Népszava, 1961. október (89. évfolyam, 233–258. szám)

1961-10-01 / 233. szám

1961. október 1 Ideiglenes bejelentővel •—» Baest vidékiek. Az utcahajlaton alig bukkan elő a három kimérten lépegető férfi, amikor a rendőr kimondja a szentenciát. Jó szeme van. Alig váltunk néhány szót, már óvatoskodnak is befelé, az angyalföldi rendőrőrs virágos kiskertjén át. Elöl — mint aki ismeri már itt a járást — az öregebb, utána kellő távolságban a két fiatalabb. — Bejelentkezni jönnénk, é s at, hogy ők itt ketten bejelentkeznének ideiglenesen — szól az öreg. Zsíros, napszíjba kalap ül a fején. Barázdás arcáról nem tudta még lesápasztvni a pesti füst a tarlón ívett jó véres színt, de állig legombolva, munkászubbony feszül rajta, és időtöltésül egy pár állami bakancs orrát nézegeti. Portás, már hat hónapja pesti lakos. A Fáy utcai munkásszállón lakik, ott akadt össze a két földivel. Kérdezem, mi hozta fel így, öreg fejjel, de kitér a válasz elől. — Ide jött munkára a fél falu — mondja. Akik belebotlottak a „szerencsébe“ Míg eddig érünk, a két fiatalabb is végére jut a formaságoknak. — Mikor érkeztek? — Reggel, a »kofahajóval« Kalocsáról, de bátyaiak volnánk. — Van már munkájuk? — Segédmunka a 41-es építő vállalatnál. — Lakás? — Munkásszállón. A. István a beszédesebb, ő mondja el a reggel óta történteket. Hajnalban érkeztek, csak úgy, hogy majd találnak munkát. Jól megéheztek az éjszakai úton, de kikötötték: csak akkor esznek, ha már intéztek valamit. Az éhes gyomor serkenti az embert, de ők ketten, amikor felbaktattak a Duna-partról a Vigadó térre, azt se tudták, merre induljanak. — Építőket kerestünk. Ott keringtek batyustul a Belvárosban, s ha a véletlen szerencse nem segít rajtuk, talán még most is ezt tennék. De a József Attila utcában belebotlottak a 41-es építő vállalat székházába. Felvették őket, szállást kaptak, reggel már munkába is állnak. — Nem szívesen jöttem — mondja csendesen A. István. — Otthon a család, az egyik gyerek most ment iskolába, a másik meg hathónapos. — Hol dolgozott? — Ezernyolcszáz négyszögöl saját földön. Gyors számítást végzünk, mit keres majd, s mennyit tud hazaadni. Megvakarja a fejét. Úgy látszik, nem számolt előre. De őszinte töprengéséből látszik, meg se gondolta előre a dolgot. Csak ■nekiindult a vakvilágnak. „Majd csak lesz valahogy“ S. István öltözete modernebb, őt inkább a város húzta. Azt se tudja, mi munkája lesz itt, s idegen számára az egész építőipar. Fogatos volt a tsz-ben. Azt mondja, a pénz miatt jött el. Keveset fizettek. Pénzben valóban — egyesztendős mindössze a szövetkezet —, a terményt meg nem számolta. Papírjai rendben vannak, a tanács elengedte. Ámbár ezen a papíron lehetne vitatkozni a bátyai tanáccsal. Három hold földet vittek a szövetkezetbe. S ha már a város után áhító fiúnak nem jut eszébe, hogy ezután özvegy édesanyjára több munka jut, a tanács alaposabban mérlegelhette volna, elengedjen-e a termelőszövetkezetből egy erős fiatalt. Még végére se jutunk a beszélgetésnek, újabb ügyfelek kopogtatnak a kisablakon. Két nő, fiatalok, ők is faluról valók, Kistelekről. Ideiglenes bejelentővel jöttek, de végleg ittzeretnének maradni. Hogyan? — ezt még nem tudják. — összevesztem a férjemmel — magyarázza Zs. Lajosné —, örökké iszik. Az összeveszés két hete történt, s az asszony azonnal csomagolt. Néhány éve házasok, a férj kőműves, jól keres, már saját házukban laktak. Itt rokonoknál húzódott meg — mindegyik félt, hogy ott fog bejelentkezni —, mától ágybérlő lesz K. Máriával együtt. Együtt is dolgoznak majd a XIII. kerületi Sütőipari Vállalatnál. Zs. Lajosné