Népszava, 1956. február (84. évfolyam, 27-51. sz.)
1956-02-01 / 27. szám
Befejeződött a földművesszövetkezetek ünnepi tanácskozása Kedden az Országház kongresszusi termében folytatták a földművesszövetkezetek 10. évfordulója alkalmából rendezett ünnepi tanácskozást. Részt vett a tanácskozáson a párt és a kormány vezetői közül Apró Antal és Dobi István. Ott volt Nagy Józsefné könynyűipari miniszter, Bognár József belkereskedelmi miniszter, Bebrits Lajos közlekedés- és postaügyi miniszter és Nagy Dániel, az Elnöki Tanács elnökhelyettese. Az ünnepi ülés második napján felszólalt Bognár József belkereskedelmi miniszter. Beszédében a többi között megállapította: A földművesszövetkezeti kiskereskedelem 1955-ben háromszor akkora forgalmat bonyolított le, mint öt évvel ezelőtt. A falusi áruforgalom növekedésének mértéke 1950-től 1955-ig kétszerese volt az állami kereskedelem forgalmi növekedésének. A falusi áruforgalom gyors növekedésének egyik tényezője a termelőszövetkezeti mozgalom térhódítása a falun és az a körülmény, hogy a termelőszövetkezeti parasztság zömének életszínvonala magasabb, mint a jól gazdálkodó középparasztságé és ennek következtében áruféleségek vásárlására sokkal nagyobb összegeket tud fordítani. Az ünnepi tanácskozáson felszólalt Apró Antal, az MDP Politikai Bizottságának tagja, a Minisztertanács elnökhelyettese. " Földművesszövetkezeteink pártunk útmutatását követve, eredményekben gazdag tíz esztendőre tekinthetnek viszsza — mondotta a többi között. — Együtt fejlődtek, erősödtek népi demokratikus rendünkkel. Állandóan növekszik politikai szerepük is. Fontos feladata földművesszövetkezeteinknek, hogy elősegítsék a mezőgazdaság szocialista átszervezését, a falu és a város közötti kapcsolat fejlesztését, a munkás-paraszt szövetség erősítését. Ezután azokról a feladatokról beszélt, amelyek pártunk mezőgazdaságfejlesztési politikájának végrehajtásában, a második ötéves terv célkitűzéseinek megvalósításában, a földművesszövetkezetek előtt állnak. Rámutatott: úgy kell ellátniuk a dolgozó parasztságot iparcikkekkel, termelési eszközökkel és anyagokkal, hogy azok a dolgozó parasztság termelési kedvét, árutermelését fokozzák. Tovább kell javítani az áruforgalmat, javítani, szélesíteni a begyűjtési, felvásárlási munkát, szélesíteni kell a földművesszövetkezetek szerepét a termelési és értékesítési szerződéskötésben. A földművesszövetkezetek állandóan népszerűsítsék a termelőszövetkezetek eredményeit tagjaik és a dolgozó parasztság között, a földművesszövetkezeti tagok, a választott szervek tagjai maguk is mutassanak jó példát belépéssel s az új szövetkezetek létesítésének adjanak gazdasági és adminisztratív segítséget. Egy szekrény ólombetű, egy kis festékes henger, s magasra tornyosodó halom fehér papír. Ez a felszerelés. Nem ragyog, nem is vadonatúj, mert a betűket úgy szedték össze, kimustrált öreg nyomdák felszereléséből, vagy éppen nyomdászifik csenték el a maguk munkahelyén. Ha vásárolták, úgy jelentkeztek, mint egy vidéki nyomda megbízottai — ha csak »szerezték«, hát megkockáztatták azt is ... De a nyomda kellett. Fiatal férfi hajlik a rekamié fölé, amelyből a féltett kincseket az imént előszedte, zizzen a kéziratpapír, sorakoznak az ólombetűk: »Elép a háborúból! ... A Vörös Hadsereg bent van az erdélyi medence közepén. Rövidesen megindul Szlovákián és Jugoszlávián keresztül az Alföld felé és hazánk földjén is beteljesül a fasiszták sorsa. Hiába ajánlja Milovay a nemzetnek a »becsületes katonahalált«, a nemzet élni akar.« Linóleumba metszett betűk nyomán rajzolódik a fejléc: »Szabad Nép — 1944. szeptember hó. Kiadja: a Kommunista Párt.