Népszava, 1955. december (83. évfolyam, 282-308. sz.)
1955-12-01 / 282. szám
Csak a dolgozók filmjából? Vegyipari balesetek tanulságai Igen elterjedt nézet a vegyipari üzemekben, sőt az iparigazgatóságokon, hogy főként a dolgozók könnyelműsége okozza az üzemi baleseteket. A minisztériumnak a munkavédelem helyzetéről szóló legutóbbi jelentésében is azt olvashatjuk, hogy az októberi 159 balesetből százhuszonhatot vigyázatlanság idézett elő. Nem áll módunkban megcáfolni a statisztikai adatokat. És ez nem is célunk. De a szemlélettel szeretnénk vitába szállni. Főként azért, mert veszélyes és káros. Lefegyverez. Ilyen meggondolásokból kiindulva fordul elő nem egyszer: ahelyett, hogy szigorú intézkedéseket tennének a balesetek elkerülésére, megelőzésére, az illetékesek a sérültet teszik felelőssé. Pedig az ilyen »vigyázatlanság« mögött gyakran műszaki mulasztás, laza ellenőrzés van. A biztonsági intézkedések mellőzésével... Ki a felelős például azért, hogy Merse Endre, az Ajkai Timföldgyár és Alumíniumkohó munkája helytelen munkamódszer, vagy ha úgy akarjuk, »vigyázatlanság« miatt beleesett a bauxitsilóba és súlyosan megsérült? A szakértői vélemény szerint egyedül ő a hibás, mert nem volt hajlandó rendesen kikötni magát, ahogyan az óvórendszabály előírja. Ez valóban így történt. A tanú, Merse Endre dolgozótársa is igazolta. A baleseti jegyzőkönyv további részéből azonban más is kiderül: »Tudomásom volt arról, hogy a munka biztonsága érdekében egy megfigyelő is szükséges. Ezért több ízben kértem ötszámkiegészítést az üzemvezetőtől« — mondta Nagy Péter üzemrészvezető. Az óvórendszabályt tehát nemcsak a dolgozó sértette meg. De maradjunk csak a jegyzőkönyvnél. A határozatoknál egy sor műszaki intézkedés között ezt olvashatjuk: »A silóhoz a jövőben figyelőt kell beállítani, hogy bauxitcsuszamlás esetén a mentőkötelet rögzíteni tudja s a segítségkérést azonnal elrendelhesse.« tieten ? Hogy állunk tehát.» felelősséggel? Merse Endre valóban vigyázatlan volt. De sokkal nagyobb hibát követett el Nagy Péter üzemrészvezető, az üzemvezető és az igazgató is, akik beletörődtek, hogy a megfelelő biztonsági intézkedések mellőzésével dolgozzanak s ezzel — ha akaratlanul is — súlyos baj okozói lettek. Korszerű üzent — elavult módszer Sztankovics Antal munkás balesetét is a vigyázatlanságból eredők közé sorolták az Ajkai Timföldgyárban. A történet dióhéjban ennyi: kiborított egy forró kohósalakkal megtelt vastalicskát a vizes udvarra. (Ez a munka megszokott módja.) A forró sa»♦««♦.........********........««♦♦«« lak és a hideg víz találkozása miatt hatalmas gőz csapott fel, s a dolgozó másodfokú égési sebeket szenvedett. Igaz, könnyelműség volt a pocsolyába önteni a salakot, de sokkal nagyobb hiba, hogy a modern gépekkel, korszerű felszereléssel rendelkező üzemben még mindig nem találtak más megoldást a kohósalak eltávolítására. Felelős ezért a tervezés, a műszaki vezetőség, de legkevésbé hibáztatható a munkás, akit a körülmények kényszerítenek erre a megoldásra. Gyakran okoz balesetet az is, hogy az üzemrészek vezetői, művezetők, csoportvezetők eltűrik a dolgozók hanyagságát, nemtörődömségét, nem kísérik figyelemmel munkájukat, laza az ellenőrzés. A Borsodi Vegyikombinát egyik Demag-kezelője a generátorból kiszivárgó gáztól súlyos szénmonoxid-mérgezést kapott. Az üzemben őt hibáztatták, mondván: azért érte a baj, mert munka közben elaludt. Arról