Népszava, 1956. július (84. évfolyam, 154-179. sz.)

1956-07-22 / 172. szám

y ED­VES ELVTÁRS, ön fon­tos munkája mellett időt szakított arra, hogy egy nem­rég megjelent szerény írásom­ra reflektáljon, önnek — őszinte örömömre — nagyon tetszett a »Szavak becsülete« és arra kért, írjak sokat és írjak elsősorban pozitív ripor­tokat. Például — kérdezte ön — miért nem írok egyszer a Balaton mellett üdülő mun­kásokról? Kedves elvtárs — önnek tö­kéletesen igaza van. Sok min­denről nem írunk mostaná­ban és nem írunk eleget. Most például, amikor ezeket a soro­kat írom, mellettem az író­asztalon kiterítve fekszik a reggeli újság és benne nagy betűkkel a tudósítás: átadták rendeltetésének a 98 kilomé­teres Keleti Főcsatornát. Tud­­ja-e, hogy legszívesebben fel­ugranék és felülnék az első vonatra, hogy láthassam a kék vizet, amely ifjúvá vará­zsolja a szomjas mezők, tik­­kadt homokú földek birodal­mát. Látni szeretném a fő­csatornát, amelynek első mé­tereit születni láttam. Akkor gyerekek ülték körül az árok­partot és tátott szájjal nézték, amint a gépcsoda lassúkat lé­pegetve harapja a földet. Asz­­szonyok álltak az álétt kuko­ricásban, az eget kémlelték, amelyen nem mutatkozott iz­galmas felhő és hitetlenül csó­válták a fejüket. »Itt víz? Itt sohasem volt víz.« Igen, el akarok menni a főcsatornához és írni akarok kertté varázsolt pusztákról, mint ahogy írni akarok a Balaton menti üdü­lőkről, a magyar televíziós kí­sérletekről, a csillebérci úttö­rőtáborról, a csökkenő cse­csemőhalandóságról, írni aka­rok minden örömről, ered­ményről, diadalról. De nem­csak arról, sőt nem is első­sorban arról. Mert kedves elv­társ, ön az ilyen egyszerű be­számolókat és csak az ilyen eredményregisztrálásokat, il­lusztrációkat nevezi pozitív írásoknak, az olyan riportot pedig, amelyben küzdelem van, probléma van, bajok, gondok elleni mozgósítás — egysze­rűen negatívnak érzi. Ezzel a felfogással nem értek egyet. Hadd mondjak csak néhány példát. Néhány nappal ezelőtt gége­gyulladásomat kezelték az egyik kórházban. Az alatt a néhány perc alatt azonban, amíg hallgatásra voltam kár­hoztatva — a műtős azzal szó­rakoztatott, hogy elpanaszol­ta: négy esztendeig gyűjtöt­ték a pénzt egy varrógépre. »Tudja elvtársnő, holmi re­akciósok azt tanácsolták, hogy ne vegyünk új gépet, mert mostanában nem csinálnak olyan jókat, mint ezelőtt. De hát az ilyenekre az ember nem hallgat. Együtt volt a kétezer forintos takarékbetét, meg­vásároltuk a gépet. Tudja, két kisgyerekünk van, az asszony gondolta, ami magunknak kell, ing, kis nadrág, azt majd ezen­túl megvarrja otthon. Haza is vittük a gépet, a nagy öröm­ből nagy bosszúság lett. Csak­úgy csurog belőle az olaj, va­lamit igazítani kéne rajta. Be­mentem az üzletbe , azt mondják, ők eladók és nem javítók, vigyem be a gyári szervizbe. Mikor vigyem? És negyven forint legalább a taxi oda, negyven forint vissza, le­het, hogy az egész igazítás annyi, hogy egy csavart job­ban meg kell húzni rajta ... Hát ha reklamáció van, nem tudnak azonnal házhoz jönni és megnézni?