Népszava, 1958. augusztus (86. évfolyam, 180–205. sz.)

1958-08-01 / 180. szám

AZ IFJÚ MÉRNÖK Május 15-én, pontosan 7.50- kor befutott a győri vonat a pápai állomásra. Egy magas, szőke fiatalember elsőnek ugrott le, és sietve a Pápai Textilgyár felé igyekezett. Kusza érzésekkel és nagy sóhajjal lépte át a gyárkaput — életében először. A személyzeti osztályon, gyorsan elintézték a formaságokat. Neve: Pingher József, életkora 24 év, iskolai végzettsége: műszaki egyetem, szakképzettsége: gépészmérnök, előző munkahelye: nincs. Idén fejezte be az egyetemet. Aztán átvezették a Szövő II-be. Itt dolgozik majd. Erre a helyre még soha nem osztottak be mérnököt... Tudja-e az „okos“ mérnök? Bizonytalanul lépett be a főművezető szobájába, de erőt vett magán és hamar megbátorodott. Bemutatkozott, mosolyogva és szerényen, majd elment a KISZ-szervezetbe és felajánlotta szolgálatait. S végül — ott állt a szövőgépek fülsiketítő zajában, százszínű, végtelen textilkígyók között, első munkahelyén. Elfogadva, lassan végigsétált a gépek között mindenkinek köszönt, de nem sokan ügyeltek rá. Az ünnepnek számító első nap után aztán jöttek a hétköznapok. Pingher József kék köpenyben, füzettel a kezében vizsgálhatta a gépeket és felára, ha valami hibát fedezett fel Egy alkalommal álló géphez érkezett Nézegette alul, felül, közben megfogott egy alkatrészt. Ekkor valaki vigyázatlanságból megindította a gépet hogy hirtelen el kellett kapnia a kezét. Az idős szövőnő csúfondérosan nevetett: »Minek nyúlkál, ha nem ért hozzá!« Az új mérnököt szíven sütötte a gúnyos hang, de nem szólt, inkább mosolygott — ha erőltetve is. Máskor meg hiába nézegette, nem jött rá, mi lehet a gép baja. Többen csípőre tett kézzel figyelték, hogy mit szól az »okos« mérnök. Pingher József habozás nélkül a mellette álló Szigeti János helyettes főművezetőhöz fordult: — Szigeti elvtársi Segítsen már! Nem tudom, mi a baj ... Az öreg fülig pirult, aztán megmondta a hibát. Rögtön tudta ő, csak várt... Hanem ez a kérdés jólesett neki. S jólesett a többi öreg szakinak is. Bizalmatlanságból — barátság véltek a napok és a hetek. Az új mérnök az egyetemen szerzett elméleti tudás mellé fokozatosan megszerezte a gyakorlati ismereteket is. A főművezető szigorúsága lassan felengedett, a műhelyben dolgozók bizalmatlan pillantása barátságossá vált. Mert az új mérnök (legtöbben nem is tudják, hogy az) állandóan köztük van, rögtön és szívesen segít. Szigeti János több mint egy fél évszázada dolgozik a textilgyárban. Kisujjában van az egész szakma. Az mikor az új mérnök iránt érdeklődünk, mosolyra húzódik a szája: — »Nagyon rendes gyerek. Tele akarattal és munkakedvvel. Mindig kérdez, mindig érdeklődik. Az ilyen embert bárki szívesen segíti. Nagyobb elméleti tudása van, mint itt bárkinek, de ezzel soha nem hivalkodik. Ami engem illet — hát én úgy szeretem, mintha saját fiam lenne ...« S mit mondanak a többiek? Molnár Mária meós az első percben nem tudja, kiről van szó, hiába mondjuk emberünk nevét. Megmagyarázzuk, hogy az a magas, szőke fiatalember, aki. — Ó! Hát az az új mérnök? Aranyos fiú, úgy köszön, mintha évek óta ismernénk egymást. Megyünk tovább a gépek között, a fülsiketítő zajban. Csete Istvánné szövőnő azt mondja: »Ja! Az új mérnök? Nagyon barátságos ember. Éppen tegnap ellenőrizte a gépeimet. Még meg is indította, mert látta, hogy nem érek rá.