már kevesebb szó esett, hogy ezt a balesetet is elkerülhették volna, ha a generátort megfelelő szabályos záróadagolóval látják el s ha a művezető gyakrabban ellenőrzi az éjszakai műszakban is a munkát. A vegyipari szakszervezet munkavédelmi osztálya *— helyesen — felelősségre vonta az igazgatót és a főmérnököt is, mert nem ez volt az első mérgezés az üzemben és mert veszélyes munkahelyről lévén szó — az óvórendszabálynak megfelelően, tilos bárkit egyedül dolgoztatni. A technológia megszegése A technológiai előírások megszegése is sokszor idéz elő balesetet. A dolgozók — magasabb teljesítmény eléréséért — nem egyszer önkényesen megváltoztatják a technológiát, az illetékes műszaki vezetők pedig elnézik ezt. Jellemző példa erre Varga Imre esete a Székesfehérvári Könynyűfémműnél. Lemezegyengetés közben észrevette, hogy a hengeren egy feltapadt folt van. Figyelmeztette a brigádvezetőt, hogy le kell tisztítani, különben selejt lesz. Mészöly József azonban nem állította meg a gépet. Erre Varga Imre odanyúlt a folthoz s a mozgó henger elkapta a kezét és megcsonkította. Felelőssége nyilvánvaló. De az is kétségtelen, hogy még nagyobb vétséget követett el a brigádvezető. Egyrészt — a dolgozó figyelmeztetése ellenére — nem akadályozta meg a selejtet, másrészt eltűrte, hogy a technológiai utasítás ellenére csiszolófa nélkül, kézzel nyúljon a gépbe. Pedig, mint brigádvezetőt a balesetelhárítási oktatáson külön figyelmeztették erre a veszélyforrásra, s a szakszervezeti bizalmi is többször szólt neki, hogy a munkavédelmi szabályoknak megfelelően dolgozzék. Gyenge felvilágosító munka Az említett példák mellett kétségtelenül előfordul az is, hogy a dolgozó meggondolatlansága, könnyelműsége vagy makacssága idézi elő a bajt. A Ruggyantaárugyár ab-elnöke elmondta, hogy náluk feltűnően sokav éven felüli — évek óta a gyárban dolgozó — tapasztalt munkást ér baleset. Az ilyen emberek, arra hivatkozva, hogy t„tíz vagy húsz éve így csinálják, fittyet hánynak a szabályoknak. Vitán felül áll, hogy magatartásuk helytelen. De az ebből eredő balesetek visszatükrözik a szakszervezet gyenge felvilágosító munkáját is. A vegyipari szakszervezet munkavédelmi osztálya általában erélyesen, következetesen alkalmazza ellenőrzési, felelősségrevonási jogát s ettől a jövőben sem szabad eltekintenie. De nagyobb gondot kell fordítania a balesetek megelőzésére. Hiszen a műszaki vezetők minden igyekezete is csak úgy hozhat eredményt, ha a szakszervezet felvilágosító, nevelőmunkájával párosul. Ha az vb aktivistái őszintén, nyíltan beszélnek a munkásokkal, szépítgetés nélkül feltárják és elrettentő példákkal bizonyítják, mennyi baj származhat a veszedelmes kedvenkedésből, a könnyelműségből és a tudatlanságból, bizonyára óvatosabban, körültekintőbben dolgoznak majd. De még alaposabban kell foglalkozni a műszakiak nevelésével. Az előbb említett példák szinte kivétel nélkül bizonyítják, hogy a balesetek lelkiismeretes ellenőrzéssel, jó munkával elkerülhetők, megelőzhetők. Lukács Mária Nem könnyű munka á mnakrampácsolás! Veres Péter így ír róla »Pályamunkások« című könyvében úgy látszik kívülről, hogy igen egyszerű. Az ember mindig ugyanazt csinálja: aláveri a talpfáknak a kavicsot, hogy jó keményen álljon minden talpfa. Igenám, de az ilyen munkát ütemre kell csinálni, éspedig úgy, hogy a négy krampács úgy szóljon egymás utáni, hogy — hogy — kutya-farka-kutyafarka.