Népszava, 1961. május (89. évfolyam, 102–127. szám)
1961-05-03 / 103. szám
Fiatalok a mérlegen IX. Akik két világban élnek Névtelen levélben XnkeL ---------------------után bátortalan, hosszú és töredezett telefonbeszélgetésben találkozót kérnek egy budai cukrászdában. Hárman vannak, egy lány és két fiú, 18—20 évesek, a lány orvostanhallgató, az egyik fiú mérnökjelölt, a másik technikus egy villamossági gyárban. Jó megjelenésű, jólöltözött, művelt fiatalok mind a hárman, s a boldogtalanságot nem külső jelvényként viselik, hanem bent és mélyen, szégyenkezve ... — Akkor kezdődött — kezdi vallomását a lány, H. Ilonka — halkan és elfogódottan —, amikor a gimnáziumban felvettek a KISZ-be. Előzőleg nem jelentettem be otthon, eszembe sem jutott, hogy ellenkezést válthat ki a szüleimből, pedig nem is ellenkezés lett belőle, de rettenetes vihar. Édesanyám addig tartózkodott attól, hogy előttem és két öcsém előtt politikai megjegyzéseket tegyen. Amikor azonban felmutattam KISZ tagsági könyvemet, elájult, később sírógörcsöt kapott s még később keményen összeveszett apámmal. Akkor tudtam meg azt is, hogy szüleim közt mély ellentét van. Édesapám keményen dolgozó ember, jó állása van, s megbecsült pártonkívüli. Azóta pokol az életünk. Anyámmal hónapokon át nem váltunk szót, egyszerűen átnéz rajtam, s újabban az egyik öcsémén is, aki szintén elkövette ezt a jóvátehetetlen bűnt, hogy belépett a KISZ-be ... Apám és anyám között szintén megfagyott a légkör. Azelőtt azt hittük, hogy házasságuk kiegyensúlyozott, mintaszerű, most őszülő fejjel a válásról beszélnek, mert apám nem hajlandó »elrendelni«, hogy szakítsam meg kapcsolataimat az »istentelen szervezettel« ... Attól félek, el kell hagynom az otthonomat, a családomat, mert anyám nem bocsátja meg, hogy úgy élek, mint a legtöbb mai fiatal... “ 7 .... ..... veszi át a A mérnökjelölt a szót, mi___________közben a logarléccel játszadozik. L. István 21 éves, régi tisztviselőcsaládból származik — s boldogtalanságának forrása szintén az édesanyja, aki papot szeretett volna fiából nevelni, L. Istvánnak azonban semmiféle hajlandósága nem volt az egyházi pálya iránt. j — Gyermekkorom óta szen j kedélyesen érdekel a kémia, s már gimnazista koromban elhatároztam, hogy vegyész leszek. Sikerült az egyetemi felvételem, amikor anyám kijelentette, hogy nem lehetek * vegyész, mert ő fogadalmat« tett, hogy a fiát papnak nem véli, ha családunk épségben,« veszteség nélkül megússza a háborút és Budapest ostromát. Bár az ostrom alatt jó formán minden ingóságunk el pusztult, a családot nem érte « személyi veszteség s több mint tíz évvel később, anyám elő állott avval, hogy én váltsam be az ő fogadalmát. Anyám egy ideig maga, majd egy volt szerzetes révén akart rám hatást gyakorolni, de hiába, mert én nem álltam kötélnek. A tarthatatlan otthoni helyzet miatt kénytelen voltam elköltözni. Most egy barátomnál lakom, aki szülei engedélyével megosztotta velem a szobáját. 1 ösztöndíjamból fizetem a lakó bért, magam mosok és vasá 5lók magamra, édesapám titokban támogat, hogy a legszükségesebb ruhaneműt megvehessem magamnak. Néhány év múlva végzett mérnök leszek és megszabadulok a napi gondoktól, mert azonnal munkába állhatok, de nem szabaddulok meg attól a rossz érzéstől, hogy anyám túlzó vallá- ,sósságában képes volt kiengedni a szülői házból akkor, , amikor a legnagyobb szükségem lett volna az otthonra, a szülői segítségre, a gyöngédségre... , ___ pFBYßHC ‘ A harmadik üzemi technikus ! — —— — még furcsább, még megrendítőbb konfliktusát tárja