is kellett ahhoz, hogy valaki kilenc-tíz hónapig egyfolytá­ban kihúzza. De tovább aztán még a borjú sem segített.. . Vigyázott a MÁV, nehogy le­teljen az egy év, mert akkor véglegesíteni kellett volna. Ne­hezebben lehetett bejutni ak­koriban a vasúthoz, mint a püspökhöz! Sógor-koma, pro­tekció kellett hozzá, nagyha­talmú pártfogó. — Nem is tudom, miért tör­tük magunkat annyira... ta­lán a véglegesítés, a biztos ál­lás reményéért? ... Mert kutyaéletünk volt ám, az szent­igaz. Munkaruháról, vattaka­bátról nem is álmodhattunk. Még a lapátot is nekünk kel­lett megvenni, amivel a ka­vicsot hánytuk. Védőital? Azt se tudtuk, mi fán terem. Mun­kaidő? Látástól vakulásig. Volt úgy, hogy reggel négykor men­tünk ki a pályára és még éj­félkor is itt birkóztunk a ma­­kacskodó talpfákkal, beszorult, félrecsúszott sínekkel. Itt lak­tunk a vasúti töltés alján, sze­­dett-vedett sátrakban, vagy ha közel voltunk az állomáshoz, zsúfolt barakkokban. Meleg ételt csak az evett, aki ügyes volt, vagy erőszakos, mert har­­mincan-negyvenen sorakoz­tunk egy tűzhelyhez. S mire megfőtt volna a lebbencsleves, a többiek tovább taszigálták a lábost. Szaggatott dudaszó hallatszik s a kanyarban feltűnik a csere­bogár-hátú motoros pályakocsi. Ilonka néni hozza az ebédet. Elhallgat a krampács zenéje s a párolgó üstökből sűrű krumplileves, sertésoldalassal púpozott székelykáposzta ke­rül a tányérokba. Asztal, szék ugyan nincs, de jólesik a me­leg étel állva, vagy a töltésre kuporodva is. — Fordulok, és hozom a teát is! — búcsúzik Ilonka né­ni. — Aztán ne hagyják me­gint szét a tányérokat! Indul az »ebédvonat«, fel Gödöllő irányába, a 10-es mun­kahely felé. — Jó, jó, Simon bácsi — fűzi tovább a szót Füleki Já­nos, aki itt dolgozik mellet­tünk és félfüllel hallotta a be­szélgetést. — Azért most sem klappol minden, ahogy kelle­ne. Beszéljen csak a ruhákról is. Igen, a ruhákkal még baj van. Előírás szerint ugyanis a pályamunkásoknak évente jár két munkaruha, öt éven­ként pedig vattás nadrág, ka­bát, prémes bunda és köpeny. De a ruharaktár fittyet hány az előírásoknak: van, akinek már fél évet, évet is késett az elő­írásos ruha kiadása. — Ha visszamegy Aszódra — mondja Simon József —­, nézze meg az új laktanyát is. Most kaptunk új ágyakat, szé­keket, szekrényeket. Szép fürdőszobánk is van, tusoló, mosdó, ebédlő és konyha, nagy tűzhellyel, ha főzni aka­runk. Nem kell verekedni a vacsorakészítésnél! — Hát a család? Azokat mi­kor látja? — Itt lakom, nem messze, Aszód közelében — válaszolja. — Legtöbbször hazamegyek, vár az asszony, meg a gyere­kek. Három családom van — teszi hozzá —, két fiú meg egy lány. A nagyobbik fiú ka­tona, a másik esztergályos. A lányom még iskolás, de már azon spekulálok, hogy minek adjam, ha megnő. Azelőtt nem lett volna ez »gond«, otthon maradhatott a libapásztor­nak ... Két hétig a Galyatetőn voltam tavaly. Ha van mennyország, hát az ilyesféle lehet. Idén pe­dig Mátraházán üdültem. Ott olvastam Veres Péter könyvét, a »Pályamunkások«-at. Jól is­merte a mi akkori sanyarú életünket. Megírhatná a foly­tatását is. A mai pályamunká­sokról­ így lenne kerek az egész. — Bizony, rólunk még nem sokat írtak — veszi át a szót Majoros Mátyás pályamester. — Pedig nem vagyunk keve­sen. 