« ... Kutya-farka-kutya-farka. Szól a krampács Aszód és Gödöllő között, kint a pályán, a 15-ös pályamesteri szakaszon, Bajcsi-megálló és a 35-ös sorompóőrhely vonalán. 23 pályamunkás steppelt vattaruhába öltözve, tempósan ápolja a vaspályát. Nem kell kapkodni, hisz most ment el a 407-es gyors és a 423-as munkásvonatig szabad a pálya. Két brigád krampácsol felváltva: amíg az egyik dolgozik, a másik pihen, kifújja magát. Nehéz a krampács! Úgy hét-nyolckilós, amíg el nem kopik. Nehezebb mint a csákány, mert a végén ott vannak a tömőbunkók. Simon József elimunkás 22 éve dolgozik a pályán. Tizenkilenc éves korában került a vasúthoz, 1933-ban. Az Igaz, hét évig csak amolyan »visszatérő« munkás voltam — meséli —, tavasztól őszig. Október táján szélnek eresztettek minket s tavaszszal hordhattuk megint a libát, kacsát, a túrót, meg a vajat a pályamesternek, hogy újra beírjon a névsorba. Sok liba, csirke és nagy szerencse is kellett ahhoz, hogy valaki kilenc-tíz hónapig egyfolytában kihúzza. De tovább aztán még a borjú sem segített.. . Vigyázott a MÁV, nehogy leteljen az egy év, mert akkor véglegesíteni kellett volna. Nehezebben lehetett bejutni akkoriban a vasúthoz, mint a püspökhöz! Sógor-koma, protekció kellett hozzá, nagyhatalmú pártfogó. — Nem is tudom, miért törtük magunkat annyira... talán a véglegesítés, a biztos állás reményéért? ... Mert kutyaéletünk volt ám, az szentigaz. Munkaruháról, vattakabátról nem is álmodhattunk. Még a lapátot is nekünk kellett megvenni, amivel a kavicsot hánytuk. Védőital? Azt se tudtuk, mi fán terem. Munkaidő? Látástól vakulásig. Volt úgy, hogy reggel négykor mentünk ki a pályára és még éjfélkor is itt birkóztunk a makacskodó talpfákkal, beszorult, félrecsúszott sínekkel. Itt laktunk a vasúti töltés alján, szedett-vedett sátrakban, vagy ha közel voltunk az állomáshoz, zsúfolt barakkokban. Meleg ételt csak az evett, aki ügyes volt, vagy erőszakos, mert harmincan-negyvenen sorakoztunk egy tűzhelyhez. S mire megfőtt volna a lebbencsleves, a többiek tovább taszigálták a lábost. Szaggatott dudaszó hallatszik s a kanyarban feltűnik a cserebogár-hátú motoros pályakocsi. Ilonka néni hozza az ebédet. Elhallgat a krampács zenéje s a párolgó üstökből sűrű krumplileves, sertésoldalassal púpozott székelykáposzta kerül a tányérokba. Asztal, szék ugyan nincs, de jólesik a meleg étel állva, vagy a töltésre kuporodva is. — Fordulok, és hozom a teát is! — búcsúzik Ilonka néni. — Aztán ne hagyják megint szét a tányérokat! Indul az »ebédvonat«, fel Gödöllő irányába, a 10-es munkahely felé. — Jó, jó, Simon bácsi — fűzi tovább a szót Füleki János, aki itt dolgozik mellettünk és félfüllel hallotta a beszélgetést. — Azért most sem klappol minden, ahogy kellene. Beszéljen csak a ruhákról is. Igen, a ruhákkal még baj van. Előírás szerint ugyanis a pályamunkásoknak évente jár két munkaruha, öt évenként pedig vattás nadrág, kabát, prémes bunda és köpeny. De a ruharaktár fittyet hány az előírásoknak: van, akinek már fél évet, évet is késett az előírásos ruha kiadása. — Ha visszamegy Aszódra — mondja Simon József —, nézze meg az új laktanyát is. Most kaptunk új ágyakat, székeket, szekrényeket. Szép fürdőszobánk is van, tusoló, mosdó, ebédlő és konyha, nagy tűzhellyel, ha főzni akarunk. Nem kell verekedni a vacsorakészítésnél! — Hát a család? Azokat mikor látja? — Itt lakom, nem messze, Aszód közelében — válaszolja. — Legtöbbször hazamegyek, vár