Népszava, 1958. június (86. évfolyam, 128–152. sz.)

1958-06-01 / 128. szám

Újfajta szenzációk a JENYEVSZKIJ-PROSZPEKTEN (1958 május) Békésen ragyog a májusi nap a sok harcot és sok nehéz és hősi napot megért világváros, Leningrád pompás útvonalain. A magyar szemlélőnek kivált sok öröme telik a változatos látnivalókban. Magyar regény — magyar szakácskönyv Hosszú sorok a Nyevszkij- Proszpekten felállított kis asztalkák előtt, amelyeken a legújabb könyvek sorakoznak. Petőfi verseskötete két és fél óra alatt elfogyott. Most Vörösmarty, Mikszáth, Tömörkény István műveit látni mindenütt. A napokban 75 000 példányban megjelent a kétkötetes Móricz-válogatás. A »Rokonok«, a »Boldog ember«, a »Hét krajcár« s egy sor Móriczelbeszélés végre eljut a szovjet olvasóhoz is. Igen nagy az érdeklődés a magyar művészeti kiadványok, a magyar festészetről, kultúráról, a magyar életről szóló könyvek iránt. »Magyar újdonságok« című, oroszul megjelenő folyóiratunkat elkapkodják, divatlapjaink pillanatok alatt elfogynak. A népi demokratikus országok könyvesboltjában Magyar Eleknek a magyar konyhaművészetről szóló orosz nyelvű könyvéért valósággal harc folyt: percek alatt elfogyott az összes Leningrádba küldött példány. Magyar koncert — magyar operett A leningrádiak szeretik a magyar művészeket. Fischer Anniét szeretnék ismét hallani, az operett kedvelői Honthy Hannát, Latabár Kálmánt várják és sokan jó magyar filmeket, komédiákat, zenés bohózatokat. Mint a plakátokról látható, a »Gerolsteini kaland« hamarosan a leningrádiakat szórakoztatja. A »Nyevszkij« nagy filmszínházai — köztük az »Auróra« —, plakátjai a »Bakaruhában«-t hirdetik, az operettszínház pedig a »Valahol délen« premierjéről ad hírt. A »Csárdáskirálynő«, a »Marica«, a »Cirkuszhercegnő« című Kálmán-művek után a leningrádi operettszínház ismét magyar zenés játékot tűzött műsorára. Kritikusok és nézők nagy lelkesedéssel fogadták a bemutatót. A magyar operett sikerében orosz, észt és baskír művészek működnek közre. A leningrádi »Szména« nagy cikkben ismerteti az előadást. Harmincnyolc ország küldöttei tartózkodnak ezekben Leningrád egy napja a napokban Leningrádban. Japán és csehszlovák színészek, magyar tanárok, amerikaiak, kínaiak és osztrákok járják a sugárutat. Aki először járt itt, a csodálatos épületekben , gyönyörködik, a 140 éves Kazanszkij székesegyházban, az Admiralitás csillogó toronyépületében. Legtöbben s legmélyebben az embereket, az itteni életet kutatják. S ami első látásra feltűnik: jobban, szebben, ízlésesebben öltözködnek nők, férfiak, mint néhány évvel ezelőtt. Egy ifjú amerikai : Van Klibern zongoraművész Leningrád kulturális életének kétségkívül legkiemelkedőbb eseménye az utóbbi hetekben az ifjú amerikai, Van Klibern fellépése. A huszonhárom éves zongorista a moszkvai Csajkovszkij-verseny győztese. Sosztakovics »egyedülálló egyéniségnek, bámulatosan tehetséges zenésznek« nevezte. Van Klibern leningrádi koncertjét minden elképzelést felülmúló érdeklődés előzte meg. Listákat állítottak össze a jegyigénylők névsorával. Aki napokig tartó harccal — ezernyolcszázadiknak, vagy a kétezerötszázadiknak — felkerült erre a listára, boldog volt, mint aki csatát nyert. Van Klibern koncertje csakúgy, mint Rockwell Kent haladó amerikai festőművésznek az Ermitázsban több tízezer látogató érdeklődése mellett, megrendezett kiállítása a szov- jet—amerikai kulturális kap- csolatok nagy jelentőségű ese- ménye. S a folytatás nem ma- rad el. A Filharmónia legfrissebb plakátjai Warren amerikai énekes fellépését hirdetik. Nem hivatalos hírek