Népszava, 1956. február (84. évfolyam, 27-51. sz.)

1956-02-01 / 27. szám

Befejeződött a földművesszövetkezetek ünnepi tanácskozása Kedden az Országház kong­resszusi termében folytatták a földművesszövetkezetek 10. év­fordulója alkalmából rende­zett ünnepi tanácskozást. Részt vett a tanácskozáson a párt és a kormány vezetői közül Apró Antal és Dobi István. Ott volt Nagy Józsefné köny­­nyűipari miniszter, Bognár Jó­zsef belkereskedelmi miniszter, Bebrits Lajos közlekedés- és postaügyi miniszter és Nagy­­ Dániel, az Elnöki Tanács el­nökhelyettese. Az ünnepi ülés második napján felszólalt Bognár Jó­zsef belkereskedelmi minisz­ter. Beszédében a többi között megállapította: A földműves­szövetkezeti kiskereskedelem 1955-ben háromszor akkora forgalmat bonyolított le, mint öt évvel ezelőtt. A falusi árufor­galom növekedésének mértéke 1950-től 1955-ig kétszerese volt az állami kereskedelem forgalmi növekedésének. A fa­lusi áruforgalom gyors növe­kedésének egyik tényezője a termelőszövetkezeti mozgalom térhódítása a falun és az a kö­rülmény, hogy a termelőszö­vetkezeti parasztság zömének életszínvonala magasabb, mint a jól gazdálkodó középparaszt­ságé és ennek következtében áruféleségek vásárlására sok­kal nagyobb összegeket tud fordítani. Az ünnepi tanácskozáson fel­szólalt Apró Antal, az MDP Politikai Bizottságának tagja, a Minisztertanács elnökhelyet­tese. " Földművesszövetkezeteink pártunk útmutatását követve, eredményekben gazdag tíz esztendőre tekinthetnek visz­­sza — mondotta a többi kö­zött. — Együtt fejlődtek, erő­södtek népi demokratikus rendünkkel. Állandóan növek­szik politikai szerepük is. Fontos feladata földműves­szövetkezeteinknek, hogy elő­segítsék a mezőgazdaság szo­cialista átszervezését, a falu és a város közötti kapcsolat fejlesztését, a munkás-paraszt szövetség erősítését. Ezután azokról a feladatok­ról beszélt, amelyek pártunk­ mezőgazdaságfejlesztési poli­tikájának végrehajtásában, a második ötéves terv célkitűzé­seinek megvalósításában, a földművesszövetkezetek előtt állnak. Rámutatott: úgy kell ellátni­uk a dolgozó parasztsá­got iparcikkekkel, termelési eszközökkel és anyagokkal, hogy azok a dolgozó paraszt­ság termelési kedvét, áruter­melését fokozzák. Tovább kell javítani az áruforgalmat, ja­vítani, szélesíteni a begyűjté­si, felvásárlási munkát, széle­síteni kell a földművesszövet­kezetek szerepét a termelési és értékesítési szerződéskötés­ben. A földművesszövetkezetek ál­landóan népszerűsítsék a ter­melőszövetkezetek eredmé­nyeit tagjaik és a dolgozó pa­rasztság között, a földműves­szövetkezeti tagok, a válasz­tott szervek tagjai maguk is mutassanak jó példát belépés­sel s az új szövetkezetek léte­sítésének adjanak gazdasági és adminisztratív segítséget. Egy szekrény ólombetű, egy kis festékes henger, s magas­ra tornyosodó halom fehér pa­pír. Ez a felszerelés. Nem ra­gyog, nem is vadonatúj, mert a betűket úgy szedték össze, ki­mustrált öreg nyomdák felsze­reléséből, vagy éppen nyom­dászifik csenték el a maguk munkahelyén. Ha vásárolták, úgy jelentkeztek, mint egy vi­déki nyomda megbízottai — ha csak »szerezték«, hát megkoc­káztatták azt is ... De a nyom­da kellett. Fiatal férfi hajlik a rekamié fölé, amelyből a féltett kincse­ket az imént előszedte, ziz­­zen a kéziratpapír, sorakoznak az ólombetűk: »Elép a háború­ból! ... A Vörös Hadsereg bent van az erdélyi medence köze­pén. Rövidesen megindul Szlo­vákián és Jugoszlávián keresz­tül az Alföld felé és hazánk földjén is beteljesül a fasiszták sorsa. Hiába ajánlja Milovay a nemzetnek a »becsületes kato­­nahalált«, a nemzet élni akar.