30—35 000 pályamunkás őrzi, ápolja a síneket szerte az országban, de ha mégegyszer annyian lennénk, az is kevés volna. Kell az ember a vasút­ra, hiszen itt pusztított legjob­ban a háború. Elöregedtek a pályák ott is, ahol különben nem történt bántódásuk. Pe­dig a sínek gondos ápolást kívánnak. A vasút mindig »vándorol«, az egyik sínszál előrecsúszik, a másik meg hátra. A hevederek kikopnak, a csavarok meglazulnak. De most már gyorsabban megy a munka. A kavicstisztítást is gép végezte el ezen a vonalon. Kétszáz ember munkáját egy nap alatt. Sínverőgépeket is kapunk, meg — hallom — a krampácsolást is gépesíteni fogják. Frissen festett vasoszlopok ■ sorakoznak végig a sínek mel­l lett. Két lábuk szilárdan áll a­ földben. — Mirevalók ezek az oszlop­­pok? Nyugdíjba mennek a gözmozdonyok mifelénk — válaszol Morga Balázs szakaszmérnök. — Vil­lamosítják a Budapest—Hat­van—Gyöngyös vonalat. Tav­­­vaszra már Diesel-motorok ro­­­bognak ezeken a síneken. De­ addigra... Addigra keményen, szilár­dan állnak majd a talpfák a messzeségbe kígyózó acélvona­lak alatt. Fele idő alatt repítik a vagonokat, az utasokat Gyöngyös és Budapest között De a pályamunkások nem te-.,­szik le akkor se a krampácsot, ♦ haladnak tovább lépésről lé­pésre, vonalról vonalra. Kram­­pácsuk ütemes muzsikát ver ki a szikrázó bazaltköveken... Garai Tamás PÁLYAMUNKÁSOK 2 NÉPSZAVA 1955. december 1, csütörtök Ezerötszáz művészeti csoport nevezett eddig a Kilián György kulturális és sportünnepségekre A Kilián György kulturális és sportünnepségekre jelentke­ző fiatalok száma napról napra növekszik. Csupán a kulturá­lis versenyekre eddig 1500 együttes — a legutóbbi sereg­szemlén részt vevő csoportok­nak csaknem kétszerese — je­lentette be részvételét. Legnagyobb létszámban a színjátszók készülnek az üze­mi és a kerületi bemutatókra. A seregszemlét meghirdető szervek sokoldalúan segítik az együtteseket és az egyéni ver­senyzőket. A Vas- és Fémipari Dolgozók Szakszervezetének központjában és budapesti bi­zottságában hat-hat tagú mű­vészeti albizottság alakult, amely a vasasüzemi kulturális csoportoknak segít műsoruk összeállításában és művészi kidolgozásában. . S Kinek kell szégyenkeznie ? A diósgyőri Nehézszer­számgépgyárban nem min­dennapos rajzokkal népsze­rűsítik a versenyzőket. Az egyik két férfit ábrázol: Kardos Józsefet, aki fülig húzott szájjal nevet, he­lyesebben nem is nevet, de hahotázik és Kovács Károlyt, aki félszegen, szerényen, szinte szégyen­kezve mosolyog mellette. »Mi a különbség a két mo­soly között?« — kérdi a plakát és alatta hival­kodik öklömnyi számok­kal a »szellemes« megfej­tés: »92 százalék.« Néztem, néztem a plaká­tot, de sehogy sem lettem okosabb tőle. Miért kel­lene Kovács Károlynál­ restellnie magát 142 száza­lékos teljesítményéért? Ta­lán azért, mert vannak jobbak nála, mert Kardos József 234 százalékkal dol­gozik? Ez még nem ok a szégyenre! Vagy tán azért, mert a Nehézszerszám Gépgyár rajzolói nem ro­konszenveznek a közepes teljesítménnyel dolgozó munkásokkal? Erre vall egy másik plakát is a gyárban. Ezen a Május 1- brigád tagjai azért nem láthatók — mondja a szö­veg —, mert elsüllyedtek a szégyentől. Tervüket ugyanis »mindössze« 110 százalékra teljesítették. Az effajta