« •V­AGY EGY MÁSIK PÉLDA. Előadást tartottam a Chi­­noin-gyárban. Odajön egy elv­társik­, hogy hallgassam meg a panaszát, özvegyasszony, van egy tizennyolc éves kislánya, most érettségizik jó eredmény­nyel. A kislány szeretne szak­mát tanulni. Igen ám, de szü­letési sérülés miatt nem jó a lába, csak ülőfoglalkozást vé­gezhet. Mondjuk órás, bőrdísz­műves lehetne. Az anya két­ségbeesetten mutatta azt a te­kintélyes listát, amelyen azok a címek és telefonszámok vol­tak, amelyeket már megkere­sett kislánya ügyében. Kerü­leti tanács oktatási osztálya. Szociális osztály. Ipari osz­tály. Szakszervezetek. MTH. Ipartestület. Még a kispesti könnyűipari minisztériumi szakiskolába is elküldték. Hal­lott valami tájékoztatást a rá­dióban is az ott megadott cím­re is elment. A gimnázium igazgatója is adott egy tele­fonszámot. Végigtalpalta a mi­nisztériumokat. Négy hónap alatt nem tudta ezt a »végte­lenül bonyolult« ügyet elintéz­ni. De folytathatom. Itt van az íróasztalom fiókjában egy se­reg levél. Az egyik arról szól, hogy szeretne férjével egy­szerre menni szabadságra, de a személyzetin azt mondják, hogy »más nem hiányzik, mint hogy mindenki válogasson. Ak­kor megy szabadságra, ami­korra beütemezik«. A másik: felháborodva írja, hogy a Rá­­kóczi-úton levő »Ajándék­­bolt«-ot átalakítják, amikor az üzlet nincs több három négy­esztendősnél. Miért nem for­dítjuk ezt a pénzt egy rossz tető, vagy rossz esőcsatorna, vagy romos lakás megjavítá­sára? A harmadik: a játszóte­rek ügyében ír. Csak egy ke­vés fűmag és sok jóakarat kel­lene ahhoz, hogy minden po­ros, üres telekből játszótér le­hessen. A pesti gyerekeknek nincs hol játszaniuk... SZERINTEM az a pozitív ri­port, amelyik szóvá teszi a mindennapok problémáit, szó­vá teszi a mindennapok har­cát a gondok, bajok leküzdé­sére, az a pozitív riport, ame­lyik segít a tömegeknek az előrehaladásban, amelyik vilá­gosan ki meri mondani: ez jó, ez rossz, és amelyik úgy har­col a hibás kinövések ellen, hogy közben védi, óvja az alap­vetően jót. Hol válik pozitívvá — mondjuk — a varrógép-rek­lamáció ügye? Beszéltem a Keravill-üzlet vezetőjével, an­nak a Keravill-üzletnek veze­tőjével, ahol a varrógépet el­adták. A műtős elvtárs igazat mondott: a gépet be kell vin­nie a Rákóczi-út 75. sz. alatti javítószövetkezetbe. Helyes ez? Az üzletvezető elvtárs is belátta, hogy nem. Először is szigorítani kellene a gyári mi­nőségi ellenőrzést, hogy ne le­gyen ennyi apró reklamáció. Másodszor helyes volna, ha a javítószövetkezet az első rek­lamációra házhoz küldené sze­relőjét és a helyszínen meg­csinálná a kisebb javítást. Har­madszor pedig nagyon helyes volna, ha bemutatóterme vol­na a Keravillnak, ahol meg­tanítanák a gépek helyes ke­zelését, mert bizony száz pa­nasz közül hetvenszer nincs a megvett masinának semmi baja, csak hozzá nem értő kezek kapcsolgatják, csavar­gatják ... Persze van olyan elképzelés is, minek megírni, hogy ná­lunk előfordul, hogy az új varrógépnek, vagy új rádió­nak, vagy új biciklinek vala­mi hibája van, hiszen ha nem írjuk meg, csak a vevő tudja, ha megírjuk, tudja az egész világ. Azt hiszem, ennek ép­pen a fordítottja igaz a var­rógép-ügyben is, egyebekben is. Eredményeinkről