fel. Szüleinek valaha kisebb földbirtoka volt Csongrád megyében, amelyet a * nagybátyja, édesanyja fivére 1 kezelt, s úgy kezelt, hogy a 1 felszabadulás és a földosztás 1 már valóságos megváltás volt 1 a jelzálogkölcsönnel és banki tartozásokkal agyonterhelt 1 földbirtokos családra. A birtok elúszott, de a családban 1 megmaradt a földbirtokos szellem, sőt az a ma már kivesző »aulikus« felfogás, amelyet néhai nagyapjának emléke táplál. A nagyapa ugyanis még Ferenc József életében , elnyerte a »császári és királyi kamarás« címet s ettől kezdve az anya, aki egyébként sohasem járt Bécsben, az »udvari körökhöz« számította magát, mintha közeli kapcsolata lett volna az üres kamarási cím révén a Habsburgokkal. . — Anyám ma is úgy beszél Habsburg Ottóról, mint a királyról, s hallatlan izgalom- s mai kíséri a lapokban a Habsburgok ausztriai manővereit, s szentül hiszi, hogy Ottó előbb- utóbb visszaül a trónra, s Magyarország ismét az osztrák —magyar monarchia tagja lesz ... Anyámnak ez a felfogása több mint időszerűtlen, a házban — megmondom őszintén — hibbantnak tartják, s nekem nagyon sok kínos percet kellett megélnem miatta. Kisebb koromban a barátaim, akik szüleik révén tudtak anyám hóbortjáról, kötekedő kedvükben fenségnek és királyfinak csúfoltak. Ez ugyan csak gyerekkori kellemetlenség volt, elmúlt. Apám azonban időközben meghalt s anyám teljesen átadta magát ennek a szenvedélyének. Néhány hasonló felfogású öregasszonnyal jár össze, spiritiszta szeánszaikat rendeznek, ahol természetesen a Habsburgok szellemét idézik ... Én becsületes embernek tartom magam, származásomról mindig őszintén beszéltem, sem az iskolában, sem a munkahelyemen nem volt emiatt mellőzésben reszem, de most házasodni szeretnék, anyám azonban nem hajlandó senkit se befogadni, a lakást elcserélni nem tudom, egyetlen bútordarabhoz nem juthatok hozzá. Anyámnak semmiféle jövedelme nincs, ha elmegyek tőle, elkótyavetyéli mindenünket, azután... nem is tudom, mi lesz?... Én már néha úgy érzem magam, mint aki kétféle világban él. Nappal egy normális, mai társadalomban, s este, amikor hazamegyek, egy elmúlt világ kísértetei közt. ... . . .. tudom, s e kirívó esetek, három fiata.... léhoz hasonló terhet kevesen hordoznak ma vállukon a húszévesek közül, de vannak szülők, akik konok türelmetlenséggel, korszerűtlen vallási és politikai fanatizmussal iparkodnak gyermekeiket egy letűnt világ vonzókörében tartani. Királypárti, s fiát egy fogadalomnak feláldozni kész anya kevés van, de van s vannak családok, ahonnan a fiatalok kitörni készen indulnának kortársaikkal a felé a napfényes, boldog jövendő felé, amelyet az egész társadalom készít elő számukra nagy gonddal és sok áldozattal. Baráti Géza ........ * ---------------------------------■.«4 ____ - — r-m-mrtl» *> Két veszélybe került fiatal története Bolgár film * Bemutató: május 4. 1961. május 3 Falusi szaktársak A KOLLÉGANŐM NINCS ITT, igazgatósági ülésre ment — mondta az asszonyka, elnézést kérve, és tovább folytatta a munkát. Nem tett le telefonkagylót és nem mélyedt el körlevelekbe vagy aktákba, széles mozdulatokkal egy kis uzsonnát szórt a sárga magyar csirkeállomány néhány követelőző képviselője elé. Azután bemutatta a tekintélyesebb kakasokat, amelyek fényes délután is nagy, szemhunyorító kukorékolással ostromolják az eget és igen szakszerű magyarázatot adott a magyar baromfifajták előnyeiről, tojóképességéről, a takarmányozás rendjéről és a keverék összetételéről. ; Laczóné, akiről szó van, kiszámított, nyugodt, szakszerű és alapos munkát végez. Ám ■»mégiscsak« baromfigondozó a békéscsabai [Kossuth Tsz-ben, és »kolléganőjéről« beszél... Nem túlzás ez? ; A falusi asszony és a baromfiak: költői, sőt I festői kép. Néhány szép tarajos, fehér, megszelt falú parasztház tövében asszony, aki ’felgyűrt ingujjal magot szór, néhány lila áriyék a nádtetőn — íme a kép. De... az ilyen kép alá már lassanként oda kell írni a kort, s az évszámot is: »Magyar parasztasszony tegnap.