Népszava, 1960. január (88. évfolyam, 1–26. szám)

1960-01-08 / 6. szám

1960. január 8 Ezek a mai fiatalok! Beszélgetés velük — róluk Hosszú asztalnál ülünk ti­­zenegyen. Duruzsol a kályhá­ban a tűz. A szekrényen tele­víziós készülék, egy távveze­téktartó oszlop acélszürke mo­dellje, meg a lakihegyi anten­na modellje. A falak mellett szekrények, könyvek. A szom­széd teremből előadás zsivaja hallatszik át, mert a KISZ angyalföldi háza ritkán csen­des este. Mi tizenegyen ülünk és a tíz asztaltárs­a beszél. Bedobtam néhány kérdést a beszélgetés tavába és mint a behajított kő nyomán a gyűrűk az igazi tótükrökön, gyűrűzik a válasz. Egymásba kapcsolódó gyűrűk, egymással is vitáz­nak. Köves Pista tétele A kocsikísérő beszél. Vé­kony, barna fiú, serkenő ba­jusszal. Köves Pistának hív­ják, láthatóan haragszik a min­den fiatalt egy kalap alá so­roló »öregekre«. Van egy té­tele, amelyet nem érdektelen lerögzíteni: »Minden fiatalt szidnak — de hiszen minden fiatalt ők is nevelnek. Hát ne­velje mindenki a magáét ren­­desen, mert azt, hogy egy gye­rek hogy beszéljen az anyjával, csak otthon tanulhatja meg.« A gimnazista lány — fekete hajjal keretezett, komoly kis­lányarc, néha felvillanó ka­masznevetéssel, ez Erdélyi Ági. Beceneve, a »Gigi« csitrit sej­tet. Az első mondata viszont: »Itt ellentmondás van elvileg.­« Megmagyarázza, miért: mert ha valaki rosszul is »startol« otthon, mi nem mondhatunk le róla. Az érettségi előtt álló berzsenyista, Peredi Peti a tár­saságot, a »galerikát«, a Rigo­­letto és a többi »zenés hely« törzsközönségét hibáztatja sok gyerek félrecsúszásáért... S már témánál vagyunk. Félrecsúszás... huligán­­ság... Minden, ami új ... Ilyen kategóriába sorolnak már önmaguk is sok olyan diá­kot például, akit megvadít a divat és mindenáron fel akar tűnni; a fekete ing és a szűk nadrág állami gyártása ellen éles szavak szikráznak. Szen­vedély van a »tíz dühös em­berben«, ahogy magamban el­keresztelem őket. Peredi Peti például lángoló vádiratot olvas fel néhány feljegyzett szám alapján a szerelmi élet sietős ifjú kirándulóiról, a bár-törzs­vendégekről ... ám azután ugyanezekről a gyerekekről kiderül, hogy­­ ők is ott dol­goztak a Hanságban és nem is rosszabbul, mint más, hogy fáradhatatlanok a technika és minden újdonság iránti érdek­lődésben. Egyszóval, hogy min­den izgatja a fantáziájukat, amit még nem tapasztaltak ki, legyen az egy új repülőgép­­típus, vagy — egy új szabású cipő, új szerelem vagy — egy új csatorna, amelynek a med­rébe belevághatják az ásót. A rugókovácsé a szó: Czen­­der Karcsié. Magas, szőke, ko­moly fiatalember, és a gyere­kek környezetéről tud egyet­­mást. Ifjúmunkásokról beszél, akik 2400 forintos keresetből a kosztért, lakásért, mosásért 400 forintot adnak a »muter­­nak« s bizony keserű este ne­kik az, amelyen »csak a Bris­tolban« tudnak egy kicsit »ke­­tyegni«. És a szülők ... A harcias mama esete Nem nézik rózsaszín szem­üvegen magukat. De a felnőt­teket sem. A tanárokat, meg a mestereket sem. A szüleiket sem. Efölött lehet sopánkodni, csak éppen változtatni nem k­ellet rajta: olyan éles kritikai érzék alakult ki bennük, hogy egy tanár esete — aki néhány éve diákjaitól kért kölcsön pénzt (és aztán ... nem adta meg), még ma is frissen égő seb. Dobler Pista, a kőműves­tanuló egy régi karácsonyt em­leget, amikor ő az állami gyer­mekotthonban nem kapott ajándékot, mert szervezte az úttörőket, és az otthonvezető­t­ ezt nem nézte jó szemmel. Ide kívánkozik annak a bu­dai mamának az esete, aki rettenetes felháborodással fo­gadta a második gimnazista fiacskáját éjszaka hazaliterá­­ló ifjúgárdistákat, mondván: »Mi közük hozzá, mit csinál a fiam?