Népszava, 1960. január (88. évfolyam, 1–26. szám)
1960-01-08 / 6. szám
1960. január 8 Ezek a mai fiatalok! Beszélgetés velük — róluk Hosszú asztalnál ülünk tizenegyen. Duruzsol a kályhában a tűz. A szekrényen televíziós készülék, egy távvezetéktartó oszlop acélszürke modellje, meg a lakihegyi antenna modellje. A falak mellett szekrények, könyvek. A szomszéd teremből előadás zsivaja hallatszik át, mert a KISZ angyalföldi háza ritkán csendes este. Mi tizenegyen ülünk és a tíz asztaltársa beszél. Bedobtam néhány kérdést a beszélgetés tavába és mint a behajított kő nyomán a gyűrűk az igazi tótükrökön, gyűrűzik a válasz. Egymásba kapcsolódó gyűrűk, egymással is vitáznak. Köves Pista tétele A kocsikísérő beszél. Vékony, barna fiú, serkenő bajusszal. Köves Pistának hívják, láthatóan haragszik a minden fiatalt egy kalap alá soroló »öregekre«. Van egy tétele, amelyet nem érdektelen lerögzíteni: »Minden fiatalt szidnak — de hiszen minden fiatalt ők is nevelnek. Hát nevelje mindenki a magáét rendesen, mert azt, hogy egy gyerek hogy beszéljen az anyjával, csak otthon tanulhatja meg.« A gimnazista lány — fekete hajjal keretezett, komoly kislányarc, néha felvillanó kamasznevetéssel, ez Erdélyi Ági. Beceneve, a »Gigi« csitrit sejtet. Az első mondata viszont: »Itt ellentmondás van elvileg.« Megmagyarázza, miért: mert ha valaki rosszul is »startol« otthon, mi nem mondhatunk le róla. Az érettségi előtt álló berzsenyista, Peredi Peti a társaságot, a »galerikát«, a Rigoletto és a többi »zenés hely« törzsközönségét hibáztatja sok gyerek félrecsúszásáért... S már témánál vagyunk. Félrecsúszás... huligánság... Minden, ami új ... Ilyen kategóriába sorolnak már önmaguk is sok olyan diákot például, akit megvadít a divat és mindenáron fel akar tűnni; a fekete ing és a szűk nadrág állami gyártása ellen éles szavak szikráznak. Szenvedély van a »tíz dühös emberben«, ahogy magamban elkeresztelem őket. Peredi Peti például lángoló vádiratot olvas fel néhány feljegyzett szám alapján a szerelmi élet sietős ifjú kirándulóiról, a bár-törzsvendégekről ... ám azután ugyanezekről a gyerekekről kiderül, hogy ők is ott dolgoztak a Hanságban és nem is rosszabbul, mint más, hogy fáradhatatlanok a technika és minden újdonság iránti érdeklődésben. Egyszóval, hogy minden izgatja a fantáziájukat, amit még nem tapasztaltak ki, legyen az egy új repülőgéptípus, vagy — egy új szabású cipő, új szerelem vagy — egy új csatorna, amelynek a medrébe belevághatják az ásót. A rugókovácsé a szó: Czender Karcsié. Magas, szőke, komoly fiatalember, és a gyerekek környezetéről tud egyetmást. Ifjúmunkásokról beszél, akik 2400 forintos keresetből a kosztért, lakásért, mosásért 400 forintot adnak a »muternak« s bizony keserű este nekik az, amelyen »csak a Bristolban« tudnak egy kicsit »ketyegni«. És a szülők ... A harcias mama esete Nem nézik rózsaszín szemüvegen magukat. De a felnőtteket sem. A tanárokat, meg a mestereket sem. A szüleiket sem. Efölött lehet sopánkodni, csak éppen változtatni nem kellet rajta: olyan éles kritikai érzék alakult ki bennük, hogy egy tanár esete — aki néhány éve diákjaitól kért kölcsön pénzt (és aztán ... nem adta meg), még ma is frissen égő seb. Dobler Pista, a kőművestanuló egy régi karácsonyt emleget, amikor ő az állami gyermekotthonban nem kapott ajándékot, mert szervezte az úttörőket, és az otthonvezetőt ezt nem nézte jó szemmel. Ide kívánkozik annak a budai mamának az esete, aki rettenetes felháborodással fogadta a második gimnazista fiacskáját éjszaka hazaliteráló ifjúgárdistákat, mondván: »Mi közük hozzá, mit csinál a fiam?