eddig nem dolgozott. Be akart lépni a tszbe — mondja —, de mert nem volt földje, az elnök elutasította. K. Mária már megjárta egyszer Budapestet, s dolgozott Szegeden is, legutóbb Szatymazon, néhány kilométerre Kistelektől. Szakmát akar tanulni most. Amikor kérdem: Szeged nem lett volna közelebb? — megvonja a vállát. Csak akkor csillan fel valami érdeklődés a szemében kevés megbánássá keveredve, amikor említem, milyen új üzemekkel gyarapodott Szeged. — Most már mindegy — mondja —, majd csak lesz valahogy. Nem terem aszfalton a szerencse Könnyű kimondani: majd csak lesz valahogy. De helyes-e? És hányan mondják ki naponta ezt. Érdemes belepillantani a statisztikába. Az év második negyedében 20 .191 vidéki jött — nem néhány napra, hanem hosszabb időre úgymond »szerencsét próbálni« — a fővárosba. Családok szakadnak így el hosszú évekre egymástól, s a tót háztartással nemhogy könnyebbednének, de szaporodnak a gondok. De nemcsak a családok, hanem az állam gondjai is megszaporodnak az ideiglenes költözködőkkel. A rokonoknál vagy ágybérletben meghúzódók kis idő után lakásért kilincselnek. A negyedévenkénti húszezres gyarapodás nagy megterhelést jelent az amúgy is zsúfolt fővárosnak. És valószínű, hogy ezekre a munkáskezekre — a tanácsi igazolások ellenére is —, legtöbb helyen vidéken is szükség lenne. Néhány hét után, persze, sokan látják már, hogy itt sem magától terem az »aszfalton« a szerencse, s rájönnek, odahaza jobban, könnyebben élnének, s indulnak is vissza csalódottan vidékre — természetesen dolgozni. Úgy véljük, kevés fáradsággal, meggyőzéssel, s ha szükség van rá, kellő eréllyel a helyi tanácsok elejét vehetnék a csalódásoknak. Diósdi László Mr. Jackson nürnbergi kérdése AZ AMERIKAI FŐÜGYÉSZ, R. H. Jackson, a nürnbergi perben elmondott vádbeszédében egy ténymegállapító mondat után egy kérdést tett fel: »A vádlottak túlnyomó többsége az Egyesült Államok fegyveres erőinek adta meg magát, illetve amerikaiak fogták el őket. Vajon azt várták ezek a vádlottak, hogy az amerikai börtönöket menedékhellyé változtatják, amely megvédi őket szövetségeseink jogos haragjától?« A ténymegállapítás és a kérdés Nürnbergben hangzott el, ahol a náci háborús főbűnösök felett mondott ítéletet ma tizenöt éve a Nemzetközi Törvényszék. A kérdésre Jackson főügyész tulajdonképpen nem felelt — de felelt helyette tizenöt esztendő. Igaz, hogy Ribbentropot, Kelteit és társait kivégezték, igaz, hogy Göring és Ley öngyilkos lehetett — de néhány hosszabb börtönbüntetésre ítélt főbűnös mellett Schachtot, Papent és másokat felmentettek. Ám a vádlottak sora — vagy még pontosabban, a leterített, de még élő nácizmus — nemcsak várta, tudta is, hogy az amerikai börtön menedékhely, az amerikaiak megvédik őket a népek jogos haragjától. MERT HÁT KI VOLT például a felmentett Schacht? Ő teremtette meg az egész fasiszta agresszió pénzügyi alapját, ő volt a gyilkosuralom bankárja és egyúttal a nagy nyugati pénzintézetek, a határokon át is összekötő nagytőkés szálak tudója és összefonója. őt nem lehetett felkötni — ő reá még szükség volt és fel is használták, amikor a nyugatnémet államnak gazdasági szakemberre volt szüksége. Lehet, hogy Jackson főügyész még ezért tette fel a kérdést, mert nem volt bizonyos abban, hogy minden náci gyilkost igyekeznek megvédeni, de McCloy, az amerikai zóna megszállási főbiztosa 1950-ben már tudta, miről van szó.az állítólagos háborús bűnösök részére adandó általános amnesztiával létrejönnek a németek katonai előkészítésének elősegítéséhez szükséges feltételek. Elő kell segíteni a régi német tisztek