is, gond­jainkról is, hibáinkról is ne­künk kell beszélnünk, hogy ne legyen mondanivalója, érve az ellenségnek. A bajok nem múl­nak el attól, ha hallgatunk ró­luk, hanem az égig nőnek. Egy hibás varrógép ügye — jelen­téktelen ügy országos problé­mákhoz képest. Egyetlen kis­lány elhelyezkedése —• egyet­len család gondja. De ha ösz­­szefüggésükben nézzük a dol­gokat, akkor a varrógép ügye már gyártmányaink minősé­gének ügyévé válik, a javító­szövetkezetek, javítószolgálat ügyévé, az érettségizett kis­lány ügye megmutatja az if­júság elhelyezkedési gond­jait, szót emel a bürokrácia túltengése ellen. A férj­ fele- FEHÉR KLÁRA: A BIZALOM JELE Federico Garcia Lorca: CARMELÁNAK, A PERUI LÁNYNAK (Húsz évvel ezelőt végezték ki a fasiszta hóhérok Lorcát, a spanyol nép nagy költőjét.) A hajad tinta, s lányhaj. Míg írom, fények árja lebeg kezemre lágyan, s szelíden, mint a jácint, s elképzelem, hogy versem közömbös hamuján a perzselő nyári reggel a napfény füttye játszik. Hogy futva fusson vérem, zord medrét tágra tárja egy csontos, szép Apolló, hadd szőjön sűrű sást, míg kimérák tűje s timsós fuvalmak lobbanása a magok nagy csöndjéből tébolyult, vad kalászt nyit. A szűz dalokért, íme, halálos háború dúl őrület és számok, rózsák és vers között, s te kis fekete lányka, kis fűszál­ derekú, az ősidőkből hoznál parázsló örömöt.. ., félnek birodalma, távoli, bús Peru! És jaj, hazám, te holt hold a rideg kő fölött.. Fordította: Tímár György Egy nap a bíróságon Szellemes olasz játékfilm Főszerepben: Peppino de Filippo, Silvana Pampanini, Alberto Sordi, Sophia Loren Rendező: STENO BEMUTATÓ: JÚLIUS 26 Csak 16 éven felülieknek! ség szabadságidejének megál­lapítása is országos problémá­vá válik: az emberekkel való bánásmód, a pihenéshez való jog érvényesülésének ügyévé. t_­ A SZÓVÁ TESSZÜK A­­ PROBLÉMÁKAT — az ol­­vasók tíz- és százezrei azt mondják: »Bizony ez így igaz, a fiammal, sógorommal is ha­sonló dolog történt.« Ha szóvá tesszük a problémákat , mér­hetetlen erőt mozgósítunk, sza­badítunk fel vele, ötletek, ja­vaslatok özönlenek. Gondol­junk csak arra, hogyan moz­dult meg az ország a földren­gés- és árvízsújtotta családok megsegítésére. Gondoljunk csak arra, hány diák ajánlotta fel nyári vakációját Mohács­sziget újjáépítésére. És gon­doljunk a javaslatok, hozzá­szólások tízezreire, amelyek a tárnákban és a kohóknál, sa­tupadnál és laboratóriumban születtek azért, hogy második ötéves tervünk jó és reális le­gyen. Kedves elvtárs, én nagyon sokszor elolvastam a Központi Vezetőség beszámolóját, külö­nösen az írók feladatára vonat­kozó részt. És nagyon egyet­értek azzal, hogy tőlünk az élet teljességének ábrázolását kívánja. És mi más volna az élet teljessége, mint az újért folyó szakadatlan küzdelem ábrázolása? Ha a hozzám és író-, újság­író-társaimhoz érkező levélre az volna a válasz, hogy hát jó, majd valahogy elintézem azt az egy varrógép-ügyet,­­ vagy elintézem annak az egy kis­lánynak az elhelyezési ügyét, vagy majd átszólok telefonon annak a személyzetisnek a szabadságolások ügyében, és így tovább — az azt jelentené, hogy nem hiszem el, hogy mi minden