Népszava, 1961. december (89. évfolyam, 284–308. szám)
1961-12-12 / 293. szám
Ezer év és még tizenkettő az Árpád-halom lábánál Kőröstetétlen neve csak tizenkét éve került az ország térképére. Pedig —idézi a múltat András Laci bácsi, a tanácsi kézbesítő is —, már a honfoglaló Árpád vezér is itt, a tetétleni kis dombon veretett sátrat, hogy seregét áttekintse. Ezt a néphagyományt örökítette meg a millennium évében emelt emlékoszlop, sőt Arany János is megénekelte »A tetétleni halmon« című versében. »Gulyát növel a tábor helye« — ezt látta a költő az Árpád-halom tetejéről, és még a tizenöt év előtti szemlélő se láthatott itt egyebet legelésző állatoknál, nádfedelű öreg tanyáknál. Tetétlen-puszta Nagykőröshöz tartozott és csak 1949-ben lett önálló faluvá. Zenetanár és fodrász kerestetik — Új itt minden — ,mutat körül András László. — Az utcasorok, a porták, a tanácsháza, az iskola, a kultúrotthon ... S az emberek? Azok se hasonlítanak már a régi tanyás település igénytelen népéhez. Kecskés László tanácstitkár szemmel látható büszkeséggel panaszolja: — Kicsi a falu, nagyok az igények. Tegnap artézi kút kellett és sportpálya, ma már benzinkút kell és zongora. Meghozattuk a zongorát 18 ezerért, most a tanárt sürgetik. — Milyen tanárt? — Hát aki zongoraleckéket ad majd a falubeli gyerekeknek. Eddig vagy harmincan jelentkeztek zeneoktatásra. Jövőre egészségházat építünk, aztán politechnikai műhelyt, a napközi óvoda terveit is beszereztük már, de még ■sok egyebet kérnek, hiányolnak. Lássuk, mi kellene Tetétlennek? A „kandidtól a kultúrházig »Benzinkút« — mondják a motorosok, mert már most nyolcvan motorkerékpár van a faluban és a jövőre is gondolni kell. »Fodrász« — sóhajtják a lányok, fiatalaszszonyok, mert régóta várják a fodrászüzlet megnyitását. Készül is a neonfényes üzlethelyiség, de lassabban, mint a lucaszéke. A karácsonyi frizurák ügyében megint csak Abonyba, Ceglédre leéri utazni. — Harmadéve várjuk a vizet — panaszolja Pallági Jánosáé, és bevezet a halványkék csempés, szépen berendezett fürdőszobába. — Az új házak most már fürdőszobával épülnek, de mi haszna, ha kicsi a nyomás, nem lehet bekötni a vizet. Az idén még egy kutat fúrtak, az talán majd segít a dolgon.. . Fehérre lakkozott ajtók, ablakok, modern bútorok, cse- répkandalló, függönyök, sző ' nyegek teszik barátságossá Pallagi János állami gazdasági főgépész házát. Andrus József, a Kossuth Tsz brigád- vezetője még nem rendezke- dett be egészen. Az ő portája vadonatúj, a nyáron épült. Szép tanyájuk volt Andrusék ■ nak a tószegi határban, de csak bejöttek a faluba; mégis : más az élet itt. És ha már te- : tétlen lakosok lettek, nekik is van »►községfejlesztési óhajják«. — Ha köves járda egyelőre, nincs is, legalább rendbehoz- hatnák az utcákat talajgyalu- val. Húsbolt is kell ide, és a zöldség-gyümölcsáruda. Kulturális igényeik dolgában ugyancsak nagyot fejlődött a falu, amióta a »kandi« nevű! takarmányszín helyett az ősz-!lopsoros, piros brokátfüggö-nyös művelődési házba járnak ! szórakozni. Gyakori vendégek itt a Déryné Színház és a megyei Petőfi Színpad művé- szei, hetenként háromszor jó filmeket vetítenek. Csütörtök esténként népszerű tudomá- nyos előadásokat tartanak, az-J tán ott a TV, az ezerkötetes 3 könyvtár. A felnőttek általajnos iskolájába is sokan jár- nak. „Te virulj, Tetétlen !