és az amerikai tisztek közötti kapcsolatokat az előbbieknek a tiszti körökbe való meghívásával vagy megfigyelőkként való meghívásokkal a katonai gyakorlatokra« — mondta McCloy. Ez azóta már túlhaladott dolog, már a legmagasabb NATO-parancsnoki posztokon ülnek Hitler tisztjei, azóta angol és francia földön is ott állomásoznak a Bundeswehr katonái és Franz-Joseph Strauss bonni hadügyminiszter nyilvánosan követeli az atomfegyvert, aminek részeit különben, meg nem cáfolt jelentések szerint, a nyugatnémet Degussa-cég már készíti is. Az sem titok már, hogy a Szaharában robbantott francia atombomba nem egészen francia — része van benne a nyugatnémeteknek is. CSAK TIZENÖT ÉV telt el azóta, hogy Nürnbergben ítéletet hirdettek? Igen, a világ még nem felejtette el, milyen pökhendi porosz pimaszsággal feleltek a vádlottak padjáról Göring és társai a bíró kérdésére: »Nem érzem magam bűnösnek!« Csakhogy a világ a vérre és szenvedésre, a halálra és a rablóuralomra is emlékezik. Ma, kerek 15 évvel Nürnberg után, ugyanazt a hangot és szöveget hallja a világ, amelyet Nürnbergben, ha felemás módon is, de mégiscsak elítéltek. Ma nincs “volksdeutsch« probléma — de a bonni minisztériumokban szovjet, lengyel, csehszlovák területekről beszélnek, mint »élettérről« (egy lap nemrég cikket közölt: Sopront követeli a »német nép nevében«); ma nincs SS-sereg, de a revansista gyűléseken Seebohm miniszter és társai ugyanúgy beszélnek, mint az 1933—1945- ös SS-gyűléseken; ma már nincs Oberkommando der Wehrmacht, minek is lenne, hiszen Speidel és Heusinger parancsot adhat még francia és angol NATO-egységeknek is... DE NÜRNBERG, a tizenöt év előtti ítélet, mégiscsak figyelmeztet valamire. Akikor a legfőbb bűnösöket utolérte a büntetés. Akkor az egész világ előtt mondták ki amerikai, szovjet, francia, angol bírák és ügyészek, hogy az agresszív háború megindítása bűncselekmény. Akkor az egész világ előtt mondta ki a nemzetközi bíróság, hogy az az összeesküvés, amelyet a nácik a béke ellen szőttek, bűncselekmény. Ez olyan megállapítás, amelyet nemcsak a nyugatnémet revansistáknak kell megjegyezniük, de jó, ha R. H. Jackson főügyész honfitársai is jól ismerik. Különösen hasznos az emlékezés ma, amikor egy békés lépést, a német békeszerződés megkötésének szándékát használják indokul Nyugaton hadikészülődésre és fenyegetődzésre. Akik új háborút akarnak kirobbantani, azok — ha megmaradnak — nyugodtan számíthatnak egy új Nürnbergre, ahol nem lesz felmentés, mert nem lesz már hatalma a nemzetközi monopoltőkének... Igaz, egy nyugatnémet püspök, amikor megmagyarázta az új háború megszállottjainak, hogy miért »■jogos« az atompusztítás, előre felmentést adott »A hidrogénbomba alkalmazása keresztény szempontból nem is olyan rettenetes dolog, mivel mindnyájan az öröklétre törekszünk. Ha például egy atombomba egymillió embert ölne meg, a találatot szenvedők annál gyorsabban érnék el az öröklétet« — magyarázza Dibedius evangélikus püspök. Ez persze, embertelen cinizmusán túl is kissé labilis értékű magyarázat — aligha akad sok hívő, aki efféle öröklétre vágyakozik. Nürnberg, ma tizenöt éve, az első nemzetközi felelősségrevonása volt az emberiség ellen szörnyű bűnöket elkövető háborús kalandoroknak. Azoknak, akik ma új háborúra készülődnek, tudniuk kell, hogy a mai és holnapi bűnök fölött bizonyosan ítélkező bíróság verdiktjében egyenes felelet lesz Jackson főügyész megválaszolatlan kérdésére is s az a verdikt az újjászült német militarizmushoz és bábáihoz — amerikai tábornokokhoz, tengeren túli atomhalálkereskedőkhöz és a bűntetteket előre