« (Egyébként a mama holmijainak zálogba rakásá­ból is hajlandó fedezni egy szem fiacskája nem éppen szo­lid kiruccanásait.) Ezek a »srácok«, akik mel­lett olyan egyszerűen megy el az utcán az átlagember, már megvívták a maguk csatáit. Bottlik Pista is (aki fiatal há­zas és heti három estéjét még­is az ifjúgárdisták közt tölti, mert nem tud meglenni a moz­galom nélkül, amely nevelte) , aki kapott egypár nagy ve­rést még DISZ-titkár korában a Tripoliszban, ahol akkortájt komoly táncmulatság ilyesmi nélkül nemigen érte meg a be­fejezést. Tripoliszi tapasztalatok­ ­ nem ért egyet a minden felelősséget az otthonra hárí­­tókkal. »Akkor, aki menhelyen nevelkedett, mind csibésznek kellene lennie!« Ő bizony na­gyon jó tapasztalatokat szer­zett Tripoliszban is. A »vagá­nyodó« között is. Azok közt is, akik megverték! Temérdek ál­dozatkészséget, tettvágyat, se­gíteni akarást, büszkeséget ta­lál bennük, aki jó szóval ke­resi. Tisztviselő létére van ebben a zömök, szőke fiatal­emberben valami a szenvedé­lyes pedagógusokból. Alapos elemzést tud adni arról, ho­gyan sodródtak egyszerűen kalandkeresésből kamaszfiúk Szabó bácsi Széna téri csoport­jába , s hogy mentett közü­lük nem egy veszendőnek lát­szó életeket. Mert sokféle az ember. Sőt: u­gyanaz az egy ember is sokféle lehet, ha más­­nás befolyások érik. Hanem ez már pedagógiai vita. Tíz fiatal — huszonhat évestől 15 és félig — (mert »Gigi« még csak ennyi) lázas érdeklődéssel keresi a maga jelleme kialakításának útját, és a többiekét is. Az egyik — mint Tick Tamás, a jogász — beszélgetés közben is vizsga­jegyzetekben lapoz, mert ta­nul, tanul (orosz államvizsgája mellé felvett még három má­sik idegen nyelvet is!). Bie­­litzky Feri, a közgazdász (mel­lesleg a KISZ kultúrfelel­őse a kerületben) arra emlékezik, hogy őt is a mozgalom emelte ki­ a »galerik« légköréből s most arra kér, írjuk meg: mél­tatlan a »Pest az Pest« című műsor dala a »mai tizennyolc éves lányról«... Ferinek fáj az a sanzon: úgy érzi, sérti a lányokat, akik nem olyanok és­ak azoknak se használ, akik olyanok. Gigi azokat a fiatalo­kat boncolgatja, akikkel »ve­lük született a marxizmus«, akik minden tételt gyönyörűen bebifláznak, de a gyakorlati életben semmi közük a mun­kásosztály elméletéhez és er­kölcséhez; s közben tréfás tor­zsalkodás apró villámai pat­tognak a cukrász Baráth Zsiga és Köves Pista, az egykori bőr­díszműves között, tréfák röp­ködnek, néha-néha összeugra­­nak egy-egy ifi esetén, akinek »jobban kellett volna segíte­ni« ... Összesítés Leszállt az este Angyalföld-­ re, már vége a szomszéd te- ; rem­ben a tanácstagi beszá-'; mólónak is. Lapozgatom a­ jegyzeteimet: alig beszéltek­ magukról a riportalanyok. Vita­­ és tréfa, elmélkedés és őszinte­ panaszok közben a felelőssé- i­­üket mondták el. Mert fele-­­ lősséget éreznek. A szeretetü­­­ket mondták el, amivel társaik 3 felé "fordulnak, még azok felé 3 is, akik legyintenek a komoly­­ szó hallatán, mert »nem bír- 3 ják a süket dumát«. Mit nem hallottam? Egyet­len felelőtlen mondatot sem Egyetlen durvaságot sem. Egyetlen cinikus megjegyzést­­ sem. Egy kosárravaló jó ja­­­­vaslatot, bátor észrevételt vi­­­szont igen. »Ezek a mai fiatalok.