« S fölötte egyetlen jelmondat: »Hatás a német megszállókra!" Kint az utcán német katonai autók robognak. A Sicherheitsdienst és a DEF nyomozói együttesen és külön-külön szimatolnak, s itt, a Hungária körút 108-ban, a Versicz-lakásban készül az illegális Kommunista Párt lapja. A laktanyák vallatószobáiban ütések zuhognak, csendőrnyomozók ordítoznak , és kommunisták hallgatnak. Itt pedig, a Hungária körúti lakásban, készül a Szabad Nép. Tizenegy év... Az egykori illegális nyomda munkatársa, Rákosi Éva — ma Ikladiné — elvtársnő, kinéz az ablakon, a régi Tőzsdepalota — a mai Lenin Intézet — ablakán, ahol fiatalokat tanít. Olyan korú fiatalokat, mint amilyenek ők ketten voltak akkor: első férje és ő. Huszonegy, illetve húsz évesek ... Húsz év körüli házaspár — az ilyenek számára, még ha háború van is, mosoly és csak az élet. Ezt gondolhatták róluk illegális lakásaik szomszédai, házmesterek, munkások, tisztviselők, akik számára a fiatalasszony »Évi« volt, akit kibombáztak a régi lakásból, s most takarításért kaptak egy kis szobát, abban húzódnak meg. A láthatatlan szálakat, amelyek a rekamiéba rejtett kis nyomdát a párthoz fűzték, nem ismerhették. Nem is ismerték meg. A konspiráció szabályait keményen és következetesen betartották a kis nyomda munkatársai, Richtmann Sándor is, aki a konspiráció megkövetelte néhány hetes üzemszünetben a gyárban rejtette el a nyomdagépet, s hallgatott Versicz Emil, a szimpatizáns házigazda is, mert gyűlölte a nácikat és csak annyit tudott: odabenn, a másik szobában ellenük folyik e fáradhatatlan fiatalok csatája. Az előző lakást a tavasz végén hagyták ott — akkori házigazdájuk »lebukott«, de a letartóztatására érkezett detektívek (szerencse néha még a harc tragikus fordulatai közben is akad) egyszerűen elfelejtettek bemenni a szomszéd szobába, ahol az illegális nyomda tevékenykedett. Ám ez a szállás mindenképpen veszélyesnek látszott, bepakolták hát néhány bőröndbe mindazt, ami árulója lehetett volna. A ház elé taxi állt, s hátsó üléséről szemüveges férfi ugrott ki, hogy besegítse a koffereket. Ságvári Endrének hívták ... Négy hónappal később pedig a Hungária körúton Rákosi Endre utjai közül új ólombetűk vándorolnak a »vinkel«-be: »Pártunk meghajtja zászlaját a munkásmozgalom nagy halottja, Ságvári Endre elvtárs emléke előtt. Ságvári Endrét jújúlius 27-én a magyar Gestapo pribékjei meggyilkolták...« Illegalitás ... A bátorság és a keménység, az állhatatosság és a hallgatni tudás, a lelemény és a halálmegvetés iskolája. Az asztal lábai alá vastagon, több rétegben szőnyeget terítettek, hogy a »lehúzás« zörejét minél kevésbé vegye át a padló, a fal. A rádiót hangosan bömböltették, hogy elnyomja a kis masina szavát — s még így is megesett, hogy az alsó emelet ideges lakói megkérdezték: mit csináltak maguk éjszaka? — S akkor ártatlan arccal valami tréfát kellett mondani, hogy elüssék a dolgot... S este még óvatosabban folytatni a harcot, a halálos kockázatot. De kellett, mert ez volt a párt utasítása és a fiatal Rákosi Endre számára ez a szó többet jelentett életnél, biztonságnál, nyugalomnál. A hazát jelentette, amelyet meg kellett menteni. A Szabad Nép elkészült, tovább kellett adni. A Rózsadomb, forgalmas terek, csendes mellékutcák felváltva voltak színhelyei az ilyen illegális találkozóknak, amelyeken egy-egy csomag papír cserélt gazdát. Aki azonban azt hiszi, hogy e kockázatos találkozók résztvevői kedélytelen, keserű emberek voltak, nem ismerték a tréfát, téved. Jól ismerte az az elvtárs is, aki egy nyári napon — miután átvette a mintegy hatszáz Szabad Népet tartalmazó csomagot — megkérte a poszton álló