« (Egyébként a mama holmijainak zálogba rakásából is hajlandó fedezni egy szem fiacskája nem éppen szolid kiruccanásait.) Ezek a »srácok«, akik mellett olyan egyszerűen megy el az utcán az átlagember, már megvívták a maguk csatáit. Bottlik Pista is (aki fiatal házas és heti három estéjét mégis az ifjúgárdisták közt tölti, mert nem tud meglenni a mozgalom nélkül, amely nevelte) , aki kapott egypár nagy verést még DISZ-titkár korában a Tripoliszban, ahol akkortájt komoly táncmulatság ilyesmi nélkül nemigen érte meg a befejezést. Tripoliszi tapasztalatok nem ért egyet a minden felelősséget az otthonra hárítókkal. »Akkor, aki menhelyen nevelkedett, mind csibésznek kellene lennie!« Ő bizony nagyon jó tapasztalatokat szerzett Tripoliszban is. A »vagányodó« között is. Azok közt is, akik megverték! Temérdek áldozatkészséget, tettvágyat, segíteni akarást, büszkeséget talál bennük, aki jó szóval keresi. Tisztviselő létére van ebben a zömök, szőke fiatalemberben valami a szenvedélyes pedagógusokból. Alapos elemzést tud adni arról, hogyan sodródtak egyszerűen kalandkeresésből kamaszfiúk Szabó bácsi Széna téri csoportjába , s hogy mentett közülük nem egy veszendőnek látszó életeket. Mert sokféle az ember. Sőt: ugyanaz az egy ember is sokféle lehet, ha másnás befolyások érik. Hanem ez már pedagógiai vita. Tíz fiatal — huszonhat évestől 15 és félig — (mert »Gigi« még csak ennyi) lázas érdeklődéssel keresi a maga jelleme kialakításának útját, és a többiekét is. Az egyik — mint Tick Tamás, a jogász — beszélgetés közben is vizsgajegyzetekben lapoz, mert tanul, tanul (orosz államvizsgája mellé felvett még három másik idegen nyelvet is!). Bielitzky Feri, a közgazdász (mellesleg a KISZ kultúrfelelőse a kerületben) arra emlékezik, hogy őt is a mozgalom emelte ki a »galerik« légköréből s most arra kér, írjuk meg: méltatlan a »Pest az Pest« című műsor dala a »mai tizennyolc éves lányról«... Ferinek fáj az a sanzon: úgy érzi, sérti a lányokat, akik nem olyanok ésak azoknak se használ, akik olyanok. Gigi azokat a fiatalokat boncolgatja, akikkel »velük született a marxizmus«, akik minden tételt gyönyörűen bebifláznak, de a gyakorlati életben semmi közük a munkásosztály elméletéhez és erkölcséhez; s közben tréfás torzsalkodás apró villámai pattognak a cukrász Baráth Zsiga és Köves Pista, az egykori bőrdíszműves között, tréfák röpködnek, néha-néha összeugranak egy-egy ifi esetén, akinek »jobban kellett volna segíteni« ... Összesítés Leszállt az este Angyalföld- re, már vége a szomszéd te- ; remben a tanácstagi beszá-'; mólónak is. Lapozgatom a jegyzeteimet: alig beszéltek magukról a riportalanyok. Vita és tréfa, elmélkedés és őszinte panaszok közben a felelőssé- iüket mondták el. Mert fele- lősséget éreznek. A szeretetüket mondták el, amivel társaik 3 felé "fordulnak, még azok felé 3 is, akik legyintenek a komoly szó hallatán, mert »nem bír- 3 ják a süket dumát«. Mit nem hallottam? Egyetlen felelőtlen mondatot sem Egyetlen durvaságot sem. Egyetlen cinikus megjegyzést sem. Egy kosárravaló jó javaslatot, bátor észrevételt viszont igen. »Ezek a mai fiatalok.