megáldó papokhoz — sem lesz kíméletes! Gárdos Miklós NÉPSZAVA 3 A Kreml aranytornyai fölött, ---------------------------------az ezernyi képen ábrázolt és sokszorosan ismert hagymatornyok, az Uszpenszkij, a Blagovescsenszkij, az Arhangelszkij sziluettje fölött toronydaru gémje fordulózik. Ez nem renoválás. Ugyan renoválnak is a Kremlben, a hagymatornyokon fürge építők tevékenykednek, kilószámra használják fel az aranyfüstöt a tetők díszítésére, teherautók robognak építőanyaggal, hogy az aranyfekete ikonoktól teli, gyertyát játszó villanykörtékkel megvilágított régi-régi templomok még szebb köntössel fogadhassák a világ mindenfajta fényképezőgépét csattogtató látogatóhullámokat. Hanem ez a toronydaru újat épít, munka folyik e S az alkotás pártkongresszustól. A lángoló kommunista építés, a béke, a ez a riportsorozat. Csupa üveg, csupa vasbeton, csupa szöglet kongresszusi palotát, nagyobbat a nagy Kreml-palotánál, hangsúlyozottan újat, XX. századit, ha úgy tetszik, valami mást, mint amit itt megszokott a szem. Az új kongresszusi terem az ég felé tör, de néhány emeletnyit lefelé is elfoglal a Moszkva közepén emelkedő ősi domb földjéből. Kissé jelképes, még ha az ősi városkép barátai hellyel-közzel el is fintorítják az orrukat a cári fsilak közül előugró, áramvonalas XX. század látványára. Modern vonalak a Kremlben! Nem véletlenül. Ez a város , hogy a középtígy született, ponti maghoz, ■ az ősi Kremlhez egymás után és egymás köré sorakoztak az új és új negyedek, mint ahogy a kagyló testébe került porszem körül harcok egykori frontja ma a szépség arcvonala. Erről szól rakodnak egymásra az egyre növekvő gyöngyszem friss csillogású rétegei. Építettek hozzá prémbundás bojárok, csengés szánon suhanó gazdag kereskedők — a mi korszakunkban tíz kilométeres sugárutakat kapcsolnak hozzá és 15 000 lakosú háztömböket emelnek minden kincs és gazdagság örökösei, a munkások. És a ma stílusával gazdagítják a ma fővárosát. Ezernyi korszak és stílus rétegei rakódnak egymásra, csillognak e különös gyöngy, a nyolc és félmilliós nagyváros képén. Nyolc és félmillió ember! Történelmi emlékek közt járnak, Monomah süvegét nézegetik a Kreml üvegszekrényében és halk mormogással, elnéző mosollyal veszik tudomásul, hány falut ért annak idején az a gyöngy, amelyet Orlov gróf adományozott a szép cárnőnek vagy megfordítva, mert az ördög se érti ezeket a régi szerelmeket! Aztán hazamennek, bevágódnak a Volga taxiba, az elsuhan velük egy nagy sarokház mellett, amelynek a tetején a nukleáris kutatások világszerte ismert emblémája villog színes neonfényben. Izotópbolt ! — mondja a fel-Kit ne csábítana ez a felirat? A naiv utazó egy kissé abban a hiszemben van, hogy ide a háziasszonyok úgy jönnek be, karjukon a szatyorral, tíz deka izotópért, mint nálunk a közértbe vajért, hanem erről természetesen nincs szó. Ez az izotópbolt, az első a világon, az egészségügyi és tudományos intézményeket szolgálja ki, és innen az árut amúgy sem szatyorban viszik ki, hanem igen nehéz ólomvédő burkolatban, mert aki kobalt 60-asat vesz — például öntvények szerkezetének vizsgálatához — vagy valami »könnyebb« izotópot mezőgazdasági célokra, az nagyon jól tudja, hogy itt egy kissé mintaterem is van, és az ismeretterjesztés se harmadrangú a »bolt« feladatai között. — Szóval, afféle kiállítás — gondolja a pesti olvasó, s magában hozzáteszi: — na, itt se nyüzsögnek a kuncsaftok. De téved. A bolt most kap tól új nagy helyiséget. Kinőtték. Moszkva sok mindent kinő. Nem is a színházakra gondolok elsősorban, amelyeknek pénztáránál sohasem lehet jegyet kapni. És