versenynyil­vánosság nem jó célt szol­gál. Egyet lehet érteni az­zal, hogy az üzem legjobb­jait népszerűsítik. De ez még nem ok arra, hogy kur­tán és gúnyosan intézzék el az átlagképességű munkáso­kat. Hiszen számtalan esetben bebizonyosodott, hogy a közepes tudású embereknek legalább olyan nehéz néhány százaléval az átlaguk fölé emelked­­niök, mint a nagy szaktu­dással és gyakorlattal ren­delkező kiváló dolgozóknak jóval túlteljesíteni a ter­vet. Éppen ezért az átlag­­munkások becsületes erő­feszítéseit, 110—140 szá­zalékét éppúgy méltányol­ni kell, mint a kiválóak 200—250 százalékát. A ver­­senynyiilvánossági táblán sem a szégyenkezők kö­zött van a helyük. Sőt, el­lenkezőleg! Miért tűri hát a Nehézszerszámgépgyár üzemi bizottsága, hogy efféle torz plakátokkal a munkások kedvét szegjék? Jobb lenne, ha a gyár rajzolói inkább a fegyel­mezetlenekre, a sételt gyár­­tókra és a későn jövőkre lövöldöznék a gúny nyi­lait, azokra, akiknek való­ban minden okuk megvan rá, hogy elsüllyedjenek a szégyentől H. J. A begyűjtési dolgozók is érezzék a szakszervezet segítő erejét Vas megyei tapasztalatok A begyűjtési hivatalok dol­gozói a Közalkalmazottak Szakszervezetéhez tartoznak. A szakszervezeti vezetőség­választó taggyűléseken a be­gyűjtés dolgozói elmondták problémáikat. Ennek nyomán látogattunk el Vas megyébe, hogy megismerkedjünk a be­gyűjtési dolgozók munkájával, gondjaival. A legáltalánosabb panasz, hogy gyakran cserélik a be­gyűjtési hivatalok munkatár­sait, a begyűjtési megbízotta­kat. És ez bizony zökkenőket okoz a feladatok végrehajtá­sában. A celldömölki járásban például az 1954-es létszámhoz viszonyítva, a dolgozóknak mindössze harminc százaléka maradt a helyén. A körmendi járásban a 31 községi megbí­zott közül 16 általában három havonként cserélődik. A szak­­szervezet területi bizottsága is foglalkozott a dolgozók pana­szával. Megállapította, hogy gyakran felszínes oktatás­sal állítanak munkába új dolgozókat. Ha pedig né­hány hét után az új mun­katárs hibát követ el, mind­járt szidást, nem egy eset­ben fegyelmit kap. Ez történt a bajánsenyei köz­ségi megbízott esetében is, akit háromhónapi munka után állítottak fegyelmi elé és fizetését ötven forinttal csök­kentették. Ehhez tartozik az is, hogy a megyei és járási begyűjtési hivatalok munkatársai bár többet tartózkodnak kint a falvakban, mint régebben, el­lenőrzésük azonban gyakran formális, mindössze néhány adat visszakérdezésére, a fe­lülről kapott szempontok to­vábbadására szorítkozik. A begyűjtési adminisztrációban, ahol a legnagyobb elmaradás tapasztalható , nem nyújta­nak segítséget. Annál az egy­szerű oknál fogva, hogy a já­rási, de nem egyszer a megyei begyűjtési hivatali dolgozók sem ismerik részleteiben az adminisztrációs munkát, csak »elvi« kérdésekkel foglalkoz­nak. A celldömölki járás be­gyűjtési hivatalának vezetője legutóbb KöCsk községben járt, ahol mindössze néhány kérdést tett fel és ezzel elvé­gezte az »ellenőrzést«. A közalkalmazottak Vas megyei területi bizottsága itt komoly segítséget adhatna. Mindenekelőtt biztosítani kel­lene, hogy a járási és megyei hivatalok munkatársai meg­ismerkedjenek a begyűjtési adminisztráció minden kérdé­sével. Ezt előadásokkal, ta­pasztalatcserékkel