« Baktai Ferenc Az első tisztséggel siheder asztalosinas koromban bíztak meg, amikor még mindösszefél éve jártam a szakszervezetiifjúmunkások közé. Egy este Sebes Pista, a csoport egyik régi vezetője félrehívott és így szólt hozzám: — Jövő héten taggyűlés lesz, téged választunk meg új elnöknek! Hogyhogy elnöknek? Miért — éppen engem? — gondoltam ijedten. — Vannak erre jobbak is — bizonygattam —, akik már úgy szónokolnak, hogy akár népgyűlést is tarthatnak. — Azok már öregek. Majd belejössz te is — bátorított Sebes. Szivem a torkomban vert, amikor a szavazás után felálltam és annak rendje és módja szerint megköszöntem a fiúknak a »bizalmat«. Dobai asztalosmester úrnál dolgoztam akkoriban, aki hamar észrevette, hogy ügyeskezű gyerek vagyok. Egy-egy jól sikerült munkám után azt szokta mondani: — Fiam, légy mindig szorgalmas, majd én embert faragok belőled. Én azonban ennek nem tudtam örülni , mert utáltam. Utáltam kapzsiságát, ravaszkodását, ahogy például a munkanapunkat meghosszabbította. A segédek napi tíz órát, mi, inasok, tizenkettőt dolgoztunk. Ez így ment mindennap. Szerettünk volna mindig korábban hazamenni, legalább amikor a segédek mentek, este hétkor. De nekünk nem lehetett. És én voltam az elnök — amit persze Dobai úr nem tudott. — Mit tegyek? A főnök éppen egy ajtóráma Huber Lajos részeit rajzolta össze, amikor összeszedve minden bátorságomat, izgalomtól sápadtan eléje álltam és megmondtam, hogy ma nem maradok tovább. Dobai úr a kezében tartott nyitott collstokot rátette a gyalupadon fekvő rámadarabra és oldalt rámnézett: — Mit akarsz? Hazamenni?! — Igen! Ma nem maradok tovább — ismételtem elszorult torokkal. Hirtelen feszült csend ült a műhelyre. Az inasok kezében megállt a munka és meredten bámulták, mi történik. — Mi dolgod van neked otthon ilyenkor? — csattant fel a mester magánkívül. — Talán csavarogni akarsz? Így nem viszed semmire! Így hálálod meg a jóságomat? Mi lesz belőled? Ingyenélő?.— Az az én dolgom, hogy mi leszek! Nem vagyok ingyenélő, megdolgozom mindazért, amit nekem fizet — ennyit feleltem. — De jól megtanultad ezt! Ki tanított erre? Kiverem majd belőled ezt a nagy öntudatot! — ordította dühtől vörös arccal. Közben lassan hátrálva igyekeztem az ajtó felé. A fiúk megrökönyödve hallgatták ezt a szokatlan szóváltást. Kívül voltam már, amikor még hallottam a mestert: — Na megállj, te gazember! Ezt még megkeserülöd! Ma sem tudom, hogyan vehettem magamnak ennyi bátorságot. Megkockáztattam ezzel azt is, hogy esetleg felbontja a tanoncszerződésemet és kidob. Az inasok közül egyedül Feri, az öreginas tudta rólam, hogy bejárok a szakszervezetbe, én pedig azt, hogy ő a pesterzsébeti munkásotthonba. Én büszke voltam arra, hogy az ifik elnöke vagyok, de rettegve gondoltam arra is: mi lesz, ha ezt a műhelyben megtudják? Egy napon azután megtudták. Gyula árult el, aki az inasranglétrán nálam alacsonyabb fokon állt. Egy vigyori szájú kamasz, akit apja azért adott inasnak, mert nem sült a foga a tanuláshoz. Egyszer arra lettem figyelmes, hogy mögöttem összesúg Konczcal és vigyorogva, újjal mutat rám, hogy »ott megy az elnök«. Koncznak több se kellett, minthogy ezt megtudja. Ettől kezdve különös élvezettel üldözött, gúnyolt. Ez a vöröses bajszú, részeges asztalossegéd ha józan volt, kiválóan dolgozott. Csak hogy ez ritkán esett meg vele. Valamikor szervezett munkás volt, de egy sztrájk után, amikor leleplezték, mint sztrájktörőt, kizárták a szakszervezetből. Azóta üldözte a szervezett munkásokat. Egyszer, amikor jobban felöntött a garatra, bosszút forralt ellenem. Fűrészelni hívott. Akkoriban az asztalosműhelyekben bizonyos gépi munkáknál olcsóbb volt a