“ Juhász Ferenc tanár, a mű- 3 vetődés! ház igazgatója, csak hat esztendeje jött Ceglédről] Tetétlenre, de nagyon meg- J kedvelte ezt a hamar nőtt, ] egészségesen fejlődő falut. AJ maga részéről szeretné egy ki- csit kitágítani a kultúrház fajtáit, egyébként szívvel csatlalkozik az egykori nagykőrösi tanár-költő, Arany János jó-j kívánságaihoz: »Te virulj ...] Tetétlen! Bársony füvet, sár-jút tenyéssz a réten, Terhes kalászok habzó aranya borítsa:« földed...« ! Erről — a növekvő igényeké anyagi alapjáról — a termelő-] szövetkezet gondoskodik. Most ] már így mondhatjuk egyes-] számban, hiszen újévtől egye] sül a Dózsa és a Kossuth Tsz] Berta Mihály elnöklete alatt. Okos ember az elnök, nem] hiába választották országgyű ] lési képviselővé is. Észrevette, hogy a fiatalok között felütsögeti a fejét a »városi láz«, hát most annak az ellenszerén dolgozik. A fiatalok egy részét a havi fizetés kecsegteti, vonzza a városba. Az elnök bölcsen lépést tart az igényekkel. Úgy tervezi, hogy a jövő évtől a munkaegység 60—80 százalékát kiadja a fiataloknak havi fizetésben. Nekik a természetbenit is forintban számolják majd. Hadd legyen meg a »gyerekek« kedve kell az a jó munkához. » Tetétlen népe nem tétlen — s ez nemcsak jól hangzó szálló ige, de igaz is. A kőröstetétlennek egyre többet, jobba akar naiv, és nemcsak akarnak hanem szorgalmas munkává meg is valósítják. Vajk Vera Az országgyűlés mezőgazdasági és államigazgatási bizottságának együttes ülése Az országgyűlés mezőgazdasági és államigazgatási bizottsága hétfőn Z. Nagy Ferenc elnökletével együttes ülést tartott a parlamentben. Az ülésen, amelyen Rónai Sándor, az országgyűlés elnöke is részt vett. Losonczi Pál földművelésügyi miniszter a mezőgazdasági rendeltetésű földek védelméről szóló törvényjavaslatról, dr. Balassa Gyula, az Országos Erdészeti Főigazgatóság vezetője az erdőkről és a vadgazdálkodásról szóló törvényjavaslatról tájékoztatta a képviselőket. A két törvényjavaslat vitájában részt vett Rónai Sándor, az országgyűlés elnöke, Bartha András, Benkei András, Borka Attila, Erdei Ferenc, Fehér Lajos, Fodor Imre, Galkó Lajos, Győre József, Harmati Sándor, Hankó György, Hodek József, Jakab Sándor, Kaszás Imre, Kiss Ferenc, Kákai Jánosné, Makk Pál, Nagy Antal, Németh Imre, Ragó Antal, Rigó János, Lász János, Tisza József, Varga Jenőné, dr. Zsigmond László képviselő. A bizottságok az előterjesztett törvényjavaslatokat néhány módosítással elfogadták, s úgy határoztak, hogy az országgyűlésnek is elfogadásra ajánlják. (MTI) Molnár Géza, Körös körül, a budai templomokban megkondultak a harangok. Ács Kristóf kezében az üres fándlival és similóval, türelmetlenül kifelé figyelt. — A rosseb egye meg, mi lesz már azzal a kolompolással!? ... De sokat spekulálnak már megint, hogy még egy percet rásrófoljanak az emberre!... Bordás Franci gyűrött cigarettacsomagot bányászott elő a rongyos kezeslábasból, szájába dugott egy megnyomorodott Leventét, rágyújtott. — Olyan még nem volt, igaz-e, Kristóf bátyám, hogy a harangozást fél