« Nem volt könnyű dolga Pin-gher Józsefnek, amíg idáig! eljutott, amiig az »új ember«! iránti bizalmatlanságot leküz! dötte. De jó és igaz fegyverek-! kel harcolt: természetesség-! gél, barátsággal, egyszerűség-! gél, közvetlenséggel. Egyszó-! val: emberséggel. „Ahogy ! egy mai mérnöktől ! elvárjuk” .„ A főnöki szobába már nem hallatszik be a gépzaj. Együtt van itt Csőr elv társ alapszervi párttitkár, Molnár Béla helyet-tes üzemvezető, Móger Gyula segédművezető és még mások. Véleményük egyöntetű: az új mérnök ma már a legnépsze- rűbb emberek egyike az üzem-, ben. Mindig töri valamin a fejét és ha kitalál egy újdonságot, mindenki úgy érzi, mintha közösen gondolták volna ki. Más szóval: együtt tart, együtt érez a munkásokkal. • Beszélni akartunk a fiatal mérnökkel. Ugyancsak nyakunkba szedtük a lábunkat,amire megtaláltuk. Kedves köz- vetlenséggel szólt: ♦ — Megvallom, a torkomban « dobogott a szívem, amikor be-« léptem a gyárba. Néhány nap múlva azonban tapasztaltam, hogy az igazgatótól kezdve » mindenki a tőle telhető leg- jobban igyekszik segíteni mun- kámat. Szinte a kezemre ját »szottak, hogy minden sikerül- e jön. Erre nem számítottam. Hálás vagyok, hogy a legnehe-i zebbjén átvezettek. Apám kis- paraszt, és az itt dolgozók nagy része is munkás- vagy parasztszülőktől származik. Tulajdonképpen ezeknek az egyszerű embereknek köszön- hetem, hogy mérnök lett be- előlem. A KISZ-gyűlésen meg is mondtam, hogy soha nem hagyom el őket. Kérem, ne higgye, hogy ezek nagy sza-vak, frázisok. Évek tudása, J megismerése tapad ezekhez aj ! szavakhoz, sok könny és na- J !gyon sok nagyszerű dolog... • Késő délután van már, ami- J •kor Szocsevka Ferenc főmér-j ; nőkhöz kerültünk. Az ő véle- j • ménye: _ ! • — Pingher József tehetsé-! •ges fiatalember. Segítem és se-! •gítik munkatársai is, mert úgy! ■kezdte, ahogy egy mai mér-1 • nőktől elvártuk: egyszerűen,. .szerényen, s a munka iránti! ; nagy odaadással. Nem páran-! ; csolgatni és tudálékoskodni i akar, hanem tanulni, minél többet tudni. Halasi Árpád ! Megteltek a budapesti iparitanuló-intézetek otthonai Az utóbbi napokban több vidéki, általános iskolát végzett fiatal kérte felvételét az otthonnal rendelkező budapesti iparitanuló-intézetekbe. A Munkaügyi Minisztérium közlése szerint az otthonnal rendelkező budapesti iparitanuló-intézetek helyeit az állami gondozott árvákkal, továbbá azokkal a fiatalokkal töltötték be, akiknek szociá- lis körülményei ezt feltétle- nül indokolták. Az iparitanuló- otthonok helyei beteltek. Vidéki fiatalokat ipari tanuló- nak bentlakásos elhelyezéssel már csak a vájárképző intézetekbe vesznek fel. Családi tragédiák — szenvedő gyerekek . Egy rossz asszony... AZT MONDJÁK: MOLNÁRNÉNAK MINDENE MEGVOLT ahhoz, hogy boldoguljon az életben. Kedves szépségű, okos három kisleány, kényelmes két szoba, összkomfort, amiből nem hiányzott semmi. Napi négy óra miamka az egyik vállalatnál s egy jól kereső férj, akit különben »mintaférjként« emlegettek az egész környéken. Szóval mindene megvolt ahhoz Molnárnénak, hogy nyugodt, boldog családi életet éljen. S hogy mégsem így történt, az csak őrajta múlott... A környékbeliek úgy vélekednek, hogy inkább az embert kell hibáztatni a történtekért: »Mert nem jó az, ha túlságosan elkényeztetik az aszszonyt...