Népszava, 1963. április (91. évfolyam, 77-99. sz.)

1963-04-02 / 77. szám

Cikkünk nyomán­­ intézkedtek, de hogyan? Nem alkalmazzák a jobbat, mert... Amikor ez év, február 6-i lapszámunkban »Há­rom, újító harca a bürok­ráciával« címmel cikket közöltünk, még »­csak« azt tudtuk, hogy igaz ügy mellett foglalunk állást. Mindössze az újítók szí­vós küzdelmét, a kemen­­cekezelők elismerő véle­ményét és néhány gazda­sági vezető ellentétes ál­láspontját ismertük. Nem tudtuk papírom bizonyíta­ni, hogy egy hosszú idő óta elfektetett, különböző gáncsoskodásoknak aláve­tett újítás bevezetése mi­lyen gazdasági eredmény­nyel járhat, vagy gazda­ságosabb-e egyáltalán a réginél. Akkori vizsgáló­dásunk és cikkünk ered­ményeként Fogarasi Já­nos Kossuth-díjas, a Cse­pel Vas- és Fémművek acélművének főmérnöke azonnal intézkedett. El­rendelte, hogy az edző I. Nov, a kísérleteket a napokban a Csepel Vas- és Fémművek központi tüzeléstechnikai csoportja befejezte. Az eredmények iránt Fogarasi főmérnök­től érdeklődtünk. — Bebizonyosodott, hogy Újfalusi és társai újítása révén elkészített olajégők körülbelül tíz százalékkal kevesebbet fogyasztanak a Nochta-féle égőknél. Nem volt tehát igaza Tolnay Zsigmond olaj­tü­zelési szakembernek, aki a többi között ezeket írta az újításról: »Fogyasztása nem lehet alacsonyabb (?!), bevezetését nem java­soljuk.« A kísérletek lefolytatá­sa után, az eredmények birtokában azt várhatnák, hogy azonnal intézkednek az Újfalusi-féle égők üzembeállításáról, hiszen minden csepp olaj, amit fölöslege­sen tüzelnek el.­­A kísérletre kijelölt kemence maximális tüze­lőanyag-igénye 60 liter óránként. Mivel három égő dolgozott, egy-egy égő legnagyobb teljesítményé­nek 20 liter lóra felhasz­nálásnál nem szabadna nagyobbnak lenni. A kí­sérlet tárgyául szolgáló égők ezzel szemben (úgy a Nochta, mint az Újfa­lusi) darabonként leg­alább 200 liter lóra telje­sítményre képesek. Ilyen nagyteljesítményű égőket a kísérletnél megkívánt ki­sfogyasztásra leszorítani fojtással, szabályozhatóan üzem egyik olajtüzelésű kemencéjénél haladékta­lanul le kell folytatni a már hónapokkal koráb­ban esedékessé vált kí­sérleteket. Az intézkedés, ponto­sabban a kísérletek el­végzése arra volt hiva­tott, hogy eldöntse a ré­gen húzódó áldatlan vi­tát, amely az utóbbi idő­ben már ellenségeskedés­be csapott át. Azaz­, me­lyik olajtüzelésű égő jobb, az évek óta használt, úgy­nevezett »Nochta«, vagy az újítás révén javasolt »Újfalusi~-féle porlasztó? Annak idején Fogarasi főmérnöktől azt az ígére­tet kaptuk, hogy ameny­­nyiben az Újfalusi-féle olajégő kevesebbet fo­gyaszt a Nochtáénál, úgy természetesen át kell tér­ni a gazdaságosabb tüze­lésű porlasztó használatá­ra. kárt jelent az üzemnek, az országnak. És ebben az esetben nem is kevés olajról van szó. Ha csak az edző I. üzem három kemencéjét vesszük ala­pul, akkor is 65—70 ezer kilogramm olajat tüzel­nek el fölöslegesen egy év alatt. Ez már eddig tényleges kár. Sajnos, eddig a kísérletek lefoly­tatása után sem történt olyan intézkedés, amelyet joggal elvárhatnánk. Az­az valami mégis történt. Miután a műszerek bebi­zonyították, hogy az Új­falusi-féle égő körülbelül tíz százalékkal keveseb­bet fogyaszt, leszerelték azt, és helyére visszarak­ták a nagyobb fogyasz­tású égőt. A központi tü­zeléstechnikai csoport kísérleteinek értékelő anyagában ugyanis szere­pel egy megdöbbentő passzus: nem lehet, mert a legszű­kebb szelepnyitás mellett beáramló olajmennyiség is több a kelleténél...