két munka. Ezért gyakori volt az együttfűrészelés. Rendszerin csapokat vágtak így a meghúzott vonalon. Az egyik oldalon a segéd, a másik oldalon az inas fogta a fűrészt. Egy rosszindulatú segédeknek volt a legjobb alkalom az inasok kínzására. Koncz is azért hívott, hogy meggyötörjön. Már az elején olyan nagy erővel vezette fűrészt, hogy alig bírtam követni. — Húzzad csak,elnök úr — kiabálta. — Gyerünk, gyerünk! Most legyél nagy legény! Most mutasd meg, mi tudsz! Én sem voltam gyenge gyerek, húztam, ahogy csak bírtam. Igyekeztem, hogy ne tudjon kifogni rajtam. Már karikák táncoltak a szemem előtt de nem engedtem. Láttam hogy ő sem bírja sokáig. Akkor, hogy a kudarcot elkerülje úgy vezette a fűrészt, hogy már nem tudtam a vonalot tartani és letért arról. Több sem kellett Koncznak. — Nem tudsz vigyázni! támadt rám üvöltve és felkapott egy lécet. Én meg vésőt! így álltunk egymással szemben, amikor közénk ugrottak. Nem tudom, mit láthatott Koncz a szememben mert csak hadonászott a léccel, de nem mert megütni. S ez után az eset után többé nem is gúnyolódott. Később tudtam meg, hogy néhány elvtárs csendesen figyelmeztette: ne ugráljon, így álltam ki az első próbát. S ekkor éreztem első ízben életemben, miként védelmet szervezett munkások ereje. ÜZEMLÁTOGATÁS AZ ISKOLAI SZÜNIDŐBEN. A VIII. kerületi Dugonics utcai általános fiúiskola és a VIII. kerületi Dugonics utcai Móra Ferenc általános leányiskola növendékei az iskolai szünidőben látogatást tettek a »Jópajtás« Játék- és Faárukészítő KTSZ- nél (VIII. Szigony u. 21. sz.) Képünk: Kész az új TEFU-kocsi — mondja Hegedűs Károly szerelő a tanulóknak (MTI Foto — Bartal Ferenc felvétele) NÉPSZAVA Mi akadályozzaaz ipartelepítési célok megvalósítását Az ipari termelés területi klhelyezkedésének javítása azötéves terv egyik fontos cél- kitűzése. Előtérben a vidék iparosítása Az előzetes számítások alapján az ipari beruházások 81,3 százaléka vidéken kerül megvalósulásra és csupán 18,7 százalék jut a főváros iparának fejlesztésére. Az Alföld 21,4 százalékban részesedik az ipari beruházásokból. Budapesten nem épül országos jelentőségű üzem s az ipari termelést csak olyan mértékben szabad bővíteni, hogy a munkaerőszükséglet ne legyen nagyobb a főváros természetes szaporodásából eredő. Gazdasági vezető szerveink — a párt tanácsára — 1958- ban elhatározták több olyan iparvállalat fejlesztését, amelyeket a hároméves tervben eredetileg Budapestre terveztek, vidéken valósítják meg. Az Országos Tervhivatal kollégiuma akkoriban — alapos vizsgálat után, a fővárosi tanácscsal egyetértésben — úgy döntött, hogy nem járul hozzá ,silletve a helyből fedezhető lehetőségeknél. A viszonylag elmaradott területek iparosítása persze nem azt jelenti, hogy erőnket szétforgácsolva, minden falut iparosítani akarunk. Az ipar túlzott széttelepítése káros lenne, mert növelné a szállítási költségeket, nehezítené a gazdasági irányítást és nem tudnánk kialakítani olyan fejlett nagyvárosokat, amelyeknek vonzó hatása vetekedhetne Budapestével. Az iparfejlesztési célkitűzések hiánytalan megvalósulása közügy, az ország lakossága egészének érdekét szolgálja. Sajnos, a jelek azt mutatják, hogy nem mindenki ismerte ezt fel tzenhét vállalat budapesti továbbfejlesztéséhez, mert a beruházások vidéki megvalósítása előnyösebb az országnak. A másfél évvel ezelőtti határozat szerint 1960 végéig 559 millió forint értékű — eredetileg Pestre tervezett — beruházást kell vidéken