semmiképpen sem a forgalomra, hiszen a metró és a jórészt kalauz nélkül közlekedő autóbuszok és trolibuszok jóformán minden zökkenő nélkül, és szinte mindig teljes kényelemben szállítják el a pesti csúcsforgalom négyszeresét. Ami a lehetőségek szűk voltát illeti , az itt is lakásokra vonatkozik elsősorban. A Lihacsov I Autógyár évi ezer lakást ------------------ épít. Kszenofontova, az szb-elnök kedves nagymama-arca elégedetlen redőkbe fut, miközben ezt a számot kimondja. Pedig az én ceruzám szinte boldog mosollyal fut a papíron, atyaisten, ezer lakás, egy gyárnak évente! Kszenofontova végigsimítja homlokát és sürgősen mond egy másik számot is: — A gyárban 50 ezren dolgozunk. És az ötvenezer ember között hét, ismétlem, hét függetlenített szakszervezeti munkás. A fekete selyem ruhás, ezüstös halántékú, halványan lakkozott körmű, sőt — nesze neked, sematizmus — enyhén rúzsozott szb-elnöknő, a gyár Jekatyerina nénije, ennek az ötvenezer embernek sok tízezernyi gondjáról, bajáról tud. Tudja például, hogy a gyár híres-neves csapatában, a Torpedóban, az egyik nem kevésbé híres-neves futballista még a dresszét is elitta egy alkalommal, hanem akkor kapott olyan fejmosást Jekatyerina nénitől, hogy csak úgy zúgott a feje. Kapott továbbá egy cédulát, amelyet alá kellett írnia, s amellyel felhatalmazta a mamáját, hogy három hónapig ő vegye fel a fizetését. Nehéz csatárnak lenni, ahol ilyen az szb-elnök. Hanem ez persze apró és tréfás epizód a mérhetetlen nagy gyár városnyi munkásseregének életében. Az igazi hétköznapokat az jelzi, hogy a gyár főiskolájába, ahol a gyár munkásaiból lett mérnököket képezik, kétszáz hallgatót vettek fel, hogy 35 ezren versenyeznek a kommunista címért, tengernyi brigádban; hogy a gyárbeli több mint 15 000 asszony a 27 óvodába naponta négyezer »srácot« hoz el, és hogy naponta ezeken a kapukon 350 autó gördül ki, évente százezer. Autó, autó ! Jönnek innen, és mindenütt el jönnek Gorkijból, ■ ■ ■ ■ .... ■ ■■ terhet cipelnek, gépet cipelnek, fújtatnak, dübörögnek, villanypóznát szállítanak, elöntik az országutat, elöntik a várost. A vezetőülésen fejkendős asszonyok, overálos férfiak, nyurga kamaszok. Szinte kölykök. Hallatlan biztonsággal előznek jobbról, balról (hála a moszkvai KRESZ-nek!), nem kímélik a gázt és a féket, de láthatóan nagyon szeretik a motort. Egy néhány kilométeres útszakaszon kétszer is megelőzött minket egy fitos orrú, szőke sofőr. Sokáig nem tudtam, honnan ismerős. Aztán rádöbbentem: ugyanezt az arcot láttam a Tretyakov-képtár egyik festményén, Perov Trojkáján. Három kisgyerek húz egy ivóvízzel megrakott hordót, fagyban, hóban, mérhetetlen kínnal. A régi festő képéről, a középső gyerek arca nézett rám a vezetőülés mellől, a kilencven lóerő mögül, most már mosolyogva, diadallal. Baktai Ferenc (Következik: II. Leningrad szimfónia) 1941 derekán, amikor Hitler megindította a milliók életébe került és végül Berlin falai között véget ért háborúját a Szovjetunió ellen, a német rádióállomások minden hadijelentés után elharsogták alkalmi indulójukat: »Von Finnland bis zum Schwartzen Meer — vorwärts, vorwärts!« A Finnöböltől a Fekete-tengerig valóban megindultak a horogkeresztes hadosztályok, hatalmas erő — de egy még nagyobb, legyőzhetetlen erővel találkoztak: a szocializmus első országának hadseregével. Azon a vonalon jártam, amely a Finn-öblöt Moszkvával, a Dnyeperrel és a Krím-félszigettel, Szevasztopollal összeköti, s amely számtalanszor szerepelt a térképeken. Ma ezen a vonalon és mindenütt a széles szovjet földön építő, alkotó új távlatait várják a XXII.