« E tény most arra ösz­tönzi az üzem főmérnö­két, — hozzátesszük, he­lyesen —, hogy további kísérletekre szólítsa fel az újítókat, s produkáljanak egy kisebb fogyasztású égőt. Eddig rendben is lenne a dolog. Két meg­jegyzést azért mégis hoz­záfűzünk a főmérnök je­lenlegi (velünk közölt) állá­spon­t­j­ához. Bebizonyosodott, hogy az Újfalusi-féle égők ke­vesebbet fogyasztanak a Nochta-féle égőknél. Em­lékeztetjük Fogarasi Já­nos főmérnököt korábbi, velünk közölt álláspont­jára, amely szerint, ha az Ú­jfalusi-féle égő keve­sebbet fogyaszt (ez képez­te az újítás tárgyát), el­rendeli bevezetését. Ha ezt a főmérnök megteszi, még nem zárja ki azt a helyes elgondolást, hogy Újfalusi és társai készít­senek az edző I. üzem ré­szére ennél is kisebb fo­gyasztású porlasztót. Ezek elkészítése ugyanis nem megy máról holnapra. Ki a felelős az elpazarolt olajért? Másik megjegyzésünk: A Nochta-féle túlmérete­zett égőt évek óta hasz­nálják és évek óta paza­rolják vele az olajat. Eze­ket az égőket többek kö­zött Tolnay Zsi­gmond, olajtüzelés­ szakember jó­nak, az Újfalusi-égőknél is jobbnak ítélte meg. Most, évek múltán, kide­rül, hogy erősen túlmé­retezettek. Nincs jogunk és okunk kétségbevonni a központi tüzeléstechnikai csoport szakembereinek megállapításait. De felme­rül a kérdés, miért csak most derült ez ki? Talán az illetékesek nem ismer­ték az erősen túlmérete­zett égők tényét? Mydlo Antal üzemvezető maga mondotta el, hogy tudtak róla. Arra azonban nem gondolták, hogy ilyen nagy különbségről van szó. De, ha tudták, miért nem közölték ezt leg­alább egy évvel ezelőtt Újfalusival és új nőtársai­val? Enyhén szólva, mégis­csak furcsa, hogy egy újí­tás nyomán derül ki: lé­­nyegesen több olajat használnak fel feleslege­sen évek óta, mint ameny­­nyire szükség van. Rá­adásul tudnak arról, hogy ezzel kapcsolatban újítás készül, mégsem hívják fel az újítók figyelmét a következményekre. Távol áll tőlünk, hogy ezt is »anyagiakra« vezessük vissza. De ebben az eset­ben nemcsak az újítók elgáncsolásáról, hanem arról van szó: ki a felelős a sok tízezer kilogramm olaj elpazarlásáért? Mert ez már nemcsak gondat­lanság, hanem bírósági eljárást követelő súlyos vétség. Reméljük, a gyár gazdasági és mozgal­mi vezetői is ennek megfele­lően járnak el. Zsidai Pál 10%-kal kevesebbet fogyaszt az új.. ...mégis a régit alkalmazzák Szombaton délben, mosako­dás közben, mindenki rajta köszörülte a nyelvét. — Legalább annyit árulnál el, hogy lány-e vagy asszony? Mert, ha nem, isten úgyse, holnap reggelre visszajövök, megleslek titeket. Én kukoré­kolok majd nektek ébresztőt, úgysincs’kakas itt az erdőn — mondta Zsiklai Jóska, s be is válthatta volna a szavát, mert ő itt lakik a hegyek lábánál. — A kakaskodást kizd­te csak Ernőre. Látod-e, addig kukorékolt, hogy most még a hegyre is utána jön a jércéje — brummogott a brigádvezető, aki első szóra megadta az en­gedélyt, hogy itt maradhat a hét végére, s már át is