Népszava, 1962. augusztus (90. évfolyam, 178–203. szám)
1962-08-01 / 178. szám
Ahogy hozzálépünk, fel sem emeli a fejét. Elmélyülten csomózza a szálat. Fiatal lány. Percekig magyarázzuk, hogy semmi különösebb célunk nem volt azzal, hogy éppen az ő gépénél álltunk meg, mégis riadtan csak a gépet figyeli, s alig hallható halkan ,válaszolgat. — Mióta dolgozik itt? — kérdezzük. — Két éve. — Vidékről jár be? — Nem, albérletben lakom. — Mit csinál munka után? Nincs véleménye Most néz fel először. Töpreng, hogy mit is válaszoljon, azután megvonja a vállát — Mikor mit... — Táncolni szeret? — Igen. — Együtt megy a lányokkal? — A barátnőmmel, de az nem itt dolgozik. — S ha innen hívják? — Nem hívnak — s a rövid válaszban váratlanul keményebben ejti a szót. — KISZ-tag? — Nem — vágja rá azonnal, majd hozzáteszi — voltam, otthon. — És itt? — Nem szólt senki. — Mi a véleménye a fiatalokról, a többiekről — kérdem. — A KISZ-t gondolja? — Azt is. — Nincs véleményem. S többet ennél nem lehet kiszedni belőle. És akinek van, de otthon A műhely másik oldalán fiatal asszony bajlódik a szállal. Míg keze tüneményes gyorsasággal teremt rendet a fonalak között, készséggel elmondja, hogy négy éve van itt, szereti ezt a munkát. Férje technikus, őt nemcsak a munkája érdekli, sok elfoglaltságot ad számára a KISZ, a politika. Ha otthon néha összejön a baráti kör, ott is élénken vitatkoznak. — Olyankor van magának is véleménye? — Hogyne lenne — mondja csodálkozó arccal. Bonyolult fénykép-históriát kezd mesélni, hogy emiatt maradt el a KISZ-be való belépése. A kérdezősködéssel nem valamiféle színvallásra akartuk kényszeríteni a Rákospalotai Kötöttárugyár lányait, asszonyait. A kerületi KISZ-bizottságon már elmondták, hogy a gyár KISZ-szervezetének nem a legerősebb oldala a szervezeten kívüliekkel való foglalkozás. Mi most arra kerestünk választ, van-e valami különösebb oka annak, hogy egyforma életű, sorsú és célú fiatalok között ilyen vékony szálú a kapcsolat. — Az elmúlt napokban megtisztelő küldetésre kellett kiválasztani egy fiatalt — mondja Tusa Lajosné, a gyár párttitkára —, összehívtuk a KISZ-vezetőket, s még néhány fiatalt. A választás nagyon rövid idő után az egyik legszorgalmasabban dolgozó fiatalasszonyra esett. A küldetés egyik feltétele a KISZ- tagság volt. Már mindenben megegyeztünk, amikor valaki közbevetette: lehet, hogy a jelölt nem is KISZ-tag? Olyan emberről, akinek jó munkája, magatartása miatt becsülete van a fiatalok előtt, nem tudták pontosan, hogy KISZ-tag-e vagy sem, pedig motorja lehetne valamelyik alapszervnek. Fiatal-lista „idős" javaslattal Géppel írt névsort böngészgetek. Fiatalok nevei sorakoznak, akikre vezető beosztásokban számít az elkövetkező években a gyár. A névsort a gyár gazdasági vezetői, a pártszervezet és a szakszervezeti bizottság állította öszsze. Sok munkával és nagy felelősséggel. Beszélgettek a fiatalokkal vágyaikról, terveikről, igyekeztek sokoldalúan felmérni képességeiket. S ehhez a névsorhoz egyetlen javaslatot sem adott a KISZ. — Nagyon sokat beszélgetünk a fiatalokról — mondja a párttitkár —, a szervezet hatósugaráról is. A pártszervezet és a szakszervezet felöleli a gyár egészének gondját. A fiatalokét is. De könynyebb lenne a munkánk, ha annak egy részét, a fiatalokkal való törődést a KISZ- szervezetünk vállalná. — Kapnak ehhez segítséget? — Segítséget csak annak lehet adni, aki azt el is