Népszava, 1961. május (89. évfolyam, 102–127. szám)

1961-05-03 / 103. szám

Fiatalok a mérlegen IX. Ak­ik két világban élnek Névtelen levélben Xn­keL ---------------------után bátor­talan, hosszú és töredezett telefonbeszélgetésben találko­zót kérnek egy budai cuk­rászdában. Hárman vannak, egy lány és két fiú, 18—20 évesek, a lány orvostanhall­gató, az egyik fiú mérnök­jelölt, a másik technikus egy villamossági gyárban. Jó megjelenésű, jólöltözött, mű­velt fiatalok mind a hár­man, s a boldogtalanságot nem külső jelvényként viselik, ha­nem bent és mélyen, szégyen­kezve ... — Akkor kezdődött — kez­di vallomását a lány, H. Ilon­ka — halkan és elfogódottan —, amikor a gimnáziumban felvettek a KISZ-be. Előzőleg nem jelentettem be otthon, eszembe sem jutott, hogy el­lenkezést válthat ki a szü­leimből, pedig nem is ellen­kezés lett belőle, de rettenetes vihar. Édesanyám addig tar­tózkodott attól, hogy előttem és két öcsém előtt politikai megjegyzéseket tegyen. Ami­kor azonban felmutattam KISZ tagsági könyvemet, el­ájult, később sírógörcsöt ka­pott s még később keményen összeveszett apámmal. Akkor tudtam meg azt is, hogy szü­leim közt mély ellentét van. Édesapám keményen dolgozó ember, jó állása van, s meg­becsült pártonkívüli. Azóta pokol az életünk. Anyámmal hónapokon át nem váltunk szót, egyszerűen átnéz rajtam, s újabban az egyik öcsémén is, aki szintén elkövette ezt a jóvátehetetlen bűnt, hogy be­lépett a KISZ-be ... Apám és anyám között szintén meg­fagyott a légkör. Azelőtt azt hittük, hogy házasságuk ki­egyensúlyozott, mintaszerű, most őszülő fejjel a válásról beszélnek, mert apám nem hajlandó »elrendelni«, hogy szakítsam meg kapcsolataimat az »istentelen szervezettel« ... Attól félek, el kell hagynom az otthonomat, a családomat, mert anyám nem bocsátja meg, hogy úgy élek, mint a legtöbb mai fiatal... “ 7 .... ..... veszi át a A mérnökjelölt a szót, mi­___________közben a lo­garléccel játszadozik. L. István 21 éves, régi tisztviselőcsalád­­ból származik — s boldogta­lanságának forrása szintén az édesanyja, aki papot szeretett volna fiából nevelni, L. Ist­vánnak azonban semmiféle hajlandósága nem volt az­ egyházi pálya iránt. j — Gyermekkorom óta szen­ j kedélyesen érdekel a kémia, s­­ már gimnazista koromban el­­­­határoztam, hogy vegyész le­­­szek. Sikerült az egyetemi fel­­­­vételem, amikor anyám ki­­­­jelentette, hogy nem lehetek * vegyész, mert ő fogadalmat« tett, hogy a fiát papnak ne­­m véli, ha családunk épségben,« veszteség nélkül megússza a­­ háborút és Budapest ostro­­­mát. Bár az ostrom alatt jó­­­ formán minden ingóságunk el­­­ pusztult, a családot nem­ érte « személyi veszteség s több mint­­ tíz évvel később, anyám elő­­ állott avval, hogy én váltsam­­ be az ő fogadalmát. Anyám­­ egy ideig maga, majd egy volt szerzetes révén akart rám ha­­­­tást gyakorolni, de hiába,­­ mert én nem álltam kötélnek.­­ A tarthatatlan otthoni helyzet­­ miatt kénytelen voltam elköl­­­­tözni. Most egy barátomnál­­ lakom, aki szülei engedélyével­­ megosztotta velem a szobáját. 