« Baktai Ferenc Az első tisztséggel siheder asztalosinas koromban bíztak meg, amikor még mindössze­­fél éve jártam a szakszervezeti­­ifjúmunkások közé. Egy este Sebes Pista, a cso­port egyik régi vezetője fél­rehívott és így szólt hozzám: — Jövő héten taggyűlés lesz, téged választunk meg új el­nöknek! Hogyhogy elnöknek? Miért — éppen engem? — gondoltam ijedten. — Vannak erre jobbak is — bizonygattam —, akik már úgy szónokolnak, hogy akár népgyűlést is tarthatnak. — Azok már öregek. Majd belejössz te is — bátorított Sebes. Szivem a torkomban vert, amikor a szavazás után fel­álltam és annak rendje és módja szerint megköszöntem a fiúknak a »bizalmat«. Dobai asztalosmester úrnál dolgoztam akkoriban, aki ha­mar észrevette, hogy ügyes­kezű gyerek vagyok. Egy-egy jól sikerült munkám után azt szokta mondani: — Fiam, légy mindig szor­galmas, majd én embert fara­gok belőled. Én azonban ennek nem tud­tam örülni , mert utáltam. Utáltam kapzsiságát, ravasz­kodását, ahogy például a mun­kanapunkat meghosszabbította. A segédek napi tíz órát, mi, inasok, tizenkettőt dolgoztunk. Ez így ment mindennap. Szerettünk volna mindig ko­rábban hazamenni, legalább amikor a segédek mentek, este hétkor. De nekünk nem lehetett. És én voltam az el­nök — amit persze Dobai úr nem tudott. — Mit tegyek? A főnök éppen egy ajtóráma Huber Lajos­ részeit rajzolta össze, amikor összeszedve minden bátorságo­mat, izgalomtól sápadtan eléje álltam és megmondtam, hogy ma nem maradok tovább. Dobai úr a kezében tartott nyitott collstokot rátette a gyalupadon fekvő rámadarab­ra és oldalt rámnézett: — Mit akarsz? Hazamenni?! — Igen! Ma nem maradok tovább — ismételtem elszorult torokkal. Hirtelen feszült csend ült a műhelyre. Az inasok kezében megállt a munka és meredten bámulták, mi történik. — Mi dolgod van neked ott­hon ilyenkor? — csattant fel a mester magánkívül. — Talán csavarogni akarsz? Így nem viszed semmire! Így hálálod meg a jóságomat? Mi lesz be­lőled? Ingyenélő?­­.— Az az én dolgom, hogy mi leszek! Nem vagyok in­­gyenélő, megdolgozom mind­azért, amit nekem fizet — ennyit feleltem. — De jól megtanultad ezt! Ki tanított erre? Kiverem majd belőled ezt a nagy ön­tudatot! — ordította dühtől vörös arccal. Közben lassan hátrálva igye­keztem az ajtó felé. A fiúk megrökönyödve hallgatták ezt a szokatlan szóváltást. Kívül voltam már, amikor még hal­lottam a mestert: — Na megállj, te gazember! Ezt még megkeserülöd! Ma sem tudom, hogyan ve­hettem magamnak ennyi bá­torságot. Megkockáztattam ez­zel azt is, hogy esetleg fel­bontja a tanoncszerződésemet és kidob. Az inasok közül egyedül Feri, az öreginas tudta rólam, hogy bejárok a szakszervezet­be, én pedig azt, hogy ő a pest­­erzsébeti munkásotthonba. Én büszke voltam arra, hogy az ifik elnöke vagyok, de retteg­ve gondoltam arra is: mi lesz, ha ezt a műhelyben megtud­ják? Egy napon azután megtud­ták. Gyula árult el, aki az inasranglétrán nálam alacso­nyabb fokon állt. Egy vigyori szájú kamasz, akit apja azért adott inasnak, mert nem sült a foga a tanuláshoz. Egyszer arra lettem figyel­mes, hogy mögöttem összesúg Konczcal és vigyorogva, újjal mutat rám, hogy »ott megy az elnök«. Koncznak több se kellett, minthogy ezt megtudja. Ettől kezdve különös élvezettel ül­dözött, gúnyolt. Ez a vöröses bajszú, része­ges asztalossegéd ha józan volt, kiválóan dolgozott. Csak hogy ez ritkán esett meg vele. Valamikor szervezett munkás volt, de egy sztrájk után, ami­kor leleplezték, mint sztrájk­törőt, kizárták a szakszerve­zetből. Azóta üldözte a szerve­zett munkásokat. Egyszer, amikor jobban fel­öntött a garatra, bosszút for­ralt ellenem. Fűrészelni hívott. Akkoriban az asztalosműhe­lyekben bizonyos gépi mun­káknál olcsóbb