Népszava, 1962. augusztus (90. évfolyam, 178–203. szám)

1962-08-01 / 178. szám

Ahogy hozzálépünk, fel sem emeli a fejét. Elmélyülten csomózza a szálat. Fiatal lány. Percekig magyarázzuk, hogy semmi különösebb célunk nem volt azzal, hogy éppen az ő gépénél álltunk meg, mégis riadtan csak a gépet figyeli, s alig hallható halkan ,vála­­szolgat. — Mióta dolgozik itt? — kérdezzük. — Két éve. — Vidékről jár be? — Nem, albérletben lakom. — Mit csinál munka után? Nincs véleménye Most néz fel először. Töp­reng, hogy mit is válaszoljon, azután megvonja a vállát — Mikor mit... — Táncolni szeret? — Igen. — Együtt megy a lányok­kal? — A barátnőmmel, de az nem itt dolgozik. — S ha innen hívják? — Nem hívnak — s a rö­vid válaszban váratlanul ke­ményebben ejti a szót. — KISZ-tag? — Nem — vágja rá azon­nal, majd hozzáteszi — vol­tam, otthon. — És itt? — Nem szólt senki. — Mi a véleménye a fiata­lokról, a többiekről — kér­dem. — A KISZ-t gondolja? — Azt is. — Nincs véleményem. S többet ennél nem lehet kiszedni belőle. És akinek van, de otthon A műhely másik oldalán fiatal asszony bajlódik a szál­lal. Míg keze tüneményes gyorsasággal teremt rendet a fonalak között, készséggel el­mondja, hogy négy éve van itt, szereti ezt a munkát. Fér­je technikus, őt nemcsak a munkája érdekli, sok elfog­laltságot ad számára a KISZ, a politika. Ha otthon néha összejön a baráti kör, ott is élénken vitatkoznak. — Olyankor van magának is véleménye? — Hogyne lenne — mondja csodálkozó arccal. Bonyolult fénykép-históriát kezd mesélni, hogy emiatt maradt el a KISZ-be való be­lépése. A kérdezősködéssel nem va­lamiféle színvallásra akartuk kényszeríteni a Rákospalotai Kötöttárugyár lányait, asszo­nyait. A kerületi KISZ-bizott­­ságon már elmondták, hogy a gyár KISZ-szervezetének nem a legerősebb oldala a szerve­zeten kívüliekkel való foglal­kozás. Mi most arra keres­tünk választ, van-e valami különösebb oka annak, hogy egyforma életű, sorsú és célú fiatalok között ilyen vékony szálú a kapcsolat. — Az elmúlt napokban meg­tisztelő küldetésre kellett ki­választani egy fiatalt — mondja Tusa Lajosné, a gyár párttitkára —, összehívtuk a KISZ-vezetőket, s még né­hány fiatalt. A választás na­gyon rövid idő után az egyik legszorgalmasabban dolgozó fiatalasszonyra esett. A külde­tés egyik feltétele a KISZ- tagság volt. Már mindenben megegyeztünk, amikor valaki közbevetette: lehet, hogy a jelölt nem is KISZ-tag? Olyan emberről, akinek jó munkája, magatartása miatt becsülete van a fiatalok előtt, nem tudták pontosan, hogy KISZ-tag-e vagy sem, pedig motorja lehetne valamelyik alapszervnek. Fiatal-lista „idős" javaslattal Géppel írt névsort böngész­getek. Fiatalok nevei sorakoz­nak, akikre vezető beosztá­sokban számít az elkövetkező években a gyár. A névsort a gyár gazdasági vezetői, a pártszervezet és a szakszer­vezeti bizottság állította ösz­­sze. Sok munkával és nagy felelősséggel. Beszélgettek a fiatalokkal vágyaikról, ter­veikről, igyekeztek sokolda­lúan felmérni képességeiket. S ehhez a névsorhoz egyetlen javaslatot sem adott a KISZ. — Nagyon sokat beszélge­tünk a fiatalokról — mondja a párttitkár —, a szervezet hatósugaráról is. A pártszer­vezet és a szakszervezet fel­öleli a gyár egészének gond­ját. A fiatalokét is. De köny­­nyebb lenne a munkánk, ha annak egy részét, a fiatalok­kal való törődést a KISZ- szervezetünk vállalná. — Kapnak ehhez segítséget? — Segítséget csak annak le­het adni, aki azt el is fogadja — mondja Horváth István igazgató. Kemény a szó, éppen azért hozzá kell még tennem, hogy az igazgató mindvégig szere­tettel és felelősséggel beszélt a gyár egyharmadát kitevő fiatalokról. Elmondta, hogy innen indult annak idején a fiatalok hasznos mozgalma, a minőségi őrjárat, amelyet cra­­pen a közelmúltban elevení­tettek fel. Ha a munka bármi gondot okoz is a gyárnak, a fiatalokhoz nyugodtan fordul­hatnak, s mindegy, hogy az KISZ-tag, vagy nem. Nem a szándék, a módszer hibás Éppen ez az, ami bonyolul­tabbá teszi a gondot. Ezt a szándékot miért nem tudja kézbe fogni a KISZ-szervezet, miért­ nem tud hozzásegíteni az idősebbek gondjához, fele­lősségéhez? Három KISZ-vezetőnél ke­resem a választ. — Nem megy — mondja Babikó Zsuzsa. — Elvisz a napi munka — toldja meg Béres Éva. . Kiderül az is, miért. Egye­dül végeznek minden mun­kát. Úgy érzik, ha megvá­lasztották őket, cserébe min­dent maguknak kell ellátniuk. Így aztán sem a kiszes, sem a szervezeten kívüli fiatal­lal nem foglalkoznak. Nincs rá idejük. Nem a szándékkal, a mód­szerrel van tehát baj. Úgy látszik, más helyen is felfi­gyeltek már hasonló jelenség­re, mert a szakszervezeti bi­zottságok egyre hatékonyab­ban vonják be a munkájukba a KISZ-szervezeteket. Sok még a tapasztalatlan KISZ- vezető, akit elhúz a papiros­munka. Bajlódik statisztikák­kal munkatervvel, jelenté­sekkel, s nem marad ideje a legfontosabbra, az emberre. A helyes mozgalmi munkastílu”-­­ra tanítják most őket az idő­sebbek. — Pedig éppen a munka mutatja, hogy egyszándékúak nálunk a fiatalok — mondja Tusa Lajosné. Ez jó, de futnak tovább az évek, s a munkastílusnak fej­lődnie kell, hogy a fiatalok felkészüljenek a helytállásra, a növekvő feladatok miatt a mostaninál is jobban. Diósdi László a KISZ két oldalán Keserű Ernő: Feküdt a napon és nem gond — Most jöttem ki. Majd dőlt semmire. Aztán elkezd- kicsit később, te lélegzetvételét tanulmányoz- a nő hosszú szőke hajáz­ni. Széles mellkasában egy feltűzte kontyba, felállt, meg­­kovácsfújtatóhoz hasonlóan igazította a fürdőruháját, dolgozott a tüdeje. A tűző hogy mindenütt feszüljön, nap néha mintha, mázsás sidy- Ringó járással ment végig a lyal nyomná a homokra, néha partszegély betonján, a vízbe pedig mintha fel akarná szip- vezető lépcsőig. A zöldesszür­­pontani. Nem messze tőle megállt valaki. Hallotta, ahogy a pok­rócot leteríti a földre. Aztán a part felé kiáltott a nő: »Jo­­có, messze be ne menj!« Fi­gyelte a neszeket. Most a tás­kájában keresgél. Most fésül­­ködik. Nemsokára könyvlapok zizegése ütötte meg a fülét. Érezte, hogy nézik. Fesült. Kutatva nézték egymást. Majd lassan elmosolyodtak. — A pénzügyi osztályról, nemde? — szólalt meg a fér­fi.— Maga pedig a harmadik emeletről, a beruházóktól — válaszolt a nő. .— Kicsi a világ. — Nyaral? — Csak víkend. — Nem jön a vízbe? De víz térdéig ért. A következő pillanatban egy pirospettyes labda csapódott eléje. Egy tíz év körüli barna gyerek hají­totta oda. Labdázva mentek befelé. Az asszony hamar vissza­jött. Megfordult és hanyatt­feküdt. Ahol megszáradt, pó­rusaiban csillámlani kezdtek a parányi izzadságcseppek. Behunyt szemmel kérdezte: — Mit gondol, mennyi idős vagyok? — Nem jutott eszembe még megsaccolni. — Vénasszony vagyok én már. — Hogy így beszél, az is az ellenkezőjét bizonyítja. — A magamfajtát már csak a tisztes korú férfiak veszik észre. ■— Én észrevettem. — Munkatársak vagyunk ... — Azt hiszem, akkor is, ha most láttam volna először. A férfi a víz felé nézett, ahonnan éppen most jött ki a gyerek és úgy érezte, ezzel nem is hazudott. »Érett nő.