Népszava, 1959. március (87. évfolyam, 51–75. sz.)

1959-03-07 / 56. szám

Három kérés a jó tündérhez, 1959 márciusában Víkendház, mosógép, keramikus sapka és egyebek a budapestiek kívánságai közötti Mindig kínzott az a vágy­, hogy jó tündér lehessek, olyan­fajta jó tündér, aki odaröp­pen embertársainkhoz, akárcsak aranyos szárnyú társai a me­sében és megszólítja őket, mint korábban a szegény favágót, halászt, vagy pechére elárvult királyfit — mi a három kí­vánsága? Tegyünk kísérletet egy szép, már tavasszal biztató napos délelőttöm. Keressük ama bi­zonyos három jókívánság ala­nyait. 1. Vidok Jenőné üzletvezető. (Jókedélyű, őszülő asszony, imádja a virágokat, a gyere­keit, láthatólag a férjét is, aki szerszámlakatos Csepelen­. Az első kívánsága egy mosógép. Miért? Minek magyarázzuk, két gyerek van, nyilván a szerszámlakatosság se habtisz­ta mesterség. A második kívánság: szak­­szervezeti utalvány egy 4500 forintos kombináltszekrényre (szíven talált a kérés, mert még el sem árultam neki, hogy a jótündéri kívánságok a Népszava számára készülnek). A harmadik, hogy a fia jól tanuljon, mert komisz a le­gény, apja pedig nem elég ke­Katies Annus, aki alig né­hány éve hagyta ott a pécsi virágokat, hogy helyettük a pestieket ápolhassa, mindjárt a lottóval kezdi. Ha már jó a tündér, legyen nagyon jó , így az ő kívánsága egy legalább négyes találat, egy jó lakás és egy jó férj. Valamennyit kilá­tásba helyeztem. Tárgyalás közben azonban kiderült, hogy a fél igényei mérsékelhetők, nagyon szeretné, ha már nem lehet négy találata, legalább annyit, hogy sok­ testvérrel küszködő mamájának küldhes­­sen pénzt... A virágok birodalmából in­duljunk a »szőrkombinátba«. Következő páciensem ismét asszony: Vértessy Sándorné, az ifjú Péter és Miki mamája, a férje egy könyvkiadó vállalat osztályvezetője. Előbb bölcsen Montecuccoli közismert vála­szát idézi: »Pénz, pénz és pénz«, aztán — látva, hogy komoly a tündérügy — előve­szi valódi kívánságait, melye­ket ezúton továbbítok: 1. Mosógép. (Már másod­szor! Erre fel kell figyelni!) Itt A Rákóczi út egyik virágért üzletében egymásután nyitnak be a vevők. Mindenki hóvirá­got visz, egyet, kettőt és a pult mögött állóik megelége­déssel honorálják: egyetlen műszak alatt elfogy a tegnap este érkezett nyolcvan hóvi­rágcsokor. Felhasználom a jó hangula­tot és villámgyorsan felveszem jótündéri köntösöm. A kérdés­re, mi a három kívánságuk, a következőképp felelnek: mény hozzá. (Fél a szigorúbb nevelői érvek alkalmazásától, mert túl erős a keze.) Van egy terven felüli kívánság is, ami ami arra mutat, hogy a jó tün­dérek szerepe is modernizáló­dik. Ez a kívánság: Vidákné szeretne végre egyszer repülő­gépen ülni, főleg a kisfia ked­véért. Nyáron már egyszer ne­kivágtak, de lekésték a séta­repülőhöz induló autóbuszt. Ugyanitt dolgozik Dolánszky Erzsébet. A három kívánság? A szoba-konyhás lakás átcseré­lése komfortosra, egy szép új konyhabútor — és hát per­sze valami pénz, az se baj, ha lottónyeremény, ahogy a budapesti férfinyelv a Nemzeti Színház mellett a nagy fodrászüzletet hívja. A jó tün­dérrel először Nagy László, a vendégek szeretett és mindig jókedvű Lacija találkozik és kérelmét így adja elő: 1. Szeretnék egy vikendhá­­zat, valahol közel Pesthez, a hegyekben. 