« Mert Laczónénak pontos órabeosztású ía műszakja, és a hosszú munkanapokból hetenként ötöt tölt sárga tollú kedvenceinél. [Laczóné, aki mosolyogva vallja be: kissé iirigyli az agronómus autóját, és rövidesen irannira ül... — Laczóné más és új jelzőt ’érdemel. A mai asszonyét. Mint ahogy mai kislány Kudlák Julika, aki éjszakai műszakra érkezik a csibék mellé, fűteni — a hűvös tavaszi éjszakában ugyanis fűteni kell az állománynak, a »műanyában ...« Julika is úgy beszél a csibéknek szükséges hőfokokról, mint aki kiváló szakember. Mellesleg megtudom azt is: ha ezek a csibegondozó kislányok megérkeznek egyegy bálra, hát a tűsarkú cipőjükben és a selyemruhájukban senki meg nem különböztetné őket az iparvárosi kortársaiktól. Ugyanebben a szövetkezetben fehérköpenyes, sapkás férfiak fejik a teheneket. Az istállókba a belépés — csak cipőfertőtlenítés után. Megállunk egy kis csevegésre az állatorvossal, s a körülálló, az ügy érdemi részét vitató tsz-tagok közt szinte eldönthetetlen, kinek milyen képesítése van. »ELÉG A PARASZTNAK, ha a két lábát nem egy csizmába dugja« — mondta egy Szolnok megyei arisztokrata mérgesen a tanítónőnek, akinek »maximalista« oktatási programja volt, valóban meg akarta tanítani olvasni a béres gyerekeket. Mit szólna ez a földesúr ehhez a szövetkezethez, és sok száz ilyenhez még? Ahol Szili Zsiga, a takarmányos, Dunántúlról a Viharsarokba szakadt volt agrárproletár azzal jelenti be a TV-vásárlást: »Komám, a fene mászkál el a moziba ...« Valami születik ezekben a szövetkezetekben (s más fokon már meg is született az állami gazdaságokban és gépállomásokon), amivel a falu régi arcának ismerői nem is vethettek számot. Az a parasztszemlélet, amely a magyar falu embereit a kisparcellás gondolkodásmód örök rabjává szerette volna örökíteni — máris talaját vesztette. A kis ház előtt szótlanul pipázgató és hat hold gondjával birkózó csizmás paraszt hol édeskés, hol álpaprikás idillje már a rossz konyhai falvédőkről is kezd eltűnni és csak imitt-amott melegítgetik fel sanda »honmentők«, akik vagy idegen földről próbálnak gyenge tanácsokat adni náluknál erősebbeknek, vagy idehaza próbálják saját úri szomorúságukat egyetemessé kikiáltani. Laczónét, aki robogóra vágyik, százszámra neveli a jószágot és biztos számokat tud nemcsak a múlt évről, de a következő gazdasági év terveiről is — bajos lenne visszacsábítani az ilyesfajta »idillbe«, Kudlák Julikéval és a többiekkel együtt. A szövetkezet, amelyről kezdetben szóltam: tízéves. Sok társával együtt az élvonalban haladók között. Jövőre még több lesz az ilyen, és újabb tíz év múlva ezernyi. Világos, hogy akkorra a Laczónék és Kudrák Julikák is tovább mennek előre, nem lévén visszaút, s azért is, mert ha lenne, se kellene már nekik. De hát akkor mi felé tartanak? A »KOLLÉGANŐ« EMLEGETÉSE talán vidám, tréfálkozó véletlen. Annak is lehet minősíteni. De... miért ne vegyük komolyan? Szakmunkáról van szó, és a kolléga magyar szóval... szaktárs. Ha egy kiváló, az állattenyésztés tudnivalóiban otthonos asszony, akire százezres, nemegyszer milliós értékeket