lehetne biz­tosítani. Ugyanakkor módot kellene találni arra, hogy a községi megbízot­tak tanulmányozhassák és átvehessék másutt dol­gozó társaik bevált, jó munkamódszerét. Varga Lajos rábahidvégi be­gyűjtési megbízott nyilvántar­tása például világos, áttekint­hető, és mindig napra kész. Mégsem ismerik módszerét a megyében. Pedig Varga elv­társban megvan a készség, hogy munkamódszerét át­adja. Fel is ajánlotta a segít­ségnyújtást. A szakszervezet kötelessége, hogy a rábahíd­­végi begyűjtési megbízottat támogassa ebben. A Vas megyei begyűjtési dolgozók azt is panaszolják, hogy az utóbbi időben sok olyan rendeletet kaptak, ame­lyeket utólag módosítottak a felettes szervek. Ez már ma­gában véve zavarokat okoz. Sokszor a rendelnek szövege­zése sem világos, ezért az egyes községekben különböző­képpen értelmezik. A kör­mendi és celldömölki járási be­gyűjtési hivatalok dolgozói azt kérték a Vas megyei területi bizottságtól, járjon el a mi­nisztériumban, hogy a rende­leteket világosabban, félreért­hetetlenül szövegezzék. A tanácsok és begyűjtési hivatalok kapcsolata sem a legmegfelelőbb. A tanácsok nem minde­nütt segítik kellően a be­gyűjtési dolgozókat, nem tekintik eléggé maguké­nak a begyűjtés ügyét, mióta megalakult a be­gyűjtési hivatal. Sőt, olyan esetek is előfordul­tak, amelyeknél a tanács a begyűjtési hivatalra hárította a felelősséget. Peresznye köz­ségben történt meg, hogy a begyűjtési megbízott a tör­vénynek megfelelően elszá­moltatta az egyik hanyag gazdát. Néhány napra rá a tanácselnök ellátogatott ehhez a gazdához és beszélgetés köz­ben megemlítette, hogy tulaj­donképpen nem ő követeli a beadást, hanem a helybeli megbízott. Ez a begyűjtési munka durva lejáratása, az állampolgári fegyelem semmi­bevevése. Márpedig a begyűj­tés országos érdek s a tanács­nak éppen az a kötelessége, hogy ezt minden állampolgár­ral megértesse. Találhatunk olyan községe­ket, járásokat is, ahol jó az együttműködés, dolgozik a be­gyűjtési állandó bizottság is. Ilyen a szentgotthárdi járás. Csörötnek községben a ta­nács vezetői és a begyűj­tési megbízott együttesen állították össze a hátraléko­sok névsorát. A tanácsta­gok, népnevelők, akik között számos szakszervezeti aktíva is van, vállalták, hogy meg­látogatják a hátralékos gaz­dákat és elbeszélgetnek velük. Megmagyarázzák a begyűjtés jelentőségét, az állampolgári kötelezettségteljesítés szüksé­gességét és azt az összefüggést, amely a beadás és a falu ipari cikkekkel való ellátása között fennáll. Az a célkitűzésük, hogy az 1936-os esztendőt min­den gazda adósság nélkül kezdje. A közalkalmazottak Vas megyei területi bizottsága meghallgatja a begyűjtési dol­gozók problémáit és igyekszik támogatni munkájukat. A be­gyűjtési dolgozók — különö­sen az egyes községekben volt ez így — eddig ugyanis vala­hogy kiestek a szakszervezet hatósugarából. Most arra töre­kednek, hogy ezek a dolgozók, akik a népgazdaság e fontos területén végeznek munkát, érezzék a szakszervezet segítő erejét. Lendvai Vera Rékám­lék, fotelok, székek, több havi fizetési könnyítéssel, na­gyon olcsón kárpitosnál. Nép­színház utca 25. Tel.: 341—783. Lengyel film egy idegenlégióba került német katona sorsáról Atlanti történet Bemutatásra kerül: december 8-án

Next