2. Minden nyáron egy külföldi utat. 3. Szeret­ném, hogy a saját házamból, amelyet pedig már 1948 óta borotváltam össze, kimenne a lakó, mert jelenleg üzlethelyi­ségben lakom. Lottónyereményt nem kér. Ma volt három találata... is sok a mosnivaló, hiába, aki a férjjel együtt három férfira mos. (Ezek a kis melegítők, mackók és egyebeit iszonyú gyorsan koszolódnak!) 2. — Hát nézze, tündér kar­­társ, ha már valóban itt tar­tunk, valóban valami mesebe­lit. Álljon meg az idő. De csak felettem. A gyerekeim nőjenek meg, én maradjak fiatalasz­­szony. Persze a barátnőim is öregedjenek csak nyugodtan. És a harmadik? Nincs, nem haragudj, jó tündér! Nincs, mit kívánnom, minden alapjá­­­ban rendben van. Meghatva búcsúzom­ így, még marad valahol egy kíván-­­ság teljesítésére kapacitás. So­­­sem árt. Legutoljára a Technika Há­za országszerte ismert munka­társát, Komáromi Lajos ma­róst, a Szocialista Munka Hő­sét sikerült megnyerni a tün­­­dér­ interjú alanyául. — Hogy ti miket találtok ki! — ezzel kezdi, s aztán azon­nal közli, hogy személyes jel­­­legű kérései nincsenek, tündér­­szinten is csak technikai prob­lémákról tárgyal. A kívánságok ezek szerint: 1. Ha már megvan a Technika Háza, fejlesszük tovább, vala-* mi olyasmit csináljunk belőle,­ mint a leningrádi, mert az ug­ ’­rást hozna az egész ipar tech­nikai fejlődésében. 2. Induljon meg végre a keramikus lapka­gyártás, mert egy ilyen lapka csak IS forint, a külföldről importált esztergakés pedig 240­ forintba kerül; csökkentsük­ vele az önköltséget és tegyük lehetővé, hogy ne szidják azok a vasasok az összes illetékese­­­két, akik nem jutnak hozzá az* újfajta szerszámhoz, pedig szí-* vesen dolgoznának vele. — És a harmadik? — Hát ez mégis személyes. Hogy még sok jó újítást sike-­ rüljön összehoznom. — Hány éves vagy ? — Negyvenkettő. Azt hiszem, ezt is nyugodtan megígérhetjük. Nincs mese... Végigtekintve a munkalapo­kon, az önkéntes jó tündér le­teszi a töltőtollat és megálla­pítja: néhány tréfás kérésen kívül nemigen hallott teljesít­,­hetetlen kívánságot. Vagy meg­fordítva a dolgot: ha nem tré­fál az ember és reálisan néz körül kis birodalmában, nehéz olyat kívánnia, amihez manap­ság több-kevesebb fáradsággal, beosztással ne lehetne hozzá­jutni. Főherceg férjet, nizzai villát, narancsligetet az Északi­sarkon senki sem kívánt. Hogy is mondják Pesten? Nincs mese. És ezt néha még a jó tündér is kénytelen elis­merni. B­aktai Ferenc Három asszony a VIRÁGÉRT-nél Férj-igénylés lakásostul Ahol csak két kívánságra futja V­alahányszor írásba fogok, mindig megállapítom: mennyivel könnyebb verset írni, mint prózát. Amire a sza­tirikus hajlamúak azt mond­ják: persze, mert a prózához ez meg ez kell, ami a költőnél viszont... No, de mindegy, elég az hoz­zá, hogy most verset szeret­nék írni; egy asztalról egy öreg kávéházban. Ennél az asztalnál ültem harminchat évvel ezelőtt, mint ifjú költő. Erről — és ennél — akarok emlékezni e pillanatban. A székről ott, velem szemben, amely ugyanaz, mint akkor volt. Most üres. Azaz hogy. . . Ahogy ránézek, mit látok, Uramisten! Pedig csak egy po­hár bort ittam. Nem hiszek a szememnek. Az asztal végén, ott velem szemben, Krúdy Gyula bátyám ül, kivételesen nagyon szelíd, kezelhető ked­vében. Ez azt jelenti, hogy nem vágná utánam a szódásüveget, mint ahogy nemegyszer csi­nálni szokta, ha most elmen­nék. Éppen a Rákóczi út 54 alatti szerkesztőségből futot­tunk ide, egy percre. Súlyos megfontolással néz rám, és komoly mérlegelés után azt mondja: — Neked többet kellene in­nod, persze