« Ez azonban csak olyan öregasszony-beszéd, amelyben sok ugyan az igazság, de nem mindig találó. Egy tény, hogy Molnár — aki egy neves budapesti vállalat főkönyvelője — mindent megtett asszonyának. Mosott, ha kellett munka után, sorban állt, ha keltett munka előtt, friss főznivalóért. Később még a munkából is kivette asszonyát — amikor az arra panaszkodott, hogy hiányzik az a néhány óra, amit a gyerekektől távol tölt — is inkább vállalt szabad idejében kisegítő leltározást. HOGY MIKOR KEZDŐDÖTT A BARÁTSÁG az aszszony és a szomszéd házban lakó Barna fiú között, azt senki sem tudja pontosan. Ki sem derült volna sohasem , ha egy alkalommal Molnár nem szalad át a szomszédba Boldizsárnéért, segítségét kérve. Felesége a konyha közepén ült. Különben kontyba fogott fekete haja most lomháin, kusza ziláltságban hullott szanaszét a vállára. Körülötte minden bűzlött a pálinkától A gyerekek sírva szaladoztak körülötte. Boldizsárné segítségével nagy nehezen ágyba dugták a bambán, konokul ellenkező asszonyt. Azontúl szinte napos lett náluk az ilyen jelenet. Azzal a különbséggel, hogy most már sohasem szaladt Molnár kétségbeesve a szomszédba segítségért. Egymaga »rakta tisztába« a tehetetlen asszonyt, s szinte beleöregedett, belesoványodott a szótlan kétségbeesésbe. Mert soha nem lehetett hallani hangját Molnárnak, csak nagynéha, csitítóul Ha éjfél felé járt már az idő, fogta az asszony ballonkabátját, s lesietett a közeli vendéglő elé, ahol Molnárné sörözött barátjával. Leállt az egyik fához s várta a zárórát. Amikor kitántorogtak az utolsó vendégek s az aszszony is előjött, odament, vállára borította a kabátot, s szó nélkül hazasietett. A gyerekek? Egész nap az utcán csatangoltak. Copfjuk kibomolva — mintha sose látott volna fésűt — s szurtosan, akár a purdék. Nyáron barackmagot gyűjtöttek a közeli piacon és azt törögették a járdaszélen kuporogva, télen pénzt koldultak a körúton. A férfi nem ért rá mindenre. Az aszszony pedig egész nap csak heverészett a vetetten ágyban, s csak ha jött az este, adott valamiféle életjelt, így Élnek már három ESZTENDEJE. Múltkoriban hallom, amint a kicsi Olga így rikácsol az utcasarkon: — Üss meg legalább, te vén marha! — Szeme összeszűkül a gyűlölettől. — Pszt, Máriácska, légy tekintettel legalább a gyerekekre — sóhajtozik mellette a középső kislányka. — Na és? — hetvenkedik a kis Olga, s már zúdítja is az üttegeket a másikra. — Hadd tudják meg ők is, hogy cafat egy anyjuk van. Később kiderült hogy pavász-mamást játszanak... Családi életet... I. ... és egy apa, aki megérdemli, hogy „kitagadják” K. I. idős technikus rossznéven vette, amikor a fia a válóperes tárgyalás szünetében odament s kijelentette, hogy nem ismeri el többé apjának. Az idős férfi később a büfében az asztalra borulva, félig sírva mesélte nekem. — Miért?! Mondja meg, miért — nézett rám könyörögve, szinte lesve a kedvező választ, a helytelenítést az arcomról. — Hiszen amit apa adhat... Ma sem tudom, hogy miért, de abban a pillanatban nagyon megsajnáltam az öreget. Olyan tehetetlenül olyan esendőn álldogált a büféasztal mellett, hogy hirtelenében megígértem, beszélni fogok a fia fejével. S aztán beszéltem a fiúval. Őszinte, nyílt tekintetű, komolykodó kamaszgyerek. Hallani se akart többet az apjáról. Hiába volt minden érvelés. Csökönyösen ragaszkodott a magáéhoz. »A tetejébe még f el is vált az anyámtól...« Mire rakta fel a koronát ez a válás? A fiú sokat beszél: gyermekkoráról, anyjáról. Anyja, aki naphosszat kisírt sze-mekkel járkált fel-alá a szó-! bábán, őt szalajtotta az apja! után, aki ki tudja, hol jár-! kált. S az apáról aki ha nagy-; néha hazajött, akkor is mo- górva és mindig rosszkedvű volt. »Tiszta ing, már megint; tiszta ing — sír csendesen a másik szobában az anya —, azért, hogy csak flangálj ben;ne a cafatokkal.