Népszava, 1962. április (90. évfolyam, 77–100. szám)

1962-04-30 / 100. szám

Szövetségesek — egymásról van, ahol gyengébbek az eredmények, bizony dívik ez a szemlélet is, meg a háztáji szőlő elsődlegességének »elmélete«; őket is bosszantja, hogy Perkátán decemberben is volt töretlen kukorica; közös, paraszti szégyenüknek érzik, ha valahol még nem vették észre, mivel tartozik manapság a falu a városnak. A város fogalmában számukra benne van az értelmiség is. Igaz, a tsz-tagok nem kis része az értelmiség szót még mindig a régi »nadrágos ember« képével kapcsolja öszsze, meg a Pestre utazáskor néha látott délelőtti sétálókkal, akikről falusi fogalmak közt nem lehet elképzelni, hogy dolgoznak is (mert a délutáni műszakra ugyan sokan járhatnak értelmiségiek is, de pusztaszabolcsi szemmel egy nagyváros sok »ráérő« embere bizony csak »léhűtő"). Hogy az értelmiségről mégis új fogalmak is vannak kialakulóban, azt akkor vettem észre, amikor az elnökükről kezdtek beszélni, aki maga is agronómus — méghozzá nem is akármilyen. Ha a Mező Imrében ma jó a szervezettség és fegyelem van, az nem kis részben Nyakas Lajos, a bognárlegényből lett mezőgazdasági szakember érdeme. Munkások, parasztok, értelmiségiek... Gyakran emlegetjük együtt a két nagy osztály és a velük közösen munkálkodó nagy réteg nevét, s valahányszor emlegetjük, emlékeimben felvillan egy, 1945 utáni plakát, amelyen a munkás vállán kalapáccsal, a parasztember kaszával, az intelligencia a műszakiak fehér köpenyében, felsőzsebéből kiálló körzővel-ceruzával jelképezte önmagát, egymás vállára tett kézzel, az összefogás szimbólumaként. De hogy mit gondolnak, mit tartanak egymásról korunk sok változása, eredménye, küzdelme után, azt csak maguk mondhatták el már akkor is — most is csak ők mondhatják el. Megkérdeztük őket. Pedig hogy fogadták! Pocsékul, magyarán mondva. — Nem ismerjük! Nem idevaló! Városi ember! Aztán mégse szavazták le. Később szidták, hogy goromba, végül rájöttek, hogy maguk is határozottak voltak, ha a maguk gazdaságában határozniuk kellett, csak hát ők önmaguknak dirigáltak. Most pedig el nem eresztenék ... Hogy mit várnak munkástól, értelmiségtől? Nem is arról beszélnek, ami gépben, szervezeti tapasztalatban a nagyüzem továbbfejlesztéséhez kell, hanem egy itt és pillanatnyilag különös erővel jelentkező gondról: többet kérnek a kulturális lehetőségekből! Kevés, hogy tv-jük száz van a faluban — öreg, romos kastélyból olyan művelődési otthont akarnak, ahová a pesti színészek is lejöhetnek. Ehhez csak valami pecsétes írás kellene, és az életveszélyes ívén romot palotává varázsolnák ... Hogy ez a fő gondjuk? Mit tegyünk, ha az? A többit már megoldották és megoldják maguk. Mint a föld urai. Olyan uraság ez, amely nincsen — Hajdú bácsi szavát idézem — munkáshatalom nélkül. Állattenyésztő-brigád a pusztaszabolcsi Mező Imre Tsz-ben Mi kell ahhoz, hogy a parasztból úr legyen ? Ha megkérdezzük lakosságunk 90 százalékát, mit tud Pusztaszabolcsról, erről a monarchia idején nevet kapott településről, azt mondaná: vasúti csomópont. Még néhány év, és másról is ismerni fogják ezt a Fejér megyei nagyközséget A Mező Imre Tsz-ről, erről a háromezernyolcszáz holdas nagygazdaságról, ahol a tavaszi munka teljes gázzal folyik (traktorokról lévén szó) és ahol napfényes, szinte nyári délelőttön ülünk együtt az állattenyésztő brigád tagjaival — ugyanarról a kérdésről beszélgetve, amelyet a Váci úton is feltettem. A szövetkezeti parasztságot képviselő pusztaszabolcsiaknál nyíltan és »egyből« azzal a két problémával kezdem, amelyet a Váci útiak a szövetségestárssal szemben felvetettek. Hogyan is állunk a nagy segítség viszonzásával? Milyen lehetőségei vannak a nagyüzemi