Népszava, 1962. szeptember (90. évfolyam, 204–229. szám)
1962-09-01 / 204. szám
A szigo az es ti Utcanév, házszámtábla sehol Találomra nyitok be az első házba. Riadt asszony fogad. — A fiamat keresi, ugye? — kérdi rebbenő hangon. Az idegen hangra kijön a szobából a fiú. — A gyárból? — kér- Mit mond. — Nem hiszi senki, hogy véletlen volt — mondom. — Mert egyedül voltam? — Figyelmeztették előtte. — Igen. — Azt mondta, egy láb nélkül még ki lehet bírni. Néz maga elé, nem válaszol. A művezető szavait báltam vissza a csendben. »►Ha beszél vele, meglátja, mindjárt nehezebb lesz a dolga- Mert néhány szó után nem gondol rá az ember, mit is csinált. Bizalmába fogadja újra meg újra.* — Mit mondott a bíró a tárgyaláson? ■— Nem emlékszem. Szép sza. Se hétkömnap, se vasárnap? Többet ennél még kérdezni sem lehet. Kezdem érteni a gyáriak türelmetlenségét. Két évvel ezelőtt került a vázszerelő műhelybe B. József. Ittasan vezetett gépkocsit, s amikor a rendőr igazoltatta, belekötött. Itt az üzemben sok volt a munka, szívesen fogadták, s nem kérdeztek tőle semmit. Nem az első eset, hogy valaki javító-nevelő munkára hozzájuk kerül. Vétett valamit, nem nagy dolog, hogy azért börtön járna, hát itt megmutathatja, hogy egész ember. — De neki beszélhet- e nem elmberiess é ránl egy IS. Jósa di s terelgeti el a szóközeiből a két kíváncsian bámészkodó gyereket. Kiülünk a tornácra Előrenyújtja a lábát, legyet hessent el az ujjáról. Mezítláb van. Egy lökhárítót ejtett a körmére, levitte. Még nem tud cipőt húzni a bíró? — Az ítélet indokolásában ... — Régen volt már. Udvariasan tér ki a válasz elől. Pedig tőle szerettem volna hallani, milyen szerepet szánt az egyéves javító-nevelő munkának az ő esetében a bíró. Az egy évből kettő lett. Éppen a napokban szóltak a személyzeti osztályról, hogy letelt a büntetés. Huszonhét éves. Versegről jár be naponta az Utazusba. Családos, de különél a feleségétől. — Gyerek? — Egy van. — Mikor látta? — Két éve — mondja közömbösen, de mert látja csodálkozásomat, még hozzáteszi — nem volt rá idő, ak nélkül ünk — mondja előző napi találkozásunkkor a művezető, Rákász Ferenc —, csak mosolygott mindenre. Ha meg kissé törkölyszagú volt körülötte a levegő, oda se figyelt. Nem fogadták be B. Józsefet? — Ha el akart menni valahová, s ez nála gyakran előfordult, mindig került rá alkalom — mondja Szűcs Lajos brigádvezető —, pedig ezt az időt nekünk kellett rádolgoznunk. — S ilyenkor két-három napig nem is láttuk — toldja meg Rákász Ferenc. lentétes éggel Esé get sorolják, s elmondják mindazt, amit ezek ellenére nyújtottak neki, a türelmet, a megértést. Befogadták és segítették. Ez rendben van. A műhely emberei olyan légkört teremtettek, mely alkalmas arra, hogy hatással legyen a megtévedtekre is. B. József még ezek után is vétett egy sort. Megbocsátották, vagy elnézték neki. Érthető ez is, mert éreztetni akarták vele, hogy bíznak benne. S most, hogy a büntetés letelt — a műhely munkásai neon akarják elengedni. — Mert kocsira akar menni — szól komolyan Rákász Ferenc. — Nekem kisgyerekem van, aki gyakran megy át az úton, s rajta kívül nagyon sok kisgyerek még. Ha B. József ide italosan jött be, kocsira is így menne. Nem lenne tiszta a lelkiismeretem, ha