fogadja — mondja Horváth István igazgató. Kemény a szó, éppen azért hozzá kell még tennem, hogy az igazgató mindvégig szeretettel és felelősséggel beszélt a gyár egyharmadát kitevő fiatalokról. Elmondta, hogy innen indult annak idején a fiatalok hasznos mozgalma, a minőségi őrjárat, amelyet crapen a közelmúltban elevenítettek fel. Ha a munka bármi gondot okoz is a gyárnak, a fiatalokhoz nyugodtan fordulhatnak, s mindegy, hogy az KISZ-tag, vagy nem. Nem a szándék, a módszer hibás Éppen ez az, ami bonyolultabbá teszi a gondot. Ezt a szándékot miért nem tudja kézbe fogni a KISZ-szervezet, miért nem tud hozzásegíteni az idősebbek gondjához, felelősségéhez? Három KISZ-vezetőnél keresem a választ. — Nem megy — mondja Babikó Zsuzsa. — Elvisz a napi munka — toldja meg Béres Éva. . Kiderül az is, miért. Egyedül végeznek minden munkát. Úgy érzik, ha megválasztották őket, cserébe mindent maguknak kell ellátniuk. Így aztán sem a kiszes, sem a szervezeten kívüli fiatallal nem foglalkoznak. Nincs rá idejük. Nem a szándékkal, a módszerrel van tehát baj. Úgy látszik, más helyen is felfigyeltek már hasonló jelenségre, mert a szakszervezeti bizottságok egyre hatékonyabban vonják be a munkájukba a KISZ-szervezeteket. Sok még a tapasztalatlan KISZ- vezető, akit elhúz a papirosmunka. Bajlódik statisztikákkal munkatervvel, jelentésekkel, s nem marad ideje a legfontosabbra, az emberre. A helyes mozgalmi munkastílu”-ra tanítják most őket az idősebbek. — Pedig éppen a munka mutatja, hogy egyszándékúak nálunk a fiatalok — mondja Tusa Lajosné. Ez jó, de futnak tovább az évek, s a munkastílusnak fejlődnie kell, hogy a fiatalok felkészüljenek a helytállásra, a növekvő feladatok miatt a mostaninál is jobban. Diósdi László a KISZ két oldalán Keserű Ernő: Feküdt a napon és nem gond — Most jöttem ki. Majd dőlt semmire. Aztán elkezd- kicsit később, te lélegzetvételét tanulmányoz- a nő hosszú szőke hajázni. Széles mellkasában egy feltűzte kontyba, felállt, megkovácsfújtatóhoz hasonlóan igazította a fürdőruháját, dolgozott a tüdeje. A tűző hogy mindenütt feszüljön, nap néha mintha, mázsás sidy- Ringó járással ment végig a lyal nyomná a homokra, néha partszegély betonján, a vízbe pedig mintha fel akarná szip- vezető lépcsőig. A zöldesszürpontani. Nem messze tőle megállt valaki. Hallotta, ahogy a pokrócot leteríti a földre. Aztán a part felé kiáltott a nő: »Jocó, messze be ne menj!« Figyelte a neszeket. Most a táskájában keresgél. Most fésülködik. Nemsokára könyvlapok zizegése ütötte meg a fülét. Érezte, hogy nézik. Fesült. Kutatva nézték egymást. Majd lassan elmosolyodtak. — A pénzügyi osztályról, nemde? — szólalt meg a férfi.— Maga pedig a harmadik emeletről, a beruházóktól — válaszolt a nő. .— Kicsi a világ. — Nyaral? — Csak víkend. — Nem jön a vízbe? De víz térdéig ért. A következő pillanatban egy pirospettyes labda csapódott eléje. Egy tíz év körüli barna gyerek hajította oda. Labdázva mentek befelé. Az asszony hamar visszajött. Megfordult és hanyattfeküdt. Ahol megszáradt, pórusaiban csillámlani kezdtek a parányi izzadságcseppek. Behunyt szemmel kérdezte: — Mit gondol, mennyi idős vagyok? — Nem jutott eszembe még megsaccolni. — Vénasszony vagyok én már. — Hogy így beszél, az is az ellenkezőjét bizonyítja. — A magamfajtát már csak a tisztes korú férfiak veszik észre. ■— Én észrevettem. — Munkatársak vagyunk ... — Azt hiszem, akkor is, ha most láttam volna először. A férfi a víz felé nézett, ahonnan éppen most jött ki a gyerek és úgy érezte, ezzel nem is hazudott. »Érett nő.