­« Linóleumba metszett betűk nyomán rajzolódik a fejléc: »Szabad Nép — 1944. szeptem­ber hó. Kiadja: a Kommunista Párt.« S fölötte egyetlen jel­mondat: »Hatás a német meg­szállókra!­" Kint az utcán német katonai autók robognak. A Sicherheits­dienst és a DEF nyomozói együttesen és külön-külön szi­matolnak, s itt, a Hungária körút 108-ban, a Versicz-lakás­­ban készül az illegális Kommu­nista Párt lapja. A laktanyák vallatószobáiban ütések zuhog­nak, csendőrnyomozók ordítoz­nak , és kommunisták hall­gatnak. Itt pedig, a Hungária körúti lakásban, készül a Sza­bad Nép. Tizenegy év... Az egykori illegális nyomda munkatársa, Rákosi Éva — ma Ikladiné — elvtársnő, kinéz az ablakon, a régi Tőzsdepalota — a mai Lenin Intézet — abla­kán, ahol fiatalokat tanít. Olyan korú fiatalokat, mint amilyen­ek ők ketten voltak ak­kor: első férje és ő. Huszonegy, illetve húsz évesek ... Húsz év körüli házaspár — az ilyenek számára, még ha há­ború van is, mosoly és csak az élet. Ezt gondolhatták róluk il­legális lakásaik szomszédai, házmesterek, munkások, tiszt­viselők, akik számára a fiatal­asszony »Évi« volt, akit kibom­­báztak a régi lakásból, s most takarításért kaptak egy kis szo­bát, abban húzódnak meg. A láthatatlan szálakat, amelyek a rekamiéba rejtett kis nyomdát a párthoz fűzték, nem ismer­hették. Nem is ismerték meg. A konspiráció szabályait keményen és következetesen betartották a kis nyomda munkatársai, Richtmann Sán­dor is, aki a konspiráció meg­követelte néhány hetes üzem­szünetben a gyárban rejtette el a nyomdagépet, s hallgatott Versicz Emil, a szimpatizáns házigazda is, mert gyűlölte a nácikat és csak annyit tudott: odabenn, a másik szobában el­lenük folyik e fáradhatatlan fiatalok csatája. Az előző lakást a tavasz vé­gén hagyták ott — akkori házi­gazdájuk »lebukott«, de a letar­tóztatására érkezett detektívek (szerencse néha még a harc tra­gikus fordulatai közben is akad) egyszerűen elfelejtettek bemenni a szomszéd szobába, ahol az illegális nyomda tevé­kenykedett. Ám ez a szállás mindenképpen veszélyesnek látszott, bepakolták hát néhány bőröndbe mindazt, ami árulója lehetett volna. A ház elé taxi állt, s hátsó üléséről szemüve­ges férfi ugrott ki, hogy bese­gítse a koffereket. Ságvári Endrének hívták ... Négy hónappal később pedig a Hungária körúton Rákosi Endre utjai közül új ólombe­tűk vándorolnak a »vinkel«-be: »Pártunk meghajtja zászlaját a munkásmozgalom nagy halott­ja, Ságvári Endre elvtárs em­léke előtt. Ságvári Endrét jú­­július 27-én a magyar Gestapo pribékjei meggyilkolták...