problémát, minden gondot, minden bajt le tudunk győzni. De éppen azzal, hogy nyilvánosan akarom szóvá ten­ni, hogy riportban akarom megírni — hangot adok annak­­ a szilárd meggyőződésemnek­­is, hogy a probléma megold­ható, hogy mi le akarjuk győz­ni és le fogjuk győzni a bü­rokráciát,­ az embertelenséget a hibákat, az elhelyezkedési gondokat. A hangosan kimon-­­ dott szó — a bizalom jele. És­­ a szabadság jele is. Csak a fé-­­ lelem és a rossz szándék fog-­­ ja suttogóra a beszédet. TEJEM A HIBÁKBAN VÁJ-­­ KÁLNI, nem a napfényt is feketére festeni — de a tö­­­ megek gondjait, vágyait, har-­­­cát elmondani, ezt érzem »po­zitív riport«-nak. Igazat írni, tiszta szívvel, tiszta hittel írni. . Erre adtam az életemet, ami­­n kor a párt katonája lettem. — Kit keres? Egy lány áll az ajtóban, olyan moz­dulattal, mintha nem tudná elhatároz­ni, belépjen-e, vagy visszaforduljon. — Pados Ferenc szerkesztő elvtársat keresem — szólalt meg tétovázva és hát­rább húzódott. — Kézirat? kérdezte Anna a ben­­fentesek biztonságával, de hát ez is hozzátartozott a teljes boldogsághoz, ez az otthonosság ... — Nem, dehogy — tiltakozott a lány. — Én nem azért jöttem. Csak beszélni szeretnék vele... Nem szólna neki? — Mindjárt bejelentem — mondta Anna, akit mulattatott, hogy titkárnőnek nézik, holott csak véletlenül cseppent ide, függönyt akart venni Ferivel, s amíg Feri cikket diktált, letelepedett az íróasztala mellé... — Mindjárt bejelentem — ismételte és már látta Ferit, amint kényszeredetten hátrafordul s távollevő arccal tekint a látogatóra. Csak néhány percnyi időm van — mondja mentegetőzve és a kéz­irathalmazra sandít, mintha abból az egyetlen percből is le akarna csípni. — Bemenjek? — mondja a lány és habozva néz körül. — Mégse megyek be. Annyiszor a lelkemre kötötte, nehogy eszembe jusson a szerkesztőségben fel­keresni. — Az ajtóra bámul, megfogja Anna karját. — Én csak egy üzenetet szeretnék itt hagyni a részére. Csak any­­nyit mondjon meg neki, hogy Ilussal nem lehet így bánni. —• Kivel? Kivel nem lehet? — kérdi Anna, s a mosoly elcsúszik az arcán. — Hússal. Ő már tudni fogja. — Ma­gával húzza Annát a folyosó legvégére, oda, ahol már nincsenek ajtók, ablakok, csak homály van, egymásra rakott újságcso­mók, melyből porszag és egérszag árad. A lány valami megmagyarázhatatlan bizalommal hajol feléje. — Mondja, is­meri maga ezt a Ferit? ... Ezt a Padost? — Ismerem — mondja szűken Anna. A lány nagyot nyel. Kétszer is meg­nedvesíti az ajkát, amíg kiböki. — Van ennek a Padosnak valakije? — Miért kérdi? — Anna kemény kis ütést érez a melle táján. — Szóval van. — A lány a kabátgomb­ját babrálja. Kinyitja, becsukja egyiket a másik után. — Én már hetek óta észrevettem, hogy megváltozott. Az­előtt­­ i­s PALOTAI BORIS: KOMPLETT REGGELI... — Mi Volt azelőtt? — kérdi Anna és a hangját figyeli, amely ugyanolyan mint máskor. Minden olyan, mint más­kor. Az ablakon keresztül csupasz kör­úti fákat látni, gipszfüzéres falakat, jövő-menő embereket, autókat, gyerek­kocsit, az áramló várost. Ezt látta teg­nap is?... Ki ez a lány? Készenvett ka­bát van rajta, amely a gallérnál