« Soha eddig; még ilyen szavakat nem hal; lőtt az anyjától. S aztán ez a legutóbbi nőcske. Valami kocs-; mai kiszolgáló. Ott volt, jelen; volt, amikor az anyja neki- ugrott annak a szőke nősze-mélynek. Botrány az utcán, majd elsüllyedt szégyenében. »Majd adok én neked min-!deinnap utánam szaglászni!«— üvöltött este odahaza az apa, s kemény ütlegekkel csépelte a sarokba húzódó anyát. Ő a fé-életemtől összeszorult farokkal; csak sikoltozni tudott, hogy összeszaladt a ház ... S mind-;ez az apa miatt. . — Hát mondja meg őszintén. — néz rám konokul —, be- csülhetem én ezek után az apá-mat? ! NEM SZÓLOK. Nem tudok mit szólni. Amit mondanék, az úgyis csak a fiúnak adna iga-zat. ! Az apa pedig vár, hogy el- mondjam, mit végeztem a fia- val... Gantner Ilona 4 1958. augusztus 1 SUGÁRFÚRÓS DIESELDUGATTYÚT MUNKÁL MEG Gecsei József a Győri Wilhelm Pieck Vagon- és Gépgyár szállítógép üzemében. A gyárban megvalósul a dieselfejlesztési program (MTI Fotó : Fényes Tamás felv.) EGYETEM AZ IPAR SZOLGÁLATÁBAN. A Budapesti Műszaki Egyetem Mechanikai- Technológiai Intézetében kísérleteket folytatnak az iparban használt reszelők gyártási technológiájának kidolgozására (MTI Fotó : Lányai Mária felv.) NÉPSZAVA 3 Gedeon Pál úti levelei a Földközi-tengerről Soldo, scampolo, occasioline! Beszámoló árukról és árakról, kirakatokról és keresetekről az örök városból [ HA IGAZ AZ, hogy miniden út Rómába vezet, akkor [ennek az ellenkezője is igaz. [Tudniillik az, hogy minden út [Rómából vezet — kifelé. Legalábbis ezt tapasztaltuk, amikor turista-autóbuszunkkal , vasárnap reggel az olasz főváros felé robogtunk, miközben velünk szembejövet végeláthatatlanul kígyózott a Rómaból kifelé gördülő autók szakkadatlan áradata. Ami persze érhető. Kánikula Ivan, vasárnap van. Aki csak I tehette, menekült a hőhullám felől a hegyekbe vagy a tengerpartra. Mint minden nyugati nagyvárosban, Rómában is rengeteg az autó. A szüntelenül növekvő forgalom pedig, a boszorkányos ügyességgel vezető ,olasz sofőrök artistamutatvány-számba menő produkciói [ellenére alapos fejtörést okoz [a közlekedésért felelős hivata]los köröknek. Hiszen — mint [a római lapok vastagbetűs cí[mei beszámoltak róla — egyelőül ezen a kánikulai vasárna- Ipon és az azt megelőző szombat délutánon hét halottat és több mint száz sebesültet követelt a »motorizált hétvége«. * GYÖNYÖRŰEK A RÓMAI ÜZLETEK. A fő útvonalakon, a Via Veneton vagy a Via XX. Settembrén óriási árubőség és dús választék található a csillogó-villogó kirakatüvegek mögött. A kirakatrendezés mesteri, ízléses és ötletes. De a pompás üzletekben, alig lézeng néhány vásárló. A kimondott luxusüzleteknek a kiváltságos rétegekhez tartozó vevőköre ilyenkor üdül, a kisebb üzletekre vagy a fő útvonalaktól távolabb eső utcácskák — egyébként ugyancsak művészien és ízlésesen berendezett — üzleteire pedig áll a madáchi idézet: »Sok az eszkimó, kevés a fóka« — vagyis: sok az áru, kevés a vásárlóerő. Ez a magyarázata annak, hogy csaknem minden üzletben, még a legelegánsabb és legexkluzívabb negyedek kirakataiban is a piros, zöld és más ■rikító színű feliratok egész sora csábítgatja a közönséget: soldo, scampolo, occasion® — végeladás, maradék, kiárusítás, mélyen leszállított árak, soha vissza nem térő alkalom stb., stb. — ordítják a nagybetűs papírszalagok. De nemcsak a feliratok ordítanak. Kiáltoznak, hangoskodnak, mégpedig jócskán, a kirakatok