pedig, már további amerikai művé-szek júniusi fellépésének ese-ményeit helyezik kilátásba. Dosztojevszkij-és Hemingway-bemutató] A leningrádi színházak pre- mierjei közül a legnagyobb közönségsikert a Gorkij-szín- ház aratta Dosztojevszkij »Fél- kegyelmű« című Regényének színpadravitelével. A regény- ből az »Optimista tragédia« budapesti bemutatójának ta-; nácsadója, a Szovjetunió nép- művésze, Tovsztonogov írt; színdarabot, egyben az elő- adás főrendezője is. Az elő- adás egy rendkívülien tehet] séges színészt avatott: a fia- tól Szmoktunovszkijt, aki a félkegyelmű szerepében töké leteset alkotott. Ez az első szerepe. A legfrissebb bemutatók közé tartozik Hemingway nagy vitákat és nagy érdeklő-dést kiváltó színdarabja, az »Ötödik hadoszlop«, amelyet a drámai színház művészkol-lektívája vitt színpadra. Dugyinszkaja és Szergejev Magyarországról ! A leningrádi balettszínház európai vendégszereplése után visszaérkezett Leningrádba. A leningrádi sajtónak az európai körútról adott nyilatkozatuk-ban Dugyinszkaja és Szergejev nagy szeretettel beszéltek Magyarországról. — Nagy és örömteljes emlék maradt meg■ bennünk a budapesti Operaházról — mondták. — Programján 63 opera és 18 balett; szerepel, művészgárdájuk, balettkaruk nagyszerű. Barátaink, művészete kibontakozott és erőre kapott. A leningrádi Híradó Mozi előtt is hosszú sor és itt is magyar vonatkozású esemény vonzza az embereket. Ezrek akarják megnézni a szovjet kormányküldöttség magyarországi látogatásáról készült színes szovjet dokumentumfilmet, amely most került a nézők elé. A film utáni ünnepi hangulat, a mosolygó arcok jóleső örömet tükröznek: barátságban együtt haladunk. Barabás Péter ÉN T GIZELLA NÉNI írta: Ormos Gerő Gyerekkoromban Gizella néni olyan félelmetes tekintély volt előttem, hogy hosszú ideig azt hittem, ralta nevezték el a sokemeletes Gizella-malmot. Pedig egyszerű falusi tanítónő volt csak szegényke, ötven évig élt egy apró, nádtetős házban, jóformán ő tanította meg írni, olvasni, számolni az egész mai falut, s mindezt olyan szent megszállottsággal, hogy még férjhez menni se volt ideje. Iskolaévben minden idejét a tanítás foglalta le. Alig bocsátotta haza gyerekeit a gerendás tanteremből, s alig kapta be gyorsan főzött ebédjét, már jöttek is a gyengébb tanulók, akiket odaparancsolt magához egy kis különfoglalkozásra. Nyáridőben pedig közülünk vett oda kettőt-hármat, hogy szüleink gondjait enyhítse, a magáét pedig szaporítsa. Nem nagyon szívesen mentünk el hozzá, annyi biztos. Mert olyan szigorúan fogta a gyeplőt, hogy oda volt az egész nyarunk. Például volt egy éktelenül hangos ébresztőórája, az reggel hétkor megszólalt, és ki kellett ugornunk az ágyból. — Fölkelni, fölkelni! —lépett be a szobába valami megfoghatatlan, meleg szigorúsággal, aztán ott állt mellettünk, meg kellett mosdanunk derékig hideg kútvízben. A fogunkat is meg kellett mosnunk minden reggel, aztán megkaptuk a meleg kávét, a nagy darab kenyeret és Gizella néni máris tanítani kezdett bennünket. Sohase felejtem, milyen szép, kerek előadásokat tartott a kenyérről, az édesanyáról, az öregekről, a madarakról és virágokról. Reggelizés után kimehettünk az udvarra futkosni, ott nem tiltott meg semmiféle szertelemikedést, de kilenc óraikor behívott, és következett a »gyakorlat«-írás. Felnyitottuk szépen borított inkánkat, megvizsgálta a ceruzánkat, és kiadta a parancsot: — Ma arról írtok, mit köszönhet a gyermek szüleinek! ... Gondolkozzatok, nem kell sietni, és ne lássak benne helyesírási hibát! Indulás, egykettő! Ezt az »egy-kettő«-t mindig