az asszony, meg a gyerekek. Három családom van — teszi hozzá —, két fiú meg egy lány. A nagyobbik fiú katona, a másik esztergályos. A lányom még iskolás, de már azon spekulálok, hogy minek adjam, ha megnő. Azelőtt nem lett volna ez »gond«, otthon maradhatott a libapásztornak ... Két hétig a Galyatetőn voltam tavaly. Ha van mennyország, hát az ilyesféle lehet. Idén pedig Mátraházán üdültem. Ott olvastam Veres Péter könyvét, a »Pályamunkások«-at. Jól ismerte a mi akkori sanyarú életünket. Megírhatná a folytatását is. A mai pályamunkásokról így lenne kerek az egész. — Bizony, rólunk még nem sokat írtak — veszi át a szót Majoros Mátyás pályamester. — Pedig nem vagyunk kevesen. 30—35 000 pályamunkás őrzi, ápolja a síneket szerte az országban, de ha mégegyszer annyian lennénk, az is kevés volna. Kell az ember a vasútra, hiszen itt pusztított legjobban a háború. Elöregedtek a pályák ott is, ahol különben nem történt bántódásuk. Pedig a sínek gondos ápolást kívánnak. A vasút mindig »vándorol«, az egyik sínszál előrecsúszik, a másik meg hátra. A hevederek kikopnak, a csavarok meglazulnak. De most már gyorsabban megy a munka. A kavicstisztítást is gép végezte el ezen a vonalon. Kétszáz ember munkáját egy nap alatt. Sínverőgépeket is kapunk, meg — hallom — a krampácsolást is gépesíteni fogják. Frissen festett vasoszlopok ■ sorakoznak végig a sínek mell lett. Két lábuk szilárdan áll a földben. — Mirevalók ezek az oszloppok? Nyugdíjba mennek a gözmozdonyok mifelénk — válaszol Morga Balázs szakaszmérnök. — Villamosítják a Budapest—Hatvan—Gyöngyös vonalat. Tavvaszra már Diesel-motorok robognak ezeken a síneken. De addigra... Addigra keményen, szilárdan állnak majd a talpfák a messzeségbe kígyózó acélvonalak alatt. Fele idő alatt repítik a vagonokat, az utasokat Gyöngyös és Budapest között De a pályamunkások nem te-.,szik le akkor se a krampácsot, ♦ haladnak tovább lépésről lépésre, vonalról vonalra. Krampácsuk ütemes muzsikát ver ki a szikrázó bazaltköveken... Garai Tamás PÁLYAMUNKÁSOK 2 NÉPSZAVA 1955. december 1, csütörtök Ezerötszáz művészeti csoport nevezett eddig a Kilián György kulturális és sportünnepségekre A Kilián György kulturális és sportünnepségekre jelentkező fiatalok száma napról napra növekszik. Csupán a kulturális versenyekre eddig 1500 együttes — a legutóbbi seregszemlén részt vevő csoportoknak csaknem kétszerese — jelentette be részvételét. Legnagyobb létszámban a színjátszók készülnek az üzemi és a kerületi bemutatókra. A seregszemlét meghirdető szervek sokoldalúan segítik az együtteseket és az egyéni versenyzőket. A Vas- és Fémipari Dolgozók Szakszervezetének központjában és budapesti bizottságában hat-hat tagú művészeti albizottság alakult, amely a vasasüzemi kulturális csoportoknak segít műsoruk összeállításában és művészi kidolgozásában. . S Kinek kell szégyenkeznie ? A diósgyőri Nehézszerszámgépgyárban nem mindennapos rajzokkal népszerűsítik a versenyzőket. Az egyik két férfit ábrázol: Kardos Józsefet, aki fülig húzott szájjal nevet, helyesebben nem is nevet, de hahotázik és Kovács Károlyt, aki félszegen, szerényen, szinte szégyenkezve mosolyog mellette. »Mi a különbség a két mosoly között?« — kérdi a plakát és alatta hivalkodik öklömnyi számokkal a »szellemes« megfejtés: »92 százalék.