megvalósítani, amelyek mintegy 7200 főnek adnak munkalehetőséget. Napjainkig ezzel szemben mindössze két vidéki üzembővítésre került sor, 45 millió forint értékben, 550 fő foglalkoztatásával. Hét gyár, a többi között a Beloiannisz, a Ganz Daru- és Kazángyár, az ÉM 2. sz. Épületelemgyár (összesen mintegy 250 millió forintért) a fővárosban bővítette termelését. Az épületelemgyár például azt a részlegét fejlesztette a fővárosban, amely a vidéket látja el vasbetonból készült távírópóznákkal. A függőben levő nyolc esetben ugyancsak elszomorító a helyzet. A vállalatok egy része inkább lemondott üzemfejlesztési lehetőségéről, de nem hajlandó vidékre menni. Más része pillanatnyilag is alkudozik. Hamisan csengő érvek Az elmondottak arról tanúskodnak, hogy egyik-másik minisztériumi, iparigazgatósági és vállalati ügyintéző felelősségérzetével nincs minden rendben. Jónéhányuk énjében furcsa kettősség lakozik. Egyrészt — úgy mondják — egészében helyeslik a párt iparfejlesztési politikáját, másrészt ha ez saját területüket érinti, kibúvót keresnek maguknak. Gyakran azzal érvelnek, hogy egy-egy üzem fővárosi telepítése kevesebbe kerül, mintha a vidéken helyezik el. Vidéken ugyanis nemcsak a gyárat kell felépíteniük, hanem a minisztérium feladata az is, hogy a saját beruházási keretéből gondoskodjék a többi között az üzemeltetéshez szükséges gáz és víz előteremtéséről, a bekötőutak építéséről. A fővárosban ezeket nagy részben készen kapják. A számításból azonban egy alapvető dolog hiányzik. Az üzemeltetéshez szükséges víz és gáz előteremtése, az útépítés stb. a fővárosban is pénzbe kerül és ezeket a költségeket is az államkasszából kell fedezni.. . .. . A népgazdaság tehát semmivel sem jár jobban, a lakosság nagy része meg egyenesen ráfizet az ilyesfajta gyakorlatra. A főváros zsúfoltságából adódó problémákat mintegy kétmillió ember nap mint nap saját bőrén érzi. Hamisan cseng tehát minden olyan érvelés, amely a budapesti üzembővítések »olcsósága« mellett kardoskodik. • Ám a vidéki ipartelepítésből remélhető haszon jóval nagyobb ennél iparunk elhelyezkedése — elsősorban a kapitalizmus örökségeként — túlzottan központosított és ez tetemesen növeli a szállítási költségeket. »Klasszikus« példa rá a könnyűipar, melynek 60 százaléka a fővárosban tömörül. Termékeinek mintegy kétharmadát ugyanakkor a vidéki lakosság számára gyártja. Legyen következetesebb a Tervhivatal is Nem bizonygatunk tovább, ennyiből is világosan kitűnik, hogy a párt nem véletlenül, hanem megfontoltan tartja elsődlegesnek a vidéki ipar fejlesztését. A célkitűzések hiánytalan valóra váltása elsősorban a helyi ügyintézők odaadásán, lelkiismeretességén múlik. Jó dolog lenne, ha a minisztériumok és az iparigazgatóságok felelős beosztású munkatársai egyetlen esetben sem támogatnának — ma még sajnos, előfordul — olyan vállalati törekvéseket, amelyek ellentétesek a párt gazdaságpolitikájával. Intő szavuk egészen biztosan jótékonyan éreztetné hatását. Szükség esetén nem szabad visszariadni az adminisztratív intézkedésektől sem. Elsősorban az Országos Tervhivataltól várunk a jelenleginél nagyobb következetességet. Nem elég ugyanis elhatározni, hogy a hároméves terv eredetileg Budapestre tervezett tizenhét üzem fejlesztését vidéken valósíttatják meg — ha utána számos esetben megalkudnak önmagukkal, és az előzetes döntés ellenére — engedélyt adnak a beruházások budapesti elkezdésére. Mocsári Károly 15:2 a „főváros javára”?