azt mondanám, menjen el nyugodtan, üljön volán mellé. Külön írást érdemelne ez az egyetlen gondolat, amelynek gyökere az emberek egyéni felelősségvállalása. Ez tette lehetővé, hogy büntetőpolitikánk az eddiginél nagyobb mértékben alkalmazhassa a nevelő munka eszközét. Már leírnám, hogy ez a felelősség kényszerítő erejű is tud lenni, hiszen B. József találkozásunkkor azt mondta, a gyárban marad, s ha segítik, ott tanul új szakmát, amikor jelentkeznek az Ikarusból. — Bejött, de fel sem vette a munkát, s kilépett... önkényesen. Nem sikerült hát. S az Ikarus-gyáriak kudarca figyelmeztető. Mert igaz ugyan, hogy az emberek egyre növekvő felelősségérzete mind tágabb teret nyit arra, hogy a megtévedteket a közösség vezesse vissza a helyes útra, de még vannak B. Józsefek, akik dacból nem fogadják el a segítő kezet, s mennek tovább, fejjel a falnak. Velük szemben kevésbé szabad elnézőnek lenni, mint az Ikarus-gyáriak. Egyáltalán nem mindig az elnézés az igazi emberiesség — sőt... A szigor is a tevékeny humanizmus eszköze, az Ikarusban is ezzel a helyesen értelmezett emberiességgel neveljék a szigort érdemlőket a helyes útra. Diósdi László Csak így tiszta A tárgyalással ugyanis nem zárult le teljesen az ügy. Nem hivatalosan, de dolgait rendbe tenni el kellett még lárogatni munkaidő alatt B. Józsefnek. Mindig elengedték. Megtette a művezetője azt is, hogy egy hosszabb igazolatlan távollétet utólag igazolt. — Helyes volt? — Utána saját maga igazolt többet egy alkalommal a beteglapon. — a lelkiismeretem mondja keserű mosollyal a művezető. — Mi lett a következménye? — Azt mondtuk, megtévedt. — Miért? — Hogy ne húzódjék tovább a büntetése. Itt érdekes pontra fordul a beszélgetés. A műhelybeliek elmondják sorjában, mennyi bajuk volt a fiatal férfival. Hiányzásokat, italozást, a munkával szembeni közömbösség Kovár Lőrinc: Rekkenő meleg nyári nap volt... A hegyek mögé lehanyatló nap utolsó vérvörös sugarai már egész biztosan bearanyozták a házak tetőit és magam is minden ízemben éreztem az arconyt. Micsoda nap volt ez! Leginkább árgus tekintetű öregasszonyok jöttek vásárolni s már tíz lépésről a kirakaton át úgy figyelték minden mozdulatomat, hogy részben híres népszínésznek, részben világos nappal egy bank kirablására induló bűnözőnek éreztem magam. Nehéz nap volt... A csont, a flakszni, a mócsing, mindmind vissza-visszamaradozott, mert ezek a sólyomszemű idősebb hölgyek mindegyike legalábbis társadalmi főellenőrnek képzelte magát. Ahogy múltak az órák, láttam, annyi csontom marad vissza, annyi mócsingom és flaksznim, hogy egy cirkusz összes oroszlánjait jóllakathattam volna. Hiába volt minden ügyesség ... Férfivásárlók alig jöttek... A csont, a flakszni, a mócsing, az ín — nem fogytak ... Úgy éreztem, a tönk szélére jutottam, s ez annál inkább meggyőző volt, mert a tönk ott állt mellettem, vérbe és húsba borulva. Néha megpiszkáltam a mérleget, hogy legalább a vámon nyerjek valamit, mindabból, amit elveszítettem a réven, de ezek csak olyan ici-pici kis hogyismondjamcsak hogyishívjákok voltak. Egy komoly üzletember ilyenkor még jobban elkeseredik, mert nekem, mint mészárosnak, a legjobb üzlet a lélektan, az emberismeret, a meggyőzés, az egyéni tekintély