« Néztem, néztem a plakátot, de sehogy sem lettem okosabb tőle. Miért kellene Kovács Károlynál restellnie magát 142 százalékos teljesítményéért? Talán azért, mert vannak jobbak nála, mert Kardos József 234 százalékkal dolgozik? Ez még nem ok a szégyenre! Vagy tán azért, mert a Nehézszerszám Gépgyár rajzolói nem rokonszenveznek a közepes teljesítménnyel dolgozó munkásokkal? Erre vall egy másik plakát is a gyárban. Ezen a Május 1- brigád tagjai azért nem láthatók — mondja a szöveg —, mert elsüllyedtek a szégyentől. Tervüket ugyanis »mindössze« 110 százalékra teljesítették. Az effajta versenynyilvánosság nem jó célt szolgál. Egyet lehet érteni azzal, hogy az üzem legjobbjait népszerűsítik. De ez még nem ok arra, hogy kurtán és gúnyosan intézzék el az átlagképességű munkásokat. Hiszen számtalan esetben bebizonyosodott, hogy a közepes tudású embereknek legalább olyan nehéz néhány százaléval az átlaguk fölé emelkedniök, mint a nagy szaktudással és gyakorlattal rendelkező kiváló dolgozóknak jóval túlteljesíteni a tervet. Éppen ezért az átlagmunkások becsületes erőfeszítéseit, 110—140 százalékét éppúgy méltányolni kell, mint a kiválóak 200—250 százalékát. A versenynyiilvánossági táblán sem a szégyenkezők között van a helyük. Sőt, ellenkezőleg! Miért tűri hát a Nehézszerszámgépgyár üzemi bizottsága, hogy efféle torz plakátokkal a munkások kedvét szegjék? Jobb lenne, ha a gyár rajzolói inkább a fegyelmezetlenekre, a sételt gyártókra és a későn jövőkre lövöldöznék a gúny nyilait, azokra, akiknek valóban minden okuk megvan rá, hogy elsüllyedjenek a szégyentől H. J. A begyűjtési dolgozók is érezzék a szakszervezet segítő erejét Vas megyei tapasztalatok A begyűjtési hivatalok dolgozói a Közalkalmazottak Szakszervezetéhez tartoznak. A szakszervezeti vezetőségválasztó taggyűléseken a begyűjtés dolgozói elmondták problémáikat. Ennek nyomán látogattunk el Vas megyébe, hogy megismerkedjünk a begyűjtési dolgozók munkájával, gondjaival. A legáltalánosabb panasz, hogy gyakran cserélik a begyűjtési hivatalok munkatársait, a begyűjtési megbízottakat. És ez bizony zökkenőket okoz a feladatok végrehajtásában. A celldömölki járásban például az 1954-es létszámhoz viszonyítva, a dolgozóknak mindössze harminc százaléka maradt a helyén. A körmendi járásban a 31 községi megbízott közül 16 általában három havonként cserélődik. A szakszervezet területi bizottsága is foglalkozott a dolgozók panaszával. Megállapította, hogy gyakran felszínes oktatással állítanak munkába új dolgozókat. Ha pedig néhány hét után az új munkatárs hibát követ el, mindjárt szidást, nem egy esetben fegyelmit kap. Ez történt a bajánsenyei községi megbízott esetében is, akit háromhónapi munka után állítottak fegyelmi elé és fizetését ötven forinttal csökkentették. Ehhez tartozik az is, hogy a megyei és járási begyűjtési hivatalok munkatársai bár többet tartózkodnak kint a falvakban, mint régebben, ellenőrzésük azonban gyakran formális, mindössze néhány adat visszakérdezésére, a felülről kapott szempontok továbbadására szorítkozik. A begyűjtési adminisztrációban, ahol a legnagyobb elmaradás tapasztalható , nem nyújtanak segítséget. Annál az egyszerű oknál fogva, hogy a járási, de nem egyszer a megyei begyűjtési hivatali dolgozók sem ismerik részleteiben az adminisztrációs munkát, csak »elvi« kérdésekkel foglalkoznak. A celldömölki járás begyűjtési hivatalának vezetője legutóbb KöCsk községben járt, ahol mindössze néhány kérdést tett fel és ezzel elvégezte az »ellenőrzést«. A közalkalmazottak Vas megyei területi