két, erélyes tapsolással kísérte, és máris ráhajoltunk az irkánkra. Amíg dolgoztunk, a lábát se tette be hozzánk. Rendszerint fél órát adott egy-egy téma »kifejtésére«, akkor belépett, körülnézett és azt mondta: — Befejezni! Egy-kettő — és megint tapsolt. Az irkákat összehajtogattuk, odatettük az asztal sarkára és megint kimehettünk játszani. Ő pedig leült és kijavította a gyakorlatokat. Mekkora önfegyelemre volt szüksége, hogy ebédig hallgasson az eredményhirdetéssel! De megtette. Az ítélethirdetés mindig a leves előtt történt meg. Mi a helyünkre álltunk, azonmód maszatosan, kócosan, ahogy az előbb a kert rejtelmeit kutattuk, ő kezébe vette az irkákat és elég hangosan beszélt. — Jani! Hármas! Fiam, te nem tudod, hogy mi a múltidő tagja. És nézze meg az ember, tégy essel írjuk azt, hogy rossz?! Hármas! Feri! Kettes... Csak nézz rám, nézz rám!... A te betűid mindig részegek, kisfiam, és tudod-e, mi az a helyhatározó rag? Lesütöttük a szemünket, ő pedig csak állt, magyarázott. Aztán megmosatta a kezünket és nekifoghattunk az ebédnek. Aztán megnőttünk, elszakadtunk tőle, a nyarakat másutt és más szórakozással töltöttük, csak leveleket írtunk neki olykor, ha eszünkbe jutott, ő ezekre mindig igen gondosan, szépen válaszolt, óvott bennünket a világ romlottságától, és minden levelét így fejezte be: »Akárhová vet benneteket az élet, sohase feledjétek, hogy Gizella nénétek mindig szeretettel gondol rátok, és ha erre visz az utatok, látogassatok meg, édeseim.« Az élet pedig, sajnos, egyre messzebb sodort tőle bennünket. Felnőttünk, jött a háború, megházasodtunk és futottak az évek. Tavaly október végén aztán nagyon húzott valami Gizella nénihez. Az ember idegeit nyűvi a város, szeretne olykor kiszakadni egy időre a szürke kőrengetegből. írtam Gizella néninek, hogyha nem haragszik, ekkor és ekkor érkezem. Aztán felültem a vonatra és egy szép, borongós este beállítottam hozzá. Szegényke már csak árnyéka volt a régi, délceg Gizella néninek. Meggörnyedt, arcát ezer redő barázdálta, erős szemüveget használt és rekedtes volt a hangja. Amint megcsókoltam a reszkető, száraz kezét, csak sóhajtozott, hogy ó, ó... mennyire elmegy az idő, mennyire! ... Zavartan nézegetett föl rám és betessékelt a szobába. Miről beszéljen ilyenkor az ember, miről? Elkérdezgettem, hogyan él, milyen az egészsége, ő mindenre elég kimérten felelt, mintha valamiért bizalmatlan lenne. Akkor, hogy kimozdítsam ebből a tartózkodásból, megkérdeztem: — Hát a szőlőtermés milyen volt az idén, Gizella néni? — Szőlő? — nézett rám csodálkozva. — Milyenek lesznek az új borok? — Borok?! — csodálkozott még jobban és csóválgatta a fejét, kiment a konyhába. Onnan szólt vissza, a zárt ajtón keresztül... — Borok?! Hát téged már ilyesmi érdekel?! Borok? No isten, éppen ez kellene még neked, fiam... Visszajött, szépen összehajtogatott abroszt hozott, s hiába tiltakoztam, nekifogott teríteni. Akkor azt mondtam csendesen: — Bizony, így van ez... Gizella néni! Elmegy ám az idő ... Akárhogyan forgatjuk is, túl vagyok már én is a harmincon ... Erre dünnyögött valamit, de nem szólt. Vacsora után is csak a család erre-arra verődött tagjairól beszélgettünk, aztán lefeküdtünk. Végre! Itt aztán nincs gépzaj, se autó, se villamos, hát elmerültem az álomba, akárcsak húszegynéhány évvel ezelőtt. Nem tudom én, álmodtam-e valamit, de egyszer csak éktelen csörömpölésre kaptam föl a fejemet, és Gizella néni hangja tört be a fülembe: — Hét óra! Ébresztő! — Köszönöm, Gizella néni ... — nevettem el magamat keserűen, melegen. Ő pedig régi, tanítóé hangján folytatta: — Megmosdani szépen, derékig, fogat is mosni, aztán itt a reggeli. Nagy nyújtózkodással léptem le az ágyról, megkérdeztem, kaphatnék-e egy kis meleg vizet a borotválkozáshoz.