csak jó bort, fiatal­ember, ha amolyan igazi lírát akarsz csinálni, amilyet Pus­kin csinált, vagy amilyet én csinálok. Azonkívül szorgal­masan tanulmányozd az ál­­atoskönyveket, amelyek min­dennek a jelentését megma­gyarázzák. Az is igaz viszont, hogy az ivásban esetleg tönk­remész, mint én — folytatta, mint aki jó viccet mond — de hát az más kérdés. Fő az iro­dalom, ha beledöglünk is, hehe! Így tréfált komolyan Gyula bácsi, ennél az asztalnál, ott szemben, s mi engem illet, ha tőlem telhetőleg meg is fogad­tam a tanácsát, hogy mi lett az eredmény? Nos, hagyjuk. T­­ecsukom a szemem s kinyi­­-*-* tem: hát ki ül már ott a széken, mint... Tán érdekes lesz, ha előbb elmondom, ho­gyan kerültem össze evvel a valakivel. Benn ülök a szer­kesztőségben — tudniillik 1923-tól 1930-ig Mikes Lajos segédszerkesztője voltam, Az Est irodalmi rovatánál. Félénk kopogást hallok, az­tán az ajtó résén benyúlik egy szakállas, öreg fej, körülpislog, majd gyorsan visszahúzódik. Utánamegyek s elkapom. — Jöjjön be. — Bejön, vala­mit motyog roppant félsze­gen, aztán megkérdi, mikor jön be Mikes úr? — Nem tudom — mondom, de mit várassam ezt a szegény nyugdíjazott vidéki postames­tert. — Kérem, adja ide azo­kat a kéziratokat, hiszen én is megnézhetem — szólok oda a pozíciós fiatalok alattomos fennhéjázásával. Az öreg ma­tat, aztán két papirost vesz elő a zsebéből át átnyújtja. Tudo­mányos képet vágok, szétterí­tem a kéziratot, belenézek. Két vers, az van aláírva: »Ju­hász Gyula...« No persze, fennhéjázásom hirtelen elolvadt, Mikes éppen belép, jót mulat a dolgon. Gyula bácsi aztán becitált a kávéházba, a szóban forgó asz­talnál leültünk... S most itt ül, íme, Krúdy után, velem szemben ... Azt mondja: — Hallom, csépelnek téged. Hát ne törődj vele, akármit mondanak. Engem az tett tönkre, hogy törődtem. Nézd meg például a Nyugatot. A szájukon vagyok hébe-hóba, de másodrangú költő gyanánt ke­zelnek. Vidéki költő vagyok! »Vidéki!« Hát vigyázz, fiam, téged ketten-hárman felfe­deztek, de kétszázan állnak ré­sen, hogy agyonüssenek. Le­het, hogy agyon is ütnek. Min­denesetre a jó vörösbor segít. Valamennyire rajtam is segí­tett. Egyelőre, hej haj! — fe­jezte be a költő, és felsóhaj­tott. A­mi rám vonatkozik most már: az agyonütést meg is próbálták egypárszor, aztán mindig feldugtam a fejemet. Nyilván elég konok, göcsörtös fej ez. Úgy látszik „.. Becsukom a szemem s újra kinyitom, és ki ül ott már me­gint, a szemben levő üres he­lyen?! Fölmeredő hajú, vé­kony, szúrós szemű, kicsi szálkásbajuszkás, kissé resze­lős hangú ifjú ember. — Nincs igazad — mondom —, Leopardi azért nem rossz költő, a modern franciákra pe­dig fütyülök. Viszont öröm­mel látom kedvenceid között Aranyt, a Kalevalát és a nép­­költészetet. A fiatalember nagyon ko­molyan azt mondja: — A költőnek a modern kül­földi és magyar, valamint a klasszikus és népi irodalom szintézisét kell adnia; de az irodalmi szépelgőkre és a csak szép jelzőket hajszolokra pö­­kök. Éppen úgy, mint a puszta és művészietlen sillabusz-meg­­verselőkre. Meg kell csinálni a szocialista lírát, de a legmaga­sabb művészi szinten! A for­mai tökéletesség és az eszmei forradalom: ez a jelszó. Téged viszont Mikes bácsi, azt hi­szem nagyon beleszédített a klasszikusokba! — fejezte be szigorúan, miközben tüskeba­­juszos száját rángatta. Hogy miket mond még Jó­zsef Attila — mert ki is volna más, mint ő —, nem