1 ösztöndíjamból fizetem a lak­­ó bért, magam mosok és vasá­ 5­lók magamra, édesapám titok­­­­ban támogat, hogy a legszük­­­­ségesebb ruhaneműt meg­­­­vehessem magamnak. Néhány­­ év múlva végzett mérnök le­­­­szek és megszabadulok a napi­­ gondoktól, mer­t azonnal mun­­­­kába állhatok, de nem szaba­­d­dulok meg attól a rossz érzés­­­­től, hogy anyám túlzó vallá- ,­sósságában képes volt ki­­­­engedni a szülői házból akkor, , amikor a legnagyobb szüksé­­­­gem lett volna az otthonra, a­­ szülői segítségre, a gyöngéd­­­­ségre... , ___ p­FBYßHC ‘ A harmadik üzemi technikus ! — —— — még furcsább,­­ még megrendítőbb konfliktu­­­­­sát tárja fel. Szüleinek valaha­­ kisebb földbirtoka volt Csong­­­­rád megyében, amelyet a * nagybátyja, édesanyja fivére 1 kezelt, s úgy kezelt, hogy a 1 felszabadulás és a földosztás 1 már valóságos megváltás volt 1 a jelzálogkölcsönnel és bank­­i tartozásokkal agyonterhelt 1 földbirtokos családra. A bir­­­­tok elúszott, de a családban 1 megmaradt a földbirtokos szel­­­­lem, sőt az a ma már kivesző »aulikus« felfogás, amelyet néhai nagyapjának emléke táplál. A nagyapa ugyanis­­ még Ferenc József életében , elnyerte a »császári és királyi kamarás« címet s ettől kezd­­­­ve az anya, aki egyébként­­ sohasem járt Bécsben, az »ud­­­­vari körökhöz« számította ma­­­­gát, mintha közeli kapcsolata­­ lett volna az üres kamarási­­ cím révén a Habsburgokkal. . — Anyám ma is úgy beszél­­ Habsburg Ottóról, mint a ki­­­­rályról, s hallatlan izgalom- s mai kíséri a lapokban a Habs­­­­burgok ausztriai manővereit, s szentül hiszi, hogy Ottó előbb-­­ utóbb visszaül a trónra, s­­ Magyarország ismét az osztrák­­ —magyar monarchia tagja lesz ... Anyámnak ez a felfo­gása több mint időszerűtlen, a házban — megmondom őszintén — hibbantnak tart­ják, s nekem nagyon sok kí­nos percet kellett megélnem miatta. Kisebb koromban a barátaim, akik szüleik révén tudtak anyám hóbortjáról, kötekedő kedvükben fenség­nek és királyfinak csúfoltak. Ez ugyan csak gyerekkori kellemetlenség volt, elmúlt. Apám azonban időközben meghalt s anyám teljesen át­adta magát ennek a szenve­délyének. Néhány hasonló felfogású öregasszonnyal jár össze, spiritiszta szeánszaikat rendeznek, ahol természetesen a Habsburgok szellemét idé­zik ... Én becsületes ember­nek tartom magam, származá­somról mindig őszintén be­széltem, sem az iskolában, sem a munkahelyemen nem volt emiatt mellőzésben re­szem, de most házasodni sze­retnék, anyám azonban nem hajlandó senkit se befogadni, a lakást elcserélni nem tudom, egyetlen bútordarabhoz nem juthatok hozzá. Anyámnak semmiféle jövedelme nincs, ha elmegyek tőle, elkótya­vetyéli mindenünket, azután... nem is tudom, mi lesz?... Én már néha úgy érzem magam, mint aki kétféle világban él. Nappal egy normális, mai tár­sadalomban, s este, amikor hazamegyek, egy elmúlt világ kísértetei közt. ... . . .. tudom, s e kirívó esetek, három fiata­.... léhoz hasonló terhet kevesen hordoznak ma vállukon a húszévesek közül, de