— Micsodát?! — állt meg csodálkozva. Mikor aztán leültem a konyhaasztalhoz és szappanoztam az arcomat, odaállt mögém. — Te neked valamikor elég sok bajod volt a helyesírással... — kezdte. — Hogyan állunk most ezzel? Belemosolyogtam lopva a tükörbe: — Megyeget, Gizella néni, megy eget... — Mit csinál?! — szólt rám szigorúan. — Micsoda kifejezés ez, micsoda nyelvhasználat?! Ezért... ötöst érdemelnél !... Akkor már zabolátlanul nevettem, felugrottam, átfogtam a vékony vállát, és megforgattam kétszer-háromszor... — Gizella néni drága, tudja-e, hogy ma az ötös a legjobb osztályzat?! — Te, te — rendezgette a ruháját, amikor elengedtem. — Csak készülj el ... és egyél... Aztán gyakorlatot írsz nekem ... És négy teljes irkaoldalt kellett kinyögnöm arról, hogy mivel tartozik az ember öreg rokonainak. Ráncos szájszögletén megvillant már a csintalan mosoly, de mind a ketten nagyon komolyak voltunk, és megírtam neki ezt a gyakorlatot... (Küchler Vilmos rajzai) Pedagógusnapra (Tanítóimnak, volt tanáraimnak) A harminccal kezdődő éveim végén járok már, egyre közelebb a negyvenhez. S hajszálaim helyén — ha izzadok — csillagok fénylenek. Ti rángattátok néha — megesett — (hogy lázadoztam akkor emiatt!) s kihúzta rám az esztendők keze csendben az eltelt sok-sok év alatt. Bevallom, már sok mindent nem tudok, amit ti akkor mondtatok nekem, a képletek, kamatos kamatok ... nekem már mind, mind, újra rejtelem, s a selyemgyártást, azt se tudom én, sem az elvesztett csaták éveit... Vesztett csatáim tüzes sebhelyén már semmiféle selyem nem segít, és nem segít a kettős könyvelés, az életnek örökké tartozom; titkát leírnám sokszor könnyel és rímekbe szedném... túlröpít azon. Annyit számoltam és hiába, mert nagy ügyben csak elszámoltam magam. Szép szavaimból ellenem emelt vád lett, én írtam pedig ... Hasztalan! De megmaradt egy tanításotok, mindből, ahányan körülvettetek, hogy a BECSÜLET óriás dolog, és hogy e nélkül élni sem lehet, hogy nem ember az, aki áruló, ki bőrét mentve, elad társakat s mi ifjú korban szíve vágya volt, azt elfelejti egy fél perc alatt. Tanítóim — kik közül meglehet sokan nem éltek —, intsetek tovább, hogy bárhol járok, soha ne legyek tanítványok közt a legostobább. Az életem felén már túl vagyok. Fura üdvözlet — ez a hirtelen kiszakadt vers, de tanúságotok, hogy mégsem volt kár kínlódni velem. NÉPSZAVA Népek barátsága a muzsikában Két bolgár, két albán énekes, egy olasz karmester és két francia zongoraművész dalolt, illetve muzsikált az elmúlt napokban Budapesten az emberi lélek ezer érzéséről és gondolatáról. Végső soron a békéről zenéltek valamennyien, a népek barátságát ünneplő békés, napsütötte fővárosunk színpadain és dobogóin. BULGÁRIA N. G. Gjaurov — .Z. J. Winer Két bolgár vendégéiezelünk minden fellépése újabb, a felfokozott várakozást is túlszárnyaló meglepetést keltett. Gjaurov Don Basiliója után megragadó, hangban és figurában félelmetes erejű Mefisztófával nem kevesebbet bizonyított, minthogy nemzetközi mértékkel egyik legnagyobb bassz-bariton-ígéret. Jakovleva Voinernek igazságtalan hátrányt kellett legyőznie, mert énekét óhatatlanul a honfitársa nyújtotta rendkívüli élménnyel vetették mindig egybe. Nos, sokszínű, szép éneke, kivált Leonora alakítása még ezt is elbírja. Biztonsága, remek hangadása pedig egyenesen példás — régen nem hallottünk színpadainkon ilyen , megnyugtatóan biztos