volt a két munka. Ezért gyakori volt az együttfűrészelés. Rendszerin csapokat vágtak így a meg­húzott vonalon. Az egyik olda­lon a segéd, a másik oldalon az inas fogta a fűrészt. Egy­ rosszindulatú segédeknek volt a legjobb alkalom az ina­sok kínzására. Koncz is azért hívott, hogy meggyötörjön. Már az elején olyan nagy erővel vezette fűrészt, hogy alig bírtam kö­vetni. — Húzzad csak,­­elnök úr — kiabálta. — Gyerünk, gye­rünk! Most legyél nagy le­gény! Most mutasd meg, mi tudsz! Én sem voltam gyenge gye­rek, húztam, ahogy csak bír­tam. Igyekeztem, hogy ne tud­jon kifogni rajtam. Már kari­kák táncoltak a szemem előtt de nem engedtem. Láttam hogy ő sem bírja sokáig. Ak­kor, hogy a kudarcot elkerülje úgy vezette a fűrészt, hogy már nem tudtam a vonalot tartani és letért arról. Több sem kellett Koncznak. — Nem tudsz vigyázni! támadt rám üvöltve és fel­kapott egy lécet. Én meg vésőt! így álltunk egymás­sal szemben, amikor közénk ugrottak. Nem tudom, mit láthatott Koncz a szememben mert csak hadonászott a léc­cel, de nem mert megütni. S ez után az eset után többé nem is gúnyolódott. Később tudtam meg, hogy néhány elv­társ csendesen figyelmeztette: ne ugráljon, így álltam ki az első próbát. S ekkor éreztem első ízben életemben, miként védelmet szervezett munkások ereje. ÜZEMLÁTOGATÁS AZ ISKOLAI SZÜNIDŐBEN. A VIII. kerületi Dugonics utcai álta­lános fiúiskola és a VIII. kerületi Dugonics utcai Móra Ferenc általános leányiskola nö­vendékei az iskolai szünidőben látogatást tettek a »Jópajtás« Játék- és Faárukészítő KTSZ- nél (VIII. Szigony u. 21. sz.) Képünk: Kész az új TEFU-kocsi — mondja Hegedűs Károly szerelő a tanulóknak (MTI Foto — Bartal Ferenc felvétele) NÉPSZAVA ­ Mi akadályozza­­az ipartelepítési célok megvalósítását Az ipari termelés területi k­lhelyezkedésének javítása az­­ötéves terv egyik fontos cél-­­ kitűzése. Előtérben a vidék iparosítása Az előzetes számítások alap­ján az ipari beruházások 81,3 százaléka vidéken kerül meg­valósulásra és csupán 18,7 szá­zalék jut a főváros iparának fejlesztésére. Az Alföld 21,4 százalékban részesedik az ipari beruházásokból. Budapesten nem épül orszá­gos jelentőségű üzem s az ipa­ri termelést csak olyan mér­tékben szabad bővíteni, hogy a munkaerőszükséglet ne le­gyen nagyobb a főváros termé­szetes szaporodásából eredő. Gazdasági vezető szerveink — a párt tanácsára — 1958- ban elhatározták több olyan iparvállalat fejlesztését, ame­lyeket a hároméves tervben eredetileg Budapestre tervez­tek, vidéken valósítják meg. Az Országos Tervhivatal kollégiu­ma akkoriban — alapos vizs­gálat után, a fővárosi tanács­csal egyetértésben — úgy dön­tött, hogy nem járul hozzá ,s­illetve a helyből fedezhető le­hetőségeknél. A viszonylag elmaradott területek iparosítása per­sze nem azt jelenti, hogy erőn­ket szétforgácsolva, minden falut iparosítani akarunk. Az ipar túlzott széttelepítése ká­ros lenne, mert növelné a szál­lítási költségeket, nehezítené a gazdasági irányítást és nem tudnánk kialakítani olyan fej­lett nagyvárosokat, amelyek­nek vonzó hatása vetekedhet­ne Budapestével. Az iparfejlesztési célkitűzé­sek hiánytalan megvalósulása közügy, az ország lakossága egészének érdekét szolgálja. Sajnos, a jelek azt mutatják, hogy nem mindenki ismerte ezt fel t­zenhét vállalat budapesti to­vábbfejlesztéséhez, mert a be­ruházások vidéki megvalósítá­sa előnyösebb az országnak. A másfél évvel ezelőtti hatá­rozat szerint 1960 végéig 559 millió forint értékű — erede­tileg Pestre tervezett — beru­házást kell vidéken