« Illegalitás ... A bátorság és a keménység, az állhatatosság és a hallgatni tudás, a lele­mény és a halálmegvetés is­kolája. Az asztal lábai alá vastagon, több rétegben sző­nyeget terítettek, hogy a »le­húzás« zörejét minél kevésbé vegye át a padló, a fal. A rá­diót hangosan bömböltették, hogy elnyomja a kis masina szavát — s még így is meg­esett, hogy az alsó emelet ide­ges lakói megkérdezték: mit csináltak maguk éjszaka? — S akkor ártatlan arccal vala­mi tréfát kellett mondani, hogy elüssék a dolgot... S este még óvatosabban foly­tatni a harcot, a halálos koc­kázatot. De kellett, mert ez volt a párt utasítása és a fia­tal Rákosi Endre számára ez a szó többet jelentett életnél, biztonságnál, nyugalomnál. A hazát jelentette, amelyet meg kellett menteni. A Szabad Nép elkészült, tovább kellett adni. A Rózsa­domb, forgalmas terek, csen­des mellékutcák felváltva voltak színhelyei az ilyen il­legális találkozóknak, amelye­ken egy-egy csomag papír cse­rélt gazdát. Aki azonban azt hiszi, hogy e kockázatos talál­kozók részt­vevői kedélytelen, keserű emberek voltak, nem ismerték a tréfát, téved. Jól ismerte az az elvtárs is, aki egy nyári napon — miután át­vette a mintegy hatszáz Sza­bad Népet tartalmazó csoma­got — megkérte a poszton álló rendőrt, vigyázzon a csomagra addig, amíg visszajön. Azzal elment egy másik találkozóra, lebonyolította, visszajött, meg­köszönte a szívességet és már ment is tovább... Vidámak voltak és optimis­ták. De tudták, hogy a felfe­dezés egyenlő a halállal. Vállalták. És amikor egy novemberi délután géppiszto­­lyos nyilasok dörömböltek a lakás ajtaján, három férfi egy­szerre nyúlt a pisztolyhoz. Az ajtó nem nyílt, s az újabb dörömbölés után már a gép­pisztoly recsegő sorozata ko­pogtatott. .Richtmann elvtárs azonnal meghalt, s néhány­­perces elkeseredett közelharc után a nyilasok kis fekete autója már el is indult fog­lyaival a kapu elől. Éva, aki a fűszerüzletbe ment le akkor, nem látta többé a férjét: az út a kínzókamrákból Dachau­­ba vezetett, ahonnan olyan so­kan nem tértek vissza. De őre­ és az illegális sajtó minden munkájára emléke­zünk a mai napon: szerkesz­tőkre és nyomdászokra, nőkre és férfiakra, akik kézirattal és ólombetűkkel csatáztak a jövőért, amely a mi szá­munkra a győzelmes jelen. Baktai Ferenc Bebrits Lajos közlekedés- és postaügyi miniszter felszó­lalásában a földművesszövet­kezetek és a közlekedési szer­vek kapcsolatának kérdései-­­vel foglalkozott. Majd Dobi­ István, a Népköztársaság El­­­nöki Tanácsának elnöke az Elnöki Tanács nevében át- s nyújtotta a kormánykitünte­­­­téseket azoknak a választott vezetőknek és dolgozóknak, akik önzetlen, lelkes munká­jukkal az elmúlt évek során a legkiemelkedőbb eredmé­nyeket érték el. A kétnapos tanácskozás Vas Zoltán zárószavával ért véget. VETŐKKEL CSATÁZTAK Egyszerű hősök PALI BÁTYÁNK Nevét, tetteit nem kapta szárnyá­ra a hír, nem sorolják a MÁVAG büszkeségei — Szőczei Sándor, Rich­ter József és a többiek — közé, mégis gyárszerte sokan ismerik és becsülik Stefanek Pált, a szerkocsi­szerelők "atyját". A kistermetű, de­reshajú bácsika naphosszat csende­sen szorgoskodik a szerelőcsarnok­ban, de amikor­­alkatrészvadászat­ra­* megy, harciasan lép be minden üzemrészbe, irodába és konok hatá­rozottsággal követeli a még hiányzó forgózsámolyokat, csőbilincseket, kengyeleket, emeltyűket. — Hű, itt