vannak szülők, akik konok türelmetlenséggel, korszerűt­len vallási és politikai fana­tizmussal iparkodnak gyerme­keiket egy letűnt világ vonzó­­körében tartani. Királypárti, s fiát egy fogadalomnak fel­áldozni kész anya kevés van, de van s vannak családok, ahonnan a fiatalok kitörni ké­szen indulnának kortársaik­kal a felé a napfényes, boldog jövendő felé, amelyet az egész társadalom készít elő szá­mukra nagy gonddal és sok áldozattal. Baráti Géza ........ * ---------------------------------■.«4 ____ - — r-m-mrtl» *> Két veszélybe került fiatal története Bolgár film * Bemutató: május 4. 1961. május 3 Falusi szaktársak A KOLLÉGANŐM NINCS ITT, igazgató­­sági ülésre ment — mondta az asszonyka, el­nézést kérve, és tovább folytatta a munkát. Nem tett le telefonkagylót és nem mélyedt el körlevelekbe vagy aktákba, széles mozdula­tokkal egy kis uzsonnát szórt a sárga magyar csirkeállomány néhány követelőző képvise­lője elé. Azután bemutatta a tekintélyesebb­­ kakasokat, amelyek fényes délután is nagy,­­ szemhunyorító kukorékolással ostromolják az­­ eget és igen szakszerű magyarázatot adott a­­ magyar baromfifajták előnyeiről, tojóképes­­­­ségéről, a takarmányozás rendjéről és a ke­­­verék összetételéről. ; Laczóné, akiről szó van, kiszámított, nyu­­­godt, szakszerű és alapos munkát végez. Ám ■»mégiscsak« baromfigondozó a békéscsabai [Kossuth Tsz-ben, és »kolléganőjéről« be­­­­szél... Nem túlzás ez? ; A falusi asszony és a baromfiak: költői, sőt I festői kép. Néhány szép tarajos, fehér, me­gszelt falú parasztház tövében asszony, aki ’felgyűrt ingujjal magot szór, néhány lila ár­i­yék a nádtetőn — íme a kép. De... az ilyen­­ kép alá már lassanként oda kell írni a kort, s az évszámot is: »Magyar parasztasszony teg­­­nap.« Mert Laczónénak pontos órabeosztású ía műszakja, és a hosszú munkanapokból he­tenként ötöt tölt sárga tollú kedvenceinél. [Laczóné, aki mosolyogva vallja be: kissé iirigyli az agronómus autóját, és rövidesen irannira ül... — Laczóné más és új jelzőt ’érdemel. A mai asszonyét. Mint ahogy mai kislány Kudlák Julika, aki éjszakai műszakra érkezik a csibék mellé, fűteni — a hűvös tavaszi éjszakában ugyanis fűteni kell az állománynak, a »műanyá­ban ...« Julika is úgy beszél a csibéknek szükséges hőfokokról, mint aki kiváló szak­ember. Mellesleg megtudom azt is: ha ezek a csibegondozó kislányok megérkeznek egy­­egy bálra, hát a tűsarkú cipőjükben és a se­lyemruhájukban senki meg nem különböz­tetné őket az iparvárosi kortársaiktól. Ugyanebben a szövetkezetben fehérköpe­nyes, sapkás férfiak fejik a teheneket. Az is­tállókba a belépés — csak cipőfertőtlenítés után. Megállunk egy kis csevegésre az állat­orvossal, s a körülálló, az ügy érdemi részét vitató tsz-tagok közt szinte eldönthetetlen, ki­nek milyen képesítése van. »ELÉG A PARASZTNAK, ha a két lábát nem egy csizmába dugja« — mondta egy Szolnok megyei arisztokrata mérgesen a ta­nítónőnek, akinek »maximalista« oktatási programja volt, valóban meg akarta tanítani olvasni a béres gyerekeket. Mit szólna ez a földesúr ehhez a szövetkezethez, és sok száz ilyenhez még? Ahol Szili Zsiga, a takarmá­ny­os, Dunántúlról a Viharsarokba szakadt volt agrárproletár azzal jelenti be a TV-vá­­sárlást: »Komám, a fene mászkál el a mo­ziba ...