adta a kulcsot. — Aztán mondtad-e neki, hogy, ha éjjel zörögnek a kon­zervdobozok, ne ijedezzen, csak a rókák érkeztek vacso­rára? — kérdezte Berta Pista. Hogy is magyarázhatná meg nekik, hogy éppen azért akar egyedül maradni, mert nincsen senkije? Mert nem bírja már, hogy mindenkit vár asszony, kislány a hét végére, ő meg magában, vagy suttyó fiúkkal méri az utcát; a meccs u­tán kocsmában issza a sört az öre­gekkel, nem a cukrászdában, mert a torkára akad a korty, ha érzi, hogy az asztalkáknál ülő párok mind őt nézik, míg egyedül áll a pufinál. Nem rontott el semmit. Nem volt mit elrontania. Úgy ment el katonának, hogy levelek csak az anyjától indultak utá­na, s ő se tudott másnak írni. S azóta sem akadt, aki szíve­sen látta volna közeledését. Hogy miért? Talán éppen ezen kellene gondolkoznia. A hatszemélyes lakókocsi a Bükk egy elhagyott völgyecs­­kéjében állt, már három hete. Lánctalpas traktorral húzatták ide, s az viszi majd tovább, a távvezeték nyomában, a még távoli cél, Miskolc felé. Ha a tervek szerint haladnak, ősz lesz, mire odaérnek. Ha haj­ráznak, talán még forró nyár. Sietni is jó volna, s maradni is, mert gyönyörű az erdő, s olyan itt a munka majdnem, mintha valami expedíción venne részt a brigád. Amikor a többiek végre el­mentek, s már a kiabálásukat sem hallotta a szomszéd völgy­ből, olyan takarításba kezdett, mintha valóban légyottra vár­na valakit. Kisöpörte, fel is súrolta a kocsit, ablakait letö­rölte, a szemetesgödörbe — ahová a rókák valóban kijár­tak éjszaka ételmaradékok után kutatni — földet szórt, végül kimosta a patakban az alsóneműt, ami helyett máskor otthonról hozza a tisztát. Mint­ha újra katona lennék, gon­dolta. Hadgyakorlaton persze, amikor azt is ki kell próbálni, mi történik, ha netán elmarad a hadtáp? Este sokáig nem aludt el. Erdésznek kellene lennem, töprengett. S a lakókocsi he­lyére csinos erdészházat kép­zelt, fehér törzsű nyírfák kö­zé. S persze asszonnyal és gye­rekekkel, akik este kinn vár­ják a tornácon. Szinte érezte a vállán az egész nap hordott fegyver zsibbasztó súlyát: nem jutott eszébe, hogy csontjai még a katonavuskára emlé­keznek, s annál sokkal köny­­nyebb a sörétes. Reggel énekszó ébresztette. Turisták közeledtek. Ismerte az ösvényt, amin jöttek, s tud­ta, hogy mindjárt elhallgat­nak; a kapaszkodó elfullasztja hangjukat. Ha kimenne, biz­tosan megállnának pihenni, beszélgetni. A kilátó, ahová az ösvény vezet, jó órányira van ... Csak akkor kelt fel, amikor a mátyásmadarak már a következő völgyben szidal­mazták az erdei csendháborí­tókat. Megmosdott a patakban, vi­zes fésűvel rendbetette a haját s fölhúzta az éjszaka megszá­radt inget. Vasalva szebb vol­na, gondolta. Jobban tetszene a mókusoknak ... Ekkor látta meg a lányt. Az ösvényen állt, s talán elfutni készült, talán kérdezni vala­mit. Melegítőben volt, fején kendő, kezében szatyor. Igazán úgy tűnhetett bárkinek, hogy őhozzá érkezett, megbe­szélt találkozóra, csak most még egy kicsit szégyelli-kellett magát. De csak amíg meg nem szólalt. • — Jó napot — mondta. — Jártak már erre ma reggel ki­rándulók? — Határozott pró­bált lenni, hogy rejtse szoron­gását. Tíz perce sincs, akarta felel­ni... De nem, akkor a lány rögtön