« Gimnazista korában ilyenek voltak éjszakáinak bálványai. — Mutatkozz be szépen a bácsinak. Együtt dolgozunk a minisztériumban. A gyerek nem jött köze­lebb. Morgott valamit, aztán nagyot rúgott a labdába és futott utána. — Néha kibírhatatlanul rossz. — Mindnek vannak boga­rai. — A minap azt mondja, ő soha nem nősül meg. — Okos fickó — nevetett a férfi. — Olyan fakkr ez a gyerek, nem kell ennek senki. A múltkor is kérdezem tőle: sze­retnél egy kis húgocskát? Nem. Jó volna, ha kapnál egy új apukát? Nem. Az igazi apjáért viszont el-hal. Pedig néha fél évig sem néz feléje. A gyerek ismét feltűnt, nagy piros labdáját rugdosva maga előtt. Pár méterre leült a nap­ra, háttal az anyjának és a férfinak. — Gyere, fejeljünk egy ki­csit — mondta neki a férfi. A gyerek nem válaszolt. Lá­bait betemette homokkal, s már az ujjai sem látszották ki. — Jocó, megkukultál !— szólt rá az anyja. A vállát vonogatta és az orra alatt dünnyögte: — Tudok én egyedül is ját­szani. — Jocó, ne légy szemtelen. Az asszony a haját fésülte. A férfi felfedezte: dús szőke hajának barna a töve. Vajon milyen lehet természetes haj­jal? — Gyere, bekenem a hátad. — Nem megyek. Az asszony bal tenyerébe öntött az olajból, amit szét­kent a másik tenyerén is, az­tán karját, vállát, nyakát kezdte dörzsölni. — Jaj, sokat találtam kiön­teni. Gyere ide, Jocó. — Nem megyek. — Tartsa ide akkor maga a hátát. A férfi odahasalt a jobb ol­dalához. Az asszony olajtól hűvös keze néha simogatón, néha masszírozó szorításokkal csúszkált a hátán. A férfi sokáig így feküdt, s az előtte labdázó lányokat fi­gyelte. Aztán bementek a vízbe. Az asszony fröcskölni kezdte, s ő vissza, de vigyázott, nehogy bevizezze a haját. — Tud úszni? — Nem. Sokan próbáltak megtanítani, de nem ment. Mindig lehúznak a lábaim. Néhány méterre fiatal fiúk hancúroztak mellettük. A túl­só part kék párában úszó he­gyei felől dörrenés hallat­szott. — Vihar lesz — mondta az asszony, és felnézett a bá­rányfelhős égre. — A kőbányában robban­tottak — felelte a férfi. A parton Jocó még mindig ugyanazon a helyen ült.­ — Itt még kicsi a víz, nem lehet úszni. Beljebb mentek és a fürdő­­zök elmaradtak tőlük. Ahol már vállukat legyezték az enyhe kis hullámok, a férfi úszni kezdett. Fejét a vízbe fúrva, nagy, lomha csapások­kal haladt előre. Az asszony ott maradt állva. Fél óra múlva elindultak ki­felé. A parthoz közel, a seké­lyebb vízben úgy lépegettek, mint a gólyák, magadra húz­ták a lábukat. A férfi egy-két lépéssel mindig előrébb járt. — Szomjas lettem — mond­ta az asszony. — Én is. — Azt mondják, a büfében van jégbehűtött őszibarack-lé. — Én inkább meggylevet iszom. A strandon bekapcsolták a hangszórót. Egy olasz sláger volt az első szám. Dallama valamelyik régi zsoltáréhoz hasonlított. — A Móló Vendéglőben, úgy hallottam, jó zene van — mondta az asszony, s nem né­zett a férfira. — Nem voltam még ott. — Lehet, hogy ma este el­megyünk a barátnőmmel. — Ha sikerül megszabadul­ni az ultipartnerektől, lehet, hogy én is ott leszek. — Az jó lenne. — De nem ígérem. A parton még most is ott ült egyedül Jocó, csak egy ki­csit beljebb húzódott a fa alá, az árnyékba. Nem nézett rá­juk, amikor megálltak előtte. — Te miért nem fürdesz? — kérdezte az anyja és a fe­jét csóválta. — Mert nem akarok. A férfi rágyújtott, aztán szedelődzködni kezdett, össze­hajtogatta az újságját és a plédet. — Nagyon eljárt az idő. Ne­ken mennem kell. — Pedig olyan jó volt a víz — mondta csüggedten az asz­­szony. — Nélkülem nem tudnak kártyázni. Amikor kilépett a strand kapuján, a kerítésen át visz­­szanézett. Látta, amint az asz­­szony és a gyerek megindul­nak a büfé felé. Fütyörészni kezdett, és már tudta, hogy este nem megy el a Móló Vendéglőbe. 