rendőrt, vigyázzon a csomagra addig, amíg visszajön. Azzal elment egy másik találkozóra, lebonyolította, visszajött, megköszönte a szívességet és már ment is tovább... Vidámak voltak és optimisták. De tudták, hogy a felfedezés egyenlő a halállal. Vállalták. És amikor egy novemberi délután géppisztolyos nyilasok dörömböltek a lakás ajtaján, három férfi egyszerre nyúlt a pisztolyhoz. Az ajtó nem nyílt, s az újabb dörömbölés után már a géppisztoly recsegő sorozata kopogtatott. .Richtmann elvtárs azonnal meghalt, s néhányperces elkeseredett közelharc után a nyilasok kis fekete autója már el is indult foglyaival a kapu elől. Éva, aki a fűszerüzletbe ment le akkor, nem látta többé a férjét: az út a kínzókamrákból Dachauba vezetett, ahonnan olyan sokan nem tértek vissza. De őre és az illegális sajtó minden munkájára emlékezünk a mai napon: szerkesztőkre és nyomdászokra, nőkre és férfiakra, akik kézirattal és ólombetűkkel csatáztak a jövőért, amely a mi számunkra a győzelmes jelen. Baktai Ferenc Bebrits Lajos közlekedés- és postaügyi miniszter felszólalásában a földművesszövetkezetek és a közlekedési szervek kapcsolatának kérdései-vel foglalkozott. Majd Dobi István, a Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke az Elnöki Tanács nevében át- s nyújtotta a kormánykitüntetéseket azoknak a választott vezetőknek és dolgozóknak, akik önzetlen, lelkes munkájukkal az elmúlt évek során a legkiemelkedőbb eredményeket érték el. A kétnapos tanácskozás Vas Zoltán zárószavával ért véget. VETŐKKEL CSATÁZTAK Egyszerű hősök PALI BÁTYÁNK Nevét, tetteit nem kapta szárnyára a hír, nem sorolják a MÁVAG büszkeségei — Szőczei Sándor, Richter József és a többiek — közé, mégis gyárszerte sokan ismerik és becsülik Stefanek Pált, a szerkocsiszerelők "atyját". A kistermetű, dereshajú bácsika naphosszat csendesen szorgoskodik a szerelőcsarnokban, de amikoralkatrészvadászatra* megy, harciasan lép be minden üzemrészbe, irodába és konok határozottsággal követeli a még hiányzó forgózsámolyokat, csőbilincseket, kengyeleket, emeltyűket. — Hű, itt az öreg Stefanek! — húzzák be a nyakukat tréfás ijedelemmel a mozdonymechanika dolgozói, amikor sürgető szándékból rájuk nyitja a műhely ajtaját. — Erőt, egészséget, Pali bácsi — üdvözlik szívélyesen régi tanítványai, a hídműhely, a szivattyúgyár és a mozdonygyár fiatal szerelői. — Bírja még az iramot? — Mi kéne, Pali bátyám? — érdeklődik Spóner Árpád műhelyfőnök, ha a tévés csarnokban összeakadnak, mert tudja, hogy az öreg ok nélkül nem hagyja ott a »szerelőplaccot". Stefanek bácsi nem művezető, nem is diszpécser, csak afféle két lábon járó lelkiismeret — csoportvezetői rangban. Kétszeres felelősséget érez — amint mondja — »a tervért és a fiúk keresetéért". Büszke arra, hogy a csoport mindig időre, rendben elvégzi, amit vállal és nem szeretné, ha csorba esnék jó hírnevükön. Arra is büszke, hogy mellette szívesen dolgoznak, szépen keresnek a szerelők és nem akarja, hogy csalódjanak benne. Ezért csap fel szükség esetén önkéntes diszpécsernek, ezért jót-fut, veszekszik munkáért, anyagért. Az eredményes »alkatrészvadászat« után pedig a szokottnál is buzgóbban dolgozik a szerelőaknában vagy a bak mellett, hogy pótolja az »elsétált« időt. A szerkocsiszerelők csoportja jó néhány esztendeje változatlanul a »Stefanek-ifibrigád« nevet viseli. Hát ez a brigád sohasem öregszik meg? Nem, mert az örökifjú Pali bácsi mindig új meg új fiatalokat, jobbára frissen végzett ipari tanulókat vesz maga mellé. Megtanítja őket a mesterség minden csínjárabinjára, azután szárnyukra bocsátja: hadd hasznosítsák tudásukat a mechanika vagy a mozdonyszerelés finomabb, kényesebb