bíztak, szakembernek, szakmunkásnak érzi magát — annak csak örülni lehet. És bízvást felzárkózhatnak mellé a kiváló tehenészek, a tejhozam és a borjúnevelés mesterei; a malacok gondozói, akik a jövő évi közellátást »dajkálják« fehérköpenyes karjukon, a traktorosokat, kombájnvezetőket, gépekkel dolgozó más falusi »szaktársakat« nem is említve. Ha a falu a nagyüzemi élet felé halad — a falusi ember is a nagyüzemi életmód irányába indul. Lehet, sőt bizonyos, sok még a buktató ezen az úton. A kezdő szövetkezetekben meg hónapok, vagy éppen hosszú esztendők kellenek a szakmák elhatárolódásához és a »kollégák« szaktárssá válásához. De a fejlődés olyan természetesen meghozza ezt, mint ahogy magától értetődött, mikor a múlt tél végén a madocsai parasztemberek azzal büszkélkedtek: most nő meg igazán a paraszti szakma becsülete, most derül majd ki, a mi esztendőinkben, hogy nem igaz, hogy a falusi munkára »akárki jó«. Az önmagukkal szemben is megemelt mérce, mint valami különös verseny magasugró-léce, az egész »pálya«, az egész ország szemébe tűnik. FALUSI SZAKTÁRSAK? Nem felemás dolog ez? Nem az. A városi szaktárs se volt mindig természetes. Most falun is új dolgok válnak természetessé. Baktai Ferenc Hat éve lakott albérletben Csókáéknál. A konyhából nyíló szoba volt az övé, valójában úgy élt náluk, mintha a szüleinél lett volna. Megszokta már, hogy reggel hat óra előtt, amikor a konyhába lép Csóka bácsi már borotválkozik, s halkan fütyörész hozzá Csóka néni pedig friss mosolygással készíti a kávét Megnyugtató kép ez, sokszor rágondol munka közben is. Az ünnep előtt egy esti megszólította a házigazda. — Te, Feri, fogd már meg ennek a szalagnak a végét. — Mérünk? — kérdezte csodálkozva. — Talán át akarja alakítani a konyhát? — Úgy valahogy. Tudod, vendéget kapunk az ünnepre. Most személem, hová tehetném a heverőjét. Segédkezett a mérésnél, azután el is feledkezett az egészről. Az ünnepet megelőző estén látta ugyan a konyhába állított heverőt, de sokat nem foglalkozott vele. Az énekkar járt eszében, a másnapi felvonulás. Este későn megérkezett a vendég, de ő már azt sem hallotta. Mélyen, egészségesen aludt a nyitott ablakon beözönlő tiszta levegőben. Reggel fél hatkor kelt. Félig felöltözött, mosakodni indult a fürdőszobába. Óvatosan nyitotta az ajtót, hogy a háziakat még fel ne ébressze. Kilépett a konyhába. Abban a pillanatban a heverőn is felült a vendég, s ahogy a fiút meglátta, halkan felkiáltott. — Hogy kerül ide? — Felhúzta a paplant egészen az álláig. Feri kerek szemmel bámult a csinos lányarcba. Aztán elnevette magát. — Én? Itt lakom. Szomszédok vagyunk. — Persze! — mosolyodon e a lány is. — Pista bács mondta. Csak elfelejtettem. — Mint ahogy én se kérdeztem, ki lesz a vendég. Ha tudtam volna! — Mit csinált volna? — A lány olyan ijedt arcot vágott hogy Ferinek újra nevetni kellett. — Készítettem volna egy csokor virágot az asztalra Például. A lány sóhajtott. — Ez, látja, kedves. — Tanácstalanul nézett Ferire. A fiú is végignézett magán. — Bocsásson meg, hogy így vagyok. De hát egész nap mégsem maradhatunk ebben az állapotban! Ha megengedi kimegyek a fürdőszobába. — Csak tessék. Addig én is felkelek. Ha visszafelé jön kopogjon!