« Valami születik ezekben a szövetkezetek­ben (s más fokon már meg is született az ál­lami gazdaságokban és gépállomásokon), ami­vel a falu régi arcának ismerői nem is vet­hettek számot. Az a parasztszemlélet, amely a magyar falu embereit a kisparcellás gon­dolkodásmód örök rabjává szerette volna örö­kíteni — máris talaját vesztette. A kis ház előtt szótlanul pipázgató és hat hold gondjá­val birkózó csizmás paraszt hol édeskés, hol álpaprikás idill­je már a rossz konyhai falvé­dőkről is kezd eltűnni és csak imitt-amott melegítgetik fel sanda »honmentők«, akik­ vagy idegen földről próbálnak gyenge taná­csokat adni náluknál erősebbeknek, vagy ide­haza próbálják saját úri szomorúságukat egye­temessé kikiáltani. Laczónét, aki robogóra vágyik, százszámra neveli a jószágot és biztos számokat tud nem­csak a múlt évről, de a következő gazdasági év terveiről is — bajos lenne visszacsábítani az ilyesfajta »idillbe«, Kudlák Julikéval és a többiekkel együtt. A szövetkezet, amelyről kezdetben szól­tam: tízéves. Sok társával együtt az élvonal­ban haladók között. Jövőre még több lesz az ilyen, és újabb tíz év múlva ezernyi. Vilá­gos, hogy akkorra a Laczónék és Kudrák Ju­­likák is tovább mennek előre, nem lévén visszaút, s azért is, mert ha lenne, se kellene már nekik. De hát akkor mi felé tartanak? A »KOLLÉGANŐ« EMLEGETÉSE talán vi­dám, tréfálkozó véletlen. Annak is lehet mi­nősíteni. De... miért ne vegyük komolyan? Szakmunkáról van szó, és a kolléga magyar szóval... szaktárs. Ha egy kiváló, az állat­­tenyésztés tudnivalóiban otthonos asszony, akire százezres, nemegyszer milliós értékeket bíztak, szakembernek, szakmunkásnak érzi magát — annak csak örülni lehet. És bízvást felzárkózhatnak mellé a kiváló tehenészek, a tejhozam és a borjúnevelés mesterei; a ma­lacok gondozói, akik a jövő évi közellátást »dajkálják« fehérköpenyes karjukon, a trak­torosokat, kombájnvezetőket, gépekkel dol­gozó más falusi »szaktársakat« nem is em­lítve. Ha a falu a nagyüzemi élet felé halad — a falusi ember is a nagyüzemi életmód irá­nyába indul. Lehet, sőt bizonyos, sok még a buktató ezen az úton. A kezdő szövetkezetekben meg hónapok, vagy éppen hosszú esztendők kelle­nek a szakmák elhatárolódásához és a »kol­légák« szaktárssá válásához. De a fejlődés olyan természetesen meghozza ezt, mint ahogy magától értetődött, mikor a múlt tél végén a madocsai parasztemberek azzal büszkélked­tek: most nő meg igazán a paraszti szakma becsülete, most derül majd ki, a mi eszten­dőinkben, hogy nem igaz, hogy a falusi mun­kára »akárki jó«. Az önmagukkal szemben is megemelt mérce, mint valami különös ver­seny magasugró-léce, az egész »pálya«, az egész ország szemébe tűnik. FALUSI SZAKTÁRSAK? Nem felemás do­log ez? Nem az. A városi szaktárs se volt