« Gimnazista korában ilyenek voltak éjszakáinak bálványai. — Mutatkozz be szépen a bácsinak. Együtt dolgozunk a minisztériumban. A gyerek nem jött közelebb. Morgott valamit, aztán nagyot rúgott a labdába és futott utána. — Néha kibírhatatlanul rossz. — Mindnek vannak bogarai. — A minap azt mondja, ő soha nem nősül meg. — Okos fickó — nevetett a férfi. — Olyan fakkr ez a gyerek, nem kell ennek senki. A múltkor is kérdezem tőle: szeretnél egy kis húgocskát? Nem. Jó volna, ha kapnál egy új apukát? Nem. Az igazi apjáért viszont el-hal. Pedig néha fél évig sem néz feléje. A gyerek ismét feltűnt, nagy piros labdáját rugdosva maga előtt. Pár méterre leült a napra, háttal az anyjának és a férfinak. — Gyere, fejeljünk egy kicsit — mondta neki a férfi. A gyerek nem válaszolt. Lábait betemette homokkal, s már az ujjai sem látszották ki. — Jocó, megkukultál !— szólt rá az anyja. A vállát vonogatta és az orra alatt dünnyögte: — Tudok én egyedül is játszani. — Jocó, ne légy szemtelen. Az asszony a haját fésülte. A férfi felfedezte: dús szőke hajának barna a töve. Vajon milyen lehet természetes hajjal? — Gyere, bekenem a hátad. — Nem megyek. Az asszony bal tenyerébe öntött az olajból, amit szétkent a másik tenyerén is, aztán karját, vállát, nyakát kezdte dörzsölni. — Jaj, sokat találtam kiönteni. Gyere ide, Jocó. — Nem megyek. — Tartsa ide akkor maga a hátát. A férfi odahasalt a jobb oldalához. Az asszony olajtól hűvös keze néha simogatón, néha masszírozó szorításokkal csúszkált a hátán. A férfi sokáig így feküdt, s az előtte labdázó lányokat figyelte. Aztán bementek a vízbe. Az asszony fröcskölni kezdte, s ő vissza, de vigyázott, nehogy bevizezze a haját. — Tud úszni? — Nem. Sokan próbáltak megtanítani, de nem ment. Mindig lehúznak a lábaim. Néhány méterre fiatal fiúk hancúroztak mellettük. A túlsó part kék párában úszó hegyei felől dörrenés hallatszott. — Vihar lesz — mondta az asszony, és felnézett a bárányfelhős égre. — A kőbányában robbantottak — felelte a férfi. A parton Jocó még mindig ugyanazon a helyen ült. — Itt még kicsi a víz, nem lehet úszni. Beljebb mentek és a fürdőzök elmaradtak tőlük. Ahol már vállukat legyezték az enyhe kis hullámok, a férfi úszni kezdett. Fejét a vízbe fúrva, nagy, lomha csapásokkal haladt előre. Az asszony ott maradt állva. Fél óra múlva elindultak kifelé. A parthoz közel, a sekélyebb vízben úgy lépegettek, mint a gólyák, magadra húzták a lábukat. A férfi egy-két lépéssel mindig előrébb járt. — Szomjas lettem — mondta az asszony. — Én is. — Azt mondják, a büfében van jégbehűtött őszibarack-lé. — Én inkább meggylevet iszom. A strandon bekapcsolták a hangszórót. Egy olasz sláger volt az első szám. Dallama valamelyik régi zsoltáréhoz hasonlított. — A Móló Vendéglőben, úgy hallottam, jó zene van — mondta az asszony, s nem nézett a férfira. — Nem voltam még ott. — Lehet, hogy ma este elmegyünk a barátnőmmel. — Ha sikerül megszabadulni az ultipartnerektől, lehet, hogy én is ott leszek. — Az jó lenne. — De nem ígérem. A parton még most is ott ült egyedül Jocó, csak egy kicsit beljebb húzódott a fa alá, az árnyékba. Nem nézett rájuk, amikor megálltak előtte. — Te miért nem fürdesz? — kérdezte az anyja és a fejét csóválta. — Mert nem akarok. A férfi rágyújtott, aztán szedelődzködni kezdett, összehajtogatta az újságját és a plédet. — Nagyon eljárt az idő. Neken mennem kell. — Pedig olyan jó volt a víz — mondta csüggedten az aszszony. — Nélkülem nem tudnak kártyázni. Amikor kilépett a strand kapuján, a kerítésen át viszszanézett. Látta, amint az aszszony és a gyerek megindulnak a büfé felé. Fütyörészni kezdett, és már tudta, hogy este nem megy el a Móló Vendéglőbe. 