az öreg Stefanek! — húzzák be a nyakukat tréfás ijede­lemmel a mozdonymechanika dolgo­zói, amikor sürgető szándékból rá­juk nyitja a műhely ajtaját. — Erőt, egészséget, Pali bácsi — üdvözlik szívélyesen régi tanítvá­nyai, a hídműhely, a szivattyúgyár és a mozdonygyár fiatal szerelői. — Bírja még az iramot? — Mi kéne, Pali bátyám? — ér­deklődik Spóner Árpád műhelyfő­nök, ha a tévés csarnokban össze­akadnak, mert tudja, hogy az öreg ok nélkül nem hagyja ott a »szerelő­­placcot". Stefanek bácsi nem művezető, nem is diszpécser, csak afféle két lábon járó lelkiismeret — csoportvezetői rangban. Kétszeres felelősséget érez — amint mondja — »a tervért és a fiúk keresetéért". Büszke arra, hogy a csoport mindig időre, rendben el­végzi, amit vállal és nem szeretné, ha csorba esnék jó hírnevükön. Arra is büszke, hogy mellette szívesen dolgoznak, szépen keresnek a szere­lők és nem akarja, hogy csalódjanak benne. Ezért csap fel szükség esetén önkéntes diszpécsernek, ezért jót-fut, veszekszik munkáért, anyagért. Az eredményes »alkatrészvadászat« után pedig a szokottnál is buzgóbban dol­gozik a szerelőaknában vagy a bak mellett, hogy pótolja az »elsétált« időt. A szerkocsiszerelők csoportja jó néhány esztendeje változatlanul a »Stefanek-ifibrigád« nevet viseli. Hát ez a brigád sohasem öregszik meg? Nem, mert az örökifjú Pali bácsi mindig új meg új fiatalokat, jobbára frissen végzett ipari tanuló­kat vesz maga mellé. Megtanítja őket a mesterség minden csínjára­­binjára, azután szárnyukra bocsátja: hadd hasznosítsák tudásukat a me­chanika vagy a mozdonyszerelés fi­nomabb, kényesebb munkáinál. A Pali bácsi iskolájából kikerült 40—50 fiatal szerelő között már szép szám­mal vannak élmunkások. Mostani »fiaival" — Kiss Jánossal, Sásdi Jó­zseffel, Kovács Imrével, Gyulai An­tallal és Pálinkás Istvánnal — má­sodik éve dolgozik együtt. A három utóbbi összesen sincs annyi idős, mint Stefanek Pál egymaga. A fiúk nagyra becsülik ősz mesterüket, csak Kiss János, a segédmunkásból át­­képzett szerelő »panaszkodik« rá: — Csuda makacs, akaratos ember. Nem veszi tudomásul, hogy eljárt fe­lette az idő, nem kíméli magát, hiába is kérjük. A fél világért sem ülne le egy percre. Csak megy, megy és dol­gozik — de hogyan dolgozik! Igazi ezermester... Pali bácsit hányatott élete taní­totta meg az ezermesterségre. A fel­­szabadulás előtt afféle mindenes volt a mezőhegyesi állami birtokon: la­katos, magnemesítő, villany- és víz­­vezetékszerelő, gőzeke-kezelő, cukor- és szeszgyári munkás. Dolgozott a vasútnál, repülőgépgyárban, ért a varrógépekhez, a motorokhoz és a MÁVAG-ban töltött 13 esztendő a szerkocsiszerelés valóságos művészé­vé avatta. Aki a szerelőmunkával kapcsolatban nem érzi helyénvaló­nak a művészet szót, hallgassa csak meg, hogyan beszél Stefanek Pál a szakmájáról: — Szép dolog az kérem, amikor az ember száz meg száz alkatrészből, dirib-darabokból összeteremt egy kész, takaros szerkocsit. Az alkatra egymagában csak vas, acél, de a nép­ben életre kel: a forgózsámolyból és a kerekekből futómű lesz, a csapágy­ból pedig a gép szíve. Olyan nekünk a futópróba, mint színésznek a be­mutató előadás. Izgalmas, de csak­nem