szopránénekest. OLASZORSZÁG~ Francesco Mander Az olasz vendégkarmester, Francesco Mander a Filharmóniai Társaság hangversenyét vezényelte az Operaházban. Az a fajta karmester, aki »tudja mit akar«, hatása alá keríti a zenekart és a hallgatóságot. Művészi egyénisége, fegyelmezettsége nem olaszos, de nagyon érdekes. Wagner, Mendelssohn, Brahms egészen különböző hangú német romantikája semmi szertelenségre nem ragadja, a szépség kifejezésében »nem ismer tréfát«. ALBÁNIA Stari Rafaelt — Marija Traja Nagy örömmel köszöntjük az első két tiranai művészvendéget, s személyükben a sokat mondó tényt, hogy, az apró, századokon át elmaradott kis ország ma operaházat tart fenn és kulturált énekeseket nevel. Énekadottságukért amúgy nem is kell túlságosan messze menniük — az Adria azúr vidékén nem ritkaság az ilyesmi. Stari Rafaeli, a tiranai opera fiatal tenorja a Rigoletto Mantuai hercegének szerepében megmutatta, hogy egészen jelentékeny hangadottságokkal rendelkezik. Egészséges hangképzése a fejlődés lehetőségét is magában rejti. Természetesen még sokat kell tanulnia, kivált ami a helyes beilleszkedést illeti az együttesekbe. Marija Traja, másik tiranai vendégünk a hét végén a Traviata tragikus Violettáját énekelte. Operaszínpadra érett művész, alakítása igényes, intelligens, éneke több helyütt megkapóan bensőségesen szól. Nála is a kettősökben vagy kiterjedtebb együttesekben való részvétel, s egy-egy hirtelenebb leszállás a magasból a mélybe okoz olykor problémát. Egyébként semmi »idősebb testvéri« elnézés nem szükséges ahhoz, hogy szívből megdicsérjük. FRANCIAORSZÁG Jeanne Manchon Honfitársa, a lapunkban minap méltatott Casadesus, a zongora egyik legnagyobb művésze után bemutatkozni egy idegen ország közönségének — nem a legszerencsésebb feltétel bármely művésznek.S Jeannine Mauchon francia művésznő ráadásul hallatlan lámpalázzal és indiszpozícióval küzdött a Bartók-teremben adott szólóestjén. Ez műsorának Bach és Chopin egy-egy művéből állott első felére teljesen ráütötte bélyegét. Lényegesen jobb volt, amit modern francia szerzőktől adott elő, bár éppen a francia színességet, sajnos, nélkülöznünk kellett. Csakugyan a népek barátságának gondolatát keltette fel akaratlanul is utolsó és előadásban legsikerültebb — műsorszáma. Egy magyar zenei lángelme, Kodály »Meditációba volt ez, amelyet a nagy francia előd, Debussy egy témájának szentelt.* Hosszú évtizedeken át akarjuk még békében hallgatni és méltatni a dal, a muzsika, a béke mostanihoz hasonló követeit. Rajk András Irodalmi iiiiiiiiuiiiunmimiuBüzenetek K. J. Párcerfy Sándor u. Ha helyünk lesz, az egyik, valószínűleg a rövidebbik írását közöljük. — S. Gy. Bartók Béla úr. Nem rossz írás, de a közölhetőség mértékét még nem üti meg. — É. L. Budapest. Írása merő jóindulat, de nem fejezi ki azt, amit akar. — — F. L. Szigetvári u. Nem tehetségtelen próbálkozás, de nyomdafestékre még nem érett. — »Fekete haj, szürke szem« Jelige: Ezek a versek még nem többek utánérzésnél, viszont kérdésére — érdemes-e versírással foglalkoznia — három vers alapján nem lehet mérvadó választ adni. Javasoljuk, küldje írásait az Egressy Klubba (Dohány utca 22—24), ahonnan részletesebb véleményt várhat. — L. Z. IX., Ráday u. Versei első kísérletnek biztatóak, sajnos, a nyilvánosságra még nem érettek. — L. S. VIII., Lőrinc pap tér. A zenei osztályhoz, mint illetékeshez fordult, írása megzenésítéséhez sajnos mi nem tudunk segítséget nyújtani. Ami a szöveget illeti, sajnos eléggé kezdetleges, ne a forgalomban levő rossz szövegekről vegyen példát. 1958. június 1