mindig termé­szetes. Most falun is új dolgok válnak természe­tessé. Baktai Ferenc Hat éve lakott albérletben Csókáéknál. A konyhából nyí­ló szoba volt az övé, valójá­ban úgy élt náluk, mintha a szüleinél lett volna. Megszok­ta már, hogy reggel hat óra előtt, amikor a konyhába lép Csóka bácsi már borotválko­zik, s halkan fütyörész hozzá Csóka néni pedig friss mo­solygással készíti a kávét Megnyugtató kép ez, sokszor rágondol munka közben is. Az ünnep előtt egy esti megszólította a házigazda. — Te, Feri, fogd már meg ennek a szalagnak a végét. — Mérünk? — kérdezte cso­dálkozva. — Talán át akarja alakítani a konyhát? — Úgy valahogy. Tudod, vendéget kapunk az ünnepre. Most személem, hová tehet­ném a heverőjét. Segédkezett a mérésnél, az­után el is feledkezett az egész­ről. Az ünnepet megelőző es­tén látta ugyan a konyhába állított heverőt, de sokat nem foglalkozott vele. Az énekkar járt eszében, a másnapi fel­vonulás. Este későn megérkezett a vendég, de ő már azt sem hallotta. Mélyen, egészségesen aludt a nyitott ablakon be­özönlő tiszta levegőben. Reggel fél hatkor kelt. Fé­lig felöltözött, mosakodni in­dult a fürdőszobába. Óvatosan nyitotta az ajtót, hogy a há­ziakat még fel ne ébressze. Kilépett a konyhába. Abban a pillanatban a heverőn is felült a vendég, s ahogy a fiút meglátta, halkan felkiáltott. — Hogy kerül ide? — Fel­húzta a paplant egészen az álláig. Feri kerek szemmel bámult a csinos lányarcba. Aztán el­nevette magát. — Én? Itt lakom. Szomszé­dok vagyunk. — Persze! — mosolyodon e a lány is. — Pista bács mondta. Csak elfelejtettem. — Mint ahogy én se kérdez­tem, ki lesz a vendég. Ha tud­tam volna! — Mit csinált volna? — A lány olyan ijedt arcot vágott hogy Ferinek újra nevetni kellett. — Készítettem volna egy csokor virágot az asztalra Például. A lány sóhajtott. — Ez, látja, kedves. — Ta­nácstalanul nézett Ferire. A fiú is végignézett magán. — Bocsásson meg, hogy így vagyok. De hát egész nap mégsem maradhatunk ebben az állapotban! Ha megengedi kimegyek a fürdőszobába. — Csak tessék. Addig én is felkelek. Ha visszafelé jön kopogjon!­— Ráér még felkelni. — Megszoktam otthon. — Hol? — Zalában. — A lány arca csupa mosolygás lett. — Tud­ja, hol van? — Hogyne! Tanultuk az is­kolában is, hogy híres az olaj­ról, meg ... — Meg? — Ott nőnek a legszebb lá­nyok. Mint maga is! A lány elpirult. Gyors moz­dulattal bebújt a paplan alá, onnan szólt ki. — Nem is mosta még a sze­mét, nem is láthat jól! Feri jó ízűt kacagott. Arra jött ki Csóka bácsi. — Hát ti? Látom, megvagy­tok. — Csókolom, Pista bácsi! —■ szólt a paplan alól a lány. — Jó reggelt! mondta Feri. — Jó reggelt! — mondta vissza az öreg. — Felvonulni készülsz? — kérdezte Feritől. — Oda. — Lásd, elvihetnéd Annus­­kát. Nekem úgyis fájós a lá­bam, meg aztán szebb az ün­nep, ha fiatal a fiatallal van. — Eljön-e? — kérdezte Feri várakozással, s nagyot nyelt. A lány kidugta a fejét. Kó­cos fürtjeire rávetődött a be­szűrődő napsugár fénye. — Ha Pista bácsi mondja, hogy mehetek magával, akkor megyek.