1962. augusztus 1 ARATÓ ÜNNEP­SÉG TARCALON. A községi műve­lődési otthon, a Tárcas vezér Tsz, valamint az Álla­mi Gazdaság fia­taljai aratóünnep­séget rendeztek Tárcádon. A ké­pen: KISZ-fiata­­lok kultúrcsoport­­ja tánccal szóra­koztatja a közön­séget (MTI Fotó : Bereth Ferenc felvétele) NÉPSZAVA MEGNYÍLT a II. INTERPRESS fotókiállítás Érdekes kiállítás nyílt meg kedden délután a Váci utca 27. szám alatti kiállítóhelyi­­ségben: 33 ország fotóriporte­reinek legjobb alkotásaiból válogatták össze a II. INTER­PRESS fotókiállítás anyagát. A kiállítás témája: a bennün­ket körülvevő világ, a világ minden táján élő emberek mindennapi élete éppúgy, mint politikai események, sportesemények, színházi elő­adások, hangversenyek, egy­­egy ellesett pillanatának meg­rögzítése. A kiállítás ünnepélyes meg­nyitóján elsőinek Jean-Maurice Hermann, a Nemzetközi Új­ságíró Szervezet elnöke mon­dott beszédet, majd Szak­­asits Árpád, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének elnö­ke méltatta azt a megtisztel­tetést, amely hazánkat érte a Ii. INTERPRESS fotókiállítás és az azt követő V. nemzet­közi újságíró kongresszus megrendezésével. Jiri Meisner, a Nemzetközi Újságíró Szer­vezet főtitkára méltatta a ki­állított képek magas művészi színvonalát. (f. f.) 3 V ' ,'V Kérdés, felelet MUNKÁSOK BESZÉLGETNEK minden ün­nepélyesség nélkül hétköznapi dolgokról. Az életről, a családról, a gyerekekről esik szó. Ilyenkor aztán ki ne dicsekedne azzal, hogy kamasz fia milyen jóétvágyú, vagy ne panaszkodott a kislánya, aki válogat. Azt mondják a pestiek, »témánál vagyunk­«. Még néhány mondat és máris az ellátásról beszé­lünk. S máris szó kerül a mezőgazdaság se­gítéséről, a munkások és parasztok közös gondjairól. A beszélgető, életünk problémáit, eredményeit fontolgató munkások nem pa­naszkodnak, nem is tesznek szemrehányást, inkább csak latolgatják, hogy meddig kell még ilyen nagymérvű anyagi támogatást is nyújtani a mezőgazdaságnak, mikor áll a pa­rasztság gazdaságilag is teljesen szilárdan a lábán. Közvéleménykutatás vagy hivatalos érte­kezlet során és magánbeszélgetéseknél ez a kérdés is felmerül, így ilyen nyíltan, nem hallgatva el a töprengéseket. A szó, hogy kell és meddig kell, egy percig sem keltette a parancs hatását. Sokkal inkább a természetes szükségszerűséget, a munkások szívbéli belső utalását a jobbért. Ezért a job­bért, az ország életének a felemelkedéséért áldozott szívesen minden munkás. Többször is beszéltünk erről, hiszen a párt egy percig sem titkolta, hogy áldozatot kell hozni a szo­cialista mezőgazdaság megszilárdításáért. A munkásság évek óta természetesen adja mindazt, amit a politikai és erkölcsi támo­gatáson túl is nyújthat a parasztságnak. Ad műtrágyát, építőanyagot, ha kell, állami köl­csönt, ad, mint az a jó rokon, aki kötelessé­gének és személyes ügyének érzi, hogy csa­ládjában, környezetében egyenletes legyen az élet. Éppen azért, mert ilyen természetesen nyújtja politikai és gazdasági segítségét, jo­gos ugyanilyen természetesen megkérdezni, hogy vajon meddig kell még ezt a