munkáinál. A Pali bácsi iskolájából kikerült 40—50 fiatal szerelő között már szép számmal vannak élmunkások. Mostani »fiaival" — Kiss Jánossal, Sásdi Józseffel, Kovács Imrével, Gyulai Antallal és Pálinkás Istvánnal — második éve dolgozik együtt. A három utóbbi összesen sincs annyi idős, mint Stefanek Pál egymaga. A fiúk nagyra becsülik ősz mesterüket, csak Kiss János, a segédmunkásból átképzett szerelő »panaszkodik« rá: — Csuda makacs, akaratos ember. Nem veszi tudomásul, hogy eljárt felette az idő, nem kíméli magát, hiába is kérjük. A fél világért sem ülne le egy percre. Csak megy, megy és dolgozik — de hogyan dolgozik! Igazi ezermester... Pali bácsit hányatott élete tanította meg az ezermesterségre. A felszabadulás előtt afféle mindenes volt a mezőhegyesi állami birtokon: lakatos, magnemesítő, villany- és vízvezetékszerelő, gőzeke-kezelő, cukor- és szeszgyári munkás. Dolgozott a vasútnál, repülőgépgyárban, ért a varrógépekhez, a motorokhoz és a MÁVAG-ban töltött 13 esztendő a szerkocsiszerelés valóságos művészévé avatta. Aki a szerelőmunkával kapcsolatban nem érzi helyénvalónak a művészet szót, hallgassa csak meg, hogyan beszél Stefanek Pál a szakmájáról: — Szép dolog az kérem, amikor az ember száz meg száz alkatrészből, dirib-darabokból összeteremt egy kész, takaros szerkocsit. Az alkatra egymagában csak vas, acél, de a népben életre kel: a forgózsámolyból és a kerekekből futómű lesz, a csapágyból pedig a gép szíve. Olyan nekünk a futópróba, mint színésznek a bemutató előadás. Izgalmas, de csaknem mindig jól sikerül, mert a fiúk értik a dolgukat. Hogyne értenék a szakma minden fortélyát, amikor Pali bácsi a tanítójuk. Ezermester-képességeit nem adhatja át mindegyiknek, hit legalább sokoldalúságra neveli őket. Csoportjában mindenkinek egyformán el kell végeznie valamennyi részmunkát: a csapágyillesztést csakúgy, mint a fékbeállítást, az alvázszerelést vagy a vízkapcsolásokat. Még a darukötöző tanfolyamra is elküldte tanítványait. Nemcsak jó szakembert, hanem embert is farag a »fiaiból«. Katonás fegyelmet tart: késést, igazolatlan mulasztást még sohasem írhattak a csoport tagjainak rovására. Ha a fülébe jut, hogy valamelyik fiatal fizetés után a pohár fenekére nézett, a »tékozló fiút« atyai dorgálásban részesíti: — Ha sok a pénzed, fiam, ad’ anyádnak vagy csináltass egy öltő ruhát. De elinni, elszórni? Nem rendes dolog, aztán tudod, butaság is. lehet, hogy a bírálat alanya megorrol a kéretlen tanácsért, de az bizonyos, hogy Pali bácsi csoportjában az ivászat nem szokás, viszont szokás elbüszkélkedni a jó keresetből vásárolt új szerzeményekkel. A fiatal szeretők szívesen tanulnak Stefanek Pál iskolájában mesterséget, emberséget és még évek múltán is örömest visszamennek hozzá. Gyakran előfordul, hogy felkeresik munkahelyén és megkérik: — Ha ember kell, gondoljon rám, Pali bátyám. — Előbb megbeszélem a fiúkkal — mondja ilyenkor Pali bácsi s igy válaszol akkor is, ha valamilyen határidőmódosítás, versenykihívás vagy túlóra ügyében kell döntenie. De amit aztán közösen elvállalnak, azt, ha törik, ha szakad, teljesíteni kell «- igy kívánja a csoport becsülete. Az emlékezetes mozdonycsata idején — 1954 forradalmi műszakjában — a csoport szinte erejét meghaladó felajánlást tett, mégis állta a szavát. Hősies munkájukért , akkor valamennyien oklevelet kaptak. A kiváló dolgozó jelvényt azonban máig sem tudták megszerezni. — Talán nincs jussunk hozzá? —* kesereg Pali bácsi. — Múlt évi átlagteljesítményünk 172 százalék, anyaggal, szerszámmal takarékosan bánunk, a minőség és a fegyelem kifogástalan, akárki megmondhatja. A hiba ott van, hogy az olyan