— Ráér még felkelni. — Megszoktam otthon. — Hol? — Zalában. — A lány arca csupa mosolygás lett. — Tudja, hol van? — Hogyne! Tanultuk az iskolában is, hogy híres az olajról, meg ... — Meg? — Ott nőnek a legszebb lányok. Mint maga is! A lány elpirult. Gyors mozdulattal bebújt a paplan alá, onnan szólt ki. — Nem is mosta még a szemét, nem is láthat jól! Feri jó ízűt kacagott. Arra jött ki Csóka bácsi. — Hát ti? Látom, megvagytok. — Csókolom, Pista bácsi! —■ szólt a paplan alól a lány. — Jó reggelt! mondta Feri. — Jó reggelt! — mondta vissza az öreg. — Felvonulni készülsz? — kérdezte Feritől. — Oda. — Lásd, elvihetnéd Annuskát. Nekem úgyis fájós a lábam, meg aztán szebb az ünnep, ha fiatal a fiatallal van. — Eljön-e? — kérdezte Feri várakozással, s nagyot nyelt. A lány kidugta a fejét. Kócos fürtjeire rávetődött a beszűrődő napsugár fénye. — Ha Pista bácsi mondja, hogy mehetek magával, akkor megyek.* Két óra után ért véget a felvonulás. — Hová most? — kérdezte Annus. — Most? Ebédelünk, utána beleúszunk ebbe a színes forgatagba. Nézze! Pestet ilyenkor elborítják a színek, az embertömegek áradó elevenségében mintha még a házak is mozognának. — Menjünk haza — mondta a lány. Szédült egy kicsit a kavargástól. — Teco néném vár az ebéddel. Meg cipőt is szeretnék váltani. Ez a tűsarkú már nagyon lekívánkozik rólam. Az ebédre Ferit is meghívták. Csóka bácsi figyelte a fiatalokat. — Hogy viselkedett Feri? — kérdezte a lánytól. — Olyan készséges volt. — Kár, hogy elfáradtatok. — Mi? — kérdezték szinte egyszerre. — Nem vagyok fáradt — tiltakozott Feri, s még bele is pirult. — Miért tetszik sajnálni? — kérdezte a lány. — Mert úgy gondoltam, hogy délután is elengednélek vele. Te! — szólt a fiúnak —, aztán olyan légy vele, mintha én is ott lennék! Rájuk nézett, látta, hogy a szemükben öröm villan. * Délután beleálltak a forgatagba, s az sodorta őket. Gond nélkül kacagtak, tolakodtak, futkároztak, egy kicsit szilajak is voltak. De senki nem nézte őket szemrehányással. Óriási vidámpark ilyenkor az egész város. Fogyott a délután már, amikor átjutottak Budára. A Halászbástya finom ívei alatt egymás kezét fogva sétáltak. — Jól kifárasztott — mondta a lány. — Azt akartam, hogy sokat lásson. — Igaz, láttam is. De magának talán unalmas is volt. Hiszen mindennap láthatja. Feri csillogó szemmel nézett a lányra. — Én úgy voltam egész nap, hogy legtöbbet magát néztem, így aztán nem tudtam betelni. A lány zavartan nézett másfelé. — Nézze! Hajók! — mutatott le a Dunára. — Innen csak játékhajók. — Úgy a jó! Ma úgyis minden csupa játék. — Szereti, ha ilyen? — Ha elvégeztem a munkámat, akkor szeretem. Vidám csoport jött arra, egy férfi három léggömböt akasztott Feri kabátgombjára. — Köszönöm! — szólt utána a fiú. A lány a léggömbökre nézett.— Szépek. S jó nekik, mert szállhatnak. — Eleresztem — mondta Feri. — Nem sajnálja? — Nem. Figyelje csak! Ez a kék a bánat, szomorúság. Szálljon el tőlünk! — Leoldotta a madzagot, a léggömb sebesen emelkedett felfelé, s hirtelen eltűnt a végtelenben. — Mi ez a sárga? — kérdezte várakozással a lány. — öregség, kopaszság. Ez is hadd távozzék! — A sárga gömböt felkapta a szél, s összezsugorodott a szemük előtt, mint távoli csillag. — Hát ez a szép zöld? — Ez? Ez a szerelem legyen. — S ezt is elereszti? — kérdezte önkéntelenül ijedten a lány. — El. De nem azért, hogy sose lássuk. Hanem, hogy mindenki megtudja: szerelmes lettem magába, Annuska. Elszállt a léggömb, csendben néztek utána. Besötétedett. Piros fények gyulladtak odalent, körülfogták a várost, mint szivet a koszorúerek. NÉPSZAVA SELYEM HETEK A DIVATCSARNOKBAN! Május 4-én, 8-án, 11-én, 15-én és 18-án délután 4 órai kezdettel a DIVATCSARNOK tanácsadással egybekötött DIVATBEMUTATÓT rendez női ruhaosztályán Bemutatásra kerülnek a legújabb mintájú selyemruhák és ruhaanyagok . IMTCSMNOK ÉL A PánUOVMtáz NÉPKOZTÁRSOSÍC UTJ# 39 3