mindig jól sikerül, mert a fiúk értik a dolgukat. Hogyne értenék a szakma minden fortélyát, amikor Pali bácsi a tanító­juk. Ezermester-képességeit nem ad­hatja át mindegyiknek, hit legalább sokoldalúságra neveli őket. Csoport­jában mindenkinek egyformán el kell végeznie valamennyi részmun­kát: a csapágyillesztést csakúgy, mint a fékbeállítást, az alvázszere­­lést vagy a vízkapcsolásokat. Még a darukötöző tanfolyamra is elküldte tanítványait. Nemcsak jó szakem­bert, hanem embert is farag a »fiai­ból«. Katonás fegyelmet tart: késést, igazolatlan mulasztást még sohasem írhattak a csoport tagjainak rová­sára. Ha a fülébe jut, hogy valame­lyik fiatal fizetés után a pohár fe­nekére nézett, a »tékozló fiút« atyai dorgálásban részesíti: — Ha sok­ a pénzed, fiam, ad’­ anyádnak vagy csináltass egy öltő ruhát. De elinni, elszórni? Nem ren­des dolog, aztán tudod, butaság is. l­ehet, hogy a bírálat alanya meg­­orrol a kéretlen tanácsért, de az bi­zonyos, hogy Pali bácsi csoportjában az ivászat nem szokás, viszont szo­kás elbüszkélkedni a jó keresetből vásárolt új szerzeményekkel. A fia­tal szeretők szívesen tanulnak Stefa­nek Pál iskolájában mesterséget, em­berséget és még évek múltán is örö­mest visszamennek hozzá. Gyakran előfordul, hogy felkeresik munkahe­lyén és megkérik: — Ha ember kell, gondoljon rám, Pali bátyám. — Előbb megbeszélem a fiúkkal — mondja ilyenkor Pali bácsi s igy válaszol akkor is, ha valamilyen ha­­táridőmódosítás, versenykihívás vagy túlóra ügyében kell döntenie. De amit aztán közösen elvállalnak, azt, ha törik, ha szakad, teljesíteni kell «- igy kívánja a csoport becsülete. Az emlékezetes mozdonycsata idején — 1954 forradalmi műszakjában — a csoport szinte erejét meghaladó felajánlást tett, mégis állta a szavát. Hősies munkájukért , akkor vala­mennyien oklevelet kaptak. A kiváló dolgozó jelvényt azonban máig sem tudták megszerezni. — Talán nincs jussunk hozzá? —* kesereg Pali bácsi. — Múlt évi átlag­teljesítményünk 172 százalék, anyag­gal, szerszámmal takarékosan bá­nunk, a minőség és a fegyelem kifo­gástalan, akárki megmondhatja. A hiba ott van, hogy az olyan régen futó gyártmányok, mint a 424-es és a 0—5—0-ás szerkocsi szerelésén már nincs mit újítani. Engedjék hát el nekünk az újítást a feltételek kö­zül, hadd nyerhessük el a jelvényt! Megérdemelnék a fiúk ezt a tisztes­séget ... Meg bizony. És mesterük, Stefanek Pál már régóta, sokszorosan érde­mes arra, hogy megtiszteljék a ki­váló dolgozó jelvénnyel, az egyszeri munkáshősök ezüstcsillagával. Ez az írás egy munkásról, a de­­rékhad egy szerény katonájáról fest vázlatos képet, de köszöntse mind­azokat, akikről Sztálin így emléke­zik meg: »Nagyon sokan vannak... Ezek egyszerű emberek, senki sem ír róluk semmit, nincs kitüntetésük, nincsen rangjuk, de ezek azok az emberek, akik minket fenntartanak, ahogy az alapzat tartja a tetőt." Vajk Vera Fogadás a földművesszövetkezeti mozgalom tizedik évfordulója alkalmából Az Országos Földművesszö­vetkezeti Tanács és a Szövet­kezetek Országos Szövetségé­nek igazgatósága a földmű­vesszövetkezeti mozgalom ti­zedik évfordulója alkalmából kedd este fogadást adott a vá­rosligeti Gundel-étteremben. A