előtt álló segédek, sőt gyakran maga a tulaj is, aki egy-egy bámészkodó, ácsorgó járókelőt az üzletkötés reményében nem átall karonragadni s befelé invitálni, vagy éppenséggel szíveskedve tuszkolni. S ha a páciens kötélnek áll, odabenn kezdődik az alkudozás. Mert a kiírt árakat nem kell komolyan venni. Ha ugyan egyáltalán kiírják őket. Sok helyen ugyanis diszkréten elhallgatják az árucikkek árát, majd a vásárlásnál eldől, kit hogyan lehet megvágni. Ebből azután a helyzettel nem ismerős idegenek számára a teljes bizonytalanság nyomasztó érzése következik. Mert, teszem azt, veszel egy napszemüveget 300 lírárért s büszkén az orrodra függesztve mutogatod turistatársadnak, mire az fölényes flegmával húz elő egy szakasztott hasonló okulárét, amit ugyanabban a boltban 250 líráért vásárolt. S menynyire elhűlünk mind a ketten, amikor e beszélgetés közben lélekszakadva érkezik egy harmadik kollégánk, s mutogatja ugyanazt a napszemüveget: — Százötven lírába kerül! Ugye nem drága? * MILYENEK ÁLTALÁBAN A 3? ÁRAK? Íme, mutatóba néhány megközelítő szám (az alkulehetőségek figyelembevételével): konfekciós férfiruha 15—20 000 líra, női nyári ruha 10—12 000 líra, jó minőségű férfi puplining 3—1000 líra, férficipő 7—12 000 líra, női cipő 3—8000 líra, hús, hal kilója 450—600 líra. Egy közepes keresetű munkás havi jövedelme 50—70 000 líra. Úgy fest hát a dolog, hogy aránylag nem magasak az árak. Miért nincs mégsem vásárló az üzletekben? Mert először is rendkívül magasak a lakbérek. Átlagban a havi kereset 40—50 százalékát emésztik fel. Rengeteg az építkezés, kiadó lakás is van bőven, — csakhogy egy kétszobás lakás havibére mintegy 25—40 000 líra. Mértéktelenül drága a közlekedés és minden közszolgáltatás. A moziba, színházba is bármikor kapni jegyet, nem kell sorbanállni. Persze, mert egy mozijegy 300 líránál kezdődik, a színházjegyekről nem is beszélve. Igen olcsó viszont a karóra, a rendkívül praktikus és nagy bőségben levő műanyag háztartási holmi és a csokoládé. Viszonylag nem kerül sokba a rendkívül népszerű motoros robogó (80 OOO líra), de a televíziós készülék ára már százhúszezer líra. Viszont a nagy árubőség következtében részletre vásárolhatók a legkülönbözőbb cikkek, s aki dolgozik és hajlandó a napi szükségletei valamelyikének rovására részletet fizetni, vehet magának drága holmit is. Aki dolgozik... Ámde a 49 millió lakosságú Olaszországban csaknem négymillió teljes és részleges munkanélküli van. A családtagokat is számítva, legalább 15 millió emberre nehezedik a létbizonytalanság nyomasztó árnyéka. Ez az árnyék verődik viszsza a legfényesebb kirakatüvegek, s az üresen tátongó üzletek dúsan megrakott polcai mögül is.* A CSILLOGÓ KIRAKATOK persze nem tévesztették el hatásukat kirándulócsoportunknak a gyengébb nemhez tartozó egyes tagjaira. Nyilván ez a magyarázata, hogy a Nápoly felé robogó autóbuszon, a római kirándulás valóban felejthetetlen élményeit összegező beszélgetések során, ilyesmiket is hallottunk: — Emlékszel, drágám, arra a gyönyörű térre? Tudod, ahol azok a cuki nylonpulcsik voltak a kirakatban. — Hogyne, édesem, ott mindjárt mellette volt az az üzlet, ahol azokat az isteni cipőket láttuk. És a múzeum, ahol olyan fincsi hűvös volt. A Colosseumról és a Fontana di Treviről, a Pantheomról és a Quirinálról, a Villa Borgheseről és az Angyalvárról, a Palazzo Veneziáról és Michelangelo Mózes-szobráról nem esett szó. Pedig szavahihető szemtanúk szerint azok is Rómában vannak...