és persze... a mócsing. Úgy támaszkodtam a késemre, mint az a bizonyos bajvívó a régi római cirkuszban a kardjára. Régi, megszokott mozdulatommal mélyesztettem a pengét a tönkbe — ez az, amelynek szélére jutottam — és nem mertem odanézni a pult alá, vagy a szép hússal álcázott titkos mócsingraktárakba. S egyszer csak éreztem, hogy történt valami. Az üzlethelyiségen könnyű, lágy árnyék siklott át. Oldalt tekintettem és láttam, hogy a kirakat előtt, a járda mellett, nagy, fekete autó ál. Olyan nagy és fekete volt hogy eszembe jutott a temető. De mégis, ez a feketeség valahogy más volt. Titkok rejtőztek benne. Meglepetések, összefüggések. Tételek és ellentételek. Azt hittem ... illetve hinni akartam valamit, de az üzlethelyiség hirtelen mintha megvilágosodott volna ... Az üzletbe egy fiatal asszony lépett be. De lehet, hogy lány volt, mert ifjúsága kápráztatott, bizonytalanná tett és elakaszotta a gondolkodásomat. Nem tudom biztosan, hogy az autóból lépett-e ki, de mégis, a gép éjfekete lakkozása, és az ő hamvasszőke, lélegzetelállítóan hosszú haja, könnyű nyári ruhája, lépte, arányai, mozdulata vagy mozdulatlansága olyan harmonikus volt, mint karcsú, ifjú újhold a koromfekete égen... Az üzletben minden csodálatosan megváltozott. A dolgok, az eszközök, a fogalmak lényege jobban érzékelhető lett. "A hús: húsabb lett, a zsír: zsírabb, az olaj: olajabb, a bárd: bárdabb, s a mócsing: mócsingabb. Persze én mészáros vagyok és nem mondhatok mást, mint hogy úgy éreztem, a fiatalasszony könnyű, körömcipős lába először mintha a vesémbe lépett volna, aztán a májamra, aztán a tüdőmre, aztán a szívemre, aztán a torkomra, és végül, mintha az agyvelőmben éreztem volna ritmikusan lebbenő lába nyomát. Elképesztően szépek ezek a fiatal asszonyok, ezek a tizennyolc-húszévesek, ha néhanapján összeverődnek a pult előtt. Azt sem tudom, merre kapkodjak a legjobb húsért... Persze, ilyenkor tönkremegyek, mert csontjaim, mócsingjaim, flaksznijaim aznapi mennyisége gazda nélkül ma a legjobbat, s eltűnik. Hiszen rád és ismét meg kell kezde- mindenütt a legjobbat adják nem a legkegyetlenebb haz- neki.Acot az idősebbekkel, agya- Néztem a kitárt jégszekrénynagvóbbakkal... ajtón a fiatalasszony nyúlánk. Hallottam, hogy a fiatalosz karcsú árnyékát. Ahogy elforszony mond valamit. De ayitotta a fejét, a kijárat felé, hangja zengése oly gyönyörű a haja megrezzent és a jégvolt, hogy a szavak értelme szekrény-ajtón könnyű derenteljesen feleslegesnek látszott, gésként suhant át hajának — igenis — mondtam ká visszfénye... Ekkor határozhultan — igenis, a legeslegtam, villámgyorsan cselekedszebbet, a legesleggyönyörűb-tem. Lekanyarítottam a leghűbet tetszik kapni egy másodsabb húst és a fiatalasszony perc töredéke alatt, villám elé tartottam: a furtam wi, fő«. — Szép? — kérdeztem és őt? • — néztem. —— Nagyon szép, gyötam a kesemet es úgy rohan- u, untam a jégszekrények felé, mint azok a bizonyos török , nem nezett rám. Illetve, janicsárok, s ekkor — amint tehet, hogy rám nézett, de én többször olvastam—, »mint mr nem mertem ránézni. Isha villám hasított volna be- met mondott valamit. Visszalém«... Felrántottam a jég- mentem a pult mögé. Letettem szekrény ajtaját, rámeredtem a