tudom, ugyanis elhangzott szavaiba, mint valami füstbe beburkol­va, már megint másvalaki ül ott, az üres széken. — Van ringlijük? — kérdi az íróbarát főpincért (aki E. J. költőnek egyszer száznegy­ven­ kávét hitelezett, tisztelet­ből; persze a költő ki is fizet­te a legközelebbi Baumgar­­ten-díjból) Zömök Móricz Zsigmond... Aztán felém fordul: — Neked kapálnod kéne, Jóska; nem jó, hogy folyton együtt ültök, ti fiatalok, és távollevő társaitokat csepüli­­tek, meg minket, véneket. Menjetek a nép közé, nézzetek szét az országban. Az fenyeget téged is, amibe Babits bele­esett. Puszta esztéták lesztek. Menj kapálni, Jóska, ahogy mondom — s kivesz egy ringlit a sör mellé. — No, de beszélj csak hát, mit láttál, hallottál újabban? — hajlik felém. — Hát Zsiga bácsi — kez­dem, s mire mondanám, már hárman ülnek körülöttem. Gelléri Andor Endre, Pap Ká­roly, Radnóti Miklós... A halk, szerény Radnóti még fő­leg csipkézett, finom verseket farag. Egyelőre messze még a Tajtékos ég nagysága — és szenvedése. Gelléri harsány erővel feszül bele a világba; regényt ír a Nagymosodáról. A réveteg szemű Pap Ká­roly Jézus-regényének témáját mondja. — Hallom, Milotay cikket kért tőled a »Zsidó se­bek és bűnök« című könyved után a »Magyarságba«, a zsi­dók ellen. — Hogyne, mond­tam, hogy írok­, ha éppen olyan igazat írhatok a keresztények­ről is. Ebbe persze nem ment bele — feleli Pap. A másik két költő keserűen nevet. — Jó kilátások mindenképpen — mondja az aszkéta arcú Rad­nóti szárazán. — Gömbös, az ezeréves Magyar Birodalom! — Szomorúan nevetünk. S már mások ülnek ismét az asztalnál, ott velem szem­ben, ahogy nézem, merően né­zem a helyet... A szatír arcú Karinthy Frigyes, a túl érzé­keny, nagy poéta Babits, s a fájdalmas-szelíd, ironikus-ke­serű Tóth Árpád. Mások és újra mások... Nem tudom, mi van ma, hogy mindenki itt van. Nagy Lajos, Révész Béla, Osvát Ernő, Cholnoky László, Kosztolányi Dezső; és még és még: Sárközy György, Lukács László, Zsolt Béla, Szerb An­tal, Szabó Lőrinc, Peterdi An­dor, Heltai Jenő, Fenyő László, Pásztor Béla, Landesz Elek, Gábor Andor, Surányi Miklós és Szint Gyula, s kicsoda még ... Ezek mind ott ültek, sorban és sorban, szemben ve­lem, egy örök jelen izgalmá­ban, ennél az asztalnál, azon a széken, valamikor. .. Hal­lom a hangjukat, látom a gesz­tusaikat. Most a szék üres. Én se nagyon ülök ide már mostanában. "T­alán elmentek mind, akik a barátaim voltak? Még vannak, itt-ott vannak... Akik hébe-hóba szintén szíve­sebben elülnek már, így egye­dül. Mint most én. Ránéznek egy üresen álló székre, vagy belenéznek a levegőbe. Ó, mert sokan mentek el mitőlünk, és jó nekünk, régieknek és néha fáradóknak, emlékezőn és ösztönzőül visszaidézni őket: az Eszmében vagy a Szépben régi, harcos társakat. Fodor József: Emlékeimből 1959. március 7 JÓL DOLGOZNAK az érettségizett fiatal szakmunkások a Vörös Csillag Traktorgyárban. Szűcs Ferenc 1958 szeptembere óta tanulja az esztergályos szakmát. A képen: Kovács János beállító (balról) segít Szűcs Ferencnek (ARTI Fotó : Lajos György felvétele) NÉPSZAVA Vegyiparunk a fejlődés útján Egy-egy ország ipari fejlett­ségét még a közelmúltban is elsősorban villamosenergia termelésén, acélgyártásán és gépiparán mérték le. Új­abban az sem hanyagol­ható el, hogy mennyi vegy­ipari termék jut egy-egy főre. S bár a felszabadulás óta vegy­iparunk fejlődése még a nehéz­iparét is túlhaladta —sem fel­A vegyipar­ fejlesztése már az első hároméves terv idősza­kában megindult. 