fogadáson megjelent Dobi István, a Népköztársaság El­nöki Tanácsának elnöke, Erdei Ferenc, a Minisztertanács el­nökhelyettese, Rónai Sándor, az országgyűlés elnöke, Nagy Józsefné könnyűipari minisz­ter, Bognár József belkereske­delmi miniszter, Házi Árpád, az állami ellenőrzés minisz­tere, Nagy Dániel, az Elnöki Tanács elnökhelyettese, Dögei Imre, az Országos Földműves­szövetkezeti Tanács elnöke, Vas Zoltán, a SZÖVOSZ igaz­gatóságának elnöke, Nyers Re­zső és Mészáros Sándor, a SZOVOSZ igazgatóságának el­nökhelyettesei, Nánási László, a SZOVOSZ felügyelő bizott­ságának elnöke, valamint a politikai és a gazdasági élet számos vezető személyisége. Részt vettek a fogadáson az Országos Földművesszövetke­zeti Tanács és a SZOVOSZ igazgatóságának tagjai, a föld­művesszövetkezeti mozgalom új kitüntetettjei, kiváló vezetői és tagjai. 1916. február 1. A szabad Magyarország tör­ténetének jelentős dátumára emlékezünk: ma tíz éve kiál­totta ki az akkori nemzetgyű­lés a történelmünkben negye­dik köztársaságot. A »ma­gyar királyság« történelmileg elavult, személyekben pedig a gyilkos Horthy-rendszerhez fű­ződő illúziója és a Habsburg­­ház sötét emléke így került immár nemcsak a nép szívéből, de a törvény paragrafusai erejével is a história lomtá­rába. A történelem távlatában tíz esztendő nem hosszú idő — de ez a tíz év­századnyi válto­zást hozott népünk életében. Elég, ha belelapozunk a köz­társaság kikiáltása idején meg­jelent újságokba, hogy felidé­­ződjenek előttünk azok a ne­héz, nyomorúsággal és a romok közti küszködéssel terhes, de már szabad és harcosokat ed­ző időszaknak emlékei. Ilyen napi híreket találni: j›Február 1-től 2000 pengő a napilapok ára...« j»Letartóztattak egy fa­siszta összeesküvő csoportot...« Ilyen hirdetéseket: »Opera­kávé­ház, vacsoramenü: 40 000 pengő.« És újra egy hír: »Vil­lamos- és hídmenetrend a köz­társaság ünnepén.« Erre is szükség volt, hídmenetrendre, hiszen még csak az »élet hídja«, a Kossuth-híd állt a Duna felett. S a romos Budapest papír­­ablakú szobáiban, az éhséggel küszködő, de a jövőben törhe­­tetlenül bízó dolgozók kemény szóval mondtak ítéletet a múlt felett. A királyság a Habsbur­gokat jelentette, a Caraffák és Haynauk legfelső irányítóit a régmúltban, a még az emlé­kekben mindig élő, első világ­háború idején a Piave és az Isonzo vértengerét. S jelentette Horthyt éppúgy, mint korcs követőjét, a »szent korona« előtt felemelt karral pózoló nemzetvezetőt. A parlament­ben mégis akadt, aki a koro­nás árnyékok védelmére kelt, s érezni lehetett, hogy a ki­rályság fenntartását követelő Schlachta Margit mögött ott lapul a Habsburg-birodalom restaurációjára nem is titkol­tan váró tízezerholdas főpap­ság, nagybirtokosság. A múlt azt hitte, hogy még csatát nyerhet, és megpróbált hangu­latot kelteni a köztársaság el­len, amelynek kikiáltása pedig polgári demokratikus vívmány volt — de olyan polgári demok­ratikus vívmány, amely, a föld­reformhoz hasonlóan, csak a munkásosztály erejével válha­tott valóra az adott történelmi helyzetben. De a köztársaság­ellenes kísérletek kudarca egy percig sem volt kétséges: a nép torkig volt a királyság minden formájával és