perccel megelőzzék ... — A melós bőrére megy minden, Franci. Lent végre a pallér rávert a dróton lógó síndarabra, Ács Kristóf lecsapta a szerszámokat és Francival felment a lapos tetőteraszra. Sorra bukkantak elő a feljáróból az emberek, kőművesek és napszámosok, letelepedtek a malterosládákra, téglarakásokra, állásdeszkákra, szedték elő az elemózsiát. Igencsak hideget ebédeztek, oldalast, szalámit, császárhúst, ne menjen pocsékba az idő még a melegítéssel is. Kristóf vékony, rágós szalonnát nyiszálgatott, egy-egy szelet savanyúuborkát kanyarintva hozzá, Franci csak a cigarettája füstjét nyelte mohón. Kristóf megfelezte a kenyerét, szalonnáját, odanyújtotta neki: — Franci... Tartsál velem ... — Délben nem eszem semmit, Kristóf bátyám. Évek óta, igy szoktam meg, fogyassza cse-re jóízűen... — No ... Vedd el... — Mondom, hogy ... — Te! Mit urizálsz itt?... Hozzád vágom, ha nem eszed meg! Bordás Franci kelletlenül érni nyúlt, majszolgatni kezdte, nagyon vigyázott, nehogy faljon. Mindketten az Esztergom utcában laktak, Margitvárosban. Franciék háza a túlsó oldalon, éppen szembe esett. Két éve történt a tragédia. A fiú anyja, a nagycsonté, trampli Bordásáé, akit még az is elcsúfított, hogy elöl minden foga triplából készült, s ha mosolygott, úgy ragyogott a szája, mintha ezüsttel bélelték volna ki, összeszűrte a levet a szomszédban lakó postással, aki minden vasárnap khaki színű frontharcos ruhában, fehér cérnakesztyűben ment a templomba. Kétszer szöktek meg együtt, fél év múltán visszamentek a családjukhoz. Amikor az asszony harmadszor is meg akart szökni, az öreg Bordás éjjel felébredt és látta, hogy a felesége csomagol. Megfojtotta, aztán bezörgetett Francihoz, aki a nyári konyhában aludt: — Megöltem anyádat, eredj a rendőrségre. Utána beleugrott a kútba. Az egész utca talpon volt, mentőautó üvöltött, rendőrségi motorosok dörögtek, a reflektorok végigsöpörtek a kis házak ablakain. Az asszonyon már nem tudtak segíteni, Bordás még élt, amikor kihúzták a latiból. Mindenki ment a bíróságra az ember mellett tanúskodni, csak három évet kapott. Oda volt még most is. Franci egyedül élt, sokáig úgy járt, mint a vadorzó az erdőben, nem mert senkihez közelíteni. Az anyjának gondolatban sem tudott megbocsátani, apját visszavárta a börtönből. Bátyja, a Misi, katona volt, így teljesen magára maradt, ő főzött, mosott, takarított, szűkösen, szegényesen élt a napszámos keresetéből, még abból csomagot is küldött apjának a börtönbe, a bralyasznak a katonasághoz. Nagytestű, csontos, szegletes fiú volt, lapátkezekkel, oszolpos combokkal, túlméretezett vállakkal, mint az anyagszerűséget hangsúlyozó, monumentálisra növesztett terméskőszobor, s mindezzel furcsa, zavaró ellentétben állt fehér bőrű, gyermekesen tiszta arca, hibátlan, szép fogsora, szemérmesen zárt gyengéd szája, a maga belső világában élő kék szeme s aranyszőke haja. Jóindulatú fiúnak ismerték, önzetlenségéért és szolgálatkészségéért az egész utca szerette, kicsik is, nagyok is. Csak a lányok nem figyeltek rá, a jó havert látták benne s nem a szerelem érzelmi finomságaiban, szövevényeiben, játékosságába is tájékozódó férfit. A postást az utca kiközösítette, rövidesen elköltöztek, a házukat egy kocsis vette ki, durva, nagyhangú ember, húsz évvel idősebb, töpörödött öregasszony-feleségével és Irénnel, a tizenhat éves lányukkal, akinek a tiltakozó kiabálása, csiklandós sikongatása gyakran kihallatszott az udvarra, ha kettesben maradt otthon az apjával. Irén kacérkodott Bordás Franciával, a fiú fülig beleszeretett, s alsó karjába tetováltatta, a puha, belső felébe, hogy mindig szeme előtt legyen a fölirat: »Szeretlek, Irén!