Népszava, 1963. április (91. évfolyam, 77-99. sz.)
1963-04-02 / 77. szám
Cikkünk nyomán intézkedtek, de hogyan? Nem alkalmazzák a jobbat, mert... Amikor ez év, február 6-i lapszámunkban »Három, újító harca a bürokráciával« címmel cikket közöltünk, még »csak« azt tudtuk, hogy igaz ügy mellett foglalunk állást. Mindössze az újítók szívós küzdelmét, a kemencekezelők elismerő véleményét és néhány gazdasági vezető ellentétes álláspontját ismertük. Nem tudtuk papírom bizonyítani, hogy egy hosszú idő óta elfektetett, különböző gáncsoskodásoknak alávetett újítás bevezetése milyen gazdasági eredménynyel járhat, vagy gazdaságosabb-e egyáltalán a réginél. Akkori vizsgálódásunk és cikkünk eredményeként Fogarasi János Kossuth-díjas, a Csepel Vas- és Fémművek acélművének főmérnöke azonnal intézkedett. Elrendelte, hogy az edző I. Nov, a kísérleteket a napokban a Csepel Vas- és Fémművek központi tüzeléstechnikai csoportja befejezte. Az eredmények iránt Fogarasi főmérnöktől érdeklődtünk. — Bebizonyosodott, hogy Újfalusi és társai újítása révén elkészített olajégők körülbelül tíz százalékkal kevesebbet fogyasztanak a Nochta-féle égőknél. Nem volt tehát igaza Tolnay Zsigmond olajtüzelési szakembernek, aki a többi között ezeket írta az újításról: »Fogyasztása nem lehet alacsonyabb (?!), bevezetését nem javasoljuk.« A kísérletek lefolytatása után, az eredmények birtokában azt várhatnák, hogy azonnal intézkednek az Újfalusi-féle égők üzembeállításáról, hiszen minden csepp olaj, amit fölöslegesen tüzelnek el.A kísérletre kijelölt kemence maximális tüzelőanyag-igénye 60 liter óránként. Mivel három égő dolgozott, egy-egy égő legnagyobb teljesítményének 20 liter lóra felhasználásnál nem szabadna nagyobbnak lenni. A kísérlet tárgyául szolgáló égők ezzel szemben (úgy a Nochta, mint az Újfalusi) darabonként legalább 200 liter lóra teljesítményre képesek. Ilyen nagyteljesítményű égőket a kísérletnél megkívánt kisfogyasztásra leszorítani fojtással, szabályozhatóan üzem egyik olajtüzelésű kemencéjénél haladéktalanul le kell folytatni a már hónapokkal korábban esedékessé vált kísérleteket. Az intézkedés, pontosabban a kísérletek elvégzése arra volt hivatott, hogy eldöntse a régen húzódó áldatlan vitát, amely az utóbbi időben már ellenségeskedésbe csapott át. Azaz, melyik olajtüzelésű égő jobb, az évek óta használt, úgynevezett »Nochta«, vagy az újítás révén javasolt »Újfalusi~-féle porlasztó? Annak idején Fogarasi főmérnöktől azt az ígéretet kaptuk, hogy amenynyiben az Újfalusi-féle olajégő kevesebbet fogyaszt a Nochtáénál, úgy természetesen át kell térni a gazdaságosabb tüzelésű porlasztó használatára. kárt jelent az üzemnek, az országnak. És ebben az esetben nem is kevés olajról van szó. Ha csak az edző I. üzem három kemencéjét vesszük alapul, akkor is 65—70 ezer kilogramm olajat tüzelnek el fölöslegesen egy év alatt. Ez már eddig tényleges kár. Sajnos, eddig a kísérletek lefolytatása után sem történt olyan intézkedés, amelyet joggal elvárhatnánk. Azaz valami mégis történt. Miután a műszerek bebizonyították, hogy az Újfalusi-féle égő körülbelül tíz százalékkal kevesebbet fogyaszt, leszerelték azt, és helyére visszarakták a nagyobb fogyasztású égőt. A központi tüzeléstechnikai csoport kísérleteinek értékelő anyagában ugyanis szerepel egy megdöbbentő passzus: nem lehet, mert a legszűkebb szelepnyitás mellett beáramló olajmennyiség is több a kelleténél...