támoga­tást nyújtani, mikor kezd »visszafizetni« a pa­rasztság és vajon a mérleg két nyelve, vagy a főkönyv két oldaláb­a tartozik és követel, mikor kerül egyenlő helyzetbe. AKI ERRE MOST EGYÉRTELMŰ VÁ­LASZT akar adni, pontos határidőt meg­szabni, az nem egyszer csak találgat. A mező­­gazdasági eredményeket ugyanis ma még je­lentősen befolyásolják az időjárási tényezők. De azért valamelyest megközelítő választ ad­hatunk, mégpedig éppen a meglevő eredmé­nyek alapján. Ha az ember a dolgokat bo­­gozgatja, a szálakat gombolyítja, a vissza­fizetésről már talál “­bizonylatokat”. Miről tanúskodnak ezek a bizonylatok, mit tartal­maznak és hogyan találkozunk velük az életben? Az egyik ilyen bizonylat szubjektív dolgo­kat foglal magába. A szívet, a parasztság szívét, amely megszerette a szövetk­ezetet. És magába foglalja az akaratot, amely a szere­tettel párosulva érvényesül ma már a közös gazdaságok életében. Egy példával is lehetne bizonyítani, hogy a termelőszövetkezeti pa­rasztok szeretik a szövetkezetet, de sorolhat­nánk Baranya, Veszprém, Szolnok vagy Nóg­­rád megye számos szövetkezetét, ahol más és más megnyilvánulási formában, de ugyanaz­zal a jelenséggel találkozunk. Egyik helyen a munkafegyelmet akarják szilárdítani, hogy így termeljenek többet, máshol új módszere­ket vezetnek be, mert meggyőződtek, hogy magasabb hozamokat érhetnek el velük, har­madik helyen éjszakákba menő tanácskozá­sokon vitatják, hogy az államtól kapott köl­csönt mire fordíthatják a leggazdaságosab­ban, hogyan tudják a visszafizetet­t pénzen kívül áruval is mielőbb viszonozni a támo­gatást. A TÖREKVÉS A MAGASABB HOZAMOK ELÉRÉSÉRE, a jobb ellátás biztosítására “•tölti ki” a következő bizonylatot. Az idei esztendő kemény, próbára tett mindenkit. Az egészség is megsínyli ezt a mindennapos hő­ingadozást és éppen mert saját bőrünkön ta­pasztaltuk az időjárás viszontagságait, szá­moltunk azzal, hogy az idén kevesebb zöld­félét eszünk, nehezebben jutunk vitaminhoz. Erre számítottunk, de a szövetkezetek ígérge­tések helyett rengeteg friss zöld árut »tettek az asztalra«. Bebizonyították, hogy csak a közös gazdaság képes öntözéssel, korszerű termelési eszközökkel — tehát a kapott tá­mogatás felhasználásával — még ilyen idő­járási körülmények között is árubőséget te­remteni. A piacokon ugyanis ma ezt min­denki láthatja. Tudja az ország valamennyi háziasszonya, hogy »nagy piacok« vannak, vagyis minden kapható. Mindez azt bizonyít­ja tehát, hogy megindult a folyamat, a visz­­szafizetés folyamata. Természetesen ahhoz, hogy a parasztság minden zökkenő nélkül tudja teljesíteni a népgazdaságban rá háruló feladatokat, egy sor nehézségen kell úrrá lennie. Több helyen meg kell szilárdítani a munkaszervezetet, igazi szocialista módon kell megszervezni a munkát. Máshol öntözéses berendezéseket kell felszerelni, hogy a terméketlen talaj bő termővé váljék, harmadik helyen a vezetést kell megszilárdítani, mert az a feltétele, hogy az adott szövetkezetben meginduljon az áru­termelés. De mindez megindult és a figyel­mes szemlélőnek választ is ad a kérdésre. Gyorsan fejlődtek az elmúlt években a szö­vetkezetek és talán a jövőben sikerül még inkább lerövidíteni a fejlődés útját. A BUDAPESTI MUNKÁSOK azt kérdez­ték: hogyan? A parasztság azt válaszolja: min­­­den erejével, igyekezetével azon van, hogy a munkásság politikailag is­­és gazdaságilag is érezze; szövetségese szilárdan a munkáshatal­mat támogatja. Lendvai Vera

Next