utánuk szalad... A tegnap úgy vágyott egyedüllét hirtelen elviselhetetlennek tűnt számára. — Kirándulók? — kérdezte. — Nem tudom. Tudja, én csak most keltem fel. Aludtam. Itt aludtam, ebben a lakókocsi­ban ... Néhány lépést tett a lány felé. — Eltévedt? — kérdezte. — Nem. Lekéstem a vonatot. Busszal jöttem utánuk. — És tudja, hogy hova men­tek? — Valami kilátóhoz. — Kilátó? Az van itt sok. Három, vagy négy kilátó is van itt a közelben. — Nézte a lányt. — Talán öt is. Nagyon nagy baj, ha nem találja meg őket? Nem szabadna hazudnom, gondolta közben. Talán, ha el­kísérném a kilátóhoz, útköz­ben összebarátkoznánk... De már elmulasztotta a pillanatot, amikor kíséretét felajánlhatta volna. Szerencséjére a lány is túljutott a gyanakvás percein. Még tétovázott, hogy mit is tegyen, de közben vallotta, hogy mindig itt lakik-e, mit csinálnak az erdő közepén, s nem félt-e éjszaka egyedül? — Ha maga itt lett volna, még kevésbé féltem volna — felezte tréfásan, hogy a lány ne vegye sértőnek a szavait. — De megjött a hangja! Valóban megjött. Magyaráz­ta minél részletesebben, hogy honnan hova megy a távve­zeték, mi lesz a haszna, hogyan térül majd meg a sok mil­lió, amibe kerül, s mennyivel olcsóbb így, hogy nem kerülge­tik a hegyet, hanem megmész­­szák? Milyen jó, gondolta, hogy szereti tudni, mi értelme van annak, amin dolgozik? Beszélt, beszélt, hogy elfeledtesse a lánnyal a társaságát és a kilá­tót, hogy teljen az idő, s már ne legyen érdemes kísérletet se tenni a többiek utolérésére. Sohasem tudná, se másnak, se magának visszaidézni, ho­­­gyan telt el a nap? Talán a lány, ő jobban emlékszik, mi is tartotta ott a fiú mellett, míg csak le nem szállt az alkony. Akkor oly hirtelen kezdett bú­csúzni, hogy Ernő csak dadog­ni tudott. — A jövő héten — mondta — jöjjön megint erre. Itt le­szek megint. Itt őrzöm a ko­csit. Úgy-e, hogy jön? Ha nincs jobb dolga ... Furcsa fiú, gondolta a lány. Azt miért nem mondja, hogy lekisér, ha az állomásig nem is, legalább az erdő széléig? Ki lopná el azt a vacak ko­csit? Furcsa fiú... De én, fűz­te tovább a gondolatait, mit mondhatnék a többieknek? Hol voltam estig? Otthonról eljöttem, velük meg nem is találkoztam... Pedig jövő vasárnap — Igen, jövő vasárnap megint szeretne eljönni, ide... Lázár István: ÚJ­K­END 1963. április 2 Ostrom Van Goghért avagy gondok örömmel A levél, amelyet kézhez kaptam, gondokról be­szél. A gondoknak senki nem örül. A sűrűn gépelt oldal számokkal teletűz­delt mondatai közül azon­ban hadd írjam ide a gondnak megfogalmazott örömet: »... könyvterjesztői be­szerző boltunk fukarul méri az újdonságokat. .. Baj van a most megje­lent Van Gogh-könyvel is, a vevők ostromolnak,­ de alig kapok belőle ... tizenkét Ermitázst vittek tőlem, még a portás és S hogy itt tartunk, ez mindenképpen örömet ve­gyít a levelek egyébként első olvasásra kesernyés soraiba. »Ostromolnak a vevők, kevés az újdon­ság.