régen futó gyártmányok, mint a 424-es és a 0—5—0-ás szerkocsi szerelésén már nincs mit újítani. Engedjék hát el nekünk az újítást a feltételek közül, hadd nyerhessük el a jelvényt! Megérdemelnék a fiúk ezt a tisztességet ... Meg bizony. És mesterük, Stefanek Pál már régóta, sokszorosan érdemes arra, hogy megtiszteljék a kiváló dolgozó jelvénnyel, az egyszeri munkáshősök ezüstcsillagával. Ez az írás egy munkásról, a derékhad egy szerény katonájáról fest vázlatos képet, de köszöntse mindazokat, akikről Sztálin így emlékezik meg: »Nagyon sokan vannak... Ezek egyszerű emberek, senki sem ír róluk semmit, nincs kitüntetésük, nincsen rangjuk, de ezek azok az emberek, akik minket fenntartanak, ahogy az alapzat tartja a tetőt." Vajk Vera Fogadás a földművesszövetkezeti mozgalom tizedik évfordulója alkalmából Az Országos Földművesszövetkezeti Tanács és a Szövetkezetek Országos Szövetségének igazgatósága a földművesszövetkezeti mozgalom tizedik évfordulója alkalmából kedd este fogadást adott a városligeti Gundel-étteremben. A fogadáson megjelent Dobi István, a Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke, Erdei Ferenc, a Minisztertanács elnökhelyettese, Rónai Sándor, az országgyűlés elnöke, Nagy Józsefné könnyűipari miniszter, Bognár József belkereskedelmi miniszter, Házi Árpád, az állami ellenőrzés minisztere, Nagy Dániel, az Elnöki Tanács elnökhelyettese, Dögei Imre, az Országos Földművesszövetkezeti Tanács elnöke, Vas Zoltán, a SZÖVOSZ igazgatóságának elnöke, Nyers Rezső és Mészáros Sándor, a SZOVOSZ igazgatóságának elnökhelyettesei, Nánási László, a SZOVOSZ felügyelő bizottságának elnöke, valamint a politikai és a gazdasági élet számos vezető személyisége. Részt vettek a fogadáson az Országos Földművesszövetkezeti Tanács és a SZOVOSZ igazgatóságának tagjai, a földművesszövetkezeti mozgalom új kitüntetettjei, kiváló vezetői és tagjai. 1916. február 1. A szabad Magyarország történetének jelentős dátumára emlékezünk: ma tíz éve kiáltotta ki az akkori nemzetgyűlés a történelmünkben negyedik köztársaságot. A »magyar királyság« történelmileg elavult, személyekben pedig a gyilkos Horthy-rendszerhez fűződő illúziója és a Habsburgház sötét emléke így került immár nemcsak a nép szívéből, de a törvény paragrafusai erejével is a história lomtárába. A történelem távlatában tíz esztendő nem hosszú idő — de ez a tíz évszázadnyi változást hozott népünk életében. Elég, ha belelapozunk a köztársaság kikiáltása idején megjelent újságokba, hogy felidéződjenek előttünk azok a nehéz, nyomorúsággal és a romok közti küszködéssel terhes, de már szabad és harcosokat edző időszaknak emlékei. Ilyen napi híreket találni: j›Február 1-től 2000 pengő a napilapok ára...« j»Letartóztattak egy fasiszta összeesküvő csoportot...« Ilyen hirdetéseket: »Operakávéház, vacsoramenü: 40 000 pengő.« És újra egy hír: »Villamos- és hídmenetrend a köztársaság ünnepén.« Erre is szükség volt, hídmenetrendre, hiszen még csak az »élet hídja«, a Kossuth-híd állt a Duna felett. S a romos Budapest papírablakú szobáiban, az éhséggel küszködő, de a jövőben törhetetlenül bízó dolgozók kemény szóval mondtak ítéletet a múlt felett. A királyság a Habsburgokat jelentette, a Caraffák és Haynauk legfelső irányítóit a régmúltban, a még az emlékekben mindig élő, első világháború idején a Piave és az Isonzo vértengerét. S jelentette Horthyt éppúgy, mint korcs követőjét, a »szent korona« előtt felemelt karral pózoló nemzetvezetőt. A parlamentben mégis akadt, aki a koronás árnyékok védelmére kelt, s érezni lehetett, hogy a királyság fenntartását követelő Schlachta Margit mögött ott lapul a Habsburg-birodalom