szervezettség és termelékenység gyors kialakításának? Hogyan is állunk a szövetkezetben végzett munkával és azzal a bizonyos »középparaszti tartalékkal«? Az újonnan épített borjúistálló »konyhájában«, ahol a bociknak a mesterséges neveléshez összeállítják a kosztot, gyorsan kialakul a beszélgetés. A nagyüzemi szervezettségről kapok legelőbb választ. — Csak kétéves a tsz, de megírhatja: el lehet érni rövid idő alatt is azt, amit a pesti munkások mondanak! — ez Palló János és Hajdú János egyöntetű véleménye. Nem szükséges, hogy nagyon bizonygassák. Legjobb bizonyíték maga a 3800 hold, amelyen két év alatt precízen dolgozó, nagyon jó tsz alakult ki. A szervezettségnek és a termelékenységnek talán a legjobb mutatója: a jövedelem elosztása. A »Mező Imrében« a munkaegység ma már csak az elszámolás elvi alapja. Egyébként a havonta elért teljesítmény hetvenkét százalékát forintban és azonnal megkapják a tagok. Hogy mennyit? Hajdú bácsi — aki az utolsók közt lépett a szövetkezetbe, a »makacsok« közé tartozott — havi átlagban 2400 forintot keres. De nézzük azt, ami tömeges: 1961-ben (nem volt a legjobb év!) húszan kerestek 30 és 40 ezer forint közötti öszszeget, 35-en 25 és 30 ezer forint között, 62-en 20—25 ezer forintot, 89-en 15—20 ezret, 92 — főleg csak a hét egy részében dolgozó — tag, jórészt családos anyák keresete 10 és 15 ezer forint közt mozgott. És még csak a gyarapodás legeslegelején tartanak, hiszen a korábbi néhány kis tsz-ből és szétszórt egyéni parcellából csak most »rázódik össze« a nagyüzem. — Hanem magunktól nem csináltuk volna meg és anynyit rúgkapáltunk ellene, hogy utólag magam is furcsállom — mondja Palló. — A munkások nélkül soha bele nem kezdünk, s most különbül élek, mint valaha, a kereset biztos és jobb — dolgozni, őszintén szólva, fele annyit kell, mint egyéni koromban és ez is nagyon tisztességes, jó eredményt hoz. — Ahhoz, hogy a paraszt úr legyen, munkások kellenek. Munkáshatalom — javítja ki a saját mondatát a szikár, fehérkötényes, szakember-paraszttá fejlődött, iskolát végzett Hajdú János. Mosolygunk a különös aforizmán, amelyben ellentmondást mutatnak a szavak. Hanem a lényege igaz. Hajdú bácsi, akinek honvédtiszt és vasúti tiszt fiai vannak (négyből háromnak van televíziója...) jól fogalmazza meg a tanulságot. — És a viszonzás? Mi is van azzal a bizonyos »középparaszti tartalékkal«? Hát erről saját vonatkozásban nem szólhatnak: itt a tagság óriási többsége igen alaposan dolgozik egész évben. De az ő láthatáruk is tágult és tudják, hogy Adony- * 1962. április 30 Közös célért — megértéssel Az Acélöntő és Csőgyár vén üzem a Váci úton. Akikkel összeültünk, sokféle szakma képviselői: Somogyi Gyula vagonlakó, Bognár János olvasztár, Gyugyei Sándor nyomócsőöntő, Sprieszl Géza mintaellenőr, Bodnár Jenő mintakészítő-festő, Harangozó Péter vasöntő, Bagi Pál TMK-lakatos, Krassói Ede marós, és itt ül Néder Józsefné is, aki számlázó, lévén, a gyári tisztviselőket képviseli. . Nem vitás, legkönnyebb a munkás-paraszt kapcsolat problémáit szóbahozni. És az első vonatkozás, amely szóra bírja a Váci útiakat, az a piac. Néderné, mint háziasszony és szorgalmas Lehel-piacjára dobja fel a vita labdáját, és szinte mindenki beleüt. — Igaz, hogy mindent kapui a még válogatott, szép primőrárut is, de azt a kis fizetésűek nem tudják megvenni. Bagi Pál szólal meg: — Aki munkás vagy munkás felesége, tudja, mekkora erőfeszítéseket tettünk, az állam meg mi, együtt, hogy a parasztoknak segítsünk. Mi jártunk Abonyba, Császártöltésre, Törteire patronálni — tőlünk mindig csak kértek és mi mindig adtunk, kölcsönt, hitelt, öntözőberendezést, gépet, műhelyt, kisköszörűt, ami kellett. Nem minden munkás érti meg