1962. augusztus 1 ARATÓ ÜNNEPSÉG TARCALON. A községi művelődési otthon, a Tárcas vezér Tsz, valamint az Állami Gazdaság fiataljai aratóünnepséget rendeztek Tárcádon. A képen: KISZ-fiatalok kultúrcsoportja tánccal szórakoztatja a közönséget (MTI Fotó : Bereth Ferenc felvétele) NÉPSZAVA MEGNYÍLT a II. INTERPRESS fotókiállítás Érdekes kiállítás nyílt meg kedden délután a Váci utca 27. szám alatti kiállítóhelyiségben: 33 ország fotóriportereinek legjobb alkotásaiból válogatták össze a II. INTERPRESS fotókiállítás anyagát. A kiállítás témája: a bennünket körülvevő világ, a világ minden táján élő emberek mindennapi élete éppúgy, mint politikai események, sportesemények, színházi előadások, hangversenyek, egyegy ellesett pillanatának megrögzítése. A kiállítás ünnepélyes megnyitóján elsőinek Jean-Maurice Hermann, a Nemzetközi Újságíró Szervezet elnöke mondott beszédet, majd Szakasits Árpád, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének elnöke méltatta azt a megtiszteltetést, amely hazánkat érte a Ii. INTERPRESS fotókiállítás és az azt követő V. nemzetközi újságíró kongresszus megrendezésével. Jiri Meisner, a Nemzetközi Újságíró Szervezet főtitkára méltatta a kiállított képek magas művészi színvonalát. (f. f.) 3 V ' ,'V Kérdés, felelet MUNKÁSOK BESZÉLGETNEK minden ünnepélyesség nélkül hétköznapi dolgokról. Az életről, a családról, a gyerekekről esik szó. Ilyenkor aztán ki ne dicsekedne azzal, hogy kamasz fia milyen jóétvágyú, vagy ne panaszkodott a kislánya, aki válogat. Azt mondják a pestiek, »témánál vagyunk«. Még néhány mondat és máris az ellátásról beszélünk. S máris szó kerül a mezőgazdaság segítéséről, a munkások és parasztok közös gondjairól. A beszélgető, életünk problémáit, eredményeit fontolgató munkások nem panaszkodnak, nem is tesznek szemrehányást, inkább csak latolgatják, hogy meddig kell még ilyen nagymérvű anyagi támogatást is nyújtani a mezőgazdaságnak, mikor áll a parasztság gazdaságilag is teljesen szilárdan a lábán. Közvéleménykutatás vagy hivatalos értekezlet során és magánbeszélgetéseknél ez a kérdés is felmerül, így ilyen nyíltan, nem hallgatva el a töprengéseket. A szó, hogy kell és meddig kell, egy percig sem keltette a parancs hatását. Sokkal inkább a természetes szükségszerűséget, a munkások szívbéli belső utalását a jobbért. Ezért a jobbért, az ország életének a felemelkedéséért áldozott szívesen minden munkás. Többször is beszéltünk erről, hiszen a párt egy percig sem titkolta, hogy áldozatot kell hozni a szocialista mezőgazdaság megszilárdításáért. A munkásság évek óta természetesen adja mindazt, amit a politikai és erkölcsi támogatáson túl is nyújthat a parasztságnak. Ad műtrágyát, építőanyagot, ha kell, állami kölcsönt, ad, mint az a jó rokon, aki kötelességének és személyes ügyének érzi, hogy családjában, környezetében egyenletes legyen az élet. Éppen azért, mert ilyen természetesen nyújtja politikai és gazdasági segítségét, jogos ugyanilyen természetesen megkérdezni, hogy vajon meddig kell még