« Panasz ez? Termé­szetesen. Papírt kíván? Feltétlenül. De az üzemi könyvterjesztés eredmé­nyeinek évről évre muta­­tósabb tükre elé tartva, egészen más érzéseket kelt. Egy pillantás e »tü­körre«: 1958-ban 63 mil­lió forintot forgalmazott az üzemi könyvterjesztés. Két évvel később már csaknem 95 millióért ad­tak el olvasnivalót a könyv üzemi terjesztői. Az elmúlt esztendőben ez a szám 128 millióra nö­vekedett, tehát négy év alatt megduplázódott a forgalom. Vajon miért? Talán mert 1958-tól 1962-ig nem voltak újdonsággondjaik az üzemi könyvterjesz­tőknek? Mindenfajta könyvből mindig annyit kapott mindegyik, ameny­­nyit kért? Szó sincs róla. Bár a kiadás sokat fejlő­dött, idáig még nem ju­tottunk el. Az üzemi ter­jesztőknek ez az »egész­séges panaszuk« 1958-tól állandó és szinte egy pil­lanatra sem hagy alább. Akkor hát mivel magya­rázható mégis az egyen­letesen felfelé ívelő sorga-a délutáni takarítónő is, pedig m a kettőszázötven forint! Most természete­sen jönnek, vásárolnának egyebet is, ám nincs vá­laszték ...« Az ötvensoros panasz­levelet Ormos Jánosné, az Északbudai Vendéglá­tóipari Vállalat könyv­­terjesztője kopogta pa­pírra, de hasonló minő­ségben hány lelkes híve van az írott szépszónak szerte az országban, aki mindezt kívánja és mond­ja: többet az újdonságok­ból í­rom? Azzal, hogy­ a könyv gyári apostolai nemcsak panaszkodnak — munkál­kodnak is. Az új lehető­ségek egész sorát tárták fel az elmúlt években, hasznos akciókat szervez­tek, megtalálták az iro­dalom helyi propagandá­jának ezernyi helyes mód­szerét. S ha most itt befejez­ném a választ kedves le­vélírónknak, Ormos Já­­nosnénak, akkor vala­hogy ilyenformán kellene zárni: az elmúlt évekhez hasonlóan 1963-ban is az legyen a legfontosabb, hogy ki-ki saját területén a legjobban bevált ter­jesztési formát alkalmaz­va, a mindenkori könyv­készletből adjon el minél többet az üzem dolgozói­nak. Gondolom, az ilyen sablonos és szűkszavú válasznak nem örülne egy könyvterjesztő sem. Mert a gond azért —bár­mennyi öröm van mellet­te — mégiscsak meglevő, foglalkoztatja a terjesztés önkéntes munkásait. S a hiba az, hogy sokan ka­tegorikusan kijelentik: rossz a könyvelosztás, az üzemeket mostohán keze­lik, mi hiába könyörgünk legalább öt-tíz kötetért, holott ugyanaz a könyv a boltok kirakataiban lát­ható. 5000, a nagykereskede­lem (amelyik a viszontel­adóknak, például áruhá­zaknak, papírboltoknak osztja szét a könyveket) 1380, a könyvtárellátó 1500, ugyanakkor a buda­pesti üzemi terjesztés 3500 darabot kapott. Fe­jes Endre Rozsdatemető­je 600 példányban került a pesti könyvesboltokba, vidékre 1200-at küldtünk, a nagykereskedelemnek Ezek szerint indokolt lenne az elején említett panasz, legfeljebb »cím­zés nélkül« kell feladni — mert hiszen a Könyv­­terjesztő Vállalat sem tehet semmit — s az üze­mi terjesztés holnapja ki­záróan a további pél­­dányszám-emeléstől függ? (Amiben viszont közis­mertek a nehézségeink.) — Hirtelenében nem tudom, hány száz művet hozunk forgalomba éven­te. A kiadás egyre sok­rétűbb, színesebb, eleve­nebb — mondja Pollák Jen­őné. — Ehhez viszo­nyítva elenyészően kevés azoknak a könyveknek a száma, amelyekért annyi­ra futnak az olvasók és terjesztők, mint a példá­nak említett két műért. Igaz, ezekből kevesebbet tudtunk adni, mert nagy volt az érdeklődés, más ugyancsak kitűnő alkotá­sokból azonban mindig bőségesen ellátjuk az üze­mi terjesztők hálózatát. A választék miatt még soha nem panaszkodtak, a rek­lamáló és méltatlankodó levelek egy pár »könyv­sláger« ürügyén