kiko­pott. A fején svájci sapka, s az arca semmi kis arc. Mintha hógolyóból, két tenyér között formálták volna. Szava­kat keres magában, melyekkel megje­löli. Egy »olyan« mondja gondolatban az édesanyjának, az pedig úgy beszél majd róla, »az a nőszemély«. De rögtön érzi, hogy ez nem igaz, a lány nem »olyan«, és nem »nőszemély«, csendes, rendes kis teremtés, aki örül, hogy talált valakit, akinek kiöntheti a szívét. — Azelőtt mindennap értem jött Feri az üzembe. Az Elnök utca sarkán várt rám. Az utcán mászkáltunk, vagy beül­tünk valahová, ott vacsoráztunk komp­lett reggelit. — Komplett reggelit... — ismétli megrendülve és arra gondol, érdemes Volt friss vacsorát készíteni Ferinek, pirítani, keverni, sütni... Azért pisz­kált hát az ételben, mert előzőleg komp­lett reggelivel lakott jól. Ő meg aggó­dott érte, hogy nincs étvágya és egyre nógatta, hogy menjen orvoshoz, vizs­gáltassa meg magát. — Nyolcra hazasietett — folytatta a lány —, mert az édesanyja várta. Na­gyon derék fiú lehet, imádja a család­ját. Anna biccentett A kislánya jutott eszébe, akit most hoznak haza az óvo­dából s már veszik le róla nyuszi­ sap­káját. Imádja a családját, gondolta la­zán. Mosd meg szépen a kezed, apu csak a tiszta kislányokat szereti. Hallod? Itt van már apu, már nyitja az ajtót. Na, kit szeret apu? Anyukát meg Kisannát! — Vacsora Után is gyakran együtt voltunk... Mért mondom ezt el magá­nak? — hökkent meg a lány egy pilla­natra. — Ne haragudjon... de nem bí­rom tovább. — Csak mondja... — Tudja, ez nem udvarlás volt, vala­mi egészen más ... Tanítgatott engem, mindent elmondtunk egymásnak. És egy­szer megfésült, ő sajátk­ezűleg. Azóta úgy fésülködöm. Anna a hajára nézett. Úgy volt fé­sülve, mint ő, simán hátrafelé, kétoldalt hullám. — Mikor fésülte meg? — kérdezte merőben értelmetlenül, de már csak a részletek érdekelték. — Vagy négy hete... és azóta ritkáb­ban jön. Napok óta nem is láttam. Olyan rossz érzésem van. — A lány álla elpu­­hul, beszívja alsó ajkát, amely reszket. — Mondja, igazán van valakije? Pedig nem érdemlem meg. Könny futja el a szemét, s Anna azt gondolja, ha sír, nem is csúnya ... csep­pet sem csúnya... — Úgy tudom, fele­sége van — szólal meg csendesen. — Na­gyon derék asszony — »Derék asszony«. Nevetnie kell. Tegye azt is hozzá, hogy ő sem érdemli meg? — Ne sírjon — szólalt meg olyan gyöngéden, mintha önmagát vigasztalná. A lány kisujjával tapogatja a szemét. Az ujja hegye nedves, leejti a kezét, mintha nehéz lenne neki a könnycsepp. — Sohasem említette, hogy nős. Pedig mindent, de mindent elmondott, még azt is, hogy elutasították a darabját a színházban, meg hogy felolvas a rádió­ban ... De hiszen ez eddig sem volt titok. Örült, hogy még valakinek elmondhatja, gondolta Anna és nevethetnékje tá­madt, pedig olyan merev az arca, hogy szinte fáj. Itt már mindenki tudta, a szerkesztőségi altiszttől kezdve a tele­fonügyeletesig. Végigsimít a blúzán, a monogrammos zsebén, mintha rendbe akarná hozni, ami alatta van. Mert apró lökéseket érez belül, melytől megreb­ben a blúza ... Elmúlik ez is gondolja, s mintha csak az édesanyja hangját hallaná, azt