ezt a támogatást nyújtani, mikor kezd »visszafizetni« a parasztság és vajon a mérleg két nyelve, vagy a főkönyv két oldalába tartozik és követel, mikor kerül egyenlő helyzetbe. AKI ERRE MOST EGYÉRTELMŰ VÁLASZT akar adni, pontos határidőt megszabni, az nem egyszer csak találgat. A mezőgazdasági eredményeket ugyanis ma még jelentősen befolyásolják az időjárási tényezők. De azért valamelyest megközelítő választ adhatunk, mégpedig éppen a meglevő eredmények alapján. Ha az ember a dolgokat bogozgatja, a szálakat gombolyítja, a visszafizetésről már talál “bizonylatokat”. Miről tanúskodnak ezek a bizonylatok, mit tartalmaznak és hogyan találkozunk velük az életben? Az egyik ilyen bizonylat szubjektív dolgokat foglal magába. A szívet, a parasztság szívét, amely megszerette a szövetkezetet. És magába foglalja az akaratot, amely a szeretettel párosulva érvényesül ma már a közös gazdaságok életében. Egy példával is lehetne bizonyítani, hogy a termelőszövetkezeti parasztok szeretik a szövetkezetet, de sorolhatnánk Baranya, Veszprém, Szolnok vagy Nógrád megye számos szövetkezetét, ahol más és más megnyilvánulási formában, de ugyanazzal a jelenséggel találkozunk. Egyik helyen a munkafegyelmet akarják szilárdítani, hogy így termeljenek többet, máshol új módszereket vezetnek be, mert meggyőződtek, hogy magasabb hozamokat érhetnek el velük, harmadik helyen éjszakákba menő tanácskozásokon vitatják, hogy az államtól kapott kölcsönt mire fordíthatják a leggazdaságosabban, hogyan tudják a visszafizetett pénzen kívül áruval is mielőbb viszonozni a támogatást. A TÖREKVÉS A MAGASABB HOZAMOK ELÉRÉSÉRE, a jobb ellátás biztosítására “•tölti ki” a következő bizonylatot. Az idei esztendő kemény, próbára tett mindenkit. Az egészség is megsínyli ezt a mindennapos hőingadozást és éppen mert saját bőrünkön tapasztaltuk az időjárás viszontagságait, számoltunk azzal, hogy az idén kevesebb zöldfélét eszünk, nehezebben jutunk vitaminhoz. Erre számítottunk, de a szövetkezetek ígérgetések helyett rengeteg friss zöld árut »tettek az asztalra«. Bebizonyították, hogy csak a közös gazdaság képes öntözéssel, korszerű termelési eszközökkel — tehát a kapott támogatás felhasználásával — még ilyen időjárási körülmények között is árubőséget teremteni. A piacokon ugyanis ma ezt mindenki láthatja. Tudja az ország valamennyi háziasszonya, hogy »nagy piacok« vannak, vagyis minden kapható. Mindez azt bizonyítja tehát, hogy megindult a folyamat, a viszszafizetés folyamata. Természetesen ahhoz, hogy a parasztság minden zökkenő nélkül tudja teljesíteni a népgazdaságban rá háruló feladatokat, egy sor nehézségen kell úrrá lennie. Több helyen meg kell szilárdítani a munkaszervezetet, igazi szocialista módon kell megszervezni a munkát. Máshol öntözéses berendezéseket kell felszerelni, hogy a terméketlen talaj bő termővé váljék, harmadik helyen a vezetést kell megszilárdítani, mert az a feltétele, hogy az adott szövetkezetben meginduljon az árutermelés. De mindez megindult és a figyelmes szemlélőnek választ is ad a kérdésre. Gyorsan fejlődtek az elmúlt években a szövetkezetek és talán a jövőben sikerül még inkább lerövidíteni a fejlődés útját. A BUDAPESTI MUNKÁSOK azt kérdezték: hogyan? A parasztság azt válaszolja: minden erejével, igyekezetével azon van, hogy a munkásság politikailag isés gazdaságilag is érezze; szövetségese szilárdan a munkáshatalmat támogatja. Lendvai Vera