a koalíciós kor­mányzás parlamentjében sem akadt komoly erő, amely meg merte volna kockáztatni, hogy végképp lejáratja magát a tö­megek előtt a demokratikus köztársaság ellen fordulással. Tíz év telt el azóta , s ha­zánk népe 1949-ben megalkotta az 1946-os köztársaság erőben és tekintélyben mérhetetlenül megnőtt utódát, a Magyar Népköztársaságot. Amikor visszatekintünk az évfordulón, népünk és pártunk erejét, a munkásosztály szilárdságát ün­nepeljük, amely képes volt ki­űzni a törvényhozásból, a po­litikai életből nemcsak a ki­rályság visszaálmodóit, a feu­dális nagybirtok szószólóit, de a polgári rend, a kapitalizmus védelmezőit is és a szocialista építés útján indította el ha­zánk fejlődését. Állami életünk magasabb lépcsőfokáról vissza­tekintve, büszkén és szeretettel emlékezünk e tíz évvel ezelőtti győzelemre, amely bebizonyí­totta, hogy a mi történelmi korszakunkban a haladás min­den eszméjének a munkásosz­tály a zászlóvivője. Büszkén emlékezünk — de nem lankadó éberséggel. Mert tudjuk ugyan, hogy népünk egyaránt megvetéssel és gyű­lölettel utasítja el a rossz em­lékű királyságot, akár királyi, akár kormányzói mezben je­lentkezzék. De azt is tudjuk, hogy vannak körök, amelyek újra boldogítani szeretnék Közép­- és Kelet-Európa felsza­badult országait, azokkal a királyokkal, akikről nálunk már száztíz éve elmondták a nép ítéletét Petőfi gyilkosán találó verssorai. Bécsből olyan hírek érkeznek, hogy az osztrák belügyminisztérium útlevelet, állampolgársági bizonyítványt készül kiállítani Ottónak, akit ezúttal a változatosság ked­véért .Otto Oesterreich«-nek keresztelnek A tengeren túl­ról nekünk címzett karácsonyi üzenetek sejtetni engedik, hogy azok, akik elégedetlenek mai életünkkel, színes terve­ket szövögetnek holmi új Habsburg-királyság létesítésé­ről, Weiss Manfrédokkal, Es­­terházyakkal, nagybirtokkal és más királyi adalékokkal. Né­pünk néhány hete már vála­szolt ezekre az üzenetekre. Most új válasz fogalmazása helyett megismételhetjük az 1946 küzdelmes tavaszán született döntést is. A királyság eltör­lése a nép akarata és az is marad. A köztársaságból nép­­köztársasággá nőtt ország dol­gozó milliói pedig megvédik és tovább építik, amit kemény munkával alkottak. Ez a foga­dalom a legméltóbb ünnepi emlékezés február 1-én. Kitüntetések A Népköztársaság Elnöki Tanácsa a földművesszövetkezeti mozgalom megindulásának tizedik évfordulója alkalmából, valamint a földműves­­szövetkezetek zöldség-gyümölcs-felvá­­sárlási és értékesítési munkájában kiemelkedő eredményeik elismeréséül a MUNKA ÉRDEMREND kitüntetést adományozta: Dögei Imrének, az Or­szágos Földművesszövetkezeti Tanács elnökének; Nyers Rezsőnek, a Szövet­kezetek Országos Szövetsége igaz­gatósága elnökhelyettesének; Szabó Miklósnak, a Földművesszövetkezetek Szabolcs-Szatmár megyei Szövetke­zeti Központi Igazgatósága elnöké­nek, Szigeti Istvánnak, a Zöldség-, Gyümölcs Értékesítő Országos Szö­vetkezeti Központ igazgatójának. Az ünnepi évforduló alkalmából számos földm­ívesszövetkezeti vezető és dolgozó részesült még a Szocia­lista Munkáért Érdemérem és Munka Érdemérem kormánykitüntetésben. NÉPSZAVA 3 1956. február 1. nerda

Next