levágott szép húsdarabot, a legtitkosabban elrejtett, leguztán összeszedtem egyetlen húsabb húsomra és a gondola- mozdulattal két-két ujjam kötök mennykövekként kalapál- fogva a legcsontabb csontok az agyamban: »De hiszen a legmocsingabb mócsinezt a fiatalasszonyt még nem 3°f' a, tegflaksznibb flaksznit, is láttam az üzletben, pedig s a mérlegre vetettem ... Várlegalább tizenkét év óta ittem a tiltakozást, amely után osztogatom a marhafartot. Ez udvarias, barátságos, megcsak úgy véletlenül vetődött nyerő, készséges lehetek. De ide. Vajon van-e üzlet, ahol a nem méltatlankodott. Lassan az ilyen ragyogó fiatalasszony csomagoltam be ii csontokat, rossz árut kap? Hát ilyen a mocsingokat, a flaksznitcat, nincs, legfeljebb női kiszól előtte, egyre több és több gálától... De hát ha ennek papteoska, hogy annál naa fiatalasszonynak annyi eszem!/Töb legyen az elkeseredés volt, hogy derekáig hagyta nő- vrillon, annál hangosabb fiai ezt a kárpáztató hamvas fér?’, vagy a szülök harsogó szőke haját, akkor nyilván felháborodása. Annál gyorsabvalóam, minden üzletben ilyen han rohanjon vissza... vissza, magamfajta , férfiaiké imazot hozzám... ide mellém... taktől kéri, amire szüksége lép, a tönk szélére ... van. Megkapja is remek húst. De ő nem szólt semmit. Amikor a ceruza után kaptam, hogy a látszat kedvéért egy pillanatra a számokkal bűvészkedjem, hirtelen átvillant rajtam, hogy a jó hús árát kérem a csontokért, de aztán azonnal elvetettem ezt az oly lángeszű és egyszerű részesedési lehetőséget. »Nem... Jöjjön vissza, tiltakozzon, lármázzon, de ha most csontokért jó hús árat számítok fel, akkor igazán megharagszik. Csalónak gondol, s ez iszonyú lenne. Pénz dolgában az ilyen csitri asszonyok nem értik a tréfát...« Fizetett. Akkor mélyet lélegzettem és éreztem, hogy mégis beszélni kell. Hogyha otthon felháborodik, tudja, kihez kell menni: hozzám, hozzám ... *— Egybe tetszik sütni? Rántva lesz? — Aztán, hogy később feddhetetlenül mentegetőzhessem, az egész húsipari logikát felrúgva, halkan, sejtelmesen megkérdeztem: —■ Vagy tán levesnek? — Levesnek? — hallatszott olyan zengőn és lágyan, hogy a jégszekrények felbúgták, mint az orgonasípok. — Dehogy ... A nagymamám foxijának viszem... . Megfordult és ismét éreztem távozó lépteit visszamenő sorban: az agyamban, a szívemen, a vesémen, a májamon. Hallgattam. A tönk szélén álltam, vagy mindenesetre a tönkre rároskadva, elerőtlenedve, mint egy mócsing. 1962. szeptember 1 H k• ■+ ■ j * •• i »liRIlSll*# £02KUlO A BAJZA UTCA SARKÁN kézenfogva vezet egy apa egy kisfiút. Megszokott kép. A kisfiú kérdezget, az apa válaszol. Ebben sincsen semmi különleges. De lám, megálltak! Szakítsuk meg mi is utunkat néhány pillanatra és álljunk meg a kérdésnél, ami megtorpanásra késztette őket. -Miért kell itt ilyen mélyre ásni, apu?« Valóban, miért kell a Bajza utcában épülő ház alapozását a szokásosnál mélyebbre ásni? -Tudod, kisfiam, ez egy nagyon magas ház lesz; a tartóoszlopokon nagy lesz a terhelés, mélyre kell alapozni.