megvalósí­tani, amelyek mintegy 7200 fő­nek adnak munkalehetőséget. Napjainkig ezzel szemben mindössze két vidéki üzembő­­vítésre került sor, 45 millió forint értékben, 550 fő foglal­koztatásával. Hét gyár, a többi között a Beloiannisz, a Ganz Daru- és Kazángyár, az ÉM 2. sz. Épü­letelemgyár (összesen mintegy 250 millió forintért) a főváros­ban bővítette termelését. Az épületelemgyár például azt a részlegét fejlesztette a főváros­ban, amely a vidéket látja el vasbetonból készült távírópóz­nákkal. A függőben levő nyolc eset­ben ugyancsak elszomorító a helyzet. A vállalatok egy ré­sze inkább lemondott üzem­fejlesztési lehetőségéről, de nem hajlandó vidékre menni. Más része pillanatnyilag is al­kudozik. Hamisan csengő érvek Az elmondottak arról tanús­kodnak, hogy egyik-másik mi­nisztériumi, iparigazga­tósági és vállalati ügyintéző felelős­ségérzetével nincs minden rendben. Jónéhányuk énjében furcsa kettősség lakozik. Egy­részt — úgy mondják — egé­szében helyeslik a párt ipar­­fejlesztési politikáját, más­részt ha ez saját területüket érinti, kibúvót keresnek ma­guknak. Gyakran azzal érvelnek, hogy egy-egy üzem fővárosi telepítése kevesebbe kerül, mintha a vidéken helyezik el. Vidéken ugyanis nemcsak a gyárat kell felépíteniük, ha­nem a minisztérium feladata az is, hogy a saját beruházási keretéből gondoskodjék a töb­bi között az üzemeltetéshez szükséges gáz és víz előterem­téséről, a bekötőutak építésé­ről. A fővárosban ezeket nagy részben készen kapják. A számításból azonban egy alapvető dolog hiányzik. Az üzemeltetéshez szükséges víz és gáz előteremtése, az útépí­tés stb. a fővárosban is pénzbe kerül és ezeket a költségeket is az államkasszából kell fedez­­ni.. . .. .­ A népgazdaság tehát semmi­vel sem jár jobban, a lakosság nagy része meg egyenesen rá­fizet az ilyesfajta gyakorlatra. A főváros zsúfoltságából adódó problémákat mintegy kétmillió ember nap mint nap saját bőrén érzi. Hamisan cseng tehát minden olyan érvelés, amely a buda­pesti üzembővítések »olcsósá­ga« mellett kardoskodik. • Ám a vidéki ipartelepítésből remélhető haszon jóval na­gyobb ennél iparunk elhe­lyezkedése — elsősorban a kapitalizmus örökségeként — túlzottan központosított és ez tetemesen növeli a szállítási költségeket. »Klasszikus« példa rá a könnyűipar, melynek 60 százaléka a fővárosban tömö­­rül. Termékeinek mintegy kétharmadát ugyanakkor a vi­­déki lakosság számára gyárt­­ja. Legyen következetesebb a Tervhivatal is Nem bizonygatunk tovább, ennyiből is világosan kitűnik, hogy a párt nem véletlenül, hanem megfontoltan tartja el­sődlegesnek a vidéki ipar fej­lesztését. A célkitűzések hiánytalan valóra váltása elsősorban a he­lyi ügyintézők odaadásán, lel­kiismeretességén múlik. Jó do­log lenne, ha a minisztériumok és az iparigazgatóságok felelős beosztású munkatársai egyet­len esetben sem támogatnának — ma még sajnos, előfordul — olyan vállalati törekvéseket, amelyek ellentétesek a párt gazdaságpolitikájával. Intő szavuk egészen biztosan jóté­konyan éreztetné hatását. Szükség esetén nem szabad visszariadni az adminisztratív intézkedésektől sem. Elsősor­ban az Országos Tervhivataltól várunk a jelenleginél nagyobb következetességet. Nem elég ugyanis elhatározni, hogy a hároméves terv eredetileg Bu­dapestre tervezett tizenhét üzem fejlesztését vidéken való­­síttatják meg — ha utána szá­mos esetben megalkudnak ön­magukkal, és az előzetes dön­tés ellenére — engedélyt ad­nak a beruházások budapesti elkezdésére. Mocsári Károly 15:2 a „főváros javára”?

Next