« Magányában nagyon ragaszkodott a lányhoz. Két dolog töltötte ki az életét: szerette Irént és feljárt az ifi-csoportba, a margitvárosi Vasas-otthonba. Ács Andris vitte föl, Ács Kristóf mostohafia, később Andris elmaradozott, Franci hűségesen megragadt. Ács Kristóf kedvelte és becsülte a fiút, munkát szerzett neki az épületen, Franci volt a napszámosa. Előző munkahelyükről együtt dobták ki őket, mert megünnepelték a május 1-ét, nem mentek be, másnap reggel mindkettőjüket hivatták az építész irodájába, az íróasztalom, ki volt készítve a munkakönyvük, a »dekli«. Egy hétig kódorogtak, aztán az öreg Rabic behozta őket erre a háromemeletes Hitelbank-épületre, amely már befejezéshez közeledett, belülről vakolták, simították a helyiségeket. A hatalmas saroktömb főbejárata a Böszörményi útra nyílott, ők az oldalszárnyon, egy néptelen, csendes mellékutcára néző fronton dolgoztak. Ács Kristóf vakolt, Franci csigaszerkezettel, kötélen húzta föl a maltert. Az emberek szétszórtan végezték munkájukat, úgyszólván csak ilyenkor, ebédidő alatt találkoztak. Tegnap kezdtek, ez volt a második nap. Ismerkedtek, tapogatták a szaktársakat. Az öreg Rabic nem volt itt, fájt a lába, nehezére esett a tetőre felkapaszkodni, egyébként is elkezdte a szervezést a földszinten, nem akarta elhanyagolni a kőműveseit. ■ Ács Kristóf hosszú, vékony orrával beleszimatolt a levegőbe: — Mintha a Tátrában lenne az ember ... Jut a prolinak is egy kis magaslat... — A kémények mellett.. . Meg ne romoljon, mindjárt meg is füstölik — vette a lapot száraz, közömbös arccal egy idősebb, drótkeretes szemüvegű szaktárs. — Még szidják a Hitelbank elnökét, az Uhlmann bárót... Ni, milyen magasra felemeli a prolit — folytatta Kristóf. Tizenketten ültek itt fenn, kezdtek figyelni. Egyikük tüntetően Nemzeti Újságot húzott elő a zsebéből, amögé bújva kavalazt a kis lábosából a hideg pörköltet galuskával. — Csak a béreket tartja alacsonyan — szóll közbe valaki. — Fél, hogy sérvet kap, ha emel egy kicsit — mondta a másik. — Mi köze ehhez az Uhlmann bárónak, mit beszélnek ilyen marhaságot, ezt a Braun és Kerecsendy építi — szállt ki a Nemzeti Újságos ideges hangja a szív nyitott, oldalak mögül. — Maga csak olvassa az újságot — torkollta le az öreg szemüveges kőműves. — Amihez nem ért, ne szóljon bele. Ezt a házat a Hitelbank építi, a maga zsebébe az Uhlmann kezéből folyik a pénz. — Szivárog ... Csurran, cseppen — kontrázott mérgesen egy monori ember, aki a bőséggel ömlő májusi fényben is ellenzős, prémes bőrsapkát viselt. — Hogy néznek ki itt a bérek, szaktársak? — kérdezte Franci. — Szakmunkásnak 64 fillér, napszámosnak 42, ufóié nem lehet menni. — Na, szaktársak, hát mi a helyzet? Elég ez a pénz? — Ács