« A válasz elhangzott, sétálnak tovább. Kettőjük közül valószínűleg egyik sem gondolt arra, hogy a kérdés is, a válasz is a legközelebbről érinti ennek a kisfiúnak a jövőjét... „ S nemcsak a kisfiúét. A konkrét számok kedvelőinek elárulhatjuk: pontosan 1 753 000 fiatalét —legyenek bár kisdiákok vagy egyetemi hallgatók —, akik most utolsó gondtalan sétájukat róják a tanévnyitó csengőszó előtt. A Bajza utcában magas ház épül. Az arra haladók meggyőződhetnek erről. De akik életünk különböző útjait járva, legalább olyan nyitott szemmel közlekednek Pesten, Sopronban, Debrecenben vagy akár egy alföldi falucskában, mint az említett kisfiú — azok észreveszik: nagyon mélyre igyekszünk alapozni a tudást is az ifjú agyakban. Hogy miért? Általánosságban azt lehetne mondani: azért, mert a szocializmus is nagyon magasra törőépület, amely csak mélyen alapozott tudással lehet olyan szilárd és megingathatatlan, amilyennek az emberiség legjobbjai valaha a munkásmozgalom kezdetén megálmodták. Erről a történelmi felelősségről kicsit gyakorlatiasabban szólva: pártunk közeljövőben összeülő kongresszusának irányelvei hatalmas feladatokat rajzolnak az ipar, a szocialista alapokra helyezett mezőgazdaság, a tudományok s népünk egész kulturális fejlődése elé, amelyeknek megvalósítása nem kis mértékben hárul az ifjú nemzedékre. ERRE BECSÜLETTEL KÉSZÜLNI körülbelül any- I-’ nyit tesz, mint megtanulni a memoritert, a matematikát, a biológiát és a többit is mind, amit óra végén kijelöl a tanár, vagy a félévi vizsgák irodalomjegyzékében található. De vannak természetesen dolgok, amelyeket semmiféle tanár nem jelölhet egyszerűen ki, s amelyek nem találhatók meg a leggondosabban sokszorosított irodalomjegyzékben sem. Megfogalmazni sem könnyű ezeket, hiszen a legszebb szó is kicsit sután hangzik az ilyesfajta felsorolásban: felelősségérzet, állhatatosság, akaraterő ... De ha tanár és irodalomjegyzék nem is írja mindezt elő időről időre — az élet megteszi helyettük és bizony a számonkérésről sem feledkezik meg. Az iskola és az egyetem falai között kell már bizonyos alapvető jellemvonásoknak kialakulniuk az ifjú emberben. Melyek vajon ezek az igazában osztályozhatatlan és csak nagyon nehezen számonkérhető jellemvonások? Mindenekelőtt talán a feltétlen hűség és becsület dolgozó népünk iránt, tehát — s így is mondhatnék — a szülőkkel, a tapasztaltabb, idősebb emberekkel szemben. Azután a közösségi szellem. Mert ezt az utóbbit sohasem árt elég korán elsajátítani, hiszen végigkíséri életünket. Legyen bár diák, mérnök, munkás vagy gyárigazgató valaki, ha ezt az egyet nem vallhatja magáénak, kudarcok végtelen sora vár rá, társai elfordulnak tőle, kívülreked valahol, magára marad, sohasem élvezheti az emberek bizalmát, ami nélkül legjobb tehetsége és akarata ellenére is gyakorlatilag értéktelenné válik. A memoriter és a biológia mellett kell a diáknak beoltódnia azzal a fajta igaz hazafisággal és nemzetköziséggel, amely szólamok helyett a nép valóságos érdekeit tartja szem előtt és már ifjú fejjel kell elsajátítania a szerénységgel párosuló határozottságot, ami a sorsdöntő pillanatokban vezéreli az öntudatos embert Mindez — és még sok minden más — nem kérhető számon óráról órára, osztályozni is nehéz lenne félévenként, de szorosan hozzátartozik mindahhoz, amit az iskolától elvár társadalmunk. EZEN AZ ÉVNYITÓN különösen nagy felelősség** hárul a munkásgyermekekre, szüleikre s az olykor