érkeznek hozzánk. Ebben maga a levélíró Ormos Jánosné is egyet­értett, amikor találkoz­tunk és­­könyvekkel teli szekrénye előtt azt mond­ta: — Gyakran benyit hoz­zám egyik-másik dolgozó, kizárja a szekrény ajta­550, a könyvtárellátónak 300 jutott, míg a buda­pesti üzemek terjesztői 1100-at vihettek el. S ha már a számoknál tartunk, írjuk ide: csu­pán Budapesten 3000 üze­mi könyvterjesztő tevé­kenykedik, ami annyit je­lent, hogy mindegyik minden könyvből nagyon gyakran még egy darabot sem kaphat ját, szeme végigszalad a köteteken, s "amikor nem lát egy olyan könyvet, amely ma, vagy tegnap jelent meg, vagy olyat, amelyről az egész város beszél, így szól: ejnye, már megint nincs semmi könyved — pedig tele a szekrény... A kereskedő ilyenkor fogja a telefont, leadja a megrendelést, s azt mond­ja a vevőnek: kérem, tes­sék talán holnap befárad­ni. Az üzemi könyvter­jesztő egy kicsit több mint kereskedő. Azt vár­juk tőle , több legyen. Neki ismerni kell minden olvasót, sőt a nem olva­sókat még inkább. Mert nem mindenki megy oda a szekrényhez, nem min­denki nyitja ki az ajtaját újdonságokra vadászva. S aki nem megy, ahhoz kö­zeledni kell. Csak újdon­ságokkal? Azokkal is. De még fontosabb, hogy olyan művekkel ismer­kedjenek, amelyek kitöl­tik bennük azt az űrt, amelyet az iskolától eltelt hosszú évek támasztottak. Finomságot, jó érzéket igénylő, nemes, szép fel­adat, igazi könyvterjesz­tői megbízatás ez. A min­denütt telt könyvszek­rények, bennük a magyar és külföldi klasszikusok egész sorával, bizonyos, hogy sikerre viszik az üzemi könyvterjesztők­­ kultúrm­i­sszióját.­­ Kiss Gy. János Megduplázódott a forgalom Több mint kereskedő Az üzemek Az Állami Könyvter­jesztő Vállalat üzemi ter­jesztéssel foglalkozó osz­tályának vezetője, Pollák Jenőné a következőket mondja az elosztásról. — Szó sincs arról, hogy mostohán kezelnénk az üzemeket’. Mi évek óta arra törekszünk, hogy az üzemi terjesztés a lehető­ségeken belül minden könyvből a legtöbbet kapja. Valamikor talán ez nem így volt, ma azon­ban már elmondhatjuk, hogy éppen az üzemek, előnyb­en gyárak, hivatalok, intéz­­mények jutnak hozzá a legtöbb könyvhöz. — Lehetne ezt bizonyí­tani egy-két példával? — Szívesen, már csak azért is, hogy mindenki lássa, mennyi körültekin­tést kiván egy frissen megjelent mű elosztása, s hány felé kell juttatni be­lőle. Van Gogh életraj­zából a vállalat budapes­ti bolthálózata 3500, a vi­dék (a Könyvterjesztő Vállalat boltjai és az üze­mi terjesztés együttesen) NÉPSZAVA Százötven új fénykép Angyalföldről Fotókiállítás nyílt hét­főn este Angyalföldön, a József Attila Művelődési Házban, ahol mintegy 150 fényképfelvételt, köz­tük több színes képet mu­tattak be. A fényképeket a XIII. kerületi üzemi fo­tókörök tagjai és amatőr fotósok készítettek a Va­das Ernő-vándordíjért in­dult versenyben, amelyet a Hazafias Népfront ke­rületi bizottsága és a ta­nács népművelési osztálya hirdetett meg hazánk fel­­szabadulásának 18. évfor­dulója tiszteletére. A kiállításon adták át a Magyar Hajó- és Daru­gyár darugyáregysége fő­­fotókörének, első ízben a Vadas Ernő-vándordíjat, egy díszes ezüstserleget. A legszebb felvételek készí­tői közül nyolcat megju­talmaztak. (MTI) 3

Next