Kristóf csendesen, türelmesen beszélt. — Nem lehetne egypár fillért még valahogy megszerezni? — Ez az ipartestületi maximum, máshol még ennyit se fizetnek — mondta a Nemzeti Újságos férfi és összecsukta a lapot. — Mit pofázik bele maga, folyton, Kelemen?... — förmedt rá a monori ember. — Ha magának elég, menjen, oszt csókolja meg a Braun és Kerecsendy kezét, hálából. A többiek röhögtek, Ács Kristóf megnézte az ellenkezőt. Kelemen cingár, kis kopaszodó férfid volt, ezer ráncba gyűrt, tüskés, színtelen arccal, idegesen ugráló, hisztérikus szemekkel. Vajon munkaközpontos csak, vagy spicli? A spicli, óvatosabb, az nem adja ki magát, ennek meg a fanatizmusa veszedelmesebb. (Befejező része a holnapi számunkban) 1961. december 12 NÉPSZAVA A volán biztos kezekre vár ! A »KROHOGYIL«, a legnagyobb szovjet - szatirikus lap októberi száma egy rajzot korzel. A rajz egy kidüllesztett mellkasú, író] asztalba kapaszkodó férfit ábrázol, s felette a magyarázat, egy rövid részlet Hruscsov ► kongresszusa beszédéből. Hruscsov ugyanis a többi között arról is beszélt, hogy sok esetben teljesen lehetetlenének látszik valamely rosszul dolgozó vezetőt í ismét képességeinek megfelelő munkakörrel ► látni el, mert a legtöbben ezt halálos sérülésnek fognák fel. Az idézet és a rajz nálünk is aktualitás és találó. Bármilyen kifejező is legyen azonban egy szatirikus rajz, a legtorzabb jelenségnek is ► csak egyetlen pillanatát örökítheti. A,teljes [valósághoz az ilyen — szerencsére egyre folgyatkozó — esetekben rendszerint még sokminden tartozik. Ismerek egy vállalati igaz£ gátét, aki legjobb szándékai ellenére is sorozatos hibákat vét munkájában. Ez az igazígtató — bocsánat a profán hasonlatért — egy [kicsit hasonlatos a felszarvazott férjhez, [ mert a portástól kezdve a minisztériumi [osztályvezetőig mindenki róla beszél ezanak [i kapcsán, olykor előtte is tesznek bizonyos ► célzásokat, de arra még senki sem vállalkozott eddig, hogy nyíltan figyelmeztesse hibáira, MI LESZ A SORSA ennek az igazgatódnak? Előbb-utóbb valószínűleg meg kell neki ► mondani a teljes igazságot, de ebben az lesz a szomorú, hogy feltehetően vádaskodásnaktekinti majd, nem fogja megérteni, miért figyelmeztetik olyan hibákra, amelyeket ’eddig senki sem kifogásolt? (Hiszen egyszer ’ be kell telnie a mérlegnek, mert egy bizonyos pontos túl senkivel sem szabad kísérletezni.) De ez még a kisebbik baj lenne. ■ A nagyobbik a sorozatosan elkövetett hibák mérlege. A kellő rátermettséget nélkülöző vezető ► íróasztalba kapaszkodását azonban nemcsaka fenti esethez hasonló álhumanizmus könynyíti meg, hanem a kellően át nem gon- sdolt, valamifélecsodavárásra« alapozott ká► bérmunka is. Nemrégiben beszélgettem egyközépüzem személyzeti vezetőjével, aki gondterhelten panaszkodott, hogy már régen le ► kellene váltani egy goromba, basáskodó természetű, a munkásokon keresztülnéző telep -vezetőt, de a minisztérium az ismételt kéré► sek ellenére sem küld megfelelő szakembert [helyébe. [ Ez a személyzetis nyilvánvalóan amolyan [»csodálódikónak« tartja a minisztériumot, [amelybe csak bele kell nyúlni és máris ki [lehet emelni a megfelelő, éppen hiányzó [csavart. Csakhogy a dolog nem