1950-ban a vegyipar lényegesen többet termelt, mint a háború előtt s 1950—54 között közel három­szorosára növelte kapacitását. Az ötéves terv időszakára tervezett fejlődésből sok min­den nem valósult meg kellő időben. A Borsodi Vegyikom­binát nitrogén műtrágya gyára például 1954 helyett csak 1958- ban kezdhette meg a terme­lést. Vegyiparunk elmaradottsága és az iparágon belüli arány­talanság elsősorban a műtrá­gya- és a műanyaggyártás alá­A hároméves terv a legfon­tosabb pótolnivalók közül: a műtrágyagyártást és a mű­anyagtermelést fejleszti jelen­tős mérteikben. A nehézvegyipar legnagyobb beruházása, a kazincbarcikai nitrogén műtrágyagyár tavaly ősszel kezdte meg a termelést. A három év alatt mintegy 85 százalékkal növ­ekszik a hazai műtrágyagyártás. A Tiszamen­ti Vegyiművek­nél hozzákezdünk egy szuper­lettsége, sem az egy főre jutó vegyipari termékek tekinteté­ben nincs okunk az elégedett­ségre. Nem véletlen, hogy a költ­ségvetési vitában az ipar szer­kezeti átalakításának legfonto­sabb feladatát épp a­­ vegy­ipar fejlesztésében jelölték meg. csony színvonalában mutatko­zik meg. A műanyagok termelése 1949—1957 között meghárom­szorozódott, az egy főre jutó műanyagfelhasználás Magyar­­országon mégis 6—8-szorta ki­sebb, mint az NDK-ban. Pedig a műtrágyagyártás egyik alap­vető feltétele a mezőgazdasági termelés növelésének, míg a műanyagtermelés a karosszé­ria-gyártástól a csapágyig, a fogaskerékig és a közszükség­leti cikkekig nemcsak az ipar műszaki fejlettségét, hanem a lakosság ellátottságát is nö­veli. A foszfát üzem építéséhez is. A Borsodi Vegyikombinát kétsze­resére történő kibővítése s a koksz helyett a földgáz fel­­használása, valamint az új ti­­szapalkonyai földgáz bázisú nitrogén műtrágyagyár felépí­tése már a soron következő esz­tendők feladata. A műanyag- és szintetikus­szál termelésében is nagy lé­péssel jutunk előre a három­éves tervben. A több száz ton­nás perion alapanyag-üzem már termel, az ugyancsak több száz tonnás PVC kísérleti ■üzem rövidesen megkezdi mű­ködését s a hároméves terv idő­szakában hozzákezdünk egy több ezer tonnás korszerű PVC-üzem létesítéséhez. A különféle műanyagok kö­zül itthon állítjuk elő a feno­­plaszt, az aminoplaszt, a szili­kon, a cellulóz és a fehérje alapú anyagokat. A hároméves terv emellett egymillió tonná­val bővíti a kőolajfeldolgozó kapacitást s a vegyipar kétség­kívül legfejlettebb ágát, a gyógyszeripart — ezt közegész­ségügyi és külkereskedelmi szempontok is indokolják — korszerűsíti és bővíti. Több műtrágya, PVC és polietilén A vegyipar ma világszerte a leggyorsabban fejlődő iparág. Ennek alapján dolgozták ki — együttműködve a baráti álla­mokkal — a magyar vegyipar legfontosabb célkitűzéseit a második ötéves terv idejére. A műtrágyatermelés mintegy fél­millió tonnával, a műanyag­termelés 50 000 tonnával nö­vekszik. Megkezdjük a polietilén ha­zai gyártását, PVC-ből pedig mintegy 20 000 tonnát állít elő a magyar vegyipar. A fejlődés meggyorsulására utal­­az is, hogy a vegyipar fejlesztésére a jelenlegi évi 300—400 millió forint helyett évente egymil­­liárdot fordítunk. Amíg a gépipar szerkezeti átalakítását a hároméves terv jórészt elvégzi, a vegyipar te­kintetében csupán előkészíti e feladat megvalósítását. (gi) Mi mindenre jó a műanyag ? A legfontosabb pótolnivalók

Next