a tü­relemre intő, fakó hangot, mely a sok csitís árban fényét vesztette. Elmúlli, ismétli vékony mama-hangon s gépie­sen a táskája után nyúl Haza kellene menni, biztatja magát Lassan elindul, előrebotorkál a folyosón, melyen annyit szór ment már végig, hogy minden par­kettcsíkját ismeri. Most mégis elvéti az utat... Valahogy nem találja a kijára­tot, és vissza sem talál. SZERETLEK Budapest, csak azt nem szeretem, hogy nem szereted a tisztaságot. Olyan vagy, mint egy kamaszfiú, aki csak azokat a ré­szeit mossa meg, amelyek kilátszanak ruhadarabjaiból. S azokat is csak akkor, ha a mama ott áll a mosdótál mellett és kérlelhetetlen szigorúsággal ügyel arra, hogy a térd is meg legyen súrolva és a fülkagyló minden te­­kervényébe jusson a szappanhabból. Ne feleld erre, kedves Budapest, hogy azért nem vagy tiszta, mert neked nincs mamád, aki ügyeljen a tisztaságodra. Éppen ellenkezőleg. Azért, hogy te nem vagy tiszta, felelős a mama, sokszázezer mama, a papa, ő, meg én, akik pillanatnyi meggondolás nélkül szórjuk el villamosjegyünket, almacsutkánkat, barackmagunkat és ami a kezünk ügyébe kerül. Sokszor gondolkodtam már ezen és bizonyára te is gondolkodtál, kedves Budapest. Egy kicsit mindannyiunk otthona ez a város, úgy megyünk át a Vörösmarty téren, vagy a Nagykörúton, mintha lakásunk egyik szobájából mennénk át a másikba. Úgy ülünk a szigeti, vagy ligeti padon, mintha nagyapánk kényelmes karosszékében pi­hennénk. És mégis abban a pillanatban, ha szemetelni lehet, elfeledkezünk erről a meghitt, otthoni környe­zetről. De még az sem jut eszünkbe, hogy egy barátunknál vagyunk. Hiszen ki hallotta még, hogy valaki beállított egy jó ismerőséhez, apró papír szeletekkel szórta tele a szőnyeget, dinnyehéjat paszírozott a parkettába és az­tán, amikor a könyvtár egyes könyveiből lapokat tépett ki, bicskájával szívet faragott a kombinált szekrény po­litúros lapjába. Miért tesszük ezt veled, Budapest? Jó, én tudom, te is hibás vagy. Neked is szólnod kellene a hivatalból ki­rendelt gyámodnak, a Köztisztasági Hivatal bácsinak, hogy modern korban élünk. Helyes, hogy igyekszik a természetet igájába dönteni, vagyis locsolóautónak az esőt, seprőautomatának pedig a szelet szerződtette. De azért az se lenne rossz megoldás, ha a természet erői mellett a modern technika úttisztító gépezeteit is na­gyobb számban és gyakrabban alkalmazná. Időnként kampányszerűen »Tiszta Budapestért«-hó­­napot tartunk. Jelentős propagandaköltséggel plakátok, brosúrák, röplapok hívják fel a figyelmet a tisztaságra. A röplapok jelentős része az úttesten heverve beszél a kampányok tiszavirág-életéről. Ha az utcákon elegendő locsolóautó, seprőautó és kézierővel működő utcaseprő járna, ha mi, budapesti lakosok otthonunknak tekintjük az utcát is, akkor nem lenne szükség »tisztasági hó­napra«. Akkor önmagától és önmagunktól minden év — tisztasági év lesz. Ezt állítom. Tiszta lelkiismerettel. Vajda Albert MAGYAR TÁNCOSOK NIZZÁBAN Az építő-szakszervezet táncosai, akik Nizza város vendégei a nemzetközi folklór-fesztivál alkalmából, felvonulnak július 14-én a nizzai Rue de la Victoire-n

Next