azokat, őszülő halántékúakat is tanító-nevelő pedagógusokra. Az élet úgy diktálta, hogy nem lehet, nem szabad többé adminisztratív eszközökkel, csupán a származás alapján előnyben részesíteni valakit, például az egyetemi felvételek során. De lehet-e, vajon szabad-e ebből arra a következtetésre jutni, hogy lemondunk az érdemes munkásgyermekek továbbtanulásáról? Semmi esetre sem! Ez olyan felelőtlenség lenne, amelyet nem bocsátana meg munkásosztályunk, dolgozó népünk sohasem. Akkor hát mi a teendő? A teendő világosan, egyszerűen körülhatárolható: úgy kell ezeknek a fiataloknak az életre készülniük, s ebben a készülésben tanárnak, szülőnek úgy kell segíteni őket, hogy a legjobbak közé kerüljenek. Csakhogy egy feladatot mindig könnyebb körülhatárolni, mint végrehajtani. Márpedig a hangsúly ebben is, mint minden másban: a végrehajtáson van. OLYAN ESZTENDŐ ÁLL MÖGÖTTÜNK, amelyben a többi között megszületett új iskolatörvényünk is. Nagy lépés volt ez előre. Közelebb került már az élethez a diák. De az iskolareform megvalósításának még csak a kezdetén vagyunk. Sok még a gond. Kevés a férőhely az egyetemeken, új tantermekre is szükség lenne, az úgynevezett 5+1-es oktatás pedagógiai érzékkel és tudással rendelkező szakembereket igényel; a szakközépiskoláknak, de még a gimnáziumoknak is kellenek a korszerűen felszerelt tanműhelyek. Mindezt nem lehet egyik napról a másikra biztosítani. De akkor hogyan lehet vajon továbbhaladni az iskolareform megkezdett útján? Ilyen körülmények között ezen az úton egyféleképpen lehet az elmúlt évihez hasonló, vagy még kimagaslóbb sikereket elérni: ha tanár és diák, szülő és üzem nagy akaraterővel, nagy áldozatkészséggel vállalja azt, amit tenni kell. Mert a kisiskolásoknak bizony még jó ideig két »műszakban« kell tanulniuk, ami a pedagógus számára már nem idézőjelbe tett, hanem valóságos és — tegyük hozzá —sokszor nagyon fáradságos második műszakot jelent. Az 5-1-1-es szakirányú előképzés is sok vesződséget jelent az üzemiek számára és korszerűen felszerelt tanműhelyben, hivatásos pedagógus-szakemberekkel is könynyebb lenne egy-egy szakma alapjait tanítani valamely iskolában. De a felelősségérzet, az akarat, az állhatatosság nem ismeretlen fogalmak társadalmunkban. Pedagógusok ezrei, diákok és munkások tízezrei bizonyították ezt éppen az elmúlt esztendőben az iskolareformmal kapcsolatban is.VALAMINEK A KEZDETE mindig elgondolkoztató. Hogyne lenne hát az a tanévkezdet. De a roppant gondok és felelősség gondolatai közepette nincs mitől tartanunk. Minden okunk megvan bízni pedagógusainkban, a szülőkben és diákokban egyaránt, hiszen nem egyszer és nem kétszer adták tanújelét annak, hogy e bizalomnak aranyalapja van- Fodor Gábor Új diplomáciai képviselők bemutatkozó látogatásai a kormány elnökénél Kádár János, a magyar forradalmi munkásparaszt kormány elnöke pénteken bemutatkozó látogatáson fogadta Hoang Bao Sont, a Vietnami Demokratikus Köztársaság új magyarországi rendkívüli és meghatalmazott nagykövetét, Sorino Mangunpranotot, az Indonéz Köztársaság új magyarországi rendkívüli és meghatalmazott nagykövetét, valamint Kenichiro Yoshidát, Japán új magyarországi rendkívüli követét és meghatalmazott miniszterét. (MTI) NÉPSZAVA