könnyen, miért van akkor ma is piacgond. •M— Nem könnyű ám a parasztnak átállni! — mondja Harangozó. — Ez igaz, és emberileg megértem. De hát mi az oka, hogy még nem tudnak megfelelően viszonozni? Innentől kezdve nehéz párbeszédes formában rögzíteni a hallottakat. Mert hát itt kevés munkás van, aki ne ismerné a mezőgazdaság mai problémáit. Falura járnak, nemcsak politikai, hanem rokoni okokból is, de a szemük a rokoni látogatáson is munkásszem marad. Az egész ország nyomócső-, ivóvíz- és gázcsőszükségletére termelnek, kialakul a látásmódjuk, amely mások munkájában is az országosat keresi. Találkoznak tsz-tag férfiakkal, akik feljönnek addig üzembe, amíg otthon tart az öt zsák búza a padláson és hogy a tsz-ben ki dolgozik, az kevéssé érdekli őket, mint Somogyinak, a vagonrakónak néhány zalaapáti ismerőse. Krassói, a marós ismer vasi parasztokat, akik hasonlóképpen tartalékaikra támaszkodva, úgy vélték, »ráérnek« megkezdeni a munkát a tszben. — Mi lenne — kérdik a Váci útiak —, ha húszezer vagy ötvenezer ilyen család lenne? Ha egy sor tsz-ben az emberek fele így gondolkodnék? — Nemcsak a piac miatt! — mondja valaki. A parasztember saját önbecsülése miatt is! Az Acélöntő- és Csőgyárban ugyanis a szövetséges önbecsülésére és munkaerkölcsére is gondolnak. Ez rendkívül ünnepélyesen hangzik, de így van. — Szóval, hogy értsék meg, csak fegyelemben és nagyüzemi módon lehet komoly eredményt elérni... — No de hiszen sokan éppen ezért húzódoztak a tsztől! És képzelj el egy olyan gyárat, ahol ezer vasas van, de tegnapelőtt mind maszek lakatos volt... Hát most még ilyesmi némelyik szövetkezet is ... _ Mint a ping-pongmeccsek fehér labdái, pattognak a problémák a »háló«, az alaptéma két oldalán. De már új »játszmában«: az értelmiség lett a téma. Itt először is a fizikai munka — szellemi munka problémája merül fel, érthető módon. Lényegében egyetértenek abban, hogy máris sokkal közelebb került egymáshoz a szellemi és fizikai munka. S ami ezzel sok vonatkozásban együtt jár: a munkás és az ért*telmiségi is. Pedig de sokan mondták közülük 45 után: mi a fenét akarnak a munkások? Csak nem vezetni? És nevettek, ha valahol feltűnt egy-egy új munkásigazgató, felső vezető. — És mondják: bíznak azokban is, akik esetleg tíz éve nevettek magukon? Lehet velük együtt dolgozni? — Feltétlenül! — felelik egyszerre öten is. — Az emberek változnak. És persze a mi politikánk is változott, rugalmasabb lett, nem tekintjük szinte egymást kizáró jellemvonásnak a szaktudást és a megbízhatóságot. Próbáljuk összefoglalni, miről beszéltünk — nehéz, természetesen, egy mondatban. De aztán kialakul: az Acélöntő és Csőgyár munkásai szerint megvan minden lehetőség a három szövetséges jó, közös munkájára, annak a közös célnak, az össznépi társadalomnak a felépítése érdekében. S nyugalmuk, bizalmuk, magabiztosságuk, szélesedő látókörük mutatja: minden biztosíték is. A legfőbb biztosíték: bennük magukban, a Váci úton. Beszélgetés az Acélöntő- és Csőgyárban több szakma részvételével NÉPSZAVA 3 • • Ötvenmilliós bizonyíték A VILLENKI — Villamos Energetikai Kutató Intézet — egészen másfajta munkahely, mint egy öntöde vagy egy háromezer holdas gazdaság. A VILLENKI központja egy körúti bérház második emeletén néhány irodaszoba, laboratórium, közte egy nagyterem, ahol kétmillió forintot érő, két falat elfoglaló óriás, almazöld kapcsolófal rejtélyeskedik a hozzá nem értővel. Kapcsolók, mutatók, táblák, laikus számára afféle elefánt a villanyórák közt, de nem villanyóra: analóg számítógép, az egyetlen az országban. Ebbe »modellezik bele« például az ország 1970. évi áramhálózatának jövendő képét és számítják ki rajta a lehetőségeket és a szükségleteket. A VILLENKI