bizottsága itt komoly segítséget adhatna. Mindenekelőtt biztosítani kellene, hogy a járási és megyei hivatalok munkatársai megismerkedjenek a begyűjtési adminisztráció minden kérdésével. Ezt előadásokkal, tapasztalatcserékkel lehetne biztosítani. Ugyanakkor módot kellene találni arra, hogy a községi megbízottak tanulmányozhassák és átvehessék másutt dolgozó társaik bevált, jó munkamódszerét. Varga Lajos rábahidvégi begyűjtési megbízott nyilvántartása például világos, áttekinthető, és mindig napra kész. Mégsem ismerik módszerét a megyében. Pedig Varga elvtársban megvan a készség, hogy munkamódszerét átadja. Fel is ajánlotta a segítségnyújtást. A szakszervezet kötelessége, hogy a rábahídvégi begyűjtési megbízottat támogassa ebben. A Vas megyei begyűjtési dolgozók azt is panaszolják, hogy az utóbbi időben sok olyan rendeletet kaptak, amelyeket utólag módosítottak a felettes szervek. Ez már magában véve zavarokat okoz. Sokszor a rendelnek szövegezése sem világos, ezért az egyes községekben különbözőképpen értelmezik. A körmendi és celldömölki járási begyűjtési hivatalok dolgozói azt kérték a Vas megyei területi bizottságtól, járjon el a minisztériumban, hogy a rendeleteket világosabban, félreérthetetlenül szövegezzék. A tanácsok és begyűjtési hivatalok kapcsolata sem a legmegfelelőbb. A tanácsok nem mindenütt segítik kellően a begyűjtési dolgozókat, nem tekintik eléggé magukénak a begyűjtés ügyét, mióta megalakult a begyűjtési hivatal. Sőt, olyan esetek is előfordultak, amelyeknél a tanács a begyűjtési hivatalra hárította a felelősséget. Peresznye községben történt meg, hogy a begyűjtési megbízott a törvénynek megfelelően elszámoltatta az egyik hanyag gazdát. Néhány napra rá a tanácselnök ellátogatott ehhez a gazdához és beszélgetés közben megemlítette, hogy tulajdonképpen nem ő követeli a beadást, hanem a helybeli megbízott. Ez a begyűjtési munka durva lejáratása, az állampolgári fegyelem semmibevevése. Márpedig a begyűjtés országos érdek s a tanácsnak éppen az a kötelessége, hogy ezt minden állampolgárral megértesse. Találhatunk olyan községeket, járásokat is, ahol jó az együttműködés, dolgozik a begyűjtési állandó bizottság is. Ilyen a szentgotthárdi járás. Csörötnek községben a tanács vezetői és a begyűjtési megbízott együttesen állították össze a hátralékosok névsorát. A tanácstagok, népnevelők, akik között számos szakszervezeti aktíva is van, vállalták, hogy meglátogatják a hátralékos gazdákat és elbeszélgetnek velük. Megmagyarázzák a begyűjtés jelentőségét, az állampolgári kötelezettségteljesítés szükségességét és azt az összefüggést, amely a beadás és a falu ipari cikkekkel való ellátása között fennáll. Az a célkitűzésük, hogy az 1936-os esztendőt minden gazda adósság nélkül kezdje. A közalkalmazottak Vas megyei területi bizottsága meghallgatja a begyűjtési dolgozók problémáit és igyekszik támogatni munkájukat. A begyűjtési dolgozók — különösen az egyes községekben volt ez így — eddig ugyanis valahogy kiestek a szakszervezet hatósugarából. Most arra törekednek, hogy ezek a dolgozók, akik a népgazdaság e fontos területén végeznek munkát, érezzék a szakszervezet segítő erejét. Lendvai Vera Rékámlék, fotelok, székek, több havi fizetési könnyítéssel, nagyon olcsón kárpitosnál. Népszínház utca 25. Tel.: 341—783. Lengyel film egy idegenlégióba került német katona sorsáról Atlanti történet Bemutatásra kerül: december 8-án