restaurációjára nem is titkoltan váró tízezerholdas főpapság, nagybirtokosság. A múlt azt hitte, hogy még csatát nyerhet, és megpróbált hangulatot kelteni a köztársaság ellen, amelynek kikiáltása pedig polgári demokratikus vívmány volt — de olyan polgári demokratikus vívmány, amely, a földreformhoz hasonlóan, csak a munkásosztály erejével válhatott valóra az adott történelmi helyzetben. De a köztársaságellenes kísérletek kudarca egy percig sem volt kétséges: a nép torkig volt a királyság minden formájával és a koalíciós kormányzás parlamentjében sem akadt komoly erő, amely meg merte volna kockáztatni, hogy végképp lejáratja magát a tömegek előtt a demokratikus köztársaság ellen fordulással. Tíz év telt el azóta , s hazánk népe 1949-ben megalkotta az 1946-os köztársaság erőben és tekintélyben mérhetetlenül megnőtt utódát, a Magyar Népköztársaságot. Amikor visszatekintünk az évfordulón, népünk és pártunk erejét, a munkásosztály szilárdságát ünnepeljük, amely képes volt kiűzni a törvényhozásból, a politikai életből nemcsak a királyság visszaálmodóit, a feudális nagybirtok szószólóit, de a polgári rend, a kapitalizmus védelmezőit is és a szocialista építés útján indította el hazánk fejlődését. Állami életünk magasabb lépcsőfokáról visszatekintve, büszkén és szeretettel emlékezünk e tíz évvel ezelőtti győzelemre, amely bebizonyította, hogy a mi történelmi korszakunkban a haladás minden eszméjének a munkásosztály a zászlóvivője. Büszkén emlékezünk — de nem lankadó éberséggel. Mert tudjuk ugyan, hogy népünk egyaránt megvetéssel és gyűlölettel utasítja el a rossz emlékű királyságot, akár királyi, akár kormányzói mezben jelentkezzék. De azt is tudjuk, hogy vannak körök, amelyek újra boldogítani szeretnék Közép- és Kelet-Európa felszabadult országait, azokkal a királyokkal, akikről nálunk már száztíz éve elmondták a nép ítéletét Petőfi gyilkosán találó verssorai. Bécsből olyan hírek érkeznek, hogy az osztrák belügyminisztérium útlevelet, állampolgársági bizonyítványt készül kiállítani Ottónak, akit ezúttal a változatosság kedvéért .Otto Oesterreich«-nek keresztelnek A tengeren túlról nekünk címzett karácsonyi üzenetek sejtetni engedik, hogy azok, akik elégedetlenek mai életünkkel, színes terveket szövögetnek holmi új Habsburg-királyság létesítéséről, Weiss Manfrédokkal, Esterházyakkal, nagybirtokkal és más királyi adalékokkal. Népünk néhány hete már válaszolt ezekre az üzenetekre. Most új válasz fogalmazása helyett megismételhetjük az 1946 küzdelmes tavaszán született döntést is. A királyság eltörlése a nép akarata és az is marad. A köztársaságból népköztársasággá nőtt ország dolgozó milliói pedig megvédik és tovább építik, amit kemény munkával alkottak. Ez a fogadalom a legméltóbb ünnepi emlékezés február 1-én. Kitüntetések A Népköztársaság Elnöki Tanácsa a földművesszövetkezeti mozgalom megindulásának tizedik évfordulója alkalmából, valamint a földművesszövetkezetek zöldség-gyümölcs-felvásárlási és értékesítési munkájában kiemelkedő eredményeik elismeréséül a MUNKA ÉRDEMREND kitüntetést adományozta: Dögei Imrének, az Országos Földművesszövetkezeti Tanács elnökének; Nyers Rezsőnek, a Szövetkezetek Országos Szövetsége igazgatósága elnökhelyettesének; Szabó Miklósnak, a Földművesszövetkezetek Szabolcs-Szatmár megyei Szövetkezeti Központi Igazgatósága elnökének, Szigeti Istvánnak, a Zöldség-, Gyümölcs Értékesítő Országos Szövetkezeti Központ igazgatójának. Az ünnepi évforduló alkalmából számos földmívesszövetkezeti vezető és dolgozó részesült még a Szocialista Munkáért Érdemérem és Munka Érdemérem kormánykitüntetésben. NÉPSZAVA 3 1956. február 1. nerda