* Két óra után ért véget a felvonulás. — Hová most? — kérdezte Annus. — Most? Ebédelünk, utána beleúszunk ebbe a színes for­gatagba. Nézze! Pestet ilyenkor elborítják a színek, az embertömegek áradó elevenségében mintha még a házak is mozognának. — Menjünk haza — mond­ta a lány. Szédült egy kicsit a kavargástól. — Teco néném vár az ebéddel. Meg cipőt is szeretnék váltani. Ez a tű­sarkú már nagyon lekívánko­zik rólam. Az ebédre Ferit is meghív­ták. Csóka bácsi figyelte a fiatalokat. — Hogy viselkedett Feri? — kérdezte a lánytól. — Olyan készséges volt. — Kár, hogy elfáradtatok. — Mi? — kérdezték szinte egyszerre. — Nem vagyok fáradt — tiltakozott Feri, s még bele is pirult. — Miért tetszik sajnálni? — kérdezte a lány. — Mert úgy gondoltam, hogy délután is elengednélek vele. Te! — szólt a fiúnak —, aztán olyan légy vele, mintha én is ott lennék! Rájuk nézett, látta, hogy a szemükben öröm villan. * Délután beleálltak a forga­tagba, s az sodorta őket. Gond nélkül kacagtak, tolakodtak, futkároztak, egy kicsit szila­­jak is voltak. De senki nem nézte őket szemrehányással. Óriási vidámpark ilyenkor az egész város. Fogyott a délután már, ami­kor átjutottak Budára. A Ha­lászbástya finom ívei alatt egymás kezét fogva sétáltak. — Jól kifárasztott — mond­ta a lány. — Azt akartam, hogy sokat lásson. — Igaz, láttam is. De ma­gának talán unalmas is volt. Hiszen mindennap láthatja. Feri csillogó szemmel nézett a lányra. — Én úgy voltam egész nap, hogy legtöbbet magát néztem, így aztán nem tudtam betelni. A lány zavartan nézett más­felé. — Nézze! Hajók! — muta­tott le a Dunára. — Innen csak játékhajók. — Úgy a jó! Ma úgyis min­den csupa játék. — Szereti, ha ilyen? — Ha elvégeztem a mun­kámat, akkor szeretem. Vidám csoport jött arra, egy férfi három léggömböt akaszt­­ott Feri kabátgombjára. — Köszönöm! — szólt utá­na a fiú. A lány a léggömbökre né­zett.— Szépek. S jó nekik, mert szállhatnak. — Eleresztem — mondta Feri. — Nem sajnálja? — Nem. Figyelje csak! Ez a kék a bánat, szomorúság. Szálljon el tőlünk! — Leol­dotta a madzagot, a léggömb sebesen emelkedett felfelé, s hirtelen eltűnt a végtelenben. — Mi ez a sárga? — kér­dezte várakozással a lány. — öregség, kopaszság. Ez is hadd távozzék! — A sárga gömböt felkapta a szél, s ös­­­szezsugorodott a szemük előtt, mint távoli csillag. — Hát ez a szép zöld? — Ez? Ez a szerelem le­gyen. — S ezt is elereszti? — kér­dezte önkéntelenül ijedten a lány. — El. De nem azért, hogy sose lássuk. Hanem, hogy mindenki megtudja: szerel­mes lettem magába, Annuska. Elszállt a léggömb, csend­ben néztek utána. Besötéte­dett. Piros fények gyulladtak odalent, körülfogták a várost, mint szivet a koszorúerek. NÉPSZAVA SELYEM­ HETEK A DIVATCSARNOKBAN! Május 4-én, 8-án, 11-én, 15-én és 18-án délután 4 órai kezdettel a DIVATCSARNOK tanácsadással egybekötött DIVATBEMUTATÓT rendez női ruha­osztályán Bemutatásra kerülnek a legújabb mintájú selyemruhák­­­ és ruhaanyagok . IMTCSMNOK ÉL­ A PánUOVMtáz NÉPKOZTÁRSOSÍC UTJ# 39 3

Next