ilyen egyszerű. A legegyszerűbb munkás is tudja, •hogy ilyencsodaládikó« nem létezik, hogy [a legkisebb csavart is nagy előrelátással, [gondosan meg kell tervezni, le kell gyártani, [s ez még nem is elég, mert pótalkatrész nélkül egyetlen gépet sem lehet megnyugtatóan üzemeltetni. Márpedig, ha ez így van ’— és így van — mennyivel bonyolultabb dolog embereket »szerkeszteni«! Nagy tapasztalatú, feltétlen becsületű embereket, akik bármikor átvehetik a volánt. Nem, ez a személyzet is feltétlenül téved. Ilyen embereket csak a mindennapi munka során lehet kiképezni és a legjobb, ha ez ott a helyszínen történik. AKIK SZERETIK HÁTTÉRBE SZORÍTANI a káderekkel való foglalkozást, általában arra hivatkoznak, hogy a kádermunkának jellegéből fakadóan nem lehet határideje Találkoztunk ilyen érveléssel a Beloianniszgyárban is, ahol egy művezetőnek elnézte a gyárrészlegvezető, amiért húzta-halogatta az általános iskola elvégzését. Ezek ketten úgy gondolkodtak, hogy a termelési határidők esetleges elcsúszásáért mindenkit azonnali felelősség terhel, de tanulni sohasem késő. Tetszetős, gyakorlatiasnak tűnő érv, de valójában és mélyebben: már éppen azért sem tetszhet, mert mitől sem áll távolabb, mint a gyakorlatiasságtól. Hiszen mennyire gyakorlatias az olyan ember, aki megelégszik azzal, ha az út első öt kilométerére jó kezekben tudhatja a volánt, de a továbbiakban már azt sem bánja, ha esetleg eltér az iránytól, vagy felborul a kocsi? ... Mert a szocializmus országútján egymás után hagyjuk magunk mögött a kilométerköveket és a ma tudása holnap már kevés lesz. A »Krokogyi !«ban megjelent rajz csak az egyik, minden tanulsága mellett is kisebb kérdésre irányítja a figyelmet: arra, hogy mi történjék a megfelelő képesség hiányában levő vezetőkkel? A másik, a fontosabb figyelmeztetővel naponta találkozhatunk. Az élet rendje és módja szerint — ez, sajnos, már így van — a szocialista országépítés lázában szinte észrevétlenül suhan az idő, fehér csikókat rajzol a tegnapi vagy tegnapelőtti fiatalok hajába. Igen, öregek zaja várja, mikor adhatja át nyugodtan a volánt, a szakszervezeti funkciót, a gyári, a hivatali, az állami tisztet. Tulajdonképpen határidős feladat ez, olyan kényszerűen határidős, amit nem is tervszámok, mutatók határoznak meg. Ebben a munkában is »naprakész« állapotban kell lenni nemcsak a tervszámok teljesítésében. A kettő szorosan össze is tartozik: egyik a másiktól függ, egyik a másikat feltételezi. A munkát irányító káderek csak a munkában nőhetnek fel. Sótthelyen, ahol egyébként a kádernyilvántartást pontosan vezetik, erre az utóbbira csak kevéssé ügyelnek. Valahogyan félnek merész megbízatásokat adni azoknak, akik még nem kipróbáltak. Van, ahol hatalomféltésből óvakodnak az ilyesmitől, de nagyon gyakori az is, amikor eltúlzott ügyféltésből. Félnek a kockázattól, félnek attól, hogy a fiatalabb káderek majd nem tudnak megbirkózni a feladattal. E GONDJAINK MELLETT IS, napról napra, szemmel láthatóan növekszik az új parancsnoki gárda. Ha hibákról, bajokról szólunk, akkor azt csak azért tettük, hogy ez a növekedés minél egészségesebb, átgondoltabb, semmi esetre sem kapkodó, de gyorsabb iramú legyen. Fodor Gábor 3