kutatók, a villamosenergia-szolgáltatás elvi kérdéseit kutatók birodalma. Itt az szb-elnök, Bókay Béla is osztályvezető »mellesleg«, Sándorné, a technikus is esti egyetemen képezi magát mérnökké, Szabó-Bakos Róbert, az egyik főmunkatárs már megvédte egyetemi diszszertációját, Bán János főmunkatársa kandidátusi fokozatot ért el... Hogyan jelentkeznek a munkások és parasztok ezeknek a látszatra teljesen elméleti érdeklődésű embereknek a tudatában? Azonnal kiderül, hogy van itt gyakorlati probléma is — mint ahogyan gyakorlati kapcsolat is akad. Kiderül, hogy kutatóintézetben a kereseti lehetőségek elmaradnak az üzembe kerülő, gyakorlati munkát végző mérnökök lehetőségei mögött. — De hát hiába, nincs szebb a munkánknál, és ezt akkor is vállalja a magunkfajta ember, ha a vele egyszerre kezdő üzemi mérnököt csak hoszszú évek után érheti utol fizetésben. — Viszont a mai ellátottságunkat, amivel az állam segít — össze sem lehet hasonlítani a mondjuk 1955-belivel — mondja egy másik hang. — A bizalmat sem! Speciális terület munkásaival beszélgetünk — vitájuk is áttételesen kapcsolódik a szövetséges osztályok problémájához. Ezek a többségükben igen fiatal kutatók a bizalom megnövekedését nem ideológiai vitákon mérik, hanem saját megnövekedett lehetőségeiken. Azzal, hogy — valamelyikük így fejezte ki magát — »a kollektív bizalom hallatlanul megnőtt irántunk és a kollektív megbecsülés is olyan jeleket mutat, mint Zuglóban«. Mi van Zuglóban? Pontosabban mi lesz? A jelenleg négy helyre szétszórt VILLENKI számára 50 milliónál nagyobb költséggel már épül a modern, ragyogó munkakörülményeket és kutatási lehetőségeket biztosító épületcsoport. Végre — komoly tudományos intézet. Nagyfeszültségű laboratórium. Legfontosabb érintkezési pontjuk ez az országot vezető munkásosztállyal. Vannak viszont »másodlagos« pontok; ahol, hogy stílszerűek maradjunk, még feszültség szikrázik. A saját műhelybeli munkások hellyel-közzel még hajlamosak a mérnök és technikus munkáját mint nem munkát felfogni. Keserű szájízt hagyott bennük szakszervezeti sportegyesületüknek az a döntése, amely megvonta az eddigi kétezer forintos támogatást is tőlük, amiben kimondva vagy ki nem mondva, az »íróasztalmunka« másodlagosságának éreztetését látják. Szeretnének az anyagellátás vonatkozásában is jobban támaszkodni üzemi segítségre, kereskedelmi — elosztási segítségre, viszont megértik: a tervteljesítő üzemnek az ő — viszonylag kis mennyiségben rendelt — tételeik nem elsőrendű fontosságúak. De hát mindenki a maga munkáját tartja a legelsőnek, és aki nem így dolgozik, az nem hivatást teljesít, csak »ott van« a munkahelyén. A VILLENKI-ben pedig hivatást teljesítenek. Várost és falut egyaránt azzal a szemmel nézik, hogy nekik és éppen ők adnak több energiát — ma egy számítással, egy elgondolással, egy külföldi tapasztalat vagy ötlet reális érvényesítésével, holnap még többet. A másik két osztály hétköznapjairól és problémáiról valóban kevesebbet tudnak mondani »szövetségestársaiknál«. Aligha véletlenül. És nagyon nehéz olyan pontokat találni, ahol ezek a fiatal kutatók valamiféle szokatlant, különöset vagy éppen megoldhatatlant látnának abban, amit alkotmányos kifejezéssel »munkásparaszt hatalomnak« nevezünk. Ami természetes, akár az égen a nap. És annak is jó a sugaraiban élni. Még ha néha felhő fut is át előtte. * ’ Megkérdeztük őket a Váci úton, Pusztaszabolcson és a Rudas László utca sarkán. Ha összesítenénk, amit mondtak , újra az acélöntőt kellene idézni: a közös előrehaladásra megvan minden lehetőség és minden biztosíték. Mi kell akkor egyéb? Csak a jó munka, semmi más. Baktai Ferenc A VILLENKI fiatal kutatói (Gonda György és Gyulavári Béla felvételei)