« E tény most arra ösztönzi az üzem főmérnökét, — hozzátesszük, helyesen —, hogy további kísérletekre szólítsa fel az újítókat, s produkáljanak egy kisebb fogyasztású égőt. Eddig rendben is lenne a dolog. Két megjegyzést azért mégis hozzáfűzünk a főmérnök jelenlegi (velünk közölt) álláspontjához. Bebizonyosodott, hogy az Újfalusi-féle égők kevesebbet fogyasztanak a Nochta-féle égőknél. Emlékeztetjük Fogarasi János főmérnököt korábbi, velünk közölt álláspontjára, amely szerint, ha az Újfalusi-féle égő kevesebbet fogyaszt (ez képezte az újítás tárgyát), elrendeli bevezetését. Ha ezt a főmérnök megteszi, még nem zárja ki azt a helyes elgondolást, hogy Újfalusi és társai készítsenek az edző I. üzem részére ennél is kisebb fogyasztású porlasztót. Ezek elkészítése ugyanis nem megy máról holnapra. Ki a felelős az elpazarolt olajért? Másik megjegyzésünk: A Nochta-féle túlméretezett égőt évek óta használják és évek óta pazarolják vele az olajat. Ezeket az égőket többek között Tolnay Zsigmond, olajtüzelés szakember jónak, az Újfalusi-égőknél is jobbnak ítélte meg. Most, évek múltán, kiderül, hogy erősen túlméretezettek. Nincs jogunk és okunk kétségbevonni a központi tüzeléstechnikai csoport szakembereinek megállapításait. De felmerül a kérdés, miért csak most derült ez ki? Talán az illetékesek nem ismerték az erősen túlméretezett égők tényét? Mydlo Antal üzemvezető maga mondotta el, hogy tudtak róla. Arra azonban nem gondolták, hogy ilyen nagy különbségről van szó. De, ha tudták, miért nem közölték ezt legalább egy évvel ezelőtt Újfalusival és új nőtársaival? Enyhén szólva, mégiscsak furcsa, hogy egy újítás nyomán derül ki: lényegesen több olajat használnak fel feleslegesen évek óta, mint amenynyire szükség van. Ráadásul tudnak arról, hogy ezzel kapcsolatban újítás készül, mégsem hívják fel az újítók figyelmét a következményekre. Távol áll tőlünk, hogy ezt is »anyagiakra« vezessük vissza. De ebben az esetben nemcsak az újítók elgáncsolásáról, hanem arról van szó: ki a felelős a sok tízezer kilogramm olaj elpazarlásáért? Mert ez már nemcsak gondatlanság, hanem bírósági eljárást követelő súlyos vétség. Reméljük, a gyár gazdasági és mozgalmi vezetői is ennek megfelelően járnak el. Zsidai Pál 10%-kal kevesebbet fogyaszt az új.. ...mégis a régit alkalmazzák Szombaton délben, mosakodás közben, mindenki rajta köszörülte a nyelvét. — Legalább annyit árulnál el, hogy lány-e vagy asszony? Mert, ha nem, isten úgyse, holnap reggelre visszajövök, megleslek titeket. Én kukorékolok majd nektek ébresztőt, úgysincs’kakas itt az erdőn — mondta Zsiklai Jóska, s be is válthatta volna a szavát, mert ő itt lakik a hegyek lábánál. — A kakaskodást kizdte csak Ernőre. Látod-e, addig kukorékolt, hogy most még a hegyre is utána jön a jércéje — brummogott a brigádvezető, aki első szóra megadta az engedélyt, hogy itt maradhat a hét végére, s már át is adta a kulcsot. — Aztán mondtad-e neki, hogy, ha éjjel zörögnek a konzervdobozok, ne ijedezzen, csak a rókák érkeztek vacsorára? — kérdezte Berta Pista. Hogy is magyarázhatná meg nekik, hogy éppen azért akar egyedül maradni, mert nincsen senkije? Mert nem bírja már, hogy mindenkit vár asszony, kislány a hét végére, ő meg magában, vagy suttyó fiúkkal méri az utcát; a meccs után kocsmában issza a sört az öregekkel, nem a cukrászdában, mert a torkára akad a korty, ha érzi, hogy az asztalkáknál ülő párok mind őt nézik, míg egyedül áll a pufinál. Nem rontott el semmit. Nem volt mit elrontania. Úgy ment el katonának, hogy levelek csak az anyjától indultak utána, s ő se tudott másnak írni. S azóta sem akadt, aki szívesen látta volna közeledését. Hogy miért? Talán éppen ezen kellene gondolkoznia. A hatszemélyes lakókocsi a Bükk egy elhagyott völgyecskéjében állt, már három hete. Lánctalpas traktorral húzatták ide, s az viszi majd tovább, a távvezeték nyomában, a még távoli cél, Miskolc felé. Ha a tervek szerint haladnak, ősz lesz, mire odaérnek. Ha hajráznak, talán még forró nyár. Sietni is jó volna, s maradni is, mert gyönyörű az erdő, s olyan itt a munka majdnem, mintha valami expedíción venne részt a brigád. Amikor a többiek végre elmentek, s már a kiabálásukat sem hallotta a szomszéd völgyből, olyan takarításba kezdett, mintha valóban légyottra várna valakit. Kisöpörte, fel is súrolta a kocsit, ablakait letörölte, a szemetesgödörbe — ahová a rókák valóban kijártak éjszaka ételmaradékok után kutatni — földet szórt, végül kimosta a patakban az alsóneműt, ami helyett máskor otthonról hozza a tisztát. Mintha újra katona lennék, gondolta. Hadgyakorlaton persze, amikor azt is ki kell próbálni, mi történik, ha netán elmarad a hadtáp? Este sokáig nem aludt el. Erdésznek kellene lennem, töprengett. S a lakókocsi helyére csinos erdészházat képzelt, fehér törzsű nyírfák közé. S persze asszonnyal és gyerekekkel, akik este kinn várják a tornácon. Szinte érezte a vállán az egész nap hordott fegyver zsibbasztó súlyát: nem jutott eszébe, hogy csontjai még a katonavuskára emlékeznek, s annál sokkal könynyebb a sörétes. Reggel énekszó ébresztette. Turisták közeledtek. Ismerte az ösvényt, amin jöttek, s tudta, hogy mindjárt elhallgatnak; a kapaszkodó elfullasztja hangjukat. Ha kimenne, biztosan megállnának pihenni, beszélgetni. A kilátó, ahová az ösvény vezet, jó órányira van ... Csak akkor kelt fel, amikor a mátyásmadarak már a következő völgyben szidalmazták az erdei csendháborítókat. Megmosdott a patakban, vizes fésűvel rendbetette a haját s fölhúzta az éjszaka megszáradt inget. Vasalva szebb volna, gondolta. Jobban tetszene a mókusoknak ... Ekkor látta meg a lányt. Az ösvényen állt, s talán elfutni készült, talán kérdezni valamit. Melegítőben volt, fején kendő, kezében szatyor. Igazán úgy tűnhetett bárkinek, hogy őhozzá érkezett, megbeszélt találkozóra, csak most még egy kicsit szégyelli-kellett magát. De csak amíg meg nem szólalt. • — Jó napot — mondta. — Jártak már erre ma reggel kirándulók? — Határozott próbált lenni, hogy rejtse szorongását. Tíz perce sincs, akarta felelni... De nem, akkor a lány rögtön utánuk szalad... A tegnap úgy vágyott egyedüllét hirtelen elviselhetetlennek tűnt számára. — Kirándulók? — kérdezte. — Nem tudom. Tudja, én csak most keltem fel. Aludtam. Itt aludtam, ebben a lakókocsiban ... Néhány lépést tett a lány felé. — Eltévedt? — kérdezte. — Nem. Lekéstem a vonatot. Busszal jöttem utánuk. — És tudja, hogy hova mentek? — Valami kilátóhoz. — Kilátó? Az van itt sok. Három, vagy négy kilátó is van itt a közelben. — Nézte a lányt. — Talán öt is. Nagyon nagy baj, ha nem találja meg őket? Nem szabadna hazudnom, gondolta közben. Talán, ha elkísérném a kilátóhoz, útközben összebarátkoznánk... De már elmulasztotta a pillanatot, amikor kíséretét felajánlhatta volna. Szerencséjére a lány is túljutott a gyanakvás percein. Még tétovázott, hogy mit is tegyen, de közben vallotta, hogy mindig itt lakik-e, mit csinálnak az erdő közepén, s nem félt-e éjszaka egyedül? — Ha maga itt lett volna, még kevésbé féltem volna — felezte tréfásan, hogy a lány ne vegye sértőnek a szavait. — De megjött a hangja! Valóban megjött. Magyarázta minél részletesebben, hogy honnan hova megy a távvezeték, mi lesz a haszna, hogyan térül majd meg a sok millió, amibe kerül, s mennyivel olcsóbb így, hogy nem kerülgetik a hegyet, hanem megmészszák? Milyen jó, gondolta, hogy szereti tudni, mi értelme van annak, amin dolgozik? Beszélt, beszélt, hogy elfeledtesse a lánnyal a társaságát és a kilátót, hogy teljen az idő, s már ne legyen érdemes kísérletet se tenni a többiek utolérésére. Sohasem tudná, se másnak, se magának visszaidézni, hogyan telt el a nap? Talán a lány, ő jobban emlékszik, mi is tartotta ott a fiú mellett, míg csak le nem szállt az alkony. Akkor oly hirtelen kezdett búcsúzni, hogy Ernő csak dadogni tudott. — A jövő héten — mondta — jöjjön megint erre. Itt leszek megint. Itt őrzöm a kocsit. Úgy-e, hogy jön? Ha nincs jobb dolga ... Furcsa fiú, gondolta a lány. Azt miért nem mondja, hogy lekisér, ha az állomásig nem is, legalább az erdő széléig? Ki lopná el azt a vacak kocsit? Furcsa fiú... De én, fűzte tovább a gondolatait, mit mondhatnék a többieknek? Hol voltam estig? Otthonról eljöttem, velük meg nem is találkoztam... Pedig jövő vasárnap — Igen, jövő vasárnap megint szeretne eljönni, ide... Lázár István: ÚJKEND 1963. április 2 Ostrom Van Goghért avagy gondok örömmel A levél, amelyet kézhez kaptam, gondokról beszél. A gondoknak senki nem örül. A sűrűn gépelt oldal számokkal teletűzdelt mondatai közül azonban hadd írjam ide a gondnak megfogalmazott örömet: »... könyvterjesztői beszerző boltunk fukarul méri az újdonságokat. .. Baj van a most megjelent Van Gogh-könyvel is, a vevők ostromolnak, de alig kapok belőle ... tizenkét Ermitázst vittek tőlem, még a portás és S hogy itt tartunk, ez mindenképpen örömet vegyít a levelek egyébként első olvasásra kesernyés soraiba. »Ostromolnak a vevők, kevés az újdonság.« Panasz ez? Természetesen. Papírt kíván? Feltétlenül. De az üzemi könyvterjesztés eredményeinek évről évre mutatósabb tükre elé tartva, egészen más érzéseket kelt. Egy pillantás e »tükörre«: 1958-ban 63 millió forintot forgalmazott az üzemi könyvterjesztés. Két évvel később már csaknem 95 millióért adtak el olvasnivalót a könyv üzemi terjesztői. Az elmúlt esztendőben ez a szám 128 millióra növekedett, tehát négy év alatt megduplázódott a forgalom. Vajon miért? Talán mert 1958-tól 1962-ig nem voltak újdonsággondjaik az üzemi könyvterjesztőknek? Mindenfajta könyvből mindig annyit kapott mindegyik, amenynyit kért? Szó sincs róla. Bár a kiadás sokat fejlődött, idáig még nem jutottunk el. Az üzemi terjesztőknek ez az »egészséges panaszuk« 1958-tól állandó és szinte egy pillanatra sem hagy alább. Akkor hát mivel magyarázható mégis az egyenletesen felfelé ívelő sorga-a délutáni takarítónő is, pedig m a kettőszázötven forint! Most természetesen jönnek, vásárolnának egyebet is, ám nincs választék ...« Az ötvensoros panaszlevelet Ormos Jánosné, az Északbudai Vendéglátóipari Vállalat könyvterjesztője kopogta papírra, de hasonló minőségben hány lelkes híve van az írott szépszónak szerte az országban, aki mindezt kívánja és mondja: többet az újdonságokból írom? Azzal, hogy a könyv gyári apostolai nemcsak panaszkodnak — munkálkodnak is. Az új lehetőségek egész sorát tárták fel az elmúlt években, hasznos akciókat szerveztek, megtalálták az irodalom helyi propagandájának ezernyi helyes módszerét. S ha most itt befejezném a választ kedves levélírónknak, Ormos Jánosnénak, akkor valahogy ilyenformán kellene zárni: az elmúlt évekhez hasonlóan 1963-ban is az legyen a legfontosabb, hogy ki-ki saját területén a legjobban bevált terjesztési formát alkalmazva, a mindenkori könyvkészletből adjon el minél többet az üzem dolgozóinak. Gondolom, az ilyen sablonos és szűkszavú válasznak nem örülne egy könyvterjesztő sem. Mert a gond azért —bármennyi öröm van mellette — mégiscsak meglevő, foglalkoztatja a terjesztés önkéntes munkásait. S a hiba az, hogy sokan kategorikusan kijelentik: rossz a könyvelosztás, az üzemeket mostohán kezelik, mi hiába könyörgünk legalább öt-tíz kötetért, holott ugyanaz a könyv a boltok kirakataiban látható. 5000, a nagykereskedelem (amelyik a viszonteladóknak, például áruházaknak, papírboltoknak osztja szét a könyveket) 1380, a könyvtárellátó 1500, ugyanakkor a budapesti üzemi terjesztés 3500 darabot kapott. Fejes Endre Rozsdatemetője 600 példányban került a pesti könyvesboltokba, vidékre 1200-at küldtünk, a nagykereskedelemnek Ezek szerint indokolt lenne az elején említett panasz, legfeljebb »címzés nélkül« kell feladni — mert hiszen a Könyvterjesztő Vállalat sem tehet semmit — s az üzemi terjesztés holnapja kizáróan a további példányszám-emeléstől függ? (Amiben viszont közismertek a nehézségeink.) — Hirtelenében nem tudom, hány száz művet hozunk forgalomba évente. A kiadás egyre sokrétűbb, színesebb, elevenebb — mondja Pollák Jenőné. — Ehhez viszonyítva elenyészően kevés azoknak a könyveknek a száma, amelyekért annyira futnak az olvasók és terjesztők, mint a példának említett két műért. Igaz, ezekből kevesebbet tudtunk adni, mert nagy volt az érdeklődés, más ugyancsak kitűnő alkotásokból azonban mindig bőségesen ellátjuk az üzemi terjesztők hálózatát. A választék miatt még soha nem panaszkodtak, a reklamáló és méltatlankodó levelek egy pár »könyvsláger« ürügyén érkeznek hozzánk. Ebben maga a levélíró Ormos Jánosné is egyetértett, amikor találkoztunk éskönyvekkel teli szekrénye előtt azt mondta: — Gyakran benyit hozzám egyik-másik dolgozó, kizárja a szekrény ajta550, a könyvtárellátónak 300 jutott, míg a budapesti üzemek terjesztői 1100-at vihettek el. S ha már a számoknál tartunk, írjuk ide: csupán Budapesten 3000 üzemi könyvterjesztő tevékenykedik, ami annyit jelent, hogy mindegyik minden könyvből nagyon gyakran még egy darabot sem kaphat ját, szeme végigszalad a köteteken, s "amikor nem lát egy olyan könyvet, amely ma, vagy tegnap jelent meg, vagy olyat, amelyről az egész város beszél, így szól: ejnye, már megint nincs semmi könyved — pedig tele a szekrény... A kereskedő ilyenkor fogja a telefont, leadja a megrendelést, s azt mondja a vevőnek: kérem, tessék talán holnap befáradni. Az üzemi könyvterjesztő egy kicsit több mint kereskedő. Azt várjuk tőle , több legyen. Neki ismerni kell minden olvasót, sőt a nem olvasókat még inkább. Mert nem mindenki megy oda a szekrényhez, nem mindenki nyitja ki az ajtaját újdonságokra vadászva. S aki nem megy, ahhoz közeledni kell. Csak újdonságokkal? Azokkal is. De még fontosabb, hogy olyan művekkel ismerkedjenek, amelyek kitöltik bennük azt az űrt, amelyet az iskolától eltelt hosszú évek támasztottak. Finomságot, jó érzéket igénylő, nemes, szép feladat, igazi könyvterjesztői megbízatás ez. A mindenütt telt könyvszekrények, bennük a magyar és külföldi klasszikusok egész sorával, bizonyos, hogy sikerre viszik az üzemi könyvterjesztők kultúrmisszióját. Kiss Gy. János Megduplázódott a forgalom Több mint kereskedő Az üzemek Az Állami Könyvterjesztő Vállalat üzemi terjesztéssel foglalkozó osztályának vezetője, Pollák Jenőné a következőket mondja az elosztásról. — Szó sincs arról, hogy mostohán kezelnénk az üzemeket’. Mi évek óta arra törekszünk, hogy az üzemi terjesztés a lehetőségeken belül minden könyvből a legtöbbet kapja. Valamikor talán ez nem így volt, ma azonban már elmondhatjuk, hogy éppen az üzemek, előnyben gyárak, hivatalok, intézmények jutnak hozzá a legtöbb könyvhöz. — Lehetne ezt bizonyítani egy-két példával? — Szívesen, már csak azért is, hogy mindenki lássa, mennyi körültekintést kiván egy frissen megjelent mű elosztása, s hány felé kell juttatni belőle. Van Gogh életrajzából a vállalat budapesti bolthálózata 3500, a vidék (a Könyvterjesztő Vállalat boltjai és az üzemi terjesztés együttesen) NÉPSZAVA Százötven új fénykép Angyalföldről Fotókiállítás nyílt hétfőn este Angyalföldön, a József Attila Művelődési Házban, ahol mintegy 150 fényképfelvételt, köztük több színes képet mutattak be. A fényképeket a XIII. kerületi üzemi fotókörök tagjai és amatőr fotósok készítettek a Vadas Ernő-vándordíjért indult versenyben, amelyet a Hazafias Népfront kerületi bizottsága és a tanács népművelési osztálya hirdetett meg hazánk felszabadulásának 18. évfordulója tiszteletére. A kiállításon adták át a Magyar Hajó- és Darugyár